Teológia és Béke

Christian Hohmann

Fernando Enns bevezetõjével

TARTALOM

6. A kiengesztelõdés folyamatának elõzetes feltételei

Borító – Natal, Edendale, Dél-Afrika, 1991. Házak és üzletek százait égették fel és

rombolták le

Fordította: Mihályi Dorottya

Design és elrendezés: Terri Miller

2. évfolyam, 4. szám – 2000. augusztus

Elõszó helyett

1. Karin Clubb/ Lutz van Dijk: Der Traum vom Regenbogen. Nach der Apartheid: Südafrikas Jugend zwischen Wut und Hoffnung, Desmond Tutu érsek elõszavával, Hamburg 1999. Az idézetek a 69. és 168. oldalakról valók.

Dél-Afrika szerepe az ökumenikus mozgalom számára sok tekintetben egyenesen példaértékû. Ilyen vagy hasonló események biztosan máshol is lejátszódtak – néha még szembetûnõbb formában. Azonban nincs még egy olyan ország, ahol a közvélemény a problémákat olyan nyíltsággal nevezte volna meg és leplezte volna le, mint itt. A dél-afrikai képviselõk és képviselõnõk értettek hozzá, hogyan kell minden helyzetben a többi összekötõvel kapcsolatban maradni, hogy azután a saját útjukat járhassák. Úgy tudják, Mahatma Gandhi itt szerezte elsõ tapasztalatait az ellenálló, polgári engedetlenségrõl. A harc az elnyomás ellen a szabadság védelméért az ÖRK (Ökumenischen Rates der Kirchen = Az Egyházak Ökumenikus Tanácsa) rasszizmus elleni programján (PCR) keresztül különösen a dél-afrikai események kapcsán nyert jelentést – miközben bizonyos emberek kritikái is érték. “Amikor valaki az ÖRK nevét kimondja, magára vonja a vezetõk haragját” – emlékszik vissza Nelson Mandela¹. Egy bizottság az “Igazságért és a Kiengesztelõdésért” egyedülálló berendezkedése által az apartheid-politika befejezõdése után az újrakezdés megalakulása, vele egy idõben az ösztönzés egy, az “Erõszak Legyõzésére” irányuló program létrehozására - ami végül az ÖRK Harare-beli 1998-as nagygyûlésének döntéséhez vezetett: az “Erõszak Legyõzésének Évtizede (2001-2010) ” életre hívásához – jelzi a dél-afrikai összekötõk maradandó, szoros kapcsolatát a világ ökumenikus mozgalmaival. A folyamatosan növekvõ erõszak újabb kihívások elé állítja mindenek elõtt a gazdasági igazságszolgáltatást, és a globalizált világban szükségessé teszi a demokrácia megerõsítését.

Az ökumenikus mozgalom ezeknek az összekötõknek köszönheti a döntõ bepillantást, fordítva pedig a dél-afrikai események számára a világ ökumenikusaihoz tartozás tudata volt mindig meghatározó. Én magam is – mint pacifista irányultságú, és béke-egyházi hagyományokkal rendelkezõ ember – a rasszizmus elleni programot (PCR) érintõ viták során tanultam csak meg egy kicsit közelebbrõl megismerni az erõszakmentesség és az igazságosság összeegyeztetésébõl adódó probléma összetettségét. Azóta nem vagyok rá képes, hogy az erõszak, elnyomás és az erõszakoskodások áldozatait – akiknek egyetlen “vétkük” etnikai hovatartozásuk – erkölcsösen felemelt mutatóujjal az erõszakról való teljes lemondás jézusi parancsára utasítsam. Dél-Afrikában megtanultam, hogy az erõszakmentesség egyedüli célravezetésérõl szóló ismeret ellenére minden helyzetet önállóan meg kell vizsgálni, mindenek elõtt figyelmesen meg kell hallgatni az áldozatokat, és nem a dogmában gyökerezõ meggyõzõdésbõl biztos távolságból azonnal elítélni. Épp ezért még inkább meglepõ és bátorító azoknak a keresztényeknek a tanúsága, akik mindennek ellenére kitartanak az erõszakmentesség és kiengesztelõdés útján.

Ígéretesnek tûnik éppen a politikai kiengesztelõdés folyamatát az oly törékeny apartheid utáni idõkben jól megérteni, amelyet döntõen a “Bizottság az Igazságért és a Kiengesztelõdésért” fémjelzett. Nem lehet többé arról szó, hogy egy megelégedett világot bemutató, megdicsõült képpel hitegessék magukat, amelyen keresztül a valóságot nem fedik fel. Ettõl óvtak még dél-afrikai barátok is: “Minden mégis annyira kérdéses, amikor tudom, hogy Steve Biko valamely gyilkosa még szabadlábon van. Hogyan tudjak akkor kiengesztelõdésrõl beszélni?” – hallottam röviddel ezelõtt egy elgondolkodó dél-afrikai barátot. Valójában egy felmérés szerint a dél-afrikaiak kétharmada úgy gondolja, hogy a bizottság mûködése miatt inkább a rasszon belüli kapcsolatok zilálódtak szét, semhogy a kiengesztelõdés felé vezették volna õket.² Az igazság elvezet az igazságossághoz és a kiengesztelõdéshez? Melyik igazság? Az erõszak folyamatosan növekszik. Ma Dél-Afrikában a legmagasabb az erõszak elkövetésének aránya. – Nem, nem arról van szó, hogy félszeg és naiv pillantásokat vessünk a távolból, hanem hogy vegyük figyelembe a kiengesztelõdés folyamatában nehéz és megoldatlan kérdéseket – az ökumenikusok ezen részének minden bátorító és utánzásra méltó kísérletével együtt.

Milyen viszonyban áll: igazság és kiengesztelõdés, igazságosság és szabadság? Ennek a tisztázására szolgál az alábbi szöveg: a kiengesztelõdés óriási kihívásának megértését segíti egy modell által, ösztönzést ad és kedvet ébreszt az ökumenikus életbe beletanulni. Ez egy hozzájárulás a világ ökumenikusaitól és –nak, és benne van mindaz, amit õk az elõttünk álló “Erõszak Legyõzésének Évtizedére” célként és módszerként tûztek ki maguknak, hogy felépítsenek egy békekultúrát: “Az évtized… fórumként fog szolgálni, ahol történeteket és élményeket lehet majd cserélni, kapcsolatokat kialakítani, és ahol egymástól tudunk majd tanulni.” – így szól az ÖRK központi bizottságának üzenete 1999-bõl. És még tovább: “Emberek világszerte várják türelmetlenül és sóvárogva, hogy azok legyenek, amik valójában: keresztények, Isten gyermekei, akik megtestesítik a Szeretet és a Béke üzenetét az igazságosság és kiengesztelõdés által.”

