A hallássérültek létezésérôl,
életérôl az elmúlt évezredekben fôként
a jelnyelv - mint a siketek gondolatkifejezô eszköze - történetének
kutatásain keresztül tudunk. A fogyatékosság
történeti és kultúraantropológiai vizsgálata
ma még gyerekcipôben jár, és jóformán
csak feltételezésekre támaszkodva vizsgálhatjuk
a fogyatékosok és ezen belül a hallássérültekre
vonatkozó szabályok történelmi fejlôdését.
Könczei György akadémikus - akadémiai székfoglaló
dolgozatában kifejtett - nézete szerint: „...bár a
kutatások által kellôen még nem igazolt, mégis
meg lehet kockáztatni, hogy maga a kultúra, tehát
maguk a nagy humán kultúrák, mint például
a régi zsidó tradíció, az ógörög
hagyomány, az óegyiptomi kultúra vagy a kereszténység
nem diszkriminálnak: tehát a fogyatékos emberrel kapcsolatos
elôítéletek nem a nagy kultúrákból
erednek, hanem atavisztikus ösztönök, pogány babonák,
vallásos balhiedelmek és a fogyatékos emberek mássága
folytán az egyes nagy kultúrák dominanciája
mellett, ezekkel való kölcsönhatásban termelôdnek
és születnek újjá ."
Senki nem vonja és vonhatja kétségbe, hogy mindig
voltak, vannak és lesznek hallássérültek mindaddig,
amíg az orvostudomány és a technika nem lesz képes
arra, hogy ezt a fizikai és biológiai hátrányt
megszüntesse.
Azzal is tisztában kell lennünk, hogy egészen az 1950-es
évekig (Magyarországon) - míg meg nem jelentek az
elsô hallásjavító eszközök - kivétel
nélkül siketnek számítottak a valóban
siketeken kívül a nagyothallók is. Tehát a XX.
századig kizárólag a siketeken keresztül fejtjük
ki a hallássérültek eddigi történetét.
A XX. században kialakult tendenciákról a dolgozat
késôbbi részeiben, a vele összhangban álló
fogalmakkal együtt szólunk.
A gesztusok nyelve legalább egymillió évvel elôzte
meg a beszélt nyelvet. Az ôsemberek a beszélt nyelv
kialakulása elôtt gesztusokkal érintkeztek, mint az
egyetlen kifejezô, kommunikációs eszközzel . Mivel
a siketek nem hallottak, nem voltak képesek akusztikus úton
megtanulni a beszélt nyelvet, így kénytelenek voltak
egymással való kommunikációjukban egyre nagyobb
mértékben támaszkodni a jelnyelvre (eleinte természetesen
kezdetleges fogalom-meghatározási elemekkel és módszerekkel).
A zsidó - antik - keresztény kultúra hatására
bontakozott ki és valósult meg a fogyatékos emberrel
kapcsolatos egyéni és közösségi gondolkodás
eszméje. Mózesrôl jegyzik fel, hogy törvénybe
foglalja a siketek védelmét . A Talmud elôírja
a jótékonyságot és a teljes diszkréciót,
hogy a nyilvánosság elôtt ne bántsák,
ne alázzák meg a rászoruló fogyatékos
embert. Ismerték, és engedélyezték a siketnéma
kommunikációt, a jelnyelvet.
A görög történelemtudós, Herodotos
(i.e. V. század) olyan egyiptomi érmékrôl tesz
említést, melyeken az érem értéke az
egyik oldalon ujj-jelekkel, a másik oldalon római számokkal
volt feltüntetve . Ez bizonyítja a kézbeszéd
akkori létezését, és ugyancsak ebbôl
kiindulva valószínûsíthetjük, hogy az ókori
egyiptomi siketek hasonló módon érintkezhettek egymással.
A rómaiak és a görögök is elôszeretettel
alkalmazták a jelnyelvet, ez kitûnik abból, hogy pl.
a tengeri kereskedelemben az eltérô nyelvet használó
kereskedôk ujj-jelekkel kommunikáltak egymással. Általánosan
elismert volt ennek a szerepe mind a kereskedelmi, mind a társadalmi
életben.
Platón a jelbeszédet a társadalmi erények
közé sorolta. Tanítványa, Arisztotelész
viszont Metafizika c. mûvében kijelenti, hogy akkor fogyatékos
a gyermek, ha nem apjához hasonlít .
A római jogban, az öröklési és a kötelmi
jog területén találkozhatunk siketekkel kapcsolatos
szabályokkal. Iustinianus római császárnál
(i.e. IV. sz.) "a siketnéma végrendeletéhez
az ô saját kezû aláírása szükséges"
(a hét tanú mellett, normális esetben elegendô
volt a szabad szóbeli akarat kijelentés) .
A római jog és az ezután elterjedô európai
jogrendszerek azonban - jellemzôen egészen a XVIII. századig
- elsôsorban a beszédet, az élôszót fogadták
el, mint akaratkifejezô eszközt. Ez a formakonzervativizmus
jelentôsen korlátozta a siketek érvényesülési
lehetôségeit. Jellemzô példa, hogy az ôsi
római stipulatio, az alakszerûen létrejött
kötelem csakis élôszóban keletkezhetett , tehát
itt a siketek teljesen ki voltak zárva a szerzôdôképesek
körébôl.
A középkorban a siketekrôl lényegesebben kevesebbet
tudunk. Az írott történeti anyagok kevés említést
tesznek róluk, így ez a korszak számunkra gyér
és elégtelen adatokkal szolgál. A kevés emlék
közül az egyik legjelentôsebb: Cardanus XVI. századi
olasz filozófus és fizikus, aki a siketség problémájával
az érzékszervek tanulmányozása közben
szembesült, és azon a véleményen volt, hogy a
siketnémát meg lehet tanítani írni és
olvasni, s meg is érti a leírt szöveget, megjegyzi a
szavakat, ha bemutatják nekik a tárgyakat, vagy azoknak a
képeit. Egy másik emlék: Spanyolországban Pedro
de Ponce bencés szerzetes siketeket kezdett el oktatni a beszédre
1580-ban.
A jelnyelvrôl, mint a siketek kommunikációs eszközérôl
csak a XVII. században tesznek elôször említést.
Így eddig az idôszakig a hallássérültekrôl
konkrétan - mint közösségrôl - nem tudunk,
csak következtethetünk a jelnyelv társadalmi szerepén,
ismertségén keresztül. Az elsô jelnyelvi szakkönyvet
az angol John Bullwer írta 1664-ben Chirológia:
A kéz természetes nyelve címmel.
Az ezután következô évszázadban megnövekedett
a siketekkel foglalkozó szakemberek száma. Ekkor még
a „felvilágosult" francia filozófusok is foglalkoztak
e témával, így pl. Condillac, aki Diderot-val
és Locke-al értekezett többek között
az érzékszervek általi megismerésben játszott
szerep vizsgálatáról. Sôt Rousseau, a
XVIII. sz. egyik legnagyobb felvilágosult gondolkodója odáig
ment el, hogy a beszéd keletkezésérôl vallott
véleményében kifejtette: „a némák
megértik egymást és megértenek mindent, amit
velük jelekkel közlünk, éppúgy, mintha szóval
mondanók nekik" .
1779-ben viszont egy francia siket, Pierre Desloges így említette
a sorstársait : „...azok, akik elszigetelten élnek valahol
az országokban, akiket lelkileg és testileg is korlátoznak"
. Az idézetbôl arra következtethetünk, hogy életük
több területen nehezebb volt, mint más fogyatékos
embereké. A siketeket hosszú ideig az értelmi fogyatékosokkal
azonos szinten, a társadalom írott és íratlan
törvényeinek keretein kívülállónak
tekintették. Desloges kijelentését támasztja
alá egy 1987-ben készült amerikai tanulmány:
„A tizenhetedik és tizennyolcadik században a településeken
nyilvános menhelyeket létesítettek, ahol a fogyatékosokat
együtt helyezték el a szegényekkel, a szellemileg visszamaradottakkal,
az öregekkel és betegekkel, valamint a krónikus alkoholistákkal.
Ellátták ôket élelemmel és fedél
volt a fejük felett, hogy életben maradjanak, de nem kaptak
reményt vagy bíztatást, hogy megpróbáljanak
önállóak lenni és önmagukat fejleszteni"
.
1760-ban alapították az elsô siketekkel foglalkozó,
intézményesen mûködô iskolát (korábban
magánúton alakultak ilyen típusú intézmények)
- mely a jelnyelv nélküli, úgynevezett oralista
módszer szerint mûködött - a skóciai Edinburgh-ben
. Egy francia abbé, L'Epée viszont egy egységes
jelnyelvi rendszert dolgozott ki (tanítványai közé
tartozott a fentebb idézett Desloges is), és ez alapján
tanította a siketeket magániskolájában 1782-tôl.
Ezektôl az évektôl a jelnyelv és az erre támaszkodó
siketoktatás egyre inkább elterjed, a siketek érdekvédelme
egyre egységesebbé válik. Egy lassú felívelésnek
lehetünk a tanúi: az iskolák száma növekszik,
siket mûvészek jelentek meg, társadalmi elismertségük
javult. A fejlôdés egyik példája az az 1816-ban
az Egyesült Államokban alapított speciális, siketeket
oktató iskola, mely azóta az USA legjelentôsebb siketekkel
foglalkozó tanintézményévé nôtte
ki magát, s mi több az iskola egyetemmé fejlôdött,
és mûködtet egy általános- és egy
gimnáziumi modelliskolát is. Az intézmény,
mai nevén Gallaudet egyetem a világ legnívósabb,
siketeket oktató központja, melynek a rektora is siket . A
fejlôdés másik, érzékeltetôbb példája:
az 1804-ben Angliában született John William Lowe 1846-ban,
42 éves korában jogi végzettséggel ügyvédi
praxist kezd, aki siket létére 10 idegen nyelven tudott írni
- olvasni.
Magyarországon jelentôs késéssel, 1802-ben,
jólészi Cházár András (1745-1816)
vármegyei táblabíró áldozatos gyûjtômunkája
nyomán nyílt meg - bécsi példa nyomán
- az elsô siketiskola Vácott. Az innen kikerülô
diákok alapozták meg a magyar siket közösség
létrejöttét. Társaságokba kezdtek tömörülni,
felismerték azt a tényt, hogy csakis közös fellépéssel
tudják az országban javítani helyzetüket. Vezéralakjuk
egy fiatalon elhunyt nyomdászmester, Oros Kálmán
volt, aki még a múlt században, 1892-ben megalapította
a siketek elsô újságját: a Siketnémák
Közlönyét. Ezen idôponttól beszélhetünk
a magyar hallássérültek szervezett életérôl.
Meg kell említeni azonban érdekességként, hogy
ez a szervezôdés tiltakozó reakcióként
indult, miután megtiltották Magyarországon a jelnyelvvel
való oktatást, az 1880-ban Milánóban megrendezett
II. Siketoktatással foglalkozó Kongresszus határozata
nyomán, mely egyöntetûen az oralista módszert
támogatta.
1887-ben jött létre a siketek elsô szervezete Egyetértés
Társaskör néven. 1907-ben alakult meg Siketnémák
Otthona, amelynek eszmei elindítója ugyancsak Oros
Kálmán volt. Az otthon mai jogutódja a Siketek
és Nagyothallók Országos Szövetsége (SINOSZ),
mely 1951-ben alakult újjá. A SINOSZ-nak jelenleg mintegy
tizenegyezer hallássérült tagja van országszerte.
Az érdekképviseleti szerv jelentôs erôfeszítéseket
tesz annak érdekében, hogy a hallássérültek
helyzete minden téren javuljon.
Jelenleg hét siketekkel (Budapest, Eger, Kaposvár, Vác,
Sopron, Szeged és Debrecen) és egy nagyothallókkal
(Budapest) foglalkozó általános iskola mûködik
Magyarországon, és egy budapesti gimnázium, amely
indít hallássérült osztályt is.
A hallássérültek nemzetközi szervezôdése
jelenleg kétoldalú. A magyarországi gyakorlattól
(az, hogy a siketek és a nagyothallók egy érdekvédelmi
társadalmi szervezetbe tömörülnek) eltérôen
külön alakult a siketeknek és külön a nagyothallóknak
világszervezet. A WFD (World Federation of the Deaf), a Siketek
Világszövetsége 1951-ben alakult, tagállamainak
száma jelenleg 112. Létezik egy független európai
siket szervezet is, az EUD (European Union of the Deaf).
A nagyothallók világszövetsége, az IFHOH (International
Federation of Hard-of-Hearing) jóval késôbb alakult
(1977), mint a siketeké. Itt is létezik európai szervezet,
de ez az IFHOH alá tartozik, nem független: az IFHOH-Europe.
Csak a nagyothallóknak van különálló ifjúsági
szervezete, az IFHOHYP (International Federation of Hard-of-Hearing
Youth People), melyet érdekes módon korábban,
1968-ban alapították, mint az IFHOH-ot. A SINOSZ a WFD-nek,
az IFHOH-nak és az IFHOH-Europe-nak is tagja.
Az orvostudomány ebben a században fejlôdött arra
a szintre, hogy eredményeket tudjon felmutatni a hallássérültek
rehabilitációja terén. Az elsô hallókészüléket
1901-ben készítették el: egy kísérleti
példány, amely még elektromos hálózatról
mûködött, és viselése meglehetôsen
kényelmetlen volt; Alexandra angol királyné
használta. A berlini Német Akusztikai Társaság
fejlesztett ki elôször „könnyen" használható,
szárazelemmel mûködô hallókészüléket
1906-ban . Így a nagyothallók számára megnyílt
a lehetôség a nagyobb fokú rehabilitáció
felé.
Magyarországon dr. Götze Árpád kandidátus
fôorvos, fôiskolai tanárnak köszönhetôen
és vezetésével az 1950-es évektôl kezdôdôen
terjedt el a hallásjavító eszközök használata.
Mára eljutottak arra a szintre, hogy mûtéti beavatkozással,
az ún. Cochleáris Implantációval (CI)
a siket egyének egy részét hallóvá tudják
tenni, azonban ez a beavatkozás számos etikai, orvosi, pszichikai
és egyéb kérdést vetett fel , melynek következtében
a világ jelentôsen megosztott e kérdésben -
alkalmazni, vagy nem -, mivel a siketséget a hallássérültek
egy igen jelentôs hányada egyfajta állapotnak és
nem betegségnek tekinti. Ennek köszönhetôen ez a
módszer még nem terjedt el nagymértékben, és
a jövô orvostudományára hárul az a feladat,
hogy úgy küszöbölje ki a halláskárosodást,
hogy annak semmilyen káros következménye ne legyen.
Írták: Kósa Ádám és Lovászy László
[Fõoldal] [Bemutatkozunk!] [A bizottság tagjai] [Céljaink] [Kik a hallássérültek?] [Hogyan kommunikáljunk a siketekkel?] [A jelnyelvrõl] [Programjaink] [Újság] [Közérdekû címek] [Linkek] [Vendégkönyv]
