várnagytibor
    NEWYORKCAFE
    N.Y.C. - 96. november
 

    89-ben úgy kezdtem az ismerkedést New Yorkkal, hogy átszálltunk ott, s aztán néhány óra múlva Texasban értünk földet, az utolsó aznapi géppel. Ez Pestről jó hosszú repülés, s mivel én akkor ültem életemben először repülőgépe(k)en, a végen már olyan fáradt voltam, hogy mikor kinéztem az ablakon s láttam, hogy tőlünk balra villámlik, nem nyúltam a fényképezőgép után, nem kezdtem el mérlegelni, mit lehetne ebből kiexponálni, hanem egyszerűen csak bámultam, s le voltam nyűgözve. Néhány órával korábban a JFK-n, épp csak bele lehetett szippantani a new yorki levegőbe. Jellow Cab-ek, Limo-k, reptéri buszok, rengeteg ember, de annyi egymástól hihetetlenül különböző férfi, nő, gyerek, öreg, fiatal, nagy, kicsi, kövér, sovány, amennyit így együtt egész addigi életemben nem láttam. Bábeli sokaság és sokféleség, mindenütt hosszú sorok, millió folyosó, felirat, ajtó, kapu, de a látszólag nagy zűrzavar ellenére is a legnagyobb természetességgel kerültek elő a megadott helyen bőröndjeink, érkezett a busz, s indult tovább a gép. Aztán mikor két hét múlva ismét megérkeztünk New Yorkba, már többet láttunk az Egyesült Államokból, mint a legtöbb amerikai. Öt nappal korábban egy Cleveland melletti kisvárosban kérdezték tőlem, hogy először járok-e az Egyesült Államokban? Mondom igen. Na és mit láttam eddig? Voltunk Austinban, Houstonban... Ó, hát az nem Amerika! Aztán ez a későbbi beszélgetések során is újra meg újra előjött. Mert nem csak az északiak tekintenek így a déliekre, hanem a West Coast lakói is a Keleti Partra és fordítva, de még a bostoniak - új angliaiak - is kissé sajnálkozva New Yorkra. Amerika sosem máshol van, mindig ott, ahol vagy.
    Ez persze marhaság, de New York valóban úgy viszonylik az Egyesült Államokhoz, mint a korabeli Nyugat-Berlin bármely más német városhoz vagy tartományhoz. Persze Berlin is más volt 89-ben, számomra főleg Kreutzberg és Neu-Köln. New York is ilyen, csak sokkal nagyobb, és a kevésbé érdekes városrészek sem teljesen érdektelenek. Ha a két várost hasonlítjuk össze, rögtön bejön a háború, hogy itt volt, ott meg nem, de én e közhely igazságát is hosszú ideig rosszul képzeltem el. A háború legsúlyosabb következménye nem az volt, hogy egész városnegyedek, városrészek tűntek el egyik pillanatról a másikra, s hogy a találatok helyére olcsón és gyorsan felhúzott, sivár és egyforma épületek kerültek. Nem. Utazz el New Yorkba, és szembesülni fogsz vele, hogy azok az emberek akik itt éltek - Bécsben, budapesten, vagy Berlinben -, s akiknek innen el kellett menekülniük, most ott azokkal élnek együtt, akiket a mi városaink is befogadhadtak volna. Ettől olyan színes és eleven ma New York, mint amilyen a század elején Bécs, Budapest, vagy Berlin lehetett. Minden más, amit irigyelhetünk vagy csodálhatunk New Yorkban, ennek következménye.
    Ma is elvenen él bennem, mekkora csalódást okoztam barátaimnak azzal az élménybeszámolóval, amivel először érkeztem meg New Yorkból. Teljesen hülyének néztek, mikor mutogatni kezdtem fényképeimet, melyeken - az egy Vasalóházat leszámítva - egyetlen toronyépület sem volt. Se Szabadság-szobor, se Guggenheim Museum, se semmi. És ebben az a vicc, hogy az összes többi városban nem fényképeztem annyit, mint Manhattan-ben. Egész nap az utcákat jártuk, mert New York alighanam az Egyesült Államok - de talán nem túlzás, hogy a világ egyik - leggyalogolhatóbb, s talán a leginkább gyaloglásra teremtett városa. Hogy mit csinál egy amerikai Párizsban, azt tudjuk. Na és egy európai New Yorkban? A választ Sting N.Y. klippjének képsorai adják meg, aki nem sétál, hanem jár-kel, megy. De egész nap! Szemben New Yorkkal, a legtöbb amerikai város autózáshoz építtetett, ahol csak a legszükségesebb helyeken vannak járdák. Nincs is más amerikai város, ahol az lenne az igazi őslakó legjellemzőbb attributuma, hogy nincs kocsija. Amihez persze azt is rögtön hozzá kell tennem, hogy New York lakosságának legnagyobb része nem bennszülött, hanem bevándorló, helota. Többnyire ők az autótulajdonosok, s persze a taxisofőrök is, ahogy azt Jarmusch filmjében lekövethettük. S hát mit mondjak? Tényleg nem ritka, hogy a Yellow Cab vezetőjének fogalma sincs, hogy hol lehet a keresett utca.

    New York akkor se unható, ha minden nap ugyanott mész végig, vagy akár kétszer-háromszor ugyanott egy nap, mert napszakonként is más, akár ugyanaz az utca is. De hány utca, hány ilyen városnegyed van!  S mivel mindehhez hozzá tartozik a - mi európai fogalmaink szerint a Földközi tenger partvidékének megfelelő - mediterrán klima, a három évszakon keresztül  24 órán át folyó élet, kinek ne támadna kedve e városban napokon át semmi mást se tenni, mint gyalogolni?
    Ha most azt mondom, hogy 1989-1990-1993-ban nem voltam múzeumokban, akkor erre Pesten nyilván sokan azt mondanák, hogy na ja, ez is egyfajta sznobizmus. De ott ez valahogy föl se tűnt. Nézed a kiállítási programokat, s hacsak nem találsz köztük valamit, ami baromira érdekel, akkor nem fogsz elmenni. S nem azért, mert elhatároztad, hanem mert elindulsz, s útközben elakadsz. Elgatyázod az időt a közbeeső galériákban, ahova épp csak benézel, vagy mondjuk egy művészeti könyvesboltban, ahol az első pillantásod annak a kiállításnak a katalógusára esik, ahova indultál volna. Természetesen minden benne van, s persze vannak más kötetek is. Általában nem olyan a választék, mint Európában, de akkora. A legtöbb nyugat-európai művészeti könyvesboltban ott van az összes kortárs és nem kortárs klasszikus szinte valamennyi albuma évekre, sőt akár évtizedekre visszamenőleg. Amerikában ilyen nincs. Ott csak az van, ami most van. Laurie Anderson tavaly kiadott Nerve Bible című kötetét előbb találod meg bármely nyugat-európai város valamelyik könyvesboltjában, mint most, egy évvel megjelenése után New Yorkban. S egyáltalán: New York olyan nagy, hogy akkor fogsz belőle a legkevesebbet látni, ha tervezel, ha ezt szeretnél, azt akarod, ha feladatokat jelölsz ki magadnak. Ha keresgélsz benne, akkor mindig az fog kiderülni, hogy a felét se tudtad megnézni annak, amit látni szerettél volna. Ha viszont egyszerűen csak mész a pillanatnyi intuiciódra hallgatva, akkor minden bejön: millió dolog, amiről nem is álmodtál volna.
    Nekem 90-ben például  Warhol jött  be, a nagy Warhol élmény, de mint egy megvilágosodás. Addig úgy voltam vele, hogy persze tudtam róla, s nagyjából olvastam is mindent, ami arra érdemes volt, dehát nem izgatott fel jobban, mint bármi más. Itt ez is az utcán kezdődött. Koptattuk a flasztert, nézelődtünk egész nap. Lenyűgöző giccs-árudákat találtunk a Kínai negyedben, bomba ázsiai és afrikai üzleteket az East Villageben. A Union Square sarkán egy ilyenben átrámoltuk a fél üzletet, mert kézbe akartuk venni a maszkokat, és muszáj volt kipróbálni a fa-xilofonokat is. Elég az hozzá, hogy New York bizonyos kerületeiben nincsenek európai értelemben vett kirakatok. A snasszabb negyedekben nem cifrázzák a dolgot, nincsenek próbababák, habszivacs-koponyák, drót-lábfejek, miegyebek, csak üzlethelyiségek egymás hegyén hátán, melyek árukínálata napközben a szó szoros értelmében kiömlik az utcára. Mi pedig bóklásztunk, s röhögtünk, mikor egy fekete fiú, aki szőnyegről árult, egy tasak Forte fotópapírt akart ránksózni. Egyszer csak szembe jött velem egy antikvárium, ahol kezembe akadt a könyv: Andy Warhol Fényképek. Azt hittem társasági képek lesznek, de nem. Kirakatok! Pontosabban a képek olyan tárgyakról készültek, amikből hirtelen nagyon sok került egymás mellé, mindegy hogy a kirakatban vagy egy fogadáson, de többnyire mégis az utcán. Warhol kameráját mindenütt az izgatta, amiből sok egyforma került egymás mellé. Lehetett az felhőkarcoló, sok egyforma ablakkal, vagy virágágyás sok egyforma tulipánnal, leeresztett rácsozat, háromkaru csillár, szőnyegminta vagy egy halom evőeszköz - akár egy gardenparty asztalán, akár valamelyik kirakatban -, vagy kínai írásjelek egy falragaszon a kínai negyedben. S, hogy ne maradjanak kétségek, Warhol mindig meg is sokszorozta az egyforma képeket, négyet, hatot, tizenkettőt is egymás mellé tett belőlük. Innentől kezdve bármiben észreveszed az ismétlődést, akár ha csak a tükrödet bámulod is, mert két szem, két fül, két orrlyuk bámul vissza rád. Hogy hol volt a Factory, azt addig sosem kerestük, csak mikor világossá vált, hogy valahol itt. S aztán ehhez jött akkor Lou Reed és John Cale Warhol-rekviemje a Songs for Drella, ami azokban a hetekben jelent meg, s ami szerintem mindmáig az egyik legavatottabb Warhol interpretáció.

    De, hogy a múzeumokról se feledkezzünk meg, most végre elmondhatom, hogy belőlük is láttam már valamit. A Metropolitan-re, ahol az állandó kollekció mellett most egy ó-egyiptomi anyag nyílt - részben az egykori Kelet-Berlinből - egy délután jutott. S hát amint ott nézelődöm - rengeteg volt a látogató - egyszercsak azt látom, hogy egy dagi kisfiú ugyanazt a szobrot rajzolgatja, amit ezen a nyáron én is többször lerajzoltam magamnak egy harminc évvel ezelőtti csehszlovák albumból. Másnap a MoMA késő délelőttől zárásig, holott azt hittük, hogy az Artaud rajzokat, meg a Jasper Johns retrospektívet, szóval az egészet úgy ahogy van másfél-két óra alatt végignézzük. Éppen csak az állandó gyűjteménnyel nem számoltunk. Monet Tavirózsáira, Seurat szénrajzaira, a Bourgeois, Giacometti és Lehmbruck szobrokra, Duchampra, Picabiára...
    Amit ezen felül nem győztem nézegetni, az a nagy égbolt. Vannak épületek, melyek oldalán könnyen fölsiklik a tekintet. Manhattan nem csak, és számomra főleg nem ez, de mikor piros a lámpa, nézz föl az égre, és számold meg, hogy megvan-e még mind a három repülőgép! New York légterében három gép mindig VAN. A repülésről jut eszembe: ha meg akarjátok könnyíteni magatoknak az időeltolódás miatti átállást, válasszatok olyan gépet, ami késő este érkezik! Előnye, hogy az útlevelezésnél nincs már olyan hosszú sor mint napközben, reggel pedig már a helyi idő szerint ébredtek.
    Antonin Artaud rajzaihoz aznap kétszer is visszamentem, s aztán két nappal később Patti Smith előadása után is megnéztük. Kik tudtak ebben a században rajzolni? Tudni, sokan tudtak, sokan mások meg inkább csak szerettek. Mégis az utóbbiak bizonyultak maradandóknak! Akiknek a rajz volt fontos. Beuysnak például nagyon, ezt mondta is többször, de én Günter Brus nagyon másféle rajzait is szeretem. Viszont bármilyen hosszú listát sorolnék, akkor is az jönne ki, hogy azért mégis milyen kevesen. S főleg a képzőművészek közül. Mert amit a képzőművészek rajznak neveznek, az többnyire nem rajz, hanem vázlat, tanulmány vagy egyedi grafika. Amit különben kellőképpen reprezentálhat az olvasó számára bármely Salgótarjáni Rajzbiennálé is. De a rajz nem ez, hanem valami sokkal primérebb közlés, ami nem skálázás, nem stúdium és nem is illusztráció. Ez egy teljesen autonóm, műfaj előtti műfaj, ami nincs igazán megbecsülve, mert a legkevésbé sem hoz létre látványos vagy attraktív képeket. A rajzok többnyire kicsik, karnyújtásnál messzebbről alig látszik belőlük valami. Nem is a kiállítótermi gyakorlatban jelennek meg igazán - ahol többnyire csak az illető művészek halála után kerülnek bemutatásra -, hanem könyvekben, folyóiratokban vagy fiókokban műtermi melléktermékekként.
    Ami a rajzoknál érdekes, hogy azok majdnem mindig napló-szerűen jönnek létre. Egyikből következik a másik, ha talán nem is mint a filmkockák, de mint a szavak és mondatok. Ezek közül is mindig ki lehet emelni valamit, de ahogy a nyelv és a beszéd nem azért van, hogy aranyköpéseket teremjen, úgy a rajzok sem önmagukban érdekesek. A kérdés sokkal inkább az, hogy két, három, tíz és sok rajz viszonylatában mi az, ami állandó, s mi az, ami változik? A rajz és a többi kép viszonya egymáshoz, az élő beszéd és az írásbeli fogalmazás különbsége. Mert szemben a beszéddel, az írott szöveghez mindig vissza lehet térni, ki lehet javítani, de rajzot csak eldobni, ahogy a kimondott szót is csak elfelejteni lehet.

    Artaud rajzainál minden adott, ami eddig szóba került. Egyrészt nem képzőművész, hanem csupán valaki - a hivatalos minősítés szerint -, elmebeteg. Ha magunk elé képzeljük a II. világháborúra készülődő Európát, s keressük benne Artaud-t, akkor - persze! - hol egyebütt is találhatnánk rá, mint egy elmegyógyintázetben! S, hogy mit csinál? 1939 szeptemberében pl. levelet ír Hitlernek. Aztán Artaud bent, a II. világháború meg kint. Előbb elektrosokkal kezelik, később egy másik orvos terápiás célból ötvenszer hatvanas kartonlapokat, grafit és színes ceruzákat ad neki. E rajzok közül itt olyan ötven vagy hatvan lap jelenik meg, túlnyomó részt portrék, főleg a látogatóiról, barátokról és ismerősökről, naplószerűen, majd mindig szöveges jegyzetekkel. A feliratok miatt jutottak eszembe róluk Brus rajzai, s az, hogy Günter Brus rajzainak folyama akkor kezdődött, mikor már fokozhatatlanul  öndestruktívvá váltak akciói. Ez a 70-es évek eleje, egy csomó rendőrségi botrány, Schwarzkogler halála és a bécsi akcionisták Ausztriából történt kiebrudalását követő időszak. Brus rajzai tele vannak irodalmi utalásokkal, erotikus fantáziákkal, betegség és halál-víziókkal. Nehéz elképzelnem, hogy Brus-nak és másoknak ezek a 70-es, 80-as években individuálmitológiákként elkönyvelt rajzai ne járultak volna hozzá ahhoz, hogy Artaud rajzai most a MoMA falaira kerülhessenek, akárha születésének 100. évfordulója alkalmából is. (Az „alkalmon” meg aztán tényleg már csak röhögni lehet.)
    Ami az erotika, betegség, és szenvedés, illetve a halálközeli fantáziákat, az expresszivitást és a szöveges elemeket illeti, mindez Artaudnál is megvan. Mi az hogy? Ha más valaki is eszembe juthat, az már csak Witkacy, akinek drogok által inspirált képzőművészeti munkásságát ugyancsak az elmúlt évtizedekben, vagyis szintén utólag és visszamenőleg fedeztük fel. Addig róla is azt gondoltuk, hogy drámaíró, az abszurd dráma kelet-európai nagyapja. Ő a két háború közt ugyancsak sokat portrézott, noha nem az utcán, de mégiscsak megélhetési okokból, s ritkán mulasztotta el a szignó mellé odaírni, hogy az adott rajzot milyen szer inspirálta. Mellesleg egy külön kis könyvet is szentelt a különféle anyagok leírásának. Ezekből a főleg pasztellképeiből láthattuk néhány éve a Petőfi Irodalmi Múzeumban pár tucatot, egy attól tartok nem túl látogatott kiállításon. Ha nagyon szőrözni akarok, akkor persze hozzáfűzhetem, hogy az ő rajzait csak bizonyos fenntartásokkal szeretem, mert Witkacy minden zsenialitása és pimaszsága ellenére is látszik rajtuk, hogy ezek többségét a drog mellett a megrendelés ténye, s nem mindig a mélyről jövő belső kényszer inspirálta. Artaud, az évtizedeken át nap mint nap visszatérő fejgörcsein próbálta átsegíteni magát ópiummal. Nem tudom, hogy a vége felé megpróbálták e megvonni tőle vagy sem, de azt hiszem ez már az ő állandó testi kínjai és a még hátralévő éveinek meghosszabbítása szempontjából mindegy lehetett. Viszont ezek a halála előtti években készített rajzai szinte csak Van Gogh azonos periódusának képeivel rokoníthatók.
    Az Artaud kiállításhoz természetesen egy csomó párhuzamos rendezvényt is csinált a MoMA. Vetítették a filmeket, melyekben Artaud játszott, előadásokat és beszélgetéseket szerveztek - Derrida-tól, Lotringerig és Sontagig, igen impozáns névsort vonultattak föl - , melyek közül a mi ott tartózkodásunk idejére (s a mi legnagyobb szerencsénkre!) egy Patti Smith koncert jutott.

    Ha már az előbb a Songs of Drella-t említettem, akkor ezt is hadd kezdjem ezzel. Most már vagy jó tíz éve minden évben megjelenik egy-egy olyan lemez, amit egyszerűen nem lehet kihagyni. Lou Reed és John Cale közös lemeze nem csak az 1990-ben kiadott korongok között volt az egyik legjobb, hanem az ő addigi, jó három évtizedes közös és nem közös pályafutásukat tekintve is. S évekre visszamenően lehetne sorolni, mikor mi volt, de 1996 úgy tűnik Patti Smith Gone Again című lemezének, vagy ahogy a sajtó fogalmaz, "Patti Smith visszatérésének" éve volt. Patti Smith a new yorki art punk legfontosabb szólistáinak egyikeként, a 79-ben koncertezett utoljára. Aztán neki és Fred Sonic Smith-nek  - az MC 5 legendás gitárosának - előbb kisfia, majd kislánya született, s a show buesniess szempontjából visszavonultan éltek. Egy közös lemezt adtak ki 88-ban, ami egyikük szempontjából sem bizonyult fontosnak. A Gone Again dalokon ugyancsak együtt kezdtek dolgozni, azonban 94 végén Fred meghalt. Két dal - a két legütősebb, legrockosabb dal e lemezen - ekkor már elkészült, de a többi, az eredeti elképzeléshez képest megváltozott. Nem az a rock & roll lett belőle, amire együtt gondoltak, de nem is egyszerűen gyász és emlékezés, hanem valami sokkal több. Az a „gyerünk tovább”, ami nem tagadja a fájdalmat, nem lép át fölötte, hanem cipeli azt is, mert ez is hozzá tartozik. Talán ezért látja jobban: mi az, amiért mégis érdemes? Mi - búbánatban, önsajnálatban, pesszimizmusban élenjáró - magyarok különösen sajnálhatjuk, hogy Patti Smith nem jutott el augusztusban a Szigetre, mert európai turnéja hamarabb ért véget - közben néhány közbeeső programot lemondtak -, mint amikor a Diáksziget kezdődött volna.

   A MoMA-ban a Patti Smith beugró 50 dollár volt, ami azok után, hogy egy a PeCsa-ban lezavart hakninál mérhetetlenül jobb Nick Cave koncert 90-ben mindössze huszonegy-két dollárba került, igen borsos. Ennek az volt az oka, hogy ez egy benefit előadás volt a MoMA grafikai osztálya javára, amely jótékonykodást mi még a BALKON presscard-jával sem tudtunk megúszni. Megjegyzem a MoMA előtt kisebb demonstráció folyt a drága jegyek miatt, s mert e benefit-koncepciót - épp Artaud nevével - többen súlyosan cikisnek tartották a MoMA részéről. Mi ezt úgy oldottuk fel, hogy 100 dolláros helyre ültünk (az 1000-re eső első sorok a mi évszaknak megfelelő öltözékünkkel túlzásosak lettek volna). Az előadás úgy kezdődött, hogy Margit Rowell, a kiállítás kurátora és a MoMA grafikai osztályának vezetôje rövid protokolláris beszédet mondott. A végén felcsattanó taps nem neki szólt, hanem annak, aki a következô pillanatban fekete kabátban, csuklyáját fejére borítva a színpadra  lépett. Ováció. Patti odalépett a mikrofonhoz s fölolvasott egy Artaud szöveget, majd egy óriásit köpött. Ezt cipőjével beledörzsölte a padlószőnyegbe, majd jó estét kívánt. Ekkor lépett a színpadra Lenny Kaye - az egykori Patti Smith Group tagja - s egy fiatal srác, aki szintén dobgitárt vett a kezébe. Ami eztán következett, az egy unplugged koncert volt. Ugyan a MoMA - nagyon diszkréten - nem koncertként hírdette, de persze hogy az volt. Igaz, nem csak a Gone Again-ről játszottak dalokat, s nem csak dalokat játszottak, hanem másfél órán keresztül egy csomó Artaud, illetve Artaud-ot, Mapplethorpe-ot vagy épp e múzeumi szituációt reflektáló szöveg is elhangzott. A leghátsó sorokból közben sokan a foghíjjas első sorokba szöktek, s hát csodálatos volt!

    A Whitney-ben rendezett Nan Goldin retrospektívről nem írok, mert engem nem villanyozott föl. Ami meglepett, hogy Goldin szabályos Arbus epigonként kezdte pályáját.
    Galériás vonalon van egy olyan tendencia, hogy a galériák a Soho-ból Chelesea-be költöznek (ld. Mary Bloone), ahol a Dia Center a legnagyobb és legtekintélyesebb intézmény. Ez egy négy emeletes épület, plussz tetőterasz, előtte az utcán Beuys 7000 Tölgy-e közül egy tucat - igaz, ez itt nem tölgy (viszont szépen cseperedő fácskák, mellettük a bazaltkövekkel) -, s a ház három szintjén egy-egy kiállítás, akkor éppen Juan Munoz és Hanne Darboven munkáiból. A Dia nem múzeum - bár az említett Beuys mű, illetve Dan Graham helyspecifikus munkája a tetőteraszon nem alkalmi kiállítási daraboknak látszanak, és lent a Soho-ban egy állandó bemutatójuk is van -, hanem valami közbenső eset a kortárs múzeum és a galéria között. Közvetlen mellette, s a környéken egyre több az új galéria, az egyikben pl. Sol Le Witt, amit mi már csak a kirakaton át néztünk meg.
Hanem azért a Sohoban is - még mindig - sok a látnivaló! Ezen a környéken az Exit Art az a hely, ami a kortársak tanulmányozása szempontjából kihagyhatatlan. Igaz, a New Museum of Contemporary Art most zárva volt. Az Exit Art-ban The Shape of Sound címmel több héten át - egymást váltva, folytatva - zenészek és képzőművészek reflektálták egymás munkáit. Azzal együtt, hogy e munkák közt nem volt semmi nagyon-nagyon új, különleges vagy rendkívüli, egyérteműen ez volt a legjobb bemutató amit láttunk. Lejjebb a Tribeca negyedben a Franklin Furnace  utolsó kiállítását tekinthettük meg, mert Martha Wilson azt gondolta: mi a fenének fizessen ő annyit egy olyan épület bérléséért, ahol évente csak 12 kiállítást tud bemutatni, ha ugyanennyiből TV-csatornát is csinálhat? Most majd ez lesz, de ezen az utolsó bemutatón - In The Flow / Alternate Authoring Strategies - még látthattuk a Guerrilla Girls aktuális kommentárjait (melyek részben az épp akkor zajló elnökválasztást, más esetben a Whitney kurátorainak tevékenységét reflektálták), Sol Lewitt Falrajz-át, vagy pl. Robbin Ami Silverberg és Böröcz András - a Ligetben 93-ban bemutatott - Titok című könyveinek jelenlegi állapotát is.

   Rengeteg minden volt még amiről nem írok, pl. a múlt században készült indián rajzokról, amiket a Drawing Center mutatott be (gyönyörűek!), vagy arról a Basquiat kiállításról - szintén a Sohoban -, ami tényleg szép volt, de még szebbek voltak a fekete-fehér képei hátul a raktárban. Páldi Lívia jóvoltából találkozhattam Shirin Neshat-tal, akinek munkáira gondolom nálunk is többen felfigyeltek. Shirin Neshat azonban nemcsak "jó művész", hanem egy rendkívűl közvetlen és lenyűgöző személyiség is. Lívia nagyon jó hangulatú, sokmindenre kiterjedő beszélgetést készített vele két ülésben, ami a Balkon következő számában jön, illetve az Artaud kiállítással kapcsolatos további anyagok előreláthatólag a Nappali házban.

A végére hagytam, hogy miért is voltunk kint. Április-július közt volt egy kiállítás az Artists Space-ben, az volt a címe, hogy Mr. Dead and Mrs. Free: The History of Squat Theater. Tervünk az, hogy ezt a Squat - és az azt megelőző pesti Lakásszínház - bemutatót a maga párhuzamos rendezvényeivel együtt itthon is be fogjuk mutatni. Amit erről előzetesen fontosnak tartok elmondani az az, hogy már a new yorki rendezvény sem csupán színháztörténeti kiállítás volt. A Squat, illetve a Lakászínház ugyanis nem egyszerűen egy alternatív színház vagy színházi társulat volt, hanem egy olyan neoavantgarde csoport, melynek működése a happening, a performansz, s egyáltalán a képzőművészet szempontjából éppen olyan fontos, mint a film, a video, az új irodalom és zene, másszóval az elmúlt évtizedek intermediális művészete szempontjából. Másrészt arról sem szabad megfeledkezni, hogy ez a társulat saját intermediális művészi munkája mellett 1970-től - azaz a badacsonytomaji alternatív művésztelep létrehozásától kezdve (ez két egymást követő nyáron, majd a rákövetkező évben Surányban létrehozott alternatív művésztelep a későbbi Boglárlellei Kápolnatárlatok közvetlen előzménye, és bizonyos értelemben előképe is volt) - mindvégig jelentős művészet-szervezői szerepet is játszott: az általuk használt épületek, lakások  minden esetben a különféle társművészeti rendezvények fórumaivá, s természetesen műhelyeivé is váltak (a Squat 23. utcai épülete rengeteg koncertnek, performansznak, egy estés kiállításnak, vetítésnek, előadásnak adott otthont. Jelzés szerűen néhány név a közreműködők közül: Alex Balanescu, Jean-Michel Basquiat, Lester Bowie, John Cale, Robert Frank, Fred Frith, Jim Jarmusch, John Lurie és a Lounge Lizards, Arto Linsday, Nico, Sheryl Sutton, Nana Vasconcelos etc.). Buchmüller Éva, a Squat Színház látványtervezője a kiállítást úgy oldotta meg az Artists Spaceben, hogy a Squat színház egykori előadásainak díszleteiből és kellékeiből önálló installációt épített. Mint önálló installációs munka, e mű kétségkívűl a társulat által bemutatott előadásokat idézte, de úgy, hogy meg sem próbálta a korabeli elôadások kulisszáit rekonstruálni, hanem egy olyan közös teret - ha úgy tetszik találkozóhelyet - létesített, amit annak idején a Squat 23. utcai épületének helyiségei jelentettek. E téralakítás elsődleges funkciója az volt, hogy az emberek találkozhassanak és együtt lehessenek, ugyanúgy, mint annak idején egy-egy előadás után, vagy két előadás között. Így e térben a szó szorosabb értelmében vett dokumentációs anyagok, plakátok, fotók, szövegek csak igen diszkréten jelentek meg (ezeket az információkat a kiállítást kísérő zsebkönyv tartalmazta), s a több kisebb térre tagolt kiállítóterem berendezése funkcionálisan a párhuzamos élő rendezvények, illetve a mozgóképes anyagok bemutatására koncentrált. Az Artists Space célja az volt, hogy miközben a Squat Színház történetét - s a közös múlt kapcsán saját intézményének hőskorát is - feleleveníti, a párhuzamos rendezvények keretében egy ott ma már jól ismert művész-nemzedék, vagyis a Squat és barátai segítségével mutasson be fiatal művészeket. A mi bemutatónk szintén a hely-teremtést állítja a rendezvény fókuszába. Olyan helyet, helyszíneket szeretnénk teremteni, ahol a különféle nemzedékek, különféle állampolgárságú emberek találkozhatnának, s ahol arról, és úgy beszélhetnek, ahogy, és ami nekik fontos. Ehhez próbálunk kulisszát, ürügyeket teremