1. A festészetrôl írva ezekben a nagyon rövid kommentárokban, hogy mondandónk elég világos legyen, elôször a matematikusoktól vesszük át azokat a dolgokat, amelyek anyagunkhoz tartoznak; és miután e dolgokat megismertük, amennyire tudásunk engedi, bemutatjuk a festészetet a természet alapelvei szerint. De bármirôl legyen is szó, kérem, úgy tekintsék, hogy mint festô és nem mint matematikus írok ezekrôl a dolgokról. A (matematikusok) csak elméletben, minden anyagtól elválasztva mérik a dolgok formáit. Mi, tekintve, hogy a dolgokat láttatni akarjuk – mint mondják –, „kövérebb Minervát” [erôteljesebb stílust] fogunk használni.¹ Igencsak törekedni fogunk arra, hogy ezt a nehéz anyagot, amelyet – amennyire tudom – mindeddig senki sem dolgozott fel, olyan módon fejtsük ki, hogy aki olvassa, meg is értse. Kérem tehát, hogy mindazt, amit elmondunk, csak mint festô tollából származó dolgot értelmezzék.

2. Azt mondom, mindenekelôtt azt kell tudnunk, hogy a pont olyan jel, amelyet nem lehet részekre osztani.² Jelnek nevezek itt bármilyen dolgot, amely a szem által érzékelhetô módon jelenik meg a síkon. Senki sem tagadja, hogy azok a dolgok, amelyek számunkra láthatatlanok, nem tartoznak a festôre, ô csakis a látható dolgok alakítására törekszik. A pontok, ha sorban egymáshoz kapcsolódnak, vonalat alkotnak. Így a vonal olyan jel lesz szerintünk, amelynek hosszát be lehet osztani, szélességben azonban olyan keskeny lesz, hogy nem lehet szétválasztani. Némely vonalat egyenesnek, mást görbének neveznek. Az egyenes vonal az egyik pontból a másikba közvetlenül húzott hosszanti jel. A görbe vonal az egyik pontból egy másikba nem közvetlenül van húzva, hanem úgy, ahogyan egy ív. Több vonal, szinte úgy, mint a vászonban a sok összeszôtt szál, felületet vagy síkot alkot. A felület bizonyosan a test legkülsô része, amelyet nem mélysége, hanem hosszúsága, szélessége és egyéb tulajdonságai alapján lehet megismerni. Néhány ilyen tulajdonság olyannyira örök tartozéka a felületnek, hogy nem módosulhatnak, csak ha maga a felület is megváltozik. Mások magukat úgy mutatják, hogy a szemlélônek az az érzése támad, mintha a felület megváltozott volna, holott az valójában változatlan maradt. Az állandó tulajdonságokból kettô van. Az egyiket úgy ismerjük, mint a szegélyt, amely lezárja a felületet, amelyet némelyek horizontnak neveznek. Ha szabad, mi ezt metaforikusan a latin ora szóval jelöljük, vagy, ha jobban tetszik, a körvonal szóval.³ Ez a körvonal egy vagy több vonalból állhat. Egyetlen vonalból kör esetén áll; több vonalból akkor, ha görbe és egyenes, illetve ha több egyenes vonalból áll. A kör alakú az lesz, amely egy teljes kört zár be. És kör formájú az a felület lesz, amelyet egy vonal, mint koszorút körbevesz, és ha itt középen lesz egy pont, belôle a koszorúig húzott bármely vonal azonos méretû lesz, és ezt a pontot középpontnak nevezik. Azt az egyenes vonalat, amely átmegy ezen a ponton, és a kört két félre osztja, a matematikusok átmérônek mondják. Nevezzük mi középvonalnak. És fogadjuk el, amit a matematikusok állítanak, hogy egyetlen vonal sem alkot egyenlô szögeket a kör kerületén belül, csakis az, amely átmegy a középponton.

3. De térjünk vissza a felülethez. Itt megértheted, hogy ha megváltozik a körvonal, a felület elveszíti formáját és eredeti nevét; amit korábban háromszögnek neveztek, most négyszögnek mondanak majd, vagy sokszögnek. Akkor mondják, hogy megváltozott a körvonal, ha vonalai hoszszabbak vagy rövidebbek, illetve szögei hegyesebbek vagy tompábbak lesznek. Emiatt szólnunk kell röviden a szögekrôl. Azt mondom, a szög a felület bizonyos végzôdése, amely két, egymást metszô egyenesbôl keletkezik. A szögnek három fajtája van: derékszög, hegyes- és tompaszög. A derékszög két egyenes vonal által alkotott négy szög egyike lesz, amelyek mindegyike egyenlô a másik hárommal. Ebbôl következik, hogy minden derékszög egyenlô a másikkal. A tompaszög az, amely nagyobb a derékszögnél, és az, amelyik kisebb nála, hegyesszögnek minôsül.

4. Térjünk ismét vissza a felülethez. Meggyôzôdtünk róla, hogy amennyiben a körvonal egyenesei és szögei változatlanok maradnak, a felület sem változik. Bemutattunk tehát egy olyan tulajdonságot, amely sohasem választható el a felülettôl. Beszélnünk kell egy másik minôségrôl is, amely mint valami héj borítja be a felület egészét. Ennek három fajtája van. Egyes felületek síkfelületek, mások vájatszerûen bemélyednek, ismét mások kidomborodnak, azaz domborúak; e három minôséghez járul egy negyedik is, amely az elôbbi háromból kettônek az együttesébôl adódik. Azt tekintjük majd síkfelületnek, amelyen egyenes vonalzót végigcsúsztatva, annak minden részét érinteni tudjuk; ez nagyon fog hasonlítani a víz felületéhez. A domború felület hasonlít a gömb felületéhez. Gömbnek a kör elforgatása révén keletkezô testet nevezzük, amelynek közepén van egy pont, és ettôl a test bármely végpontja egyenlô távolságban van. A homorú felület a domborúnak a belsejében keletkezik, amilyen például a tojáshéj belsô felülete. Az összetett felület egyfelôl sík, másfelôl homorú vagy domború felületekbôl fog állni, amilyenek belülrôl az ágyúcsövek és kívülrôl az oszlopok.

5. Mint bebizonyítottuk, a felület neveit a testek körvonalának és felszínének tulajdonságai határozzák meg. De azok a tulajdonságok, amelyek révén nem változott a felület és a neve sem, mégis úgy tûnhetnek, hogy mások lettek, két csoportba tartoznak, amelyek váltakozását a hely és a fények változása idézi elô. Elôször beszéljünk a helyrôl, azután a fényekrôl, és vizsgáljuk meg, hogy a helyzet megváltoztatása következtében miként látszanak megváltozni a felület tulajdonságai. Ez a jelenség a látással függ össze, mivel megváltoztatva helyzetünket, a tárgyak vagy nagyobbaknak, más körvonalúaknak vagy más színûeknek látszanak, tekintve, hogy mindezeket szemmértékkel ítéljük meg. Vizsgáljuk meg, miért van ez így, és kezdjük a filozófusok megállapításával, akik szerint a felületeket bizonyos sugarakkal mérjük, ezek mintegy a látás szolgái, amelyeket ezért látósugaraknak is neveznek, minthogy mûködésük révén a látott dolgok formái eljutnak az érzékekhez. Valóban, ezek a sugarak, amelyek a szem és a látott felület között terjednek, igen nagy erôvel és finomsággal rendelkeznek, és gyorsan mozognak, áthatolnak a levegôn, valamint a ritka szövetû és áttetszô testeken, mindaddig, amíg valami sûrûhöz és áthatolhatatlanhoz nem érnek, amelybe hegyük beleütközik, és azonnal elakadnak. Nem volt egyszerû kérdés a régiek számára, hogy vajon ezek a sugarak a tárgyak felületérôl, avagy a szembôl indulnak-e. Ezt az igazán nehéz problémát, amelynek számunkra nincs jelentôsége, ezúttal elhagyhatjuk.⁴ Képzeljük el a sugarakat, amint finom fonalként terjednek, majd összegyûlve, mint egy köteg egy pontba, visszatérnek együtt a szembe, ahol a látóérzék található. Ott, a mintegy kötegbe gyûlt sugarak egyenes és finom ágakként szétterjednek, egészen a szemközt lévô felületig. De e sugarak között különbség van, amit meg kell ismernünk. E különbségek egyrészt az erejükre, másrészt a rendeltetésükre vonatkoznak. Némelyek ezek közül a felületek körvonalához érve, annak egész kiterjedését mérik. Nevezzük ezeket külsô sugaraknak, minthogy a felület szélsô részeit érintik. Más sugarak a felület egészérôl tartanak a szem felé, ezeknek a sugaraknak megvan a maguk rendeltetése, mert betöltik a látógúlát, amellyel a maga helyén foglalkozunk majd, és ezek közvetítik a színeket és a fényeket, amelyek a felületen csillognak: ôket ezért belsô sugaraknak nevezzük. Ezek között van egy, amelyet vezérsugárnak nevezünk. Ez, amikor a felülethez ér, maga körül, minden irányban derékszöget alkot. Vezérsugárnak mondják a fentebb már leírt középsô egyenesnek megfelelôen. Három különbözô sugarat találunk tehát: külsô, közép- és vezérsugarat.