1. Ld.: Nelson Mandela beszéde az ÖRK 1998-as Harare-beli nagygyûlésérõl, Álom egy afrikai újjászületésrõl (Junge Kirche 1/99, 13ff). Mandela hozzáteszi: “Támogatásuk az elképzelhetõ legkonkrétabb módon tette világossá a vallás hozzájárulását a felszabadításunkhoz.”
2. Ld.: Fischer Weltalmanach 2000, 758

1998. október 29-én Desmond Tutu érsek átnyújtotta Nelson Mandela elnöknek a “Bizottság az Igazságért és a Kiengesztelõdésért” elõzetes záró beszámolóját.

Három éven keresztül próbálta a bizottság az apartheid alatt elkövetett megszámlálhatatlan emberi jogi sérelmet kivizsgálni, a hátterét felfedni, és a kínzásokra és gyilkosságokra fényt deríteni. Ennek az igazságkeresésnek a célja abban állt, hogy egy kiengesztelõdési folyamatot indítson el, ami a mélységesen megosztott dél-afrikai társadalmat a kiengesztelõdés felé vezetné, és hozzájárulna a nemzeti egység ügyének elõmozdításához is.

Mégis az itt következõ szöveg a “Bizottság az Igazságért és a Kiengesztelõdésért” munkájának – legalábbis részleges - értékelése próbál lenni. Ehhez még egy kérdés tartozik: mennyire lehet ennek a bizottságnak a tapasztalatát más helyzetekre átvinni? Mennyire szolgálhat példaként olyan országok számára, amelyeknek hasonlóan sötét múlttal kell szembenézni?

Hogy az emberi jogi sérelmek mértékét és az apartheid idõszakának politikai hátterét legalább részben fel lehessen mérni, az elsõ szakaszban leírjuk a “Bizottság az Igazságért és a Kiengesztelõdésért” által feltárt társadalompolitikai alapszituációt. A második részben mélyebben vizsgáljuk meg azt a kérdést, hogyan kezelték az apartheid bûntényeinek adósságát a politikai fordulat idején, az elsõ demokratikus választások, 1994. áprilisa után.

A “Bizottság az Igazságért és a Kiengesztelõdésért” célkitûzése és alapfeltétele a harmadik rész témája, a következõ szakaszban pedig az amnesztia kérdésérõl lesz külön szó. Végül az ötödik részben felidézzük a bizottság három éves tevékenységét, és megmutatjuk a bizottság elõtt álló feladatokat és folyamatokat, és különösen az Egyházak és vallási közösségek számára kihívást jelentõ lelkipásztori és teológiai szolgálatot. Az utolsó szakasz a pásztori és a teológiai szolgálat szemszögébõl veszi szemügyre a “Bizottság az Igazságért és a Kiengesztelõdésért” eredményeit.

1. Az alapszituáció: Dél-Afrika a rendkívüli állapot és a politikai újjászületés között

A nyolcvanas évek végén Dél-Afrikában a helyzet drámaian kiélezõdött. Az apartheid-rendszer elleni ellenállás erõsen növekedett anélkül, hogy a kormányzat összeomlása a feketeafrikai népesség többsége miatt belátható idõn belül várható lett volna. A rendszer maga próbálta mindig újabb és brutálisabb megtorlásokkal sakkban tartani az ellenállást, a feketeafrikai lakosságot pedig politikailag megosztani. Nemzetközi szempontból Dél-Afrika szemmel láthatóan politikailag elszigetelõdött.¹

Több mint 300 év óta áll Dél-Afrika egy fehér kisebbség diktatúrája és korlátlan uralma alatt, ami egykori európai bevándorlókból és megszállókból tevõdött össze.² Ez a fehér kisebbség minél tovább, annál megrögzöttebbül harcolt azért, hogy minden áron biztosítsa magának kiváltságait – a politikai vezetõ szerepet és hogy hozzájusson Dél-Afrika gazdasági és anyagi forrásaihoz -, ugyanakkor pedig hogy ezeket a szükségleteket a feketeafrikai többségtõl megvonja.

Az ehhez szükséges politikai koncepciót nevezik a fajok elválásának: “apartheid”- nek. Ezt a koncepciót fokozatosan fejlesztették ki és valósították meg az afrikaans-t beszélõ fehér holland megszállók és német telepesek ugyanúgy, mint végül az angol gyarmati kormányzat.

1948 óta a hivatalosan érvényes apartheid-politikát a Holland Református Egyház nyilvánosan is törvényesítette és prédikátorai által isteni akaratnak hirdette. Ami az angol nyelvû egyházat illeti: a faji törvényeket ugyan kritikával fogadták, de az apartheiddel továbbra is elégedettek voltak. Az ezzel járó kiváltságokról aztán ezen egyházak fehér tagjai nem szívesen mondtak le.

A negyvenes évektõl fogva az apartheid rendszer a legrosszabb oldalát mutatta, úgy, mint az 1960-as Sharpeville-i mészárlás³ és az 1976-os Soweto-beli diákfelkelés véres leverése, ami a fokvárosi faji állam lassú végét harangozta be. A népesség feketeafrikai többségének még megmaradt kevés jogát egyre nagyobb számban drasztikusan korlátozták, feketeafrikaiak millióit telepítették akaratuk ellenére rezervátumokba. Ezek az úgynevezett “homeland”-ek valójában rezervátumok voltak Dél-Afrika részben terméketlen és külsõ területein. Az ismételt telepítések következtében ezek a rezervátumok hamarosan túlnépesedettek lettek, és az elégtelen források nem tudták fedezni az ideszállított emberek alapvetõ létszükségleteit sem. A családapákat és –anyákat arra kényszerítették, hogy mint olcsó vándormunkások térjenek vissza a városközpontokba, és bányászként vagy háztartási alkalmazottként a legcsekélyebb mértékû megélhetést biztosítsák maguknak. Legtöbbjüknek feketeafrikaiak gettóiban, úgynevezett “township”-ekben kellett lakniuk, amik a városközpontok peremén helyezkedtek el.

Az apartheid jelentette a korlátlan fehér uralom biztosítékát, gazdasági oldalról pedig az erõszakosan alkalmazott olcsó fekete munkaerõt. Az apartheid kevésbé volt egy bizonyos fajelmélet eredménye, sokkal inkább és elsõ sorban egy kapitalista rendszer brutális megvalósítása, amely nem volt tekintettel semmilyen minimális szociális színvonalra, hanem csak egy fehér kisebbség érdekeit szolgálta. Ezért csúfolták a rendszer ellenségeit “kommunistáknak”, és ezért üldözték õket érthetetlen keménységgel. Egy emberélet értékét ebben az idõben egy gyors árfolyamcsökkenés jelezte, megfelelõ ellenreakcióval az elnyomott feketeafrikai népesség oldaláról. A “nacklacing” kegyetlen módszere sajnálatos nevezetességre tett szert: akiket azzal gyanúsítottak, hogy informátorként együttmûködött a rendõrséggel vagy az apartheid-rendszer biztonsági szervével, úgy ölték meg, hogy a nyaka köré benzinnel átitatott autógumit raktak és meggyújtották.

