iski Kocsis Tibor: IDENTITÁS

Az identitás kérdése több irányból közelíthető meg, ezek közül emeltem ki egyet, a portrét, amely lehet az identitás alapvető hordozója. Ha egy ember önként vállalja a portréja elkészítését már identitásáról tesz tanúbizonyságot, még ha tudattalanul is.
A modellválasztásom egy aktualitás dokumentálása (a hazáját elhagyni kényszerült ember, gyermek) indította el.

A művekről:
A felvételek a BM Bevándorlási és Állampolgársági Hivatal Menekültügyi Igazgatóságának Debreceni Befogadó Állomásán készültek 2002. november 5-én. Megkíséreltem a táborban tartózkodó összes gyermek lefényképezését, de végül 14 afgán, 7 iraki és egy grúz állampolgárságú gyermek vállalta csak önkéntesen, hogy kamera elé álljon. A helyszínen segítségemre volt Tóth Ferenc az állomás helyettes tisztje, a táborban dolgozó három szociális munkás és a lefotózott gyermekek tanárnője, aki szintén afgán állampolgár.

A fotók portrék, arcképek, semleges háttér előtt. Különböző nemzetiségű (Afgán, Iraki, Grúz) gyermekekről készült portréfotók. A háttér színe szinte minden képen egyforma. A képek úgy vannak komponálva, hogy minden gyermek egyenlő felületet takar a háttérből, azaz a hat éves gyermek feje, válla akkora, mint a tizenkét évesé, nincs közöttük különbség csak az arcvonásokban, amelyek a legfontosabbak, és ennek megfelelően kerültek kiemelésre. A fotókra felkerülnek a gyermekek nevei, mindenkinek a saját anyanyelvén. A fényképek elkészítésében közreműködtek Sulyok Miklós (világítás), és Kaszás Tamás (digitális fájl elkészítése).

A kiállítás címe IDENTITÁS
Bemutatandó négy nagyméretű (100 x 140 cm) fotó.
 

Sturcz János korábban a Ligetben
Sturcz János később

STURCZ JÁNOS
ISKI KOCSIS TIBOR: IDENTITÁS
 

Az itt kiállított fotókat iski Kocsos Tibor 2002 november 5-én készítette a Belügyminisztérium debreceni befogadó állomásán. A húszegynéhány felvételen az összes, akkor ott tartózkodó, illegálisan, embercsempészek segítségével Magyarországra menekült, főleg Afgán és iraki kisgyermeket megörökítette, kivéve persze azokat, akik nem akarták, hogy lefotózzák őket. Túlnyomó többségük mégis élvezettel, és őszinte kitárulkozással vett részt a játékként felfogott művészi munkában, dacára annak, hogy egy képeket tiltó kultúrában nevelkednek. Ez pedig mind önmaguk, mind családjuk részéről rendkívüli nyitottságot, bizalmat jelez.

Nagyon szépek és tiszták ezek a gyerekek, ugyanúgy, ahogyan szépek és tiszták a francia, angol, kínai vagy magyar gyerekek is. Iski Kocsis Tibor pontosan azt akarta megmutatni, hogy nincs közöttük különbség, s ezt olyan vizuális eszközökkel teszi nyilvánvalóvá, mint az azonos háttér és nézőpont, illetve annak a foltnak a mérete, melyet az alak a képen kitakar, függetlenül attól, hogy az ábrázolt négy vagy tíz éves. Mivel iski Kocsis eredendően festő, a portréfestészet eszközeivel emeli ki ábrázoltjait, a nyugati festészet vizuális kódjaival ábrázolja az arab gyerekeket, így fogadva be őket saját kultúrájába. Arcukat enyhe életlenítéssel festőivé teszi, s a portréfestészetben a 16-17. században, Hans Holbeinnél és Franz Halsnál megjelenő, s az 1960-as évektől a fotózásban is alkalmazott, a néző figyelmét az arcra, a személyiségjegyekre irányító semleges hátteret használja, amelyről, egy videointerjujában Richard Avedon ezt mondta: "Az üres háttér megfoszt mindenkit attól, hogy a háttérben szereplő tárgyak, a személyes környezet legyenek az értelmezés eszközei. Ha sikerül ezt elérni, akkor a modell önmaga szimbólumává válhat." Így van ez iski Kocsisnál is, aki még egy fényforrást is rejtett a figura mögé, amely egyfajta Egon Schiele kislányakt ábrázolásaira emlékeztető aurát, rejtett mandorlát varázsol az ártatlan gyermekfigurák köré.
Mindezzel az arabok nyugati tömegtájékoztatásban uralkodó ábrázolásával kapcsolatos, súlyosan diszkriminatív és démonizáló sztereotípiákat ellenpontozza. Hiszen a médiában, a tévéhíradókban és tudósításokban az arabok mindig tömegesen, ráadásul agresszív, vérengző, dühödt, amerikai vagy izraeli zászlót, Bush szalmabábot égető, jelenleg Bagdadban épp fosztogató, a civilizált és demokratikus nyugati világot elözönléssel fenyegető tömegként tűnnek fel. (Ezt a torz közhelyet olykor még a képzőművészek is átveszik, például az orosz AES csoport, amely jópofáskodva állig felfegyverzett arab hordákat, mecseteket varázsol a moszkvai Vörös, vagy a római Szent Péter térre.)
A média reprezentációjában még véletlenül sincsenek az arabok közt egyéniségek, személyes vonások, élettörténetek, hacsak nem olyan, a világbékét fenyegető, dúsgazdag és befolyásos terroristákról és diktátorokról van szó, mint Osama Bin Laden vagy Szaddam Husszein Ebben a kontextusban a gyerekek is garázdák, izraeli tankokat kövekkel dobáló suhancok, huligánok, akiknek "a vérében van az erőszak". Ezzel szemben iski Kocsis Tibornál a gyermekek szelíden, ártatlanul, a közelnézet és a semleges háttér által erőteljesen kiemelt egyéni vonásokkal, huncutul mosolyogva vagy éppen megilletődötten, szemeikben olykor enyhe szomorúsággal, melankóliával és saját nevükkel együtt jelennek meg, az eredeti arab és pastu betűs képaláírásokban. Csak a rajtuk lévő, jól láthatóan a segélyszervezetek csomagjaiból származó, agyonmosott, nyugati kofekcióruha idegen, mintha a rájuk váró sorsot, a felveendő nyugati identitás külsődlegességét, szerepvoltát szimbolizálná. (Az afgán kisfiú, Habib pólóján még az is olvasható: "Forever friends".)

A Liget Galériában kiállított négy képen egy-egy afgán, illetve iraki kislányt és kisfiút láthatunk. Nem tudhatjuk, hogy Vinának, Tahának, Habibnak és Nazirnak mi lett a sorsa, bizonyos, hogy már nem tartózkodnak Magyarországon, mivel a táborban a menekültek átlagosan negyven napot töltenek. Feltehetően megkapták a politikai menekült státuszt, s most valamelyik nyugat-európai célországban élnek. Bizonyos azonban, hogy életük legfontosabb első néhány évének benyomásai tudattalanukba mélyen beleivódva megőrződnek és az őket körülvevő család kultúrális hatásával együtt formálni fogják kényszerűen kettős önazonosságukat.
Iski Kocsis Tibor képeiről cinikusan mondhatnánk persze, hogy kutya, gyerek: fél siker! Ám a művészre eddig is jellemző szociális érzékenység, állatokról készített humanizált portréi, s mindenek fölött az a tény, hogy ő maga is két apróság apja, hitelessé teszi sorozatát. Korábbi, áttételesebb, a környezetvédelem problémáival kapcsolatos társadalomkritikája itt közvetlenebbé és személyesebbé válik, annak ellenére, hogy nem mond direkt ítéletet. Ahogyan ábrázoltjaival, úgy nézőjével szemben is tapintatos, "csak" saját arabokat ábrázoló reprezentációját helyezi a médiában és a politikában uralkodó mellé, meghagyva a véleményalkotás jogát a befogadónak. Munkája az emberi-művészi szolidaritás ritka szép példája, amely hangzatos szólamok nélkül, pusztán a művészet szelíd, de határozott eszközeivel jelzi együttérzését a hazájukat rajtuk kívűl álló okok miatt elhagyni kényszerülő ártatlanokkal.