¹  A mondatban szereplõ „più grassa Minerva"-fordulat a latin változat alapján értelmezhetõ: „Hos vero qui sub aspectu rem esse positam voluimus, iccirco pinguiore (ut aiunt) minerva, scribendo utimur" (Vat. lat. 4569, f. 119r). Az olasz nyelvû szövegben értelmetlen ez a fordulat, a latinban is csak úgy érthetõ, ha ismerjük a forrását és az eredeti kontextusba helyezzük. A hely, ahonnan származik, Cicero, De amicitia (V, 19): „Agamus igitur pingui, ut aiunt, Minerva." Elfogadható Spencernek az a nézete (Introduction, in L. B. A., On Painting, id. kiad., 1966, 18-20), amely szerint a mondat közvetlen jelentése a traktátus közérthetõségére, propagandisztikus természetére vonatkozik. A továbbiakban Alberti hangsúlyozza is a tárgyalás érthetõségének fontosságát. Egy másik, általánosabb jelentése Alberti mûvészetszemléletének lényegét érinti; ellentétben a matematikusokkal, akik absztrakt gondolati konstrukciókat használnak, a festészetrõl csakis a tapasztalati tények alapján lehet beszélni. Az ismeretek az érzékszervek (a látás) szállította benyomásokon alapulnak, amely „empirizmus" és „materializmus" az albertii felfogás alapja (SPENCER, 1957, 35/31, 32). Az egyes fordítások más és más megoldást választottak: vagy igyekeztek a mondat jelentését visszaadni, vagy megõrizték az eredeti fordulatot. JANITSCHEK: „So werde ich mich denn einer mehr sinnenfalligen Darstellung bedienen, …" (50); Spencer (1966) : „…we will use a more sensate wisdom" (43); GRAYSON (1972): „We … will express ourselves in cruder terms" (37).; Schefer (1993) : „…nous aurons recours en écrivant, comme l'on dit, à une plus grasse Minerve" (73).

²  Alberti mértani definícióiban fõként Euklidész Elemek címû mûvére, valamint az Optikához készített névtelen kommentár szövegére támaszkodott. Az Elemek Campano di Novara által készített latin fordításából Albertinek volt egy példánya, amely fennmaradt a velencei Biblioteca Marciana Lat. VIII, 39 jelzetû kódexében (MARASCHIO, 1972, 202). De ismerte Alkindi optikai elméletét is (VESCOVINI, 1961, 47; GRAYSON, 1972, 108/2). A festészet geometriai megközelítését Leonardo is a tudományosság alapjának tekinti. Az alapelemek nála is a pont, a vonal, a sík, a test („A festészet tudományának kezdete a pont; követi a vonal; harmadik a sík; negyedik a test, amely ebbe a síkba öltözik…" LEONARDO, A festészetrõl, id. kiad. 36).

³  Alberti az olasz változatból elhagyja a következõ fél mondatot: „quem quidem ambitum nonnulli horizontem nuncupant; nos, si liceat, latino vocabulo similitudine quadam appellamus oram aut, dum ita libeat, fimbriam." Az olasz változat készítésénél arra törekszik, hogy a tárgyalt problémáknak a festõ számára lényeges mozzanatait emelje ki, és - amennyire lehet - egyszerûsítse az elméleti (geometriai, optikai stb.) fejtegetéseket. Ezúttal a szegély, a körvonal kérdésérõl van szó, amelynek elvileg kiterjedés nélkülinek, sõt láthatatlannak kell lennie. A latinban a horizont, az ora ('szél', 'szegély') és a fimbria ('rojt', 'hajfürt') kifejezéseket használja, míg az olaszban egyedül az orlót. SPENCER (1956, 100-102/11) a fimbria helyett - tévesen - simbriát olvas, amelynek természetesen semmiféle értelmes jelentését nem találja.

⁴  Az olasz nyelvû változatból hiányzik ez a részlet. Itt valóban olyan elméleti kérdésrõl van szó, amelyet Alberti tanácsosnak ítélt elhagyni a festõknek készített verzióból. A filozófusokon részint a középkori gondolkodókat, Alhazent, Alkindit (elõbbinek De aspectibus címû mûve például latinul hozzáférhetõ volt), Moerbeckét, Witelót értheti, akik foglalkoztak a megvilágított testek fizikájával és a fény terjedésével. Ugyanakkor utalhat a neoplatonikus filozófusokra is, akik a fényt ismeretelméleti szempontból tanulmányozták. A kérdést, hogy vajon a látósugarak a felületrõl indulnak vagy a szembõl, Alberti csak felveti, de nem válaszolja meg, tehát nem foglal állást egyik nézet mellett sem.