1985-ben az apartheid-rendszer elleni ellenállás erõsödött, ami egy teljes körû rendkívüli állapot bevezetéséhez vezetett: a rendõrségnek és a biztonsági erõknek szabad kezet adtak, hogy bárkit, aki csak egy kicsit is gyanús, tartóztassanak le, vagy helyben lõjék le. Emberek ezrei haltak meg. Még gyermekek és fiatalok is ezrével kerültek a zsúfolásig megtelt, rettegett dél-afrikai börtönökbe.

Dél-Afrikát régóta már nem csak a kormány irányította, hanem egy titkos biztonsági tanács, amely egy biztonsági ügynökökbõl és kémekbõl álló hálózattal az egész országot lefedte, és amelynek az irányító hatalma az akkori dél-afrikai elnök, Pieter Willem Botha kezében volt.

Õ rendezte 1988-ban a nemzeti biztonsági tanács egy ülése keretében a Khotoso House elleni bombatámadást, ami a Dél-afrikai Egyházi Tanács akkori székhelye volt Johannesburgban. Botha meg akarta félemlíteni és elhallgattatni a Dél-afrikai Egyházi Tanács vezetõit, akik többször nyilvánosan rámutattak a dél-afrikai rezsim bûntetteire, 1985 óta világszerte szankciókat vívtak ki Dél-Afrika ellen, és úgy külföldön, mint belföldön sokféle kapcsolatot építettek ki.⁴

1989-ben Frederik Willem de Klerk került az elnöki székbe, és az õ elnöklete alatt egy habozó és gyakran átláthatatlan reformfolyamat vette kezdetét, mégis alapvetõ változásokat hozott: legfontosabb döntésként az apartheid törvényeit visszavonták, újra megalakultak a korábban tiltott ellenzéki pártok, végül pedig szabadon engedték Nelson Mandelát 1990. február 11-én.

A gyilkosságok, melyet a külvilág felé a feketeafrikai lakosságon belüli úgynevezett “törzsi viszályoknak” állítottak be, mégis tovább folytatódtak 1994 májusáig, az elsõ demokratikus választásokig. Ténylegesen egyre több jel mutatott arra, hogy egy úgynevezett “harmadik hatalom” – a biztonsági szervezet tagjai – keresték a módját, hogyan tudják a reformfolyamatot célirányzott támadásokkal és mészárlásokkal zavarni, illetve befolyásolni. Hogy mi volt de Klerk szerepe ebben, az nem derült ki.⁵

Az egyik szörnyû tapasztalat a Boipathong-beli mészárlás volt 1992 júniusában. Azok, akik túlélték a mészárlást, késõbb arról nyilatkoztak, hogy a gyilkosok maszkjai alatt fehér bõrt láttak, ami világosan arra utal, hogy a reformokat ellenzõ fehérek és feketék összejátszottak. Ezen események nyilvánvalóan a kormány támogatását élvezték. Legalább nem kellett tartaniuk az igazságügyi hivatal üldözésétõl.

Hasonló ehhez Chris Hani 1993. áprilisi meggyilkolása.⁶ Õ volt a Dél-afrikai Kommunista Párt (South African Communist Party - SACP) akkori fõtitkára, az egyik legbefolyásosabb politikus Nelson Mandela után. Halála egész Dél-Afrikát megrendítette, azonban az elkövetõ személyének (Clive Derby-Lewis) gyors kiderítése ellenére a háttérben állók még egy ideig ismeretlenek maradtak.

A számtalan felderítetlen bûntett és a rendszer eltûnt ellenzõinek sorsa körüli bizonytalanság, mint egy roppant árnyék nehezedett az új Dél-Afrika kezdete fölé 1994 májusában. Dél-Afrika “lelkét” mélyen megsebezték. Ezen nem sokat változtatott Dél-Afrika elsõ fekete elnökének, Nelson Mandelának karizmája és a kiengesztelõdésre való készenléte sem. Nyilvánvalóan azon fáradozott, hogy a lakosság különbözõ csoportjait összegyûjtse, ennek ellenére a múlt – az apartheid idõszaka -, mint egy leküzdhetetlen akadály állt az ország jövõjének útjában. A helyzetet súlyosbították egyes, a korábbi biztonsági szervezet tagjaival készített interjúk, akik azelõtt menekültek, most a névtelenségbõl kilépve azonban az amnesztiában reménykedtek. Nyilvánosan beismerték az általuk vagy kollégáik által elkövetett rémtetteket, bocsánatot kértek miattuk, azonban sokféleképp célozgattak rá, hogy Dél-Afrikában korábban háborús helyzet volt. Ráadásul abban az elképzelésben éltek, hogy egy igaz ügyért, azaz a keresztény értékek védelmezéséért szálltak síkra a kommunista fenyegetéssel szemben. Sokan közülük fehér közösségük hû követõi voltak, és mégis készen álltak felfoghatatlan kegyetlenségeket elkövetni.

Ebben a helyzetben felvetõdik a kérdés, hogyan lehet most egy nemzeti gyógyító és kiengesztelõdési folyamatot elindítani, amivel az addig békésen folyó változás tartósan is sikerülhet.⁷ Ajánlatos volt sietni, mert a politikai változásokkal szemlátomást sokatmondó akták és dokumentumok tûntek el vagy semmisültek meg, hogy lekerüljenek a szem elõl, mint késõbbi bizonyítékok.

Egyesek próbálták gyorsan elfelejteni a szörnyû tapasztalatokat és az eseményekben játszott személyes szerepüket. Az akkori politikai felelõsök ugyanúgy, mint a gyilkos kommandósok vagy a börtönök kínvallatói megölték és bántalmazták az apartheid ellenségeit. Sok áldozat egyéni sorsa - ugyanúgy, mint azelõtt – felderítetlenül, és emiatt büntetlenül maradt. Ki szervezte meg a bûntényeket? Ki vitte õket keresztül? Szabadon engedett politikai foglyok olykor találkoztak egykori kínzóikkal, legtöbbször hétköznapi környezetben, például néha ugyanannak az egyházi közösségnek tagjaként: fájdalmas tapasztalat végül is mindkét oldalról. Hogyan lehet így együtt élni a történtek után?

Ebben a szituációban a bûntettek semmibevételével ért volna fel, ha egyszerûen csak a kiengesztelõdésre szólítottak volna fel, hogy az akkor idõszerû napirendre tudjanak áttérni. “Hagyjuk a múltat elmúlni” – nem lehetett az új Dél-Afrika jelmondata. Ezt a gondolatot Frederik Willem de Klerk képviselte, aki elsõként lépett fel nyilvánosan a kiengesztelõdésért anélkül, hogy a szükséges következtetéseket levonta volna belõle. Ezek ugyanis azt jelentették volna, hogy a fehérek gazdasági hatalmukat elkezdték volna megosztani a feketékkel.

Amikor Mandelát 1990-ben szabadon engedték, ugyanúgy a nemzeti kiengesztelõdésre szólította fel az embereket. Mandela, aki 27 évet töltött fogságban, de Klerkkel ellentétben mégis újszerûen hihetõvé tudta tenni a kiengesztelõdés fogalmát. Mandela elõször egy igen messzemenõ álláspontot képviselt a kiengesztelõdéssel kapcsolatban, amelyben - mint elõtte de Klerk – arra szólított fel, hogy a múltat hagyjuk magában megnyugodni. Azonban az Afrikai Nemzeti Kongresszuson (African National Congress – ANC) belül olyan kétségeknek és aggodalmaknak adtak hangot, hogy a múlt felfedése nélkül nem lehet igazán kiengesztelni.⁸

Ezért született meg a “Bizottság az Igazságért és a Kiengesztelõdésért” ötlete. Ennek egy fórumot kellett megszerveznie, hogy a múltat feldolgozzák, és fényt derítsenek mindarra, amit eddig homály fedett.

Az igazságkeresés állt az elõtérben, nem a büntetõjogi üldözés. Emiatt már kezdettõl világos volt, hogy a “Bizottság az Igazságért és a Kiengesztelõdésért” nem tölt be nemzetközi jogköri szerepet. Valamely “gyõztesek igazságszolgáltatásának” gondolata egyáltalán nem is tudott, de nem is kellett, hogy lábra kapjon. A “Bizottság az Igazságért és a Kiengesztelõdésért” volt egy ország legelsõ kísérlete arra, hogy – nem sokkal egy terror-rezsim bukása, és egy idõvel véressé váló szabadságharc után - nemzeti szinten nézzen szembe ezzel a szörnyû múlttal, és hogy az igazságkeresésben összehozza a tetteseket és az áldozatokat. Ennek a folyamatnak magába kellett foglalni minden, az apartheid rendszer alatt elkövetett bûntettet.

Egyeseknek késõbb mégis az volt az érzése, hogy a “Bizottság az Igazságért és a Kiengesztelõdésért” nagy nehézséget okozott magának ezzel az egyensúlyozással, és hajlandónak mutatkozott arra, hogy a terroraktákat, az apartheidet ellenzõk oldaláról, az egykori szabadságharc miatt viszonylagossá tegye. Az apartheid rendszer bûntetteinek elkövetõit viszont még keményebben kérdezték ki és hallgatták ki.

Kezdettõl fogva fennállt az állami terror és a politikai ellenállás által elkövetett erõszakos cselekedetek összehasonlításának kérdése: Nem kell az egyiket oknak nevezni, a másikat pedig annak a következményének felfogni, amikor mindkét esetben embereket kínoztak és gyilkoltak meg?

Még egy további kompromisszum volt szükséges, hogy “Az Igazságért és a Kiengesztelõdésért Bizottságot” egyáltalán minden oldalról, mint hivatalosan megbízott intézményt elismerjék akkor is, ha egy sor olyan csoport és személy van, akik ezt az elismerést a mai napig megtagadták.

Ez a kompromisszum abban állt, hogy lehetõséget biztosított a tettes amnesztiájára, ha az terjedelmes vallomást tett, és politikai indokkal igazolni tudta bûntettét. A bûnbánatot és a bûn beismerését - ami a keresztényi megértés szerint szükségképpen magába foglalja a kiengesztelõdés gondolatát -, valamint a készenlétet az igazságosságért való síkraszállásra, különösen gazdasági területen – mint a bûn belátásának és a megbánásnak következményét -, ettõl elvonatkoztatták.

Desmond Tutu szerint: “Ez volt az ár, amit a békés átmenetért fizetnünk kellett.” “Nem volt más választásunk. Ha nem egyeztünk volna bele az amnesztiába, nem létezhetett volna új Dél-Afrika. Az ország lángokba veszett volna…”¹⁰ Az amnesztia kérdésének ilyenformán való rendezése lehetõvé tette, hogy alaposan és nemzeti síkon foglalkozzanak Dél-Afrika múltjával.

Így “Az Igazságért és a Kiengesztelõdésért Bizottságnak” két célja volt, amelyeknek pszichológiai jelentését nem volt szabad alábecsülni:

- Az áldozatokat elõször meg kellett hallgatni, és lehetõséget kellett nekik adni arra, hogy fájdalmaikat, amiket eddig némán kellett viselniük, most nyilvánosan kimutathassák. Ugyanis az apartheid ideje alatt veszélyes lett volna az elszenvedett igazságtalanságokat nyilvánosságra hozni.

- A tetteseknek pedig lehetõséget kellett kapniuk arra, hogy tetteiket nyilvánosan beismerjék, megbánást tanúsítsanak, és megbocsátását kérjenek.¹¹

Hogy a “Bizottság az Igazságért és a Kiengesztelõdésért” egy ilyen programot megvalósíthasson, függetlennek kellett lennie. Továbbá a bizottság sikere szempontjából fontos volt, hogy kezdettõl fogva élvezze a demokratikusan megválasztott dél-afrikai kormány támogatását. Így Dél-Afrika egészen más fejlõdést mutatott – sötét múltja ellenére -, mint a szomszédos Namíbia.¹²

Nem kevésbé volt fontos, hogy a bizottság elnöki posztjára egy mindenki által elfogadott, vitathatatlan és feddhetetlen személyiséget találjanak. Ezek után már csak egy ember jöhetett szóba: a Béke Nobel-díjas anglikán érsek Desmond Tutu, Fokvárosból. Tutu arról volt ismert, hogy nem csak hogy bátran, keményen támadta a korábbi kormányt, hanem az új kormányzattal szemben is újra meg újra kritikai álláspontot képviselt, s eközben mindig a kiengesztelõdésért és a párbeszédért fáradozott. Ez hozta meg neki az erkölcsi tekintélyt és a szavahihetõséget, ami szükséges is volt ahhoz, hogy 1995. decemberében a “Bizottság az Igazságért és a Kiengesztelõdésért” elnöki posztját elfoglalhassa. Eredetileg a “Bizottság az Igazságért és a Kiengesztelõdésért” 18 hónapot kapott, hogy több ezer embert meghallgasson, és ennél nem kevesebb amnesztiaigényt megtárgyaljon. A végén egy záró tudósítást kellett készíteniük, amit Nelson Mandelának kellett átnyújtani. Azonban a “Bizottság az Igazságért és a Kiengesztelõdésért” munkájának lezárását mindig újra el kellett halasztani. Közben viszont mégis elkészült a bizottság körülbelül 2000 oldalból álló, öt kötetben megjelenõ, ideiglenes jelentése, és 1998. októberének végén Mandela elnök úrnak átadták. Az amnesztiakérvények feldolgozása még 1999 végéig folytatódott. 2000 közepén kell az “Amnesztia-bizottság” jelentését leadni. Csak ha ez az eljárás lezárul, akkor lehet a bizottság jelentésének végleges formáját megadni, és ekkortól válik nyilvánossá.

Valójában eddig több mint 7000 ember kérvényezett amnesztiát. Közülük mindössze 125-en részesültek amnesztiában. Ez kevesebb, mint öt százalék. 4600 igényt elutasítottak, és sokkal több, mint 2000 kérvény még feldolgozásra vár. Ezek a számok mutatják, hogy az apartheid bûntettei nem maradnak egyszerûen büntetlenül. Eugene de Kockot, a hírhedt Vlakplaas-i titkosrendõrség egykori parancsnokát, akinek az apartheid számos ellenfelének halála szárad a lelkén, számtalan kegyetlenségben való részvétele miatt 212 év börtönbüntetésre ítélték.

De Kocknak szerepe volt többek között az Afrikai Nemzeti Kongresszus (African National Congress – ANC) londoni fõhadiszállása ellen 1982-ben, a Cosatu szakszervezeti szövetség központja ellen 1987-ben és a Dél-afrikai Egyházi Tanács székhelye ellen 1988-ban elkövetett támadásban.¹³

Az amnesztia ígérete mégis ahhoz vezetett, hogy az emberek kiléptek bûntetteik névtelenségébõl, és beismerték, amit elkövettek. Mások - mint a korábbi dél-afrikai államelnök, Pieter Willem Botha – vonakodtak a “Bizottság az Igazságért és a Kiengesztelõdésért” elõtt megjelenni. Botha figyelembe sem vette a bizottság többszöri beidézését. Õ, akinek a nyolcvanas évekbeli elnöksége a dél-afrikai apartheid rendszer legrosszabb idõszaka volt, aki a politikai ellenfeleket még Dél-Afrikán kívül is irgalom nélkül üldöztette, a mai napig semmilyen okot nem lát arra, hogy neki bármiért bocsánatot kellene kérni.

Sem magának Desmond Tutunak türelmes és óvatos fáradozásai, sem Nelson Mandela tiszteletteljes közeledése elõdjéhez – aki a mostani elnököt sohasem hagyta volna hatalomra kerülni -, nem tudta a most 84 éves Bothát arra rávenni, hogy megjelenjen a “Bizottság az Igazságért és a Kiengesztelõdésért” elõtt. Ezért Bothának bíróság elõtt kellett felelnie tetteiért. 1998. augusztusában “3000 márkával egyenértékû pénzbírságra vagy 12 hónap fogságra ítélték felfüggesztéssel.”¹⁴

Az amnesztiával kapcsolatos problémáknak még egy oldala megmutatkozik, mégpedig a meghallgatott áldozatok és azok hozzátartozóinak reakcióiból: Számukra különösen fájdalmas elviselni, hogy a tettesek az elkövetett bûntényeket a megbánás látszata, a sajnálat legkisebb kifejezése és mindenféle részvét nélkül írják le. Ezek a tapasztalatok új sebeket tépnek fel az áldozatok már amúgy is súlyosan megterhelt lelkében. Ezt tovább nehezíti, hogy hátrányos szociális helyzetükben – a politikai ígéretek ellenére – nem látszik változás.

Sok áldozat és hozzátartozóik egyszerûen fel sem tudják fogni, hogy lehet az, hogy némely emberek bûntetteinek óriási száma ellenére egyes tettesek amnesztiában részesültek, vagy a jövõben részesülhetnek azért, mert a “Bizottság az Igazságért és a Kiengesztelõdésért” elõtt szabad akaratukból tanúskodtak, és valamely politikai indoknak érvényt tudtak szerezni.

Hogyan lehet ma, röviddel a “Bizottság az Igazságért és a Kiengesztelõdésért” munkájának befejezõdése után a dél-afrikai helyzetet megítélni? A “Bizottság az Igazságért és a Kiengesztelõdésért” el tudott érni egy olyan áttörést, amely Dél-Afrika számára kilábalást jelent a nemzeti sokkból?¹⁵

A szörnyû társadalmi szakadék a népesség egy gazdag kisebbsége és a szegény többség között - amelyet már nem fed le teljesen a fehérek és feketék közti megkülönböztetés - hívja életre a kiengesztelõdési folyamatot. Már 1985-ben a Kairos-dokumentumok teológusai nyomatékosan arra mutattak rá, “hogy igazságosság nélkül nem lehet sem igazi kiengesztelõdés, sem igazi béke. Minden formája a békének és a kiengesztelõdésnek, ami megengedi, hogy az igazságtalanság és elnyomás bûne továbbra is fennálljon, hamis békét és nem valós kiengesztelõdést jelent.”¹⁶

A “szivárvány-nemzet” képe még mindig inkább a jövõ látomása, mint már érzékelhetõ valóság. A bõrszín szerint megkülönböztetett népességcsoportok - ugyanúgy, mint korábban – egymástól messzire elválasztva élnek. Sok áldozat és hozzátartozóik megbocsátottak az egykori tetteseknek. Mások nem tudják megbocsátani, ami történt. Különösen azoknak nem, akik egyáltalán semmi megbánást és bûnük belátását nem mutatják.¹⁷

Ilyen akadályozások mellett olyan sok elismerésre is talált a “Bizottság az Igazságért és a Kiengesztelõdésért” munkája, hogy még 1997. szeptemberében úgy határoztak, hogy négy hónapot hosszabbítanak 1998. júliusáig. A bizottság tagjainak száma is 1997-ben hétrõl tizenkilencre emelkedett, hogy Dél-Afrikában egy idõben hat különbözõ helyen tudjanak meghallgatásokat tartani.¹⁸

A tény, hogy még vannak olyan áldozatok és tettesek, akik eközben meghallgatásra várnak, mivel a “Bizottság az Igazságért és a Kiengesztelõdésért” 1998. októberéig ideiglenes záró tudósítását el kellett, hogy készítse, azt mutatja, hogy a “Bizottság az Igazságért és a Kiengesztelõdésért” az elmúlt két és fél évben a célját csak részben érte el, de az utómunkálatok során el fogja érni. Az igazság és a kiengesztelõdés keresésének kellett ezt a megosztott nemzetet összekovácsolni, és egy nemzeti kiengesztelõdéshez vezetni. Ez most még csak megkezdõdött. Mégis, az áldozatoknak és hozzátartozóiknak elõször volt alkalmuk, hogy nyíltan beszéljenek fájdalmaikról és az apartheid ideje alatt szerzett szörnyû tapasztalataikról. Végül erkölcsi elismerést találtak, és nem kellett tovább hallgatniuk vagy újabb megtorlásoktól rettegniük.

Így szól Desmond Tutu rövid összefoglalása: “Egyrészrõl letaglózott bennünket ez a nagyfokú gonoszság, másrészrõl viszont rabul ejtett az úgynevezett kisemberek nagylelkûsége. Megtalálták a hangjukat.”¹⁹

Dél-Afrika különbözõ helyein egy idõben tartott nyilvános meghallgatások után senki sem állíthatja többé, hogy a borzalmak, amelyeket a dél-afrikai apartheid rendszer nevében követtek el, mind puszta rágalom, hazugság vagy kitaláció. A “Bizottság az Igazságért és a Kiengesztelõdésért” megerõsítette, hogy Dél-Afrika egy “gyilkos ország” volt, mint ahogy Rian Malan “Áruló szívem” címû, kíméletlen hangú könyvének alcíme is szól, és ahogy azt Malan tudósításai és kutatásai alapján, többszörösen is dokumentálták.²⁰

Desmond Tutu szerint: “Most tudja csak Dél-Afrika, mi is történt igazából. Ez gyógyító hatással van, éppen úgy, mint megtalálni azokat az embereket, akiket megöltek és valahol elkapartak. A tettesek vallomásai alapján sokakat meg tudtunk találni és kihantolni, s így a hozzátartozók méltóképp el tudják temetni. Ezek a családtagok most már tudják, mi történt a szerettükkel, és ez megkönnyíti a helyzetüket.”²¹

Ugyanakkor azok a cselekedetek is napfényre kerülnek, amiket az egykori apartheiddel szembenállók, például az Umkhonto we Sizwe, az Afrikai Nemzeti Kongresszus (African National Congress – ANC) katonai szárnya követett el:

Különösen meglepõ volt Winnie Mandelának, a mai dél-afrikai államelnök korábbi feleségének esete. Már pár évvel a politikai változások elõtt megjelent Fokvárosban egy jelentés, amelyben annak a gyanúnak adnak hangot, miszerint Winnie-nek vélhetõen része volt a tizennégy éves Stompie Seipei és az orvos, Abu-Baker Asvat meggyilkolásában.²² A “Bizottság az Igazságért és a Kiengesztelõdésért” elõtt több vádat is felhoztak ellene, amelyek egy részét számos tanúvallomás is bizonyította. Winnie Mandela mégis tûrhetetlenül reagált ezekre a vádakra, és jogosnak ítélte, amit tett: a megbánásnak semmi jelét és semmilyen meggyõzõ reakciót nem tanúsított, pedig többször kérték tõle, végül nem más, mint maga Tutu érsek - akivel hosszú éveken keresztül együtt harcoltak az apartheid rendszer ellen -, hogy mégis adja jelét a kiengesztelõdésre való készenlétének, és kérjen bocsánatot. A tizennégy éves Stompie hozzátartozói keserûen kiábrándultak.

Ebben, de néhány más esetben sem tudott a “Bizottság az Igazságért és a Kiengesztelõdésért” a teljes igazságra fényt deríteni. Néhány hozzátartozó pedig nem tudta vagy most sem tudja elfogadni, hogy ha a gyilkos beismerõ vallomást tesz, egyes esetekben az alapelveknek megfelelõen a “Bizottság az Igazságért és a Kiengesztelõdésért” mindenféle bírság vagy megtorlás nélkül szabadon engedi a tettest.

A bûntények feldolgozása során az áldozatok részérõl mindig megismétlõdik a kártalanítás iránti igény. Dél-Afrika hosszú ideig kizsákmányolt gazdaságát tekintve a nagyra törõ újjáépítési és fejlesztési program már meghiúsult, így csak nagyon csekély kárpótlásra lehet számítani, inkább csak egy szimbolikus gesztusra, mint tényleges anyagi segítségre. Legalább 22.000 embernek kell megkapni ezt a támogatást. Ebben az összefüggésben figyelmeztetõek azok a kezdeményezések, amik azt követelik, hogy az apartheid adósságait engedjék el Dél-Afrikának.

A “Bizottság az Igazságért és a Kiengesztelõdésért” munkáját ma Dél-Afrikában egészen eltérõen ítélik meg. Mégis egy arra alkalmas eszköznek mutatkozott, hogy az apartheid alatt elkövetett bûntettek egész tömegére fényt derítsen, és ezzel nemzeti síkon egy átfogó igazságkereséshez járuljon hozzá. Így egy lépéssel hozzásegített a kiengesztelõdéshez is, ami egyedülálló, de biztosan nem elegendõ.

Mivel Dél-Afrika lakosságának nagytöbbségébe belevésõdött a keresztény hit, most csak az Egyházaktól függ, hogy az igazságkeresésben részt vesznek-e, mindenek elõtt akkor, amikor részben nyíltan támogatták az apartheid eszmevilágát, vagy hallgatásukkal és hallgatólagos beleegyezésükkel törvényesítették, legalábbis nem akadályozták meg az apartheid igazságtalanságait.

Hogy az Egyházak visszanyerjék hihetõségüket, a jelenlegi kihívásokra tekintettel fontos, hogy az apartheid ideje alatti szerepüket és felelõsségüket be tudják ismerni, és nyíltan beállni. Ehhez hozzátartozik teológusaik és prédikátoraik kritikai elemzése is, akik nem akadályozták meg, hogy emberek, akik magukat tudatos keresztényeknek hitték, a börtönökben, rendõri és biztonsági szervekben ilyen felfoghatatlan bûntetteket kövessenek el, azzal a vélt szándékkal, hogy így az Egyházért és a keresztény hitért valami jót tegyenek.

Port Shepstone: Salvem Chetty az Organisation of Practical Ministry-tõl (gyakorlati szolgálat szervezetétõl). A nagyobb politikai türelemért és egy békés egymás mellett élésért folyó fáradozásokat támogatja az új Dél-Afrikában.

Ezen kívül az Egyházak elõtt áll az a feladat, hogy a most szükséges kiengesztelõdési és gyógyulási folyamatot a dél-afrikai társadalmon belül elõremozdítsák és végigkísérjék. Egyes Egyházak vagy egyházi csoportok azzal kezdték, hogy szemináriumokat állítottak fel, ahol például az áldozatok a tettesekkel találkozni tudnak. Vagy önsegítõ csoportokat építenek ki, amelyekben az áldozatok vagy hozzátartozóik egymással beszélgethetnek, és abból erõt meríthetnek, hogy így, részben megrázkódtatásokkal teli tapasztalataikkal szembe tudjanak nézni.²³

A kiengesztelõdés egy folyamat, amihez sok idõ kell. Az alapszituációk nagyon különbözõek: azok az emberek, akik még mindig a szörnyû háborús élmények és rémtettek befolyása alatt állnak, nagyrészt súlyosan traumatizáltak. Nem csak hozzátartozóik elvesztésétõl, saját borzasztó élményeiktõl és egészségi problémáiktól szenvednek, hanem attól is, hogy úgy tûnik számukra, hogy az elkövetõk nem viselik tetteik következményét. Tehát nem csak a veszteségtõl, hanem attól is szenvednek, hogy az ilyen bûncselekmények magyarázat nélkül maradnak. Gyakran sem a belsõ erõvel, sem a történtekkel kapcsolatos világos látással - ami szükséges lenne – nem rendelkeznek, sem azzal a háttérrel, ami elengedhetetlen ahhoz, hogy egyáltalán beszélni tudjanak a kiengesztelõdésrõl, vagy részt tudjanak venni egy kiengesztelõdési folyamatában.

A kiengesztelõdést megelõzi az igazságkeresés. Annak a feldolgozása, ami történt. Csak ekkor kezdõdhet el egy belsõ gyógyulási folyamat: “Azoknak a dolgoknak, amik tudat alatt jelen vannak, tudatossá kell válniuk. Az áldozatoknak és a tetteseknek találkozniuk kell, és el kell mesélniük az élettörténetüket…” – így szól egy dél-afrikai teológus, Wolfram Kistner tapasztalata.²⁴ Ehhez tartozik az eltûnt vagy megölt hozzátartozóink sorsa felõli bizonyosság, valamint a bizonyosság afelõl, hogy életben maradunk. A kiengesztelõdésnek szüksége van arra az esélyre, hogy meg tudja osztani valakivel azt a félelmetest, amit átélt, és ezt egy helyen félelem nélkül tehesse, és anélkül, hogy a tettesek és a mögöttük állók megtorlásától és újabb bosszújától kellene rettegnie.

A kiengesztelõdés a tettesektõl nemcsak az eddig homályos bûntények magyarázatát és azt a vallomást kívánja meg, hogy mi és hogyan történt, hanem a bûn belátását és a hihetõ bûnbánatot is. Ezek nélkül nem lehetséges igazi és tényleges bûnbánat. Aki arra szorítkozik, hogy az elmúlt rémtetteket úgy írja le, mintha kívülálló, egy tárgyilagos, pontos mérleg lenne, és magától félretolva, a fölébe rendelt parancsadókra hárítja a felelõsséget, újból megbántja és megsebzi az áldozatok oldalán álló embereket – annak ellenére, hogy éppen most szereztek bizonyosságot a történtekrõl.

De ebben az estben a tettesek is – akár akarják, akár tudatában vannak ennek, akár nem – végül tetteik foglyai maradnak, és képtelenek lesznek arra, hogy egy másik helyzetben egy új szerepbe bele tudjanak illeszkedni. A múlt utol fogja õket érni, legkésõbb akkor, amikor az áldozatok és hozzátartozóik szembeállítják õket saját bûnös múltjukkal. És még akkor is, amikor maguknak beismerik bûntettüket, együtt kell élniük ennek a tettnek a következményével.

Ezt ismerte be ma a Vlakplaas-i titkos hadmûveleti bázis parancsnoka, Dirk Coetzee, aki már 1989-ben a következõ részletekkel bõvítette a jegyzõkönyvet: “az állami gyilkos kommandó létezése, az áramütések és vizes zsákok, amelyekkel az ügynökök a vallomásokat kicsikarták, a nagy sörözések, amivel a gyilkosok az idõt eltöltötték, amíg mellettük áldozataik holttestei elégtek.”²⁵ Cotzee jelen volt ezeknél az éjjeli kegyetlenkedéseknél, ma pedig így érez: “És énnekem életem végéig magammal kell cipelnem ezeket a holttesteket.”²⁶

Hogy egy ilyen kiengesztelõdési folyamat egyáltalán elinduljon, és sikeres legyen, bizonyos keretfeltételekre szükség volt, mint például egy függetlenül mûködõ, de hivatalosan engedélyezett és elismert “Bizottság az Igazságért és a Kiengesztelõdésért”. Nem kevésbé szükséges egy világos célkitûzés: a “Bizottság az Igazságért és a Kiengesztelõdésért” esetében ez a brutális titkos hadmûveletek, a rajtaütések és a mészárlások teljes felszámolása. Természetesen hozzátartozik ehhez, hogy készek legyenek megfelelõ politikai következtetéseket levonni ebbõl, hogy ezek a kegyetlen események ne ismétlõdjenek meg.

Emberi mértékek szerint az emberi igazságkeresésnek és a kiengesztelõdésért való fáradozásnak a határait elérték. A kiengesztelõdés nem képzelhetõ el Isten kiengesztelõ közbenjárása, és a kereszt nélkül, ami ezt a kiengesztelõdést jelképezi. Isten itt állítja helyre újból igazságosságát. Egy igazságosság, amely nem követhetõ az emberi igazságérzet logikájával, és mégis mindig arra buzdította az embereket, hogy maguktól bocsássanak meg ahelyett, hogy eltûnnének a tévesen ellensúlyozónak gondolt igazságosság vagy az igazságos büntetés keresése közben. Innentõl a kiengesztelõdés nem áll rendelkezésre. Ez a bûn belátásának felismerésétõl és a megbocsátás megtapasztalásától az igazságos közvetítõig vezet. Ezt az összefüggést hangsúlyozza Wolfram Kistner is:

“Isten Krisztusban engesztelte ki a világot, függetlenül attól, hogy az emberek errõl a kiengesztelõdésrõl tudnak-e és elfogadják-e. (…) Isten egyetemes kiengesztelõdése Krisztusban elkötelez arra, hogy az Egyházban az ellen a struktúra ellen harcoljon, és azt szétrombolja, ami szembeszáll Isten jóakaratával.”²⁷

Amikor az emberek ezt a kiengesztelõdési folyamatot megtagadják, végül arra ítéltetnek, “hogy a múlt konfliktusait megismételjék, és közösen elpusztuljanak; röviden, ahol nincs kiengesztelõdés, egy új életnek és egy újrakezdésnek a lehetõsége sincs meg.” – Brigalia Bam, a dél-afrikai egyházi tanács korábbi fõtitkárnõje szerint. Véleménye összefoglalva: “A legfontosabb, amit Dél-Afrikában “Az Igazságért és a Kiengesztelõdésért Bizottságtól” megtanultunk az, hogy a kiengesztelõdés nem luxus, aminek kapcsán a nemzetnek döntenie kell.”

Ez azonban azt jelenti, hogy minden egyes dél-afrikainak részt kell vennie ebben a kiengesztelõdési folyamatban, annak a nagyszámú fehérnek is, akik az apartheid bûntényeinek közös felelõsségét még mindig nem akarják elfogadni, annak ellenére, hogy több tíz éven keresztül ebbõl a rendszerbõl nyerészkedtek, és még napjainkban is a gazdasági hatalom részesei. Az ilyenek miatt Yazir Henry, aki egykor az Umkhonto we Sizwe-n belül harcoló gerilla volt, Dél-Afrikában a közös jövõt komolyan veszélyeztetve érzi:

“Kétezer ember, akik a “Bizottság az Igazságért és a Kiengesztelõdésért” elõtt vallottak, nem viselhetik 45 millió ember gyógyulásának felelõsséget. Mindnyájunknak ezt kell tennünk. A “Bizottság az Igazságért és a Kiengesztelõdésért” helyet biztosított az embereknek, ahol a fájdalmaikat megoszthatták. A gyógyuláshoz azonban mindnyájunkra szükség van.

Az apartheid mindenkire befolyással volt. Ha mi mindnyájan el akarjuk kerülni az újabb háborút, egy Boszniát, akkor mindnyájunknak viselnie kell a felelõsséget. A probléma az, hogy a fehérek nem látják ennek a szükségességét. Számukra minden rendben van. Õk panaszkodnak a legjobban, és mégis õk lépnek ki a legtöbbször a kiengesztelõdési folyamatból. Az övék minden: gazdaság, politika, társadalom, és nem látják. Van hatalmuk és képességük – de továbbra is csak a mindenre kiterjedõ igény kultúrájának hódolnak. (…) Ha nem változtatunk magunkon, egy újabb háborúba sodródunk.²⁸

1. Senki sem sejthette még, hogy már egy bizonyos ideje titkos tárgyalások folytak az apartheid rendszer tagjai és a korszak legismertebb politikai foglya, Nelson Mandela között, ami Dél-Afrikában a politikai változások lényeges részét tették lehetõvé a kilencvenes évek elején.

Ld.: Allister Sparks: Tomorrow is Another Country. The Inside Story of South Africa’s Negotiated Revolution, Wynberg / Sandton 1995.

2. Ld.: Jörg Fisch: Geschichte Südafrikas, München 1991 és Allister Sparks: The Mind of South Africa. The Story of the Rise and Fall of Apartheid, London 1994.

3. Sharpeville fekete telepén, Johannesburgtól délre volt egy békés tüntetés a határátkelés kapcsán hozott gyûlöletes törvények ellen. A rendõrség mégis tüzet nyitott és megölt 69 embert. 180-an sebesültek meg.

4. Ld.: Neue Zürcher Zeitung, 1998. június 4., 5.

5. Ld.: Die Sicherheitskräfte, de Klerk und der geheime Krieg. Soziale und politische Ursachen und Gewalt in Südafrika, kiadta az Ev. Missionwerk in Deutschland (EMW), Hamburg 1992.

6. Berger, Michele: Chris Hani (They Fought for Freedom), Maskew Miller Longmann, Cape Town 1996.

7. Ld.: Südafrika – die Konflikte der Welt in einem Land. Kirchen – Anwälte für Gerechtigkeit und Versöhnung, többek között Frank Chikane, Margaret Kelly és Wolfram Kistner közremûködésével, válogatta és megformázta Rudolf Hinz és Rainer Kiefer, (texte 54), Hamburg 1994.

8. Ezt tudósította Wolfram Kistner egy, a wetheni Ökumenikus Szolgálat (Ökumenischen Dienst in Wethen) által rendezett, a kiengesztelõdési folyamatról szóló szeminárium során 1998. augusztus 10-14. között Imshausenben, Bebra közelében, Németországban

9. Ld.: Truth and Reconciliation Commission: Truth, the Road to Reconciliation. The Final Report, presented to President Nelson Mandela on 29 October 1998, (Last update: 8 November 1998), nyomtatva a www.truth.org.za weboldal változata alapján és Out of the Shadows: The Story of South Africa’s Truth and Reconciliation Commission, (Desmond Tutu elõszavával, Dullah Omar utószavával), Nolwazi Eucational Publishers, Braamfontein, South Africa 2000.

10. Az ARD-Weltspiegel 1998, július 26-i számából

11. Ld. A dokumentációt: “Ich möchte, daß sie um Verzeihung bitten”. Täter und Opfer vor der Südafrikas Wahrheitskommission, in: der überblick 3/99, 23-26.

12. Namíbiában Sam Nujoma államelnök, a namíbiai felszabadító szervezet, a SWAPO (South-West Africa People’s Organisation) korábbi elnöke alatt álló kormányzat eddig semmilyen figyelemreméltó érdeklõdést nem mutat egy “Bizottság az Igazságért és a Kiengesztelõdésért” felállítása iránt, ami pedig Namíbiának nem kevésbé lenne fontos. Csak a namíbiai Egyházi Tanácson belül történnek fáradozások egy ilyen bizottság létrehozása érdekében.

13. Ld.: Neue Zürcher Zeitung, 1998. június 4., 5.

14. Ute Jugert, Nach der Wahrheit die Versöhnung?, in: ai-journal, Heft 11/1998, 9.

15. Ld. Gaye Davis hozzájárulását: Zerstrittene Versöhner. Die Wahrheits- und Versöhnungkommission war ein Spiegelbild der gespaltenen Gesellschaft Südafrikas, in: der überblick 3/99, 27-31 és Charles Villa-Vincendo: Wie viele der Verstockten kann man bestrafen, in: a.a.O., 32-33.

16. Das KAIROS Dokument…, in: Christen im Widerstand. Die Diskussion um das südafrikanische KAIROS Dokument…, válogatta és megformázta Rudolf Hinz és Frank Kürschner-Pelkmann, texte 40, Stuttgart 1987, 20.

18. Cape Argus, 1997. szeptember 19.

19. Az ARD-Weltspiegel 1998. július 26-i számából

20. Ld. Rian Malan: Mein Verräter Herz. Mordland Südafrika, fordítás angolból, Hamburg 1990.

21. Desmond Tutu Stephan Kaussen egy interjújában in: ai-journal, Heft 11/1998, 11.

22. Ld. Fred Bridgland: Katizas Reise. Die wahre Geschichte der Winnie Mandela, Emma Nicholson elõszavával, angolból fordította Karin Balzer és Grace Pampus, Reinbek bei Hamburg 1997.

23. Ld. Denise M. Ackermann: Wie Klage Wunden heilt. Öffentliches und rituellen Klagen ist zugleich spirituell und politisch, in: der überblick 3/1999, 18-22.

24. “Versöhnung durch Begegnung von Opfern und Tätern”. Wolfram Kistner beszélget Bettina von Clausewitz-cel in: Südafrika. Eine Länderinformation der Kindernothilfe vom November 1995, 14.

25. Der Spiegel 24/1998, 156.

26. idem

27. Az Igazságosság és a Kiengesztelõdés részlegének munkája, in: Wolfram Kistner, Hoffnung in der Krise, Wuppertal 1998, 140.

Christian Hohmann 1964. szeptember 14-én született Moers / Niederrhein –ben. Wuppertalban, Bonnban és Bochumban végzett teológiai tanulmányai után vikáriusként dolgozott Elberfeld-Nord-ban, késõbb pedig tanársegéd volt a wuppertali Egyházi Fõiskolán. 1994-ben lelkipásztorrá szenteltek 1996. októbere óta a Church and Peace fõtitkáraként tevékenykedik, valamint ezzel egy idõben a Brauenfels / Hessen-i egyházmegye zsinati megbízottja a békemunkálatokért, az ökumenizmusért és a világmisszióért.

1993 óta többször járt Dél-Afrikában, és a dél-afrikai fehér és fekete lutheri egyházak apartheid ideje alatti viszonyával foglalkozik. Christian Hohmann tagja az Evangélikus Egyház nyilvános számadásáért felállított rheilandi állandó bizottságnak.

E-mail: churchpe@aol.com

http://church-peace.ini.hu