Forgács Éva
    RENDETLENSÉG
 

    Ha mindent elmondanék, amit a Liget Galériában láttam, az a következőképpen festene. Piszkos linóleumpadló, rajta szétterített újságlapok. A fehérre festett falakon a munka és az idő nyomai: piszokfoltok, tenyerek lenyomatai, a falról egykor letépett ragasztócsík nyoma, más foltok. A baloldali falon, lazán feltűzve, három kisméretű kép. Három fotó. Alattuk kis cédula, gyerekírással: Roskó Gábor. Mindhárom felvételen egy kávéfőző látható. A bal oldali és a jobb oldali kép azonos, de a jobb oldali túlexponált. Kissé felülnézetből mutatják a kávéfőzőt, a tekergő zsinórjával, néhány csepp alakú üvegékszerrel, napfényben, mögötte vasrács. A középső kép vagy alkonyati, vagy alulexponált. Ez kissé alulnézetben mutatja a kávéfőzőt, fényes, hengeres felülete gyönyörűen visszatükrözi egy utca képét. Itt van az élesség, minden más – a háttérben látható felirat hatalmas, a kávéfőző formáját nagyon zavaró betűi és a mohos kő, amelyen a kávéfőző áll – kissé életlen. Látható még, hogy mindhárom kép fotópapírjának a fehéren maradt felülete őrzi annak az újságpapírnak a lenyomatát, amellyel talán szárításakor érintkezett. A bal oldali fotó szélei nem párhuzamosak a fotópapír széleivel. A kép egy kissé ferde, az újságpapír lenyomata viszont alig látható.
    A bejárattal szembeni fal előtt piszkos-foltos posztamensen egy virágcserép, amelyben fű nő. Alatta a kézírásos cédula: Böröcz András. A fű már erősen sárgul. Közepén egy gombfoci korong, annak a közepén Böröcz András apró fényképe.
    A bejárattól jobbra eső falon kockás kép. Alatta a név: Sugár János. Felismerhető a képen Sugár saját dróttekercsműve (plakát? Nyomdai munkának tűnik), amelyet 6x3 négyzetre osztott alkotója, majd minden második négyzetet fehérre festett, az egésznek a széleit pedig a falhoz festette. A hatás: mintha az okkerszínű alapon guruló dróttekercsek képei a fal részei lennének.*
    A negyedik falon (Révész L. László, szintén gyerekes kézírással) három, szintén összetartozó, nagyméretű fotogram-kompozíció. Mindháromban már előhívott filmszalagok elmozdult vagy el nem mozdult kontakt lenyomatai keringőznek, és mindhárom kép a filmszalag perforációját utánzó módon ki van lyukasztva. Az első képen körkörös, csiga alakban, a második képen a főmotívum, egy fehéren előtűnő aktforma hullámvonalait követve, a harmadik képen felnagyított perforációs kockák sorakoznak vízszintes sorokban. A fotókat a sarkainál tűzték a falhoz, széleik elgörbülnek, a papír önsúlya húzza el őket a faltól. A harmadik kép szélei már egészen tönkremehettek, mert barna ragasztópapír húzódik végig rajtuk, baloldalt duplán, de így is felpúposodik a ragasztópapír, a bal alsó sarokban be is szakadt. Pedig szép fotók lennének ezek. A mozgalmas, hullámzó, laboratóriumban gerjesztett fényformák közötti kis kontaktmásolatok élesen reális dimenziót megnyitó szigeteivel.
    Valami újat mutatnának ezek a képek. Olyan, fényképészeti eszközökkel megidézhető, áramló teret, amely magnetikusan magához rántja a valóság egy-egy pontosan fotografált részletét, és tovább áramoltatja, amíg puszta fénnyé nem oldja. Erős, szuggesztív képek lehetnének.
    Ha ki lennének merevítve. Ha a perforáció-lyukak pontosan lennének kivágva. Ha jól világítanák meg őket. Ha a harmadik kép háttere nem fehér lenne.

    Kétségkívűl Révész képei lennének a legjobbak, de az egész kiállítást kedvem lenne megnézni, ha legalább kitakarítanának. Ha lemosnák a falakat. Ha öntöznék a cserépben a füvet. Ha Roskó újranagyítaná a fotóit, kimerevítené őket, nem gombostűvel tűzné őket a falra, és távol tartana tőlük mindenféle újságpapírt.
    Ha egy művésznek van bátorsága egy, azaz egyetlenegy művel előlépni egy ilyen kicsi kamarakiállításon, bizonyára nem szenved önbizalomhiányban. De annak súlyát is éreznie kell: mit tesz az, ha egyetlen műre bízza egész önmagát. A könnyedség kizárólag akkor hatásos, ha eleganciával párosul, a piszok és a fésületlenség pedig csak akkor provokatív, csak akkor a mű része, ha a kiállítóhelyiség két zürichi bank között helyezkedik el. Az Ajtósi Dürer sor elején, egy lerobbant és tatarozás alatt álló kocsma és egy hasonló sorsú presszó között az ember inkább arra gondol, hogy itt is tatarozni kellene, kívűl-belül.
 

  *A kiállításon Sugár Jánostól két mű szerepelt. A sors iróniája, hogy két évvel később a IX. Kasseli Documenta Sugár ama művét mutatta be (S.J: A látható tény, 1990 – falapok, csavar, kirakatüveg), amely ezen a kiállításon került bemutatásra, jóllehet e cikk szerzője átsiklott fölötte. (a szerk.jegyzete)