Baksa Soós Krisztina ragaszkodik az agyaghoz. Sőt az olyan ősi technikákhoz is, mint az engobe: a művész földfestékkel színezi az agyagtárgyakat az égetés előtt. Még akkor is feltétlen ez a kötődés, ha egy olyan  világváros ábrázolására tesz kísérletet, melyben a teret már régóta a beton, az üveg, a műanyag, a vas és az elektromos kábelek tartják össze, nem pedig a tégla és a cserép.
    Baksa Soós Krisztina hosszabb-rövidebb New York-i tartózkodások élményeit, impresszióit mintázta meg a Város című színes reliefsorozatában.
    A munkák a metropolisztól sok ezer kilóméter távolságban készültek a Keszthelyi-hegység lejtőjén meghúzódó falvacskában, nemesvitán. A vízuális emlékezet aktivizálásához a New York-i műterem ablakából készített fotókat, rajzokat, akvarelleket használta.
    New Yorkról azt mondani, sokszínű, ma már semmit sem jelent. Ábrázolni sem egyszerű, hiszen könnyen beleeshetünk a hivalkodó végzetek sokszorosan elcsépelt klisécsapdáiba. Baksa Soós nem mérlegel, nem tartja vissza a veszély, ismert vagy ismertnek vélt New York-i építményeket, utcarészleteket, koszos szegleteket láttat munkáiban. E város lassan archetípusa lesz tudatunknak, meg se kellene mutatni számunkra, ám Baksa Soósnak sikerült hozzátennie valami újat ehhez a modern ősképhez. Ha nagyon röviden és egyszerűen kellene fogalmazni, akkor azt mondanám, hogy ez az új valami nagyon régi: a bensőségesség melege.
    Most megpróbáljuk sorra venni, miből eredeztethető ez a művészi többlet. A legfontosabb talán az, hogy Baksa Soós munkáin szinte kitapintható az anyaghoz, a technikához fűződő rendíthetetlen, immár huszonöt éves kapcsolata, amiről a cikk elején már szóltunk.
    A terrakotta vöröse, a puha pasztellszínek elveszik az élét a Brooklyn híd, az öbölben halászó hajódaruk, a sivár tűzfalak, a graffitik, néhány imbolygó alak által megrajzolt cudarul kemény nagyvárosi képzetnek. Újra tudatosul bennünk, hogy New Yorknak van másik olvasata is, miszerint a város még véletlenül sem egy hard edge festő víziója, hanem egy gigászi falu, melynek határát nem egy szutykos kanális, hanem a világtenger nyaldossa.
    Az égetett agyagból persze hőenergia szabadul fel. Nem is kevés. Jó meleg. Itt van az ősz, és nem szeretünk fázni. Bensőséges meleget áraszt a megformálás módja is, melyet a kontroll alatt tartott szuggesztív rajzosság, valamint a dombormű lapos és mély részleteinek ellensúlya jellemez.
    És persze nagyon fontos a táblák mérete. Emberléptékű táblák ezek, nem város, főleg nem világváros léptékűek. Mint mondtuk, egy privát térből pillantunk ki a városra. A művész egyáltalában nem akarta megtalálni egy felhőkarcoló kilátójáról az ideális totál plánt. Az ablaknyi képteret hordozó táblák pedig éppen akkorák, mint falvaink egykor oly jellemző parasztházainak ablakszárnyai. Azokról bizony koránt sem mondható, hogy belefért volna a (nagy)világ.
    Vilém Flusser szerint a mezopotámiai agyagtáblák (csak Assurbanipal könyvtárában 60 ezer volt belőlük) rombolták szét az első nagy képimádó kultuszt és tisztították meg a mágikus, a világ elé álló képektől az emberiséget, és rendezték vízszintes szövegsorokká a képmagyarázatokat, így teremtette meg a szövegből táplálkozó történeti tudatot. A nyugati civilizációt a kép- és szöveghasználat dialektikája jellemzi. Baksa Soós Krisztina munkái egyszerre jelzik a szöveget hordozó agyagtáblát és a "szöveget" megelőző, de most is velünk élő képiséget. Mindkettő ugyamazt teszi végeredményben: a világképzetek ember és ember közötti mozgását, áramlását biztosítja. Így fognak át óriási időt és teret Baksa Soós "kislátószögű" művei.
Látható tehát, nem egyszerűen a családi otthon, hanem a történelem, a kultúra pozitív elgondolásának jótékony melege is sugárzik a művekből: hogy a kultúra "lehet" építő, teremtő, az életért való - tényleg, őszintén...