John P. Jacob:
    A zárt könyv: Szamizdat New Yorkban
   - kiállítás a Franklin Furnace-ben
 

    Feleségemmel, Debbel 1988-ban New Yorkból a texasi Austinba költöztünk. Azért mentünk el, mert csendesebb életre vágytunk, hogy többet lehessünk együtt, és hogy végre családot alapítsunk.
    Szeptember: Egy évvel később, éppen másodikán, a születésnapomon Halas István, Ujj Zsuzsi és Várnagy Tibor Budapestről megérkezett az Egyesült Államokba, egy kiállítási és előadói körutazásra. Néhány nappal ezután Debet kirúgták az állásából. Az elkövetkező egy hónapban - mialatt István, Zsuzsi, Tibor meg én Texastól Ohióig, és New Yorktól Bostonig utazgattunk -, Debnek az a kellemetlen feladat jutott, hogy munkanélküli segélyért folyamodjék Texasban. Volt munkaadója nem volt hajlandó segíteni, és perre kellett vinnünk a dolgot. Emlékszem: ordítok a telefonba, kiabálok a magyar vendégeimmel. Várakozások repülőtereken és a buszpályaudvarokon. - Amerika túl nagy - mondta Tibor.
    Október: Wroclaw. Míg Deb munkát keresett Texasban, Lengyelországba utaztam az "első kelet-nyugati fotókonferenciára". István, Tibor, Zsuzsi valamint Szert Minyó Károly már várt az ott megrendezett kortárs magyar fotókiállítással. Egy szerény közönség előtt angolul felolvastam a megnyitó szöveget, amely Tibornak az Egyesült Államokban adott előadásain alapult. Másnap, amikor elfogyott a whisky, István, Tibor, Zsuzsi és Minyó elindultak Szombathelyre, a FotoModell kiállítás megnyitójára, ahol Jaczkó János álnéven az én fényképeimet is bemutatták. A lengyel-cseh határon tizenkét órát kellett várakozniuk. Én visszamentem Varsóba Ed Serottával, a konferencia egyetlen amerikai résztvevőjével.
    Október: Varsóból Berlinbe éjszakai vonattal. A vonatot elterelték, és a keletnémet határt egy ismeretlen kisvárosnál léptük át. Az útlevélvizsgálat után vártuk a vámosokat. Nem jöttek. Berlinben Heiner Müller és Christa Wolf többekkel együtt a keletnémet hallgatóság előtt az eljövendő változásokról beszélt, meg a társadalmi irányítás közép európai harmadik útjáról. Másnap este egy neonáci tüntetést láttam az Alexanderplatz közelében. Sem én, sem más jelenlévő nem tudta elképzelni azon az éjjelen, mennyire közel állunk a káoszhoz.
    Október: Berlinből Prágába. Berlinből korán indult a vonat. Mire a cseh határra értünk, a vonat megtelt keletnémetekkel. Először csak órákon át sutyorogtak egymás közt és gyanakvó pillantásokat vetettek rám. Végül egy tizenöt év körüli fiú megkérdezte, hová megyek. Budapestre, feleltem. Amikor elmeséltem nekik, hogy egy európai művészeket végiglátogató amerikai vagyok, megváltozott a hangulat. John Wayne-ről beszélgettünk, tévéreklámokról, meg hogy hová lehet legbiztosabban eldugni a pénzt a vámosok elől. Ahogy közeledtünk a határhoz, a  csapat egyre fékezhetetlenebbé vált. Meséltek a családjukról, akik hátramaradtak: férjek, gyerekek, unokák. Régebben a cseh határőrök annyira gyűlölték az Egyesült Államok állampolgárait, hogy ezt professzionalizmusuk mércéjének tekintették. Még 1989-ben is, amikor a vonat teli volt menekülő keletnémetekkel, kipécéztek maguknak, és kivételes alapossággal vizsgáltak át engem, és a poggyászomat. Nem tudom, hogy az a figyelem, amelyben azon a délutánon engem részesített a rendőrség, a professzionalizmus jele volt-e, vagy csak így hunytak szemet útitársaim felett.
    Október: Először laktam szállodában Magyarországon. A szobában nem tudtam elaludni. Vártam, hogy a kábeltévé egyperces hírben beszámoljon arról, ami akkor már egész nap keringett a városban, hogy leomlott a berlini fal. Éjjel egykor csörgött a telefon. - A fal - kiabáltam a kagylóba a feleségemnek Amerikába. - leomlott. Csend volt. - De hát az már tegnap történt -, kiabálta vissza.

    1990: Megnyertük a pert a feleségem korábbi munkaadója ellen, és elkezdett jönni a munkanélküli segély. Deb nemsokára állást kapott egy austini állatmenhelyen, én pedig elnyertem egy ösztöndíjat, hogy művészettörténetet tanulhassak az Indiana Universityn. Egy év sem telt el a berlini fal leomlása után, és az amerikai sajtót egyre kevésbé foglalkoztatta Közép Európa. Azt a könyvet, amelyen dolgoztam, és amely magyar, cseh, lengyel és keletnémet szerzők tanulmányait tartalmazta volna, a kiadóm újraértékelte, és visszaadta. Három másik kiadótól is udvarias visszautasításokat kaptam. Amerika már az új harcmezőre, a Közel Keletre figyelt.
    Mielőtt Indianába költöztünk volna, még egyszer Budapestre utaztam, hogy Tiborral kidolgozzuk azt az évek óta tervezett kiállítást, amely magyar és más szamizdat kiadványokat mutatott volna be. A kiállításnak központi helyet kellett elfoglalnia kelet európai munkámban. Már első magyarországi utam előtt Tibor és mások figyelemre méltó válogatást küldtek a kiadványokból New Yorkba, köztük a Helyettes Szomjazók Világnézettségi Magazinját, a Liget Galéria első Almanachját, valamint a Xertox, az Inconnu Csoport és az Artpool munkáit. Eközben én a magyar történelem II Világháború utáni részének különféle feldolgozásait olvastam, és így találkoztam először azzal, hogy egy-egy kultúrán belül egymástól meglehetősen különböző és távoli párhuzamos utak is kifejlődhetnek. E paradoxon igazi dimenziói akkor váltak nyilvánvalóvá, mikor 1986-ban először találkoztam Budapesten Tóth Gáborral, Galántai Györggyel és Júliával, fe Lugossy Lászlóval és másokkal. Második utam során, amikor az Out of Eastern Europe: Private Photography című kiállítást készítettük elő, valamint további utazásaim alkalmával, melyeket a Soros Alapítvány támogatott, Tibor egyre több vizuális és írott anyaggal ismertetett meg. Többek közt Hajas Tibor és Erdély Miklós munkásságával, valamint Beke László és Peternák Miklós írásaival.

    A szamizdat kiállítást 1990 szeptemberére terveztük a Franklin Furnace-ben. A kiállítást a  Natinal Endowment for the Arts (NEA) és a New York State Council for the Arts (NYSCA) támogatta. A Franklin Furnace, egy művészek által rendbe hozott ipari tér, ideális helyszínnek ígérkezett. Korábban művészkönyv és -folyóirat kiállításokat rendeztek itt, majd működésüket kiterjesztették más szöveg-központú művészetekre, a graffitire, a performance-ra, a mail-artra és egyéb periférikus tevékenységekre. Számomra az is fontos volt, hogy 1982-ben ők rendezték meg Rimma és Valerij Gerlovin kiállítását az orosz szamizdat művészetről (ld. Russian Samizdat Art - Essays by Szymon Bojko, John E. Bowlt, Rimma and Valery Gerlovin; assembled by Rimma and Valery Gerlovin, edited by Charles Doria - Willis Locker and Owens Publishing, New York 1986). Tudomásom szerint addig ez volt az egyetlen olyan kiállítás, amely a Varsói Szerződés országainak művészetével foglalkozott. Végül, de nem utolsó sorban a Furnace New Yorkban rangos, de elég snassz galériának számít. A falak kicsit ferdék, a padló nincs felmosva, a plafonról hámlik a festék. Alapítója és mai napig vezetője Martha Wilson performance-művész, aki egy időben Nancy Reagenre változtatta a nevét. Martha a kiállítás jelentőségét rendkívül közvetlen módon érzékeltette: kezembe nyomott egy csekket meg a galéria kulcsát. Úgy képzeltem, Tibor otthon érzi  majd magát.

    Egy kiállítás megtervezésében gyakran játszik jelentős szerepet a meghittség és a profizmus finom elegye. A Rejtett történet számomra nagyon személyes ügy volt. Mindazok a tárgyak, amelyeken keresztül megismertem a magyar történelmet és kultúrát, gondolatban helyükre léptek mindazoknak a szótáraknak, amelyekben Tiborral szavakat keresgéltünk, hogy párbeszédünk
sose akadjon el. Úgy képzeltem, a kiállítás e beszélgetések folytatása lesz. A kiállításon keresztül szerettem volna megosztani azokat a leckéket amerikai honfitársaimmal, amelyeket Budapesten és Közép Európában tanultam meg. 1990-re azonban megváltozott a világ.
    Nem sokkal azután, hogy visszajöttem Budapestről, feleségemmel elköltöztünk Indianába. A Varsói Szerződés összeomlott. Gyereket vártunk. Miközben a szovjet cenzúra olvadozott Kelet Európában, az Egyesült Államokban a kormányzati és vallásos szervezetek vezette konzervatív irányzat "kulturális háborút" hirdetett a művészek ellen. Tavasszal a kuratórium egy New York-i performance művészt, Karen Finley-t terjesztette elő a National Endowment for the Arts (NEA) díjára, ám ezt kormányzati szinten a művészi érdemek hiányára való hivatkozással megvétózták. Karen Finley ellenben a Franklin Furnace egyik művésze volt. A Furnace egyik napról a másikra a kulturális háború helyszínévé vált. Mire Tibor megérkezett, a tűzoltóság veszélyesnek nyilvánította és lezárta a Furnace alagsori performance-termének ajtaját. A lezárt ajtó mellett két plakáton ez volt olvasható: SZÜLETÉSKOR ELVÁLASZTVA. Az egyik plakáton Jesse Helms szenátor, a másikon Joseph McCarthy szenátor fényképe volt látható. A képek alatt szöveg emlékeztette a nézőket: "Aki nem tanul a történelemből, annak meg kell azt ismételnie."

    Nekem a Rejtett történet: Szamizdat Magyarországról és máshonnan című kiállítás a Tiborral végzett munkám csúcsát jelentette. Az Egyesült Államokban az akkori politikai helyzetben, amikor a művészeti közéletet az elnyomástól és az ebből fakadó öncenzúrától való félelem jellemezte, én úgy gondoltam, hogy a kiállítás másokat is megmozgat majd, akár tudnak magyarul, akár nem.
    A kiállításra Tiborral egy forgatókönyvet dolgoztunk ki, amely a közép európai hivatalok - rendőrség, könyvtár stb - mintáján alapult. A meghívóval együtt a következő szövegű értesítést küldtük ki:
    "A Rejtett történet: Szamizdat Magyarországról és máshonnan" című kiállítás a Közép-Kelet Európából származó magánkiadású művészeti, kulturális és politikai kiadványokat mutatja be több, mint húsz év anyagából. A kiállított anyag jelentős része bizalmas. Mivel a Rejtett történet: Szamizdat Magyarországról és máshonnan című kiállítás anyagainak szállítása és összeállítása során számos nehézség merült fel, minden kiállítás-látogatónak be- és ki kell jelentkeznie. Az Ön aláírása a "napi listán" jelzi, hogy a kiállítás megtekintésésekor Ön a látogatásért minden törvényes felelősséget magára vállal. Gyerekek csak felnőtt kíséretével tekinthetik meg a kiállítást. Elnézést a kellemetlenségekért.

     A Furnace bejáratánál egy asztalt tettünk keresztbe, hogy egyszerre csak egy ember léphessen be. A megnyitó alatt a Furnace egyik alkalmazottja, Harley Spiller ült az asztal mögött katonai ruhában és egy vörös csillagos sapkában (kínai emléktárgy volt). Ő volt az őr, és csak akkor engedte be a látogatókat, ha megadták személyes adataikat: születés, lakhely, anyja neve, stb. 1987-ben az Out from East Europe című kiállításhoz még olyan installációt terveztem, ahol az amerikai néző szimpátiával tekinthetett volna a Varsói Szerződés országaira. Mikor a meghívott művészeknek elmeséltem az ötletet, melynek részeként megépítettük volna a berlini fal egy részét, jót szórakoztak, és tervemet egyszerűen ostobának és veszélyesnek nevezték. A tervet elvetettem. A Rejtett történet: Szamizdat Magyarországról és máshonnan című kiállítás installációja és a hozzá kapcsolódó performance bonyolultabb volt. A látogató választhatott:
    1: megadja adatait az őrnek
    2: hamis adatokat ad
    3: erőszakkal elhalad mellette és nem ad meg semmilyen adatot
    4: nem megy be a kiállításra.
    Mindegyik választásnak megvolt a maga rejtett tartalma: bűnrészesség, ellenállás, elutasítás. A performance-ot a kiállítás látogatóinak nagyobb része játéknak tekintette. Többségük megadta személyes adatait, majd távozott a büfébe. A megnyitó alatt az utcán háromszor kellett beszélnem olyanokkal, akiket felbosszantott az ajtónál álló őr. Mindhárman amerikai bevándorlók voltak, akik azért választották az Egyesült Államokat, mert ott nem létezik önkényes hatalom. Úgy vélem, a kiállítás megnyitóján egyedül ők nem értették meg, hogy ez az egész csupán egy performance. Végül egyetlen látogató gurult annyira dühbe, hogy elviharzott az őr mellett, anélkül, hogy megadta volna személyes adatait. Tibor szerette volna, ha a kiállított tárgyakat - néhány kivételtől eltekintve - kézbe fogva alaposan szemügyre lehet venni. Az installáció állványzatát és polcait a Furnace pincéjében meg az utcán talált hulladék fából építettük. Miután a nő bejutott a terembe, felviharzott Tibor kártyavár-szerű építmányéhez. A polcok összedőltek, és a könyvek szétszóródtak a padlón. - Ön az egyetlen látogató, aki nem hagyta magát megfélemlíteni - mondtam neki, miközben a könyveket szedegettük a földről. - Remélem tudja, milyen közeli kapcsolatba került azokkal, akik a kiállított tárgyakat készítették.

    Tibor és én jobb fogadtatásra számítottunk. Lehet, hogy a kiállítás késett el, talán az emberek nem figyeltek már oda annyira Kelet Európára (eredetileg a Furnace azt tervezte, utaztatni fogja az anyagot, s már előzetes megállapodásokkal rendelkezett, hogy a következő évben két másik városban is bemutatja a kiállitást). Végül egy évvel azt követően, hogy a Rejtett történet bezárt, az anyag kartondobozokba csomagolva visszatért Budapestre. 1990 november 29-én megszületett lányunk, Acadia. Egy évre rá munkát kaptam a bostoni Photographic Resource Center-ben. Az intézmény rossz gazdálkodása, és az új igazgató arroganciája miatt azonban labilis a pozicióm. Bármennyire is vágyom a biztonságra, úgy érzem, Debnek, Acadiának és nekem hamarosan ismét költöznünk kell.
    A kiállítás után egy évig nem hallottam Tiborról. Aztán még egy évbe telt, amíg válaszoltam neki, ami azért furcsa, mert nincs olyan nap, hogy ne jutna eszembe Magyarország, az ottani barátaim és ismerőseim, az utazás és a visszaérkezés. Szeretlek és üdvözöllek benneteket, és őszintén kívánom, hogy hamarosan találkozzunk.
.

J.P.JACOB EARLIER IN THE LIGET

HIDDEN STORY - SAMIZDAT FROM HUNGARY AND ELSEWHERE, Franklin Furnace, New York /The exhibition showed 32O Hungarian, Polish, Czechoslovakian, East-German and Romanian publications from the period between 1956-199O. Since the selection was not confined to political publications in the literal sense, it presented remarkably rich material with a view to artistic forms: self-publishing, political, cultural and art books, book series`, reviews /AL, AB HIRMONDO, BESZÉLŐ, Cseresorozat, TANGO, Világnézettségi Magazin etc., and publishers: ABC, ARTPOOL, HITEL Független Kiadó, KRAG, M.O, SzNOB International, SNTL, WSH etc./ and a number of cassettes, stickers, posters, pins, badges, T-shirts, arm-badges, documentions of various illegal street actions etc. Curators: John P. Jacob and Tibor Várnagy/
 

John P. Jacob:
Closing the Book: Samizdat in New York City
 

My wife, Deb, and I moved from New York City to Austin, Texas in 1988. We left New York hoping to find a quieter lifestyle: to spend more time together and eventually, to start family.

September: A year later, in time for my birthday on 2nd, István Halas, Zsuzsi Ujj, and Tibor Várnagy traveled from Budapest to the United States to prepare for an exhibition and lecture tour. A few days after they arrived, Deb was laid off from her job. Over the course of the next month, as István, Zsuzsi, Tibor and I traveled from Texas to Ohio to New York to Boston, Deb went through the unpleasant process of applying for unemployment compensation from the State of Texas. Her former emloyer refused to cooperate, and we had to go to court.

I remember: crying into telephone; yelling at my Hungarian guests; waiting in airport terminals and bus depots. "America is too big," Tibor told me.

October: Wroclaw. While Deb looked for work in Texas, I traveled to Poland to attend European Exchange, "the first East-West photo-conference." István, Tibor, Zsuzsi and Minyo Szert met methere for a presentation on contemporary Hungarian photography. I read the English text of the presentation, developed from the lectures Tibor had given in the United States, to a small audience. The next day, our whiskey gone, István, Tibor, Zsuzsi and Minyo departed for the opening of the Foto Modell exhibition in Szombathely, where my own photographs, under the pseudoname János Jaczkó, were being shown alongside theirs. At the Czech/Polish border, they waited in line for twelve hours. I returned to Warsaw with Ed Serotta, the only other American at the conference.

October: Warsaw to Berlin by night train. The train was re-routed, and crossed the East German border in a small city I did not recognize. After our passports were checked, the train waited for the border control. They never came.

In Berlin, I heard Heiner Müller and Christa Wolf, among others, speak to an East German audience of changes to come, and of the possible evolution of new, third way of  political governance in Central Europe. The following evening I saw a neo-nazi demonstration near Alexanderplatz. Neither I, nor any others present that night, could have imagined how close to the border of caos we stood.

October: Berlin to Prague. My train departed from Berlin early. By the time we arrived at the Czech border the train was overflowing with East Germans. They spoke quietly among themselves during the first hours of the trip, occasionally looking at me with curiosity. Finally, a young man, probably no more than fifteen years old, asked me my destination. "Budapest", I answered. When I explained that I was an American in Europe to work with artist, the mood of the group changed. We discussed John Wayne, television commercials, and the safest places to hide money from the police.

As we neared the border, the group became restless. They spoke of the families they had left behind: husbands, children, and grandchildren.

In former times, the degree of antagonism shown by Czech border police toward citizens of the United States was understood as sign of their professionalism. In 1989, even in this train filled with thousands of fleeing East Germans, the police singed me out, demanding an unusually thorough search of my person and possessions.

I don't know if the attention that the police devoted to methat afternoon was an expression of professionalism, or simply an excuse for turning a blind eye to my fellow travelers.

October: I stayed in a Hungarian hotel for the first time. In my hotel room, I couldn't sleep. I waited until midnight for the satellite tv station to verify, in a one minute report, a rumor that had been circulating all day: the Berlin wall had fallen. At 1:00 am the telephone rang. "The wall," I shouted into the phone to my wife in the States. "It has just collapsed." There was a pause. "That happened yesterday," my wife shouted back.

1990: we won the battle with my wife's former employer and  began to collect unemployment compensation. Eventually, my wife got a job at the animal shelter in Austin, and I was awarded a fellowship to pursue graduate studies in art history at Indiana University. Within a year of the collapse of the Berlin wall, the American media's attention to Central Europe began fade. The book that I was working on, a collection of essays by artists and historians from Hungary, Czechoslovakia, Poland, and the DDR, was reevaluated and rejected by my publisher. Three other publishers also  sent poliite rejectiions. The United States had begun to focus on its new battleground, the Middle East.

Before moving to Indiana, I returned to Budapest to work with Tibor on an exhibition of samizdat publications from Hungary and elsewhere that we had been planning for several years. The exhibition seemed a focal point of my work in Central Europe: even before my first visit to Hungary, Tibor and others in Budapest had arranged to have a remarkable assortment of publications couriered to me in New York, including the Helyettes Szomjazók Világnézettségi Magazinja and the first Liget Galéria Almanach, as well as works by Xertox, Group Inconnu, and Artpool. These publications, which I received at the same time that I was reading various historical evaluations of post-war Hungary, presented me with the paradox of culture with multiple histories, each equally distinct. The dimensions of that paradox became clear when I visited Budapest for the first time in 1986, and met with Gábor Tóth, György and Julia Galántai, László Fe Lugossy and others. During my second trip to Budapest, to prepare for the exhibition Out of Eastern Europe: Private Photography, and throughout the next few years when my work was supported by the Soros Foundation, Tibor introduced me to increasingly complex visual and textual materials, including the artwork of Tibor Hajas and Miklós Erdély, and the articles of László Beke and Miklós Peternák.

The samizdat exhibition was scheduled to open in September 1990 at the Franklin Furnace in New York City, supported by grants from the National Endowment for the Arts (NEA) and the New York State Council for the Arts (NYSCA). The Furnace was a perfect venue for the exhibition. A former industrial space re-built by artists, the Furnace began as an article and exhibition space for artists' books and  periodicals, and later expanded its mission to include all forms of text-based art, including graffitti, performance, mail art, and other more or less ephemeral activities. It was important to me, too, that Rimma and Valeriy Gerlovin's exhibition of Russian samizdat art, the only other exhibition of privately produced art and text from the Warsaw Pact that I am aware of, was presented at the Furnace in 1982. Finally, the Furnace is remarkably schnass for a New York art gallery; its walls are not quite straight, its floors are unpolished, and paint peels fromits tiled ceilings. It was founded and is still directed by Martha Wilson, a performance who at one time changed her name to Nancy Reagan. Utterly informal, Martha acknowledged the importance of our exhibition by handing me a check and a key to the gallery door. I imagined that Tibor would feel at home.

The production of an exhibition often involves a fine weave of intimacy and professionalism. Hidden Story was, for me, an exhibition with great personal significance. The peculiar objects that had brought me into contact with the densitiy of Hungarian history and culture began, in my mind, to replace the dictionaries that Tibor and I stacked between ourselves so that our conversations need never be halted for want of a word. Gradually, I came to see the exhibition as an outgrowth of those conversations. The exhibition was a way for me to share with others in the United States the lessons that I had learned in Budapest and elsewhere in Central and Eastern Europe.

But by 1990, the world had changed.

Soon after I returned from Budapest, my wife and I moved to Indiana. The Warsaw Pact had collapsed. We were expecting a child.

A table was placed in the doorway of the Furnace so that inly one person at the time could enter. During the opening, one of the Furnace's employees, a man named Harley, sat behind the table, performing the role of a guard in a khaki suit and a cap with red star (a souvenir from China). Harley refused to allow any visitors into or out of the gallery until they signed a form which demanded such personal information as date of birth, residence, mother's maiden name etc.

In 1987, I designed an installation for the exhibition Out of Eastern Europe that I believed would enable American viewers to view photographs from the Warsaw Pact nations with sympathy. When I told the artists whom I had invited to participate in the exhibition about the installation, which was to include a reconstruction of the Berlin wall, they laughed at me, calling my politics simple minded and dangerours. I abandoned the plan.

The installation and performance for Hidden Story: Samizdat from Hungary and Elsewhere was more complex. Visitors to the exhibition had the choice of providing the factual information to the guard at the entrance, providing him with false information, pushing past the guard without providing any information at all, or refusing to enter the exhibition. Each choice carried with it clearly defined implications: complicity, resistance, refutation. For the most part, however, viewers to the exhibition regarded the performance as a game. Most willingly gave the information required and headed for the refreshments.

During the opening I was called out to the street three times to speak with people who were angered by the guard at the door. Each of the three was an immigrant, and each declared that the reason they had chosen the United States to live in was its freedom from such random exercises of authoritarian power. To my knowledge, they were the only visitors to the exhibition who failed to recognize the event as a performance.

Only one visitor was so angered by the performance that she pushed past the guard, refusing to provide the personal information required. Tibor had insisted that, with  a few exceptions, the objects in the exhibition be displayed openly so that viewers could pick them up and examine them closely. The shelves on which the objects were displayed were made from old wood found in the basement of the Furnace and on the street held in place by pyramids of folding wooden chairs. As this woman pushed her way into the gallery she ran into the first of Tibor's rickety shelves. The shelves collapsed, and books flew across the floor.

"You're the only visitor tonite who has refused to be intimidated," I told her as we picked up the books together. "I hope you understand where your action places you in relation to those who produced the objects we're exhibiting."

Tibor and I had hoped for a better response. Perhaps it was too late for such an exhibition; perhaps peoples' imaginations had already turned away from the idea of Eastern Europe. At any rate, the exhibition disappeared, packed into cardboard boxes and, eventually, shipped back to Budapest.

On November 29th, our daughter Acadia was born. A year later I accepted a job as curator of the Photographic Resource Center (PRC) in Boston. Today, my job is in danger as a result of the financial mismanagement of the organization and the hostility of my new director to my curatorial interests. As eager as I am for stability, I suspect that Deb, Acadia, and I will soon be moving again.

After the exhibition, I didn't hear from Tibor a year. It then took me over a year to respond to him. Which is strange, really, because there is not a day that goes by during which I do not think about Hungary, about my friends and acquaintances there, about departure and return. To all of you I send greetings and love, and sincere wish that we may meet again soon.
 

.
    ``...Finally it is a nice historical press curiosity that Tibor Várnagy and John P. Jacob arranged an exhibition entitled ``Hidden Story: Samizdat from Hungary and Elsewhere`` at the Franklin Furnace Archive in New York and also published a good anthology in English.``