A zene szóbahozatala:
Vidovszky László - Weber Kristóf: Beszélgetések
a zenérõl
Amióta az agyunkban
zajló folyamatok képet adó eljárásokkal
vizsgálható, kívülrôl is szemlélhetôvé
vált egy elemi belsô tapasztalat: a zene egyedülálló
ereje. Néhány év óta különféle
készülékeken keresztül is megmutatkozik, hogy
zenehallgatás során mindkét agyfélteke egyedülállóan
tevékeny - annak köszönhetôen, hogy a zene integrálja
a hemiszférák mûködését. Detlef
Linke agykutató szerint a kivételt csak a zenekritikus jelenti,
akiknél az agymûködés egyoldalú: csak
a baloldali, beszédért felelôs agyfélteke aktív...
Pedig a zenei tapasztalatok szóvá tevése a zeneértôk
körén messze túlmenô jelentôségû.
Régtôl fogva a zene "a" mûvészet:
a mindenség közvetítésére leginkább
képes, kozmikus mûvészetként a zene képezi
a szépmûvészetek paradigmáját, és
a növekvô zajok, sebességek és zûrzavarok
közepette máig képes volt megôrizni "metafizikai
méltóságát" (Böhringer). Hagyományosan
kitüntetett helyén túlmenôen más megfontolások
is a zene tudatosítása mellett szólnak. Errôl
Jacques Attali a Neszek. Esszé a zene gazdaságpolitikájáról
címü könyvében írja a következôket:
"a zene prófécia. Stílusai és gazdasági
szervezése a társadalom többi része elôtt
jár. Láthatóvá teszi az új világot,
mielôtt az lépésrôl lépésre láthatóvá
válna. A zene nemcsak leképezi a dolgokat, hanem transzcendentálja
a hétköznapot és meghirdeti a jövôt."
Ezért is érdemelnek megkülönböztett figyelmet
az olyan zenérôl szóló megnyilatkozások,
amelyek a zene forrásvidékérôl: maguktól
a zene szerzôitôl erednek. (Annál is inkább,
mivel tapasztalatom szerint közülük nem egynek a reflexiós
kultúrája is kiemelkedô; egyikôjük évek
óta Wittgensteint olvas, a másik keze ügyében
Aquinói Tamás Summáját láttam,
egy harmadik pedig hozzáértôként nyilatkozott
Heideggerrôl.) Ugyanakkor kétségtelen, hogy - a néhány
kivételesen sikerült himnikus, költôi hangtól
eltekintve - "a zenéhez képest minden szó
nagyon közönséges". Ez utóbbit Vidovszky
László mondja a Weber Kristóffal folytatott, a Jelenkor
Kiadónál könyvként megjelent beszélgetés-füzérben.
Õ ugyan annak kapcsán említi ezt, hogy számára
komponálási gyakorlatában "a legnagyobb nehézség
az énekhang használatában maga a szó",
ám kijelentése tágabban is érvényes.
Ez azonban csak a zenéhez kötôdô szavak egyik
határát jelzi, de nem teszi eleve lehetetlenné a
beszédet a zenérôl. Kettejük éveken keresztül
folytatott beszélgetései ezt messzemenôen bizonyítják.
Mivel beszélgetôtársa, Weber Kristóf maga is
zeneszerzô, dialógusuk a zenei kérdés-közösségbôl
indul ki, de mint minden valóságos beszélgetés,
ez sem kizárólag a zenérôl szól, hanem
sokfelé elágazik. Ezért aztán rendre felbukkannak
olyan gondolatok, amelyek a köz ügyeinek, a köz-szellemnek,
vagy a legkülönfélébb területen alkotó
emberek centrális kérdéseit is érintik, így
aztán könyvük messze túlmegy az ún. szakmai
jelentôségen. Magam például nem találkoztam
még a mai ménsztrímmel szembeni megalkuvás
olyan világos megfogalmazásával, mint amit Vidovszky
mond, aki szerint "néhány évtizeddel ezelôtt
a mainál lényegesen alacsonyabb életszínvonal
mellett is volt az embereknek energiájuk arra, hogy igazi kalandokba
bocsátkozzanak, hogy felfedezzenek számukra ismeretlen,
akár riasztó jelenségeket. Ma az ismeretlentôl
mindenki fél, mert meg van gyôzôdve arról, hogy
az ismeretlen csak rosszabb lehet. A környezet pedig - különbözô
berendezéseivel, videoklippjeivel - a komfortérzetet maximálisan
felerôsíti, azt szuggerálja, hogy minden így
jó, legföljebb még egy parabolaantennát kell
beszerezni."
Vidovszky megnyilatkozásai nem pusztán egy szûk zenei
közegben szerzett tapasztalatokon alapulnak. A magasabb alkotótevékenység
nála sem zárul be a munkamegosztás alacsonyabb szinteken
szokásos keretei közé. Az Új Zenei Stúdió
alapító tagjaként nemcsak a képzômûvészettel
került kapcsolatba, hanem az irodalom, a színház és
a film közegével is. Társalkotója volt Nádas
Péter Találkozás címû elôadásának;
közremûködött Tóth János és
Bódy Gábor filmjeiben (az Amerikai anzix esetében
konzultánsként; a Pszichében szerzôként).
Vidovszky személyisége talán abban az epizódban
mutatkozik meg a legmarkánsabban, amit a könyvben Bódy
Gáborral történô találkozásáról
mond: Bódy azért kereste meg ôt, mert föltûnt
neki, ahogyan a Zeneakadémia karzatán hallgatta a koncerteket...
Mindazonáltal nem a színes lapokban szokásos "sztárinterjú"
személyi kultusza jellemzô mondandójára. Sokkal
inkább a tárgyszerû, nemritkán aforisztikus
tömörségû beszéd. Ezeket a lakonikus kijelentéseket
gyakran átjárja Vidovszky mély iróniája:
"a zene eléggé elszakadt attól, amit életnek
nevezünk, ugyanakkor más szempontból mégis csak
a zene képviselhetné mindazt, amit igazából
életnek lehet nevezni." Okai hasonló hôfokon
kerülnek említésre: "nem biztos, hogy csak
elônyére válik a zenének, ha bizonyos vulgáris
elemek kikerülnek belôle"...
Fajsúlyos kijelentéseibôl egyébként
egy kisebb szótárra valót lehet összeállítani,
melynek néhány "szócikkét" érdemes
itt idézni:
centrumhiány: "A végpontok között
nincsenek olyan mûfajok, olyan eszközök, melyek egy kiegyenlített
helyzetet, mondhatni a középet jelenítenék meg.
A közép ui. el van árasztva egy masszával, és
a széleken vagy a csúcsokon és a barlangokban próbálnak
a zeneszerzôk valamilyen helyet keresni."
eredetiség: "az eredetiség nem feltétlenül
a konvenciók tagadását jelenti, és a konvenciók
tagadása is lehet nagyon kevéssé eredeti."
hagyományprobléma: "A tradíciók
lépcsôzetesen építhetôk egymásra
egy bizonyos pontig, de utána valahol eljutunk egy olyan távolságra,
ahonnan már nem tudjuk egészen pontosan érzékelni,
valójában honnan is indultunk."
hagyománymeghaladás: "abban a pillanatban,
amikor valaki pontosan átérzi az adott tradícóknak
az igazi jelentését, akkor azon változtatni hihetetlenül
nagy szellemi erôfeszítés. Az igazi lépés
nem az, hogy valaki elhatározza, hogy Nyugat felé jut el
Indiába, hanem az, hogy amikor már elfogyott a készleteinek
a fele, akkor nem fordul vissza, hanem továbbmegy, pedig nem tudja,
hogy hová megy tovább."
kritika: "a mûvészeti produktumok mélyebb
elsajátítása nem lehet meg kritikai értékelés
nélkül. (A kritika) ugyanakkor beékelôdik a mû
és a fogadtatás közé, nem egy esetben egyszerûen
helyettesítve az utóbbit."
tanítás: "Az ember elôbb vagy utóbb
a saját maga tanítványává válik.
Megpróbálja bizonyos fokig kritikusan, de még inkább
analitikusan újra megérteni, hogy azok a gesztusai, amelyek
spontán módon jelentek meg, mennyire idézhetôk
fel."
zaj: "Az élet alapzajszintje lényegesen magasabb,
mint azelôtt bármikor az emberiség történelmében."
Válaszai nem egyszer paradoxonokra vezetnek, így pl. amikor
Weber zene és közönség kapcsolatára vonatkozó
kérdésére válaszol:"az emberek nagyon
kevés zenét hallgatnak, miközben túl sok zenét
hallanak." A paradoxonok azonban olykor oldódnak is azáltal,
hogy kifejtésre kerülnek: "a zenehallgatás
elsôsorban egy felületi hangzási élmény
bútorzene szintû megjelenítését jelenti.
Másutt:" Rendszeresen hallgatunk olyan zenéket, amelyeknek
a szellemi hátterét, eredeti mondandóját semmi
esélyünk sincs megismerni."
A sûrû szövésû és eleven ritmikájú
szöveget egyébként erôs grafikai jellegük
folytán önálló képként is megálló
kották tagolják. A beszélgetésektôl
ugyan távol áll a szokványos életrajzi jelleg,
néhány nagy hatású személyiséggel
és munkásságával való találkozás
azonban szóba kerül. Kikerülhetetlen John Cage alakja,
akinek szerepe - Vidovszky szerint - elsôsorban a zeneszerzôi
gondolkodás felszabadításában rejlik,
és aki a zenérôl való gondolkodást
változtatja meg. A másik név: Olivier Messiaen,
akinek elôadásait is alkalma volt hallgatni és akinek
a zenérôl - mint nem csupán az emberre jellemzô
tevékenységrôl - alkotott felfogását
Vidovszky is osztja: nem hiszi, hogy a zene kizárólag
emberi jelenség lenne, és szerinte az embereket komoly szerénységre
kéne hogy kötelezze az a tény, hogy a madarak nem egy
esetben virtuózabban, szebben zenélnek.
A zenének az emberen túlmutató volta számára
természetesen nemcsak ezen a téren mutatkozik meg. A zenérôl
való gondolkodás nagy hagyományával összhangban
mondja, hogy munkájában a döntô késztetést
mindig is a zene felfedezése, a zenei jelenségek felismerése
jelentette. Ebben a közegben nem fenyeget a felfedezendôk megfogyatkozása;
a zene "Földje" nem járható körbe, nem
meríhetô ki, lévén ez a világ sokkal
tágabb és hatalmasabb annál, mint amit egy ember
képes bejárni. A zene gyökerei univerzálisak,
sokkal kiterjedtebbek, mélyebbek, mint az ember maga. Vagy,
mint más összefüggésben mondja: az összhangzás
sokkal lényegibb kifejezése valaminek, mint az ember részvétele
mindebben.
Vidovszky szavai engem Johann Wilhelm Ritterre, a romantika nagy fizikus-filozófusára
emlékeztetnek, aki a kozmikus közösség akusztikus
észlelésének kitüntett képességérôl
egyszer így írt: "A hallás a belsô
látás, a legeslegbensôbb léttudat. Ezért
is lehet a hallóérzékkel minden más érzéknél
ezerszer többet elérni. A hallóérzék
az univerzum minden érzéke közül a legfenségesebb,
a leghatalmasabb, a legátfogóbb; mi több, az egyetlen
mindközönséges, az univerzális érzék.
Az univerzum egyetlen szemlélete sem érvényes olyannyira
feltétlenül és oly teljességgel, mint az akusztikus."
|