várnagyTBB:
Láthatatlan történet
Magyarországon a szélesebb közvélemény úgyszólván semmit sem tudott
az egyetemeinken 1968-ban lezajlott megmozdulásokról, ahogy arról az alternatív
kultúráról sem, ami ezt az időszakot a világon mindenütt jellemezte. Pedig
a háború után – a ’89-et közvetlenül megelőző éveket leszámítva – alighanem
ez volt a hazai kulturális életben is a legszabadabb, legnyitottabb fejezet.
A hetvenes évektől aztán valóságos boszorkányüldözés kezdődött Magyarországon,
de a velünk szomszédos országokban is. Hogy fogalmat alkothassunk róla,
ki mindenki távozik a korabeli szellemi és kulturális élet reprezentánsai
közül, íme egy hevenyészett lista: Altorjay Gábor és Szentjóby Tamás, az
első magyarországi happeningek létrehozói; Baksa Soós János, az egyik első
kelet-európai alternatív rock-zenekar, a Kex szerzője és énekese; a Kassák-,
ill. a későbbi Lakásszínház tagjai, akik a new yorki Squat Theatre Underground
nevű társulatukkal 1979-85 között írták be magukat a XX. századi színháztörténetbe;
Lakner László képzőművész, a hazai pop-art legkiemelkedőbb festője; Perneczky
Géza művészettörténész, a korabeli kortárs művészet legavatottabb kritikusa;
Orszáczky Miklós és Ráduly Mihály rockzenészek, a hazai jazz-rock és a
Syrius együttes prominensei; Szelényi Iván szociológus, aki Konrád Györggyel
az egyik első rendszerkritikus szociológiai esszé szerzője; Najmányi László,
Molnár Gergely a hazai punk megteremtői; Lukács György tanítványai, azaz
a budapesti filozófiai iskola tagjai (Heller Ágnes, Fehér Ferenc, Márkus
György stb); és még sokan mások. Azok, akik itthon maradtak, az elhallgatást,
a belső emigrációt választhatták, vagy pedig a marginális, a tűrt és tiltott
határán való jelenlétet (Petri Györgytől, Erdély Miklóson, Major Jánoson
át Hajas Tiborig). E kettőt próbálták kombinálni azok, akik a hosszabb-rövidebb
külföldi ösztöndíjak, meghívások, felkérések és a hazai tilalomfák közt
próbáltak létezni, mint Konrád György, Haraszti Miklós, Jancsó Miklós,
Maurer Dóra, vagy Eörsi István.
A magyarországi szamizdat-kultúra a hetvenes-nyolcvanas évek fordulójára
alakul ki. Mindennek közvetlen előzményei egyfelől az 1968-at követően
született és betiltott, vagy a hazai kiadás reménye nélkül írott, a cenzúra
lehetséges szempontjait eleve mellőző, kifejezetten politikus művek voltak
(Haraszti Miklós: Darabbér – bár ez eredetileg a nyilvánosságnak
szánt szövegként íródott, és a Magvetőnél jelent volna meg; Konrád György-Szelényi
Iván: Az értelmiség útja az osztályhatalomig; Marc Rakovski /Bence
György és Kis János/: A szovjet típusú társadalom marxista szemmel
1973-75; Bence György-Kiss János-Márkus György: Hogyan lehetséges kritikai
gazdaságtan? stb), másfelől a szűkebb nyilvánosságnak szánt, házilag
sokszorosított kortárs művészeti kiadványok, mint Altorjai Gábor Laurája,
Ajtony Árpád és Hap Béla EXPRESSZió című, Önmanipuláló szétfolyóirata,
vagy Beke László Levelek Mórickához című összeállításai. Beke levelei
hét példányban, indigóval sokszorosított kézirat gyanánt terjedtek, úgyhogy
csak az kaphatott belőlük, aki vállalta az újabb hét kópia előállítását.
A Szétfolyóirat (1971-73) önmegsokszorosító eljárással készült és
terjedt, azzal a különbséggel, hogy az átadott példánynak már csak a felét
– méghozzá az olvasó által választott tetszőleges részét – kellett lemásolni,
a másik felét viszont hozzá lehetett/kellett írni. Perneczky Géza Éljen
a kultúrfusi – A Mail Art mozgalom Magyarországon című saját
kiadású kötetében(1) írja, hogy a Szétfolyóirat kései számainak
szerzői között megtalálhatók voltak a korabeli hazai neoavantgárd alkotói
közül Erdély, Hajas, Halász Péter, Koós Anna, Maurer Dóra, Szentjóby, vagy
az írók közül Haraszti Miklós, illetve olyan külföldi szerzők is, mint
pl. Max Bensé, vagy Henri Chopin. Ugyanitt említi Perneczky, hogy már a
hatvanas, hetvenes évek fordulójától léteztek művészek (Pauer Gyula, Major
János, Tót Endre) által készített egyedi képeslapok is.
Kenedi János 1977-ben Profil címen kéziratos antológiát szerkeszt,
amely kifejezetten a cenzúra által közlésre alkalmatlannak nyilvánított
írásokat gyűjt egybe. Ekkor a cseh Charta ’77, valamint a 1976 óta létező
lengyel repülőegyetemek és szamizdat kiadók (Nowa, Krag, Przedswit), s
nem utolsó sorban a KOR (Társadalmi Önvédelmi Mozgalom), végül pedig a
Szolidaritás név alatt egyesülő független szakszervezetek adják meg azt
a lendületet, amitől Magyarországon is valóságos mozgalommá növi ki magát
a szamizdat.
Ugyanakkor a hazai neoavantgárd történetében számos további olyan művet
találhatunk, ami közvetve vagy közvetlenül a szamizdat-mozgalom előzményének
tekinthető, különösen, ha annak értelmezését nem korlátozzuk magukra a
kiadványokra, hanem a szamizdatot magát is úgy tekintjük, mint az azt létrehozó
kultúra sajátos termékét. Már a hatvanas évek közepétől feltűnnek olyan
művek, melyekben a közvetlen politikai üzenet háttérbe szorítja a mű esztétikai
és önelemző mozzanatait, illetve amelyek a radikális avantgárd módszereit
és eszköztárát az aktuális politikai állásfoglalás, tiltakozás kifejezésére
használják. Jellemző műfajuk az akció, s ezen belül is az utcai akciók,
a szamizdat publikációk (házilag sokszorosított képek, füzetek, hangkazetták,
plakátok, röplapok, jelvények, matricák, trikók, bélyegzők stb). E jelenség
sorsa annyiban példa értékű, hogy a hatvanas-hetvenes évek fordulójának
progresszív művészeti és szellemi életét hogyan szorítja vissza a korabeli
hatalom az undergroundba, majd pedig, hogy ez a tűrt és a tiltott területein
létező ellenkultúra miként kezd el a föld alatt növekedni és differenciálódni?
Mindenesetre a második nyilvánosság, amit a szamizdat mozgalom hoz
létre a 80-as években, a 70-es évek undergroundjának szubkulturális aktivitására
vezethető vissza. Gondolok itt pl. Major János egyszemélyes tüntetésére
Victor Vasarely 1968-as budapesti kiállításának megnyitóján (Vasarely
go home! – az akció leírása megtalálható Perneczky Géza: Hogy van
avantgarde, ha nincs? című könyvében)(2), Szentjóby Tamás művei közül
a Paralell-kurzus / tanpálya: A kétségbeejtő jövő - gyakorlat
(1968) című képregényére, az Új mértékegység, illetve a Csehszlovák
rádió (1969) című objektjeire, és különösen az általa alapított TNPU
Létminimum Standard Projekt (1969-től napjainkig) című munkájára.
Pauer Gyula munkái közül a Marx-Lenin (1971) című, parafrazeált
újságkivágás említhető – amely képeslapként sokszorosítva is terjedt –,
vagy a nagyatádi művésztelepen létrehozott Tüntetőtábla-erdő (1978)
című environment, amit rendőrségi nyomására utóbb megsemmisítettek. 1970-ben
Najala
happening című köztéri előadásukért ef Zámbó Istvánt és társait őrizetbe
veszik, hetekig vizsgálati fogságban tartják, majd elítélik. Erdély Miklós
művei közül a Zászló-akcióra (1971) utalhatunk, vagy a "Ha az
emberek elhallgatnak, a kövek fognak beszélni" feliratára a János Kórház
előtt (1972), s ezen felül számos művére, amely a hazai zsidóság sorskérdéseit
manifesztálta. Ebben az összefüggésben kell ismét említenünk Major Jánost.
Major rendkívüli grafikai kultúráról árulkodó, éles politikai utalásokat
tartalmazó rézkarcai (Biboldó mosakszik, 1967) és képregényei mellett,
ready made-jeit, valamint – olykor ugyancsak képeslapként terjedő
– fotós munkáit kell kiemelnünk (az egyik egy korabeli száraztészta dobozának
fotója, oldalán a felirattal: rövid metélt, két tojásos). Minthogy az akció
és a happening műfajától olykor nem lehet élesen elválasztani az experimentális
színházi és underground filmes produkciókat, a Lakásszínház mellett meg
kell említenünk a Najmányi
László által alapított Kovács István Stúdiót; a Malgot István féle
Orfeó csoportot, Fodor Tamás Stúdió K színházát, illetve mint underground
művészeti fórumokat a Lakásszínház tagjai által 1970-71 nyarán szervezett
badacsonytomaji alkotótelepeket és a Galántai György által 1971-73 között
működtetett balatonboglári
Kápolnatárlatokat (King-Kong előadás stb); nemkülönben az alternatív
rock, illetve punk olyan képviselőinek koncertjeit, mint például a Molnár
Gergely féle Spions (Anna Frank est, vagy a Total Csehszlovákia,
Baszd meg a rendszert című slágereket). A boglári kápolnatárlatokat
adminisztratív úton megszüntették, s mint korábban utaltam rá, 1975-ben
Szentjóby, s így a TNPU a rendszerváltásig Genfben, a Lakásszínház először
Párizsban, majd Squat
Theater Underground néven New Yorkban működik. A hetvenes, nyolcvanas
évek fordulóján pesti művészek és értelmiségiek hozták létre a SZETÁ-t
(Szegényeket Támogató Alap, 1979-től), mely a rendőrhatósági figyelmeztetések
ellenére magánlakásokban rendezett aukciókat, koncertekkel egybekötött
gyűjtéseket – a hivatalosan nem létező – rászorulók javára (az aukcióra
többek között Barcsay Jenő, Bálint Endre, Deim Pál, Donáth Péter, Erdély
Miklós, Gyarmathy Tihamér, Jakovits József, Karátson Gábor, Keserű Ilona,
Maurer Dóra, Nádler István, Pauer Gyula, Szántó Piroska, Szenes Zsuzsa,
Vajda Júlia adtak munkákat).
1981-től a demokratikus ellenzék is számos olyan kiadványt jelentetett
meg, ami nem, vagy nem kizárólagosan csak politikai híreket, információkat,
kommentárokat és tanulmányokat tartalmaz. Ez a Beszélő és az annak fordítás-antológiájára,
a Máshonnan Beszélő című kiadványra éppúgy áll, mint a Demszky Gábor által
szerkesztett ÁB Független Kiadó és a Hírmondó című folyóiratra.
Az általuk publikált szerzők, mint Gombrowicz, Kundera, Havel, Orwell,
Ensensberger, Petri vagy Konrád műveiben a szépirodalom és a politikum
elválaszthatatlan egymástól. Ugyanettől az időszaktól részben szociális
problémákat reflektáló utcai akciókat rendezett Tóth Gábor (Akció
élelmiszer automatára, 1982), Elek Is (Diogenészt keresek, 1985;
Rózsadombi
villára gyűjtök, 1989), valamint Lábass Endre Házszínháza (1980-tól
mindmáig). A hetvenes-nyolcvanas évek fordulójának politikai és művészeti
szempontból legradikálisabb kiállítóhelyei a Bercsényi Klub és a Swierkiewicz
Róbert által vezetett újpesti Mini Galéria. Kifejezetten politikai műveket
bemutató illegális lakásgalériát működtetetett a – hatóságok által 1979-tól
üldözőbe vett – Inconnu csoport (Artéria Galéria 1984. december – 1985.
november), melynek tagjai, Bokros Péter, Molnár Tamás, Philipp Tibor, és
Pálinkás Robert – Tóth Gábor mellett – a legjelentősebb ellenzéki-stickers
készítők voltak a 80-as években (ld. Mona-Lisa rendőregyenruhában
az 1985-ös budapesti Nemzetközi Kulturális Fórum idején stb).
1986-ban utoljára tiltanak be politikai szempontok alapján kiállítást.
A Galántai György vezette Artpool Nemzetközi Magyarország című gyűjteményének
bemutatását a Fiatal Művészek Klubjában nem engedélyezték. 1987-ben a Liget
Galéria mutatta be Fe Lugossy László Végtelen ágy című művét – a
művész Röhögés, bégetés, Batu kármen című kiállítása keretében –,
amely a csernobili nukleáris balesetre reagált. Végül, de nem utolsó sorban,
a nyolcvanas években politikai, kulturális és művészeti szamizdatokat,
illetve szamizdat periodikákat készítettek, terjesztettek – a képművészek
közül – Rajk László építész az Inconnu csoport (Inconnu – akcionista
újság 1979-82; Alkalmi Eseményújság, 1984-86), Elek Is (Élek
is, 1986; Elek is: Érzelmi naplóm I-II, 1987/88; Elek is: A
rábaszás kámaszutrája, 1988), a Cseresorozat (Csere 1-9) és
a Hejettes Szomjazók (Világnézettségi Magazin 1-6, 1984-85), valamint
a már említett Artpool (Pool Window 1980-82, AL
1-11, 1983/84), és a SzNOB
INTERNATIONAL (SzNOB 1-3-?, 1980-81-?). Perneczky Géza fentebb
hivatkozott Éljen a kultúrfusi című kötetében részletesebben írt
e kiadványok legtöbbjéről, és azok mail-art-tal való kapcsolatáról,
így ezekre itt nem térek ki. Annyit azonban okvetlenül érdemes kiemelni,
hogy a hetvenes-nyolcvanas évek fordulójától nagyon sok magyar és kelet-európai
művész nem azért kapcsolódott be a mail-art mozgalomba, mert a postai művészet
sajátos műfaja vonzotta, hanem mert ennek kiterjedt nemzetközi kapcsolathálózata
révén olyan közvetlen és friss művészeti információkhoz juthatott, melyekről
a korabeli hazai szaksajtóból sohasem értesült volna. Ezzel összefüggésben
túlzás nélkül állíthatjuk, hogy nagyon sok kelet-európai művész számára
épp a mail-art révén tárult ki a világ, s omlott le az a fal, amit az állam
által permanensen ellenőrzött kultúra vont évtizedeken át köréjük.
Pillanatokon alatt eleven munkakapcsolatok sokasága jött létre Kelet és
Nyugat között, vagy akár Japán és Dél-Amerika relációiban is, ahogy természetesen
az addig egymástól is elzárt kelet-európai országok művészei között is.
A másik fontos aspektus a nyolcvanas évek első felének művészeti szamizdatjaival
összefüggésben, az a new wave. A korabeli új hullám – akárcsak a mail-art
–, maga is ellenkulturális jelenség. Nemcsak Nyugaton, ahol ezt, vagy ennek
egy részét viszonylag hamar integrálta a művészeti piac és a művészeti
intézményrendszer, hanem itt Kelet-Közép Európában is, ahol abban a pillanatban
még meglehetősen élesen elvált egymástól a kultúrpolitikai elvárásokat
kiszolgáló, az állam által támogatott ún. hivatalos művészet, és a tényleges
kortárs művészeti tendenciák kontextusában működő művészeti underground.
A hazai new wave közvetlen előzménye Hajas Tibor és Molnár Gergely, vagyis
részben a performance művészet, részben az art-punk. Ezt egyébiránt mi
sem illusztrálja jobban, mint a SzNOB INTERNATIONAL kiadó, amely par excellence
new wave periodikát, a SzNOB-t adta ki. Pap Tamás SzNOB INTERNATIONAL
kiadója adta ki Szentjóby már említett levelein kívül Molnár
Gergely Spions nevű együttesének dalszövegeit, és Hajas
Tibor Sidpa Bardo című írását. Ami közös bennük, az a bizonyos
„no future” életérzés, csakhogy ennek komor és tragikus voltát, az egzisztencia
individuális perspektívájának vizsgálatát a new wave feloldja. Ha tömören
kellene meghatározni, a new wave egy hatalmas, világbúcsúztató házibuli
volt: mert mit lehet tenni, ha két egymással versengő szuperhatalom a nukleáris
rakétatöltetek telepítésében kezd el versengeni egymással, s immár senki
sem tudhatja, vajon órái, avagy esetleg még hónapjai vannak a pusztulásig?
A félelem és rettegés az egymásra találásban oldódott fel, annak közös
felismerésében, hogy az ilyesféle hatalmakat, bármekkora is a tekintélyük
és a katonai erejük, nem lehet többé komolyan venni. Ez élesztette fel
a klub-koncerteket, a a new wave által rémbohózatokká átformált olcsó tánczenék
home változatait (Trabant,
Balaton, Bizottság, Európa
Kiadó, URH, Kontroll Csoport, Neurotic, Art Deco, VHK, Hymnus, Hús,
Flash, Apropó, Matuska stb), valamint a fotó, a film, a festészet, a szobrászat,
a grafika, továbbá a divat, a design akkoriban legcikisebbnek tartott formáit,
na és a házilagos magazin-, vagy fanzin-gyártást is. A mindenkori hatalom
kiröhögése apokaliptikus méreteket öltött, hogy ebben az akkor már keletet
és nyugatot egyaránt felölelő ellenkultúrában nem volt ember, aki ne írt,
rajzolt, fényképezett, filmezett, énekelt, zenélt, táncolt volna, s aki
mindezt ne tartotta volna sokkal fontosabbnak, mint ama szerepeket, amelyeket
mint állampolgárnak kínáltak föl neki.
Hogy mit is csinálunk mi itthon, arra én Lengyelországban, Lódzban jöttem
rá. Valószínűleg azért, mert ott vendégként egy picit kívülről is láthattam
magunkat. Jozef Robakowski
hívott meg egy általa rendezett kortárs művészeti fesztiválra. Robakowski
a katonai puccs elleni tiltakozás gesztusaként lemondott professzori katedrájáról
a lóđzi Fotó- és Filmművészeti Főiskolán. Sok más tanár is így tett, s
a művészek bojkottálni kezdték a hivatalos kiállítási intézményeket. Hogy
akkor miből éltek? Itt most legyen elég annyi, hogy ettől kezdve gyakrabban
hívták őket Nyugatra, volt, aki kint is maradt, mások a külföldi kiállítások,
ösztöndíjas hetek vagy hónapok után visszatértek. Jellegzetessége a korszaknak,
hogy az a társasági élet, ami a new wave alapja volt, egy tűzvész gyorsaságával
lépte át az országhatárokat is. Nemcsak arról volt szó, hogy ezek a jelenségek
Keletről terjedtek Nyugatra, de a hetvenes évek végétől a nyugati alternatívok
is kezdték fölfedezni a vasfüggöny túlsó felén Kelet-Európát.
Hogy mi minden nem volt Lengyelországban mikor megérkeztem, azt túlságosan
hosszú lenne felsorolnom, viszont hideg volt, nagy hó, óriási áruhiány,
és este 10 vagy 11-től kijárási tilalom. Bennünket, külföldieket ismerősöknél
szállásoltak el, s mi, mint külföldiek a mindenféle aktuális művészeti
és kulturális információk (videók és szamizdatok) mellett vittünk egy csomó
kaját és piát is. Ami ez utóbbit illeti természetesen nem csak magunkra,
hanem vendéglátóinkra, és több napra előre gondolva csomagoltunk. Ezzel
szemben az történt, hogy megérkezésünk után fél órával hatalmas társaság
állított be házigazdáink lakásába, s pillanatokon belül megettek és megittak
mindent, amit vittünk. Majd bennünket is magukkal ragadva az egész kompánia
elindult egy másik lakásba, ahol buli – következésképp kaja, pia – volt,
s ez így ment estéről estére.
A rendezvényre számos más lengyel városból, és külföldről is több művész
és szakember érkezett. Délutánonként zajlottak a vetítések, azután a beszélgetések,
viták, amelyek éttermekben kezdődtek, s különféle magánlakásokban szabályos
házibuliként folytatódtak. Hogy olyan lakásokba érkeztünk, amelyek már
eleve erre voltak installálva – persze lakáskiállításoknak is nevezhetjük
őket –, az ezek után, nyilván nem meglepő.
A Lóđz Kaliska
és több más – folyamatosan változó létszámú – művészcsoport nyolcvanas
évekbeli aktivitása ezen alapult. Korabeli 8 illetve 16mm-es filmjeik,
az általuk készített fotók, akciók, performanszok de facto házibulik keretében
jöttek létre. Hogy közben mikor volt idejük elkészíteni a TANGO
című szamizdat magazinjukat, az a korabeli szemtanú, Jolanta Ciesielska
művészettörténész számára is rejtély (3). A TANGO
(1981-1986) A/4-es formátumát, terjedelmét, megjelenését és példányszámát
tekintve megszólalásig hasonlított a mi budapesti csoportunk (Hejettes
Szomjazók) Világnézettségi Magazinjához. Egy-egy számot 100-120
példányban készítettek el, ahogy mi is. Ezekben az újságokban (vagy újságparafrázisokban)
természetesen nemcsak a csoport tagjai publikálhattak, hanem bárki, aki
hajlandó volt 100-120 példányban sokszorosítani a maga közlendőit. A sokszorosítás
módozatai változatosak voltak mindkét lapban, s a lapszámokon belül is:
stencil, fénymásolat, szita, pecsét, monotípia, frottázs, linómetszet,
indigó fotó. Lengyelországban akkoriban nem lehetett fixírt kapni, s így
ételecettel fixálták a fotókat (bár a mi szitanyomatokhoz használt, soha
meg nem száradó festékeinkről is mesélhetnék). Ennek megfelelően a műfaji
skála is széles volt: a legkülönfélébb szépirodalmi és publicisztikai ügyektől,
vagy azok paródiáin keresztül a fordításokon át a képregényig, hirdetés-parafrázisokig,
az akciódokumentációktól a sokszorosított grafikákig. Budapesten a Cseresorozat
című lap volt a Világnézettségi Magazinhoz leginkább hasonló, olyannyira,
hogy a két társaság alig valamivel egymásra találása után közösen bérelt
műtermet. Ez volt a Platon Barlangja névre keresztelt pincehelyiség a Kavics
utcában, ahol akciókra, kiállításokra, felolvasásokra, koncertekre, s egyáltalán
minden rendű-rangú összejövetelekre került sor, melyek egyikére aztán a
rendőrség is delegálta magát egy razzia erejéig. Ettől függetlenül a Cseréseknek
és a Hejettes Szomjazóknak is léteztek külön-külön és közös fellépéseik
is, előadások, kiállítások, performanszok különféle klubokban és kiállítóhelyeken,
de akár magánlakásokban, vagy egyszerűen az utcán is.
A TANGO-hoz hasonló további lapok Lengyelországban is léteztek,
mint pl. az SDS, Przedmiot (1986). Részben annak köszönhetően is,
hogy a TANGO számait létrehozó szerzőknek csak egy része élt Lódzban vagy
Lódz környékén, a TANGO egyik szerzője Jacek Kryszkowski, illetve
egy körülötte szerveződő varsói társaság adta ki a HOLA HOOP OLIMPISKIE
című magazint. Ennek három száma 1985-ben, a lengyel avantgárd atyjának
Stanislaw Ignacy Witkiewicz születésének századik évfordulóján jelent meg,
amikor a korabeli hivatalos művészeti folyóirat, a SZTUKA, amelynek
1985/2-3-as száma is egy Witkacy különszám volt, Witkiewicz egyik önarcképével
a borítóján. Witkacy-t addig költőként és festőként, a lengyel abszurd
dráma megteremtőjeként tartották számon, de akkoriban fedezték fel, s kezdték
publikálni fotográfiai életművét is. Ez nyilván nem véletlen, minthogy
Witkacy fotói többnyire megrendezett, beállított felvételek, más szóval
a fényképezés szempontjából végiggondolt és/vagy rögtönzött akciók és performanszok
voltak, ami bizonyos értelemben új megvilágításba helyezte nemcsak képzőművészeti,
de színházi tevékenységének értelmezését is.
A HOLA HOOP OLIMPISKIE című szamizdat három számának borítóján
egy fekete-fehér fotó volt látható Witkacy sírkövéről. Ehhez tudnunk kell,
hogy Witkiewicz 1939-ben, a háború kitörésekor szülőfalujában Jezioryban
lett öngyilkos. Ott is temették el, de a II. világháború után e települést
a Szovjetunióhoz csatolták. A fekete-fehér fotó alatt minden szám borítóján
egy kis nylonzacskót applikáltak tűzőgéppel, benne valami por-szerű anyaggal,
és a felirattal: Witkacy csontjai. Morbid tréfa, gondolhatta az olvasó,
míg tovább nem lapozott, s nem szembesült Witkacy illegális exhumálásának
teljes fotódokumentációjával. A sötét éjszakában vakuval készített fényképek,
köztük az egyiken Kryszkowski a sírkő mellé ásott gödörben áll, egyik
kezében ásóval, a másikban egy csonttal.
1987 júniusában találkoztam Kryszekkel Varsóban, de a HOLA HOOP
számait nem ő mutatta meg. Ezek Zygmunt Rytka lakásán kerültek elő. Akkor,
és még néhány évig azt gondoltam, hogy egy ilyesféle projekt vagy publikáció
egész egyszerűen elképzelhetetlen lenne máshol, főleg nem Nyugaton. S ha
megpróbálnám valamelyik nyugati kollegámnak elmesélni, hát nemhogy nem
tartaná művészetnek, de minden bizonnyal szélsőséges extrémitásnak, nonszensznek,
őrületnek gondolná. Mit tudnék erre mondani?
Mikor megismerkedtem Kryszkowskival, II. János Pál aznap érkezett pápaként
először Varsóba. Ebből az alkalomból szesztilalom volt elrendelve. Nem
mintha bármelyikünk számára is nélkülözhetetlen lett volna – Kryszkowskiként
a hazai olvasónak egy erős harmincas, szemüveges Darvas Ivánt kell maga
elé képzelnie –, hanem már csak elvből is, Jacek ironikusan hazafias
kötelességének tartotta, hogy egy étteremben meggyőzze a pincérnőt, hogy
nekünk mindenki szeme láttára vodkát szolgáljon föl. Nem balhéból, hanem
mert két mondattal el tudta intézni. Tudniillik a százféle nyelvből, amit
ismert, az egyik az volt, amin mindketten – ő is és a pincérnő is – beszéltek.
Én pedig 15 évvel később Günter Brus Irrwisch-ének első osztrák
kiadását (4) lapozgatva jöttem rá, hogy bár mindez ritka, mégsem
valamiféle sajátosan kelet-európai dolog. A másik pedig, hogy bár a kilencvenes
években már senki sem használta azt a szót, hogy szamizdat – egy korszak
csakugyan lezárult –, ilyesfajta kiadványok mégis, azóta is újra és újra
születnek. És természetesen nem csak nálunk: csak szét kell néznünk és
ki kell nyitni a szemünket.
(1) Perneczky Géza: Éljen a kultúrfusi – A Mail Art mozgalom Magyarországon
Soft Geometry, Köln 1996
(2) Perneczky Géza: Hogy van avantgarde, ha nincs I.-II, szerzői
kiadás, Köln 1983 (utánnyomás Artpool
1984, Budapest)
(3) Jolanta Ciesielska: Aniol w piekle (rzecz o Strychu); Bóg Zazdrosci
Nam Pomylek, Lódz Kaliska Muzeum, 1999 (magyarul Jolanta Ciessielska: Isten
irigyli tőlük a hibáikat; www.ligetgaleria.c3.hu) – hadd idézzem egy rövid
részletét:
„…A hadiállapot nem tudta elfojtani a művészekben éledező tüzet,
ellenkezőleg: csak szította a lángot, témát adott munkáikhoz, hiszen
nagyobb szükség volt a kapcsolatokra, egymásra kellett támaszkodni ezekben
a nem éppen szívderítő, alapjában véve elég zord időkben. Rendezvények
a "Wymiana" Galériában és az Alkotó Közösségek Házában, "Némafilm" fesztiválok
a "Padláson", végtelen házibulik, csoportos kocsmalátogatások, "Kultura
Zrzuty", közös kiruccanások, privát terepmunkák, kirándulások falura, leginkább
Spalába és Teofilówba, a fennmaradó időben bulizás, bulizás és megint csak
bulizás. Ez az életmód határozottan kimerítő volt.
Hogy mikor szorítottak időt a kézzel készített fanzine-re ("Tango"
címmel), az egyre abszurdabb kiáltványok megírására (ezek közül a "szükséges
művészet és a kínos művészet kiáltványa" a leghíresebb), filmek forgatására
(akkor még programszerűen némafilmeket csináltak), a megszámlálhatatlan,
rövid életű műtárgy létrehozására, amelyek rajtuk kívül mindenkinek "szükségtelenek"
voltak, a saját művészetükről, a lengyel és a külföldi művészetről folytatott
vitákra, az őrült utcai akciókra, a fotók nagyítására és kifestésére, a
filmek montírozására – hát azt tényleg nem tudom. Tény, hogy mindez a legrosszabb
időszakban történt, a nyolcvanas években, és energiával, életörömmel töltött
el mindenkit, mintegy dafke, nem számított, mi a helyzet és milyenek a
körülmények. Ezért történt, hogy a körülöttük kialakult szubkultúra (amit
ebben a közegben "Kultura Zrzuty"-nak hívtak) elterjedt és bimbózni kezdett
és példát mutatott a nyolcvanas évek második felében létrehozott alternatív
művészeti csoportoknak: a Lódz Fabryczná-nak, a Wspólnota Leelec-nek, a
gdanski Totart-nak…”
(4) Günter Brus: Irrwisch, Ritter Verlag 2000 (A Brus által írt
és rajzolt regény – ami azt követően született, hogy a szerzőnek a bécsi
egyetemen 1968-ban bemutatott akciója miatt távoznia kellett Ausztriából
–, először 1971-ben Frankfurtban jelent meg a Kohlkunst Verlag kiadásában.)
Irodalom:
Beke László: Művészet / Elmélet: tanulmányok 1970-1991 - Balassi
Kiadó-BAE Tartóshullám-Intermédia, Budapest 1994
Perneczky Géza: Éljen a kulturfusi – A Mail Art mozgalom Magyarországon
Soft Geometry, Köln 1996
Perneczky Géza: A HÁLÓ / Alternatív művészeti áramlatok a folyóiratkiadványaik
tükrében 1968-1988, I-II.
szerzői kiadás, Köln 1989
Perneczky Géza: Hogy van avantgarde, ha nincs I.-II, szerzői kiadás,
Köln 1983 (utánnyomás Artpool 1984, Budapest)
Sebők Zoltán: Az új művészet fogalomtára 1945-től napjainkig - Képes
Ifjúság, Újvidék, 1987
Szubkultúra és Underground - Helikon, Világirodalmi Figyelő Budapest,
1976/1
Tábor Ádám: Váratlan kultúra - Balassi Kiadó, Budapest, 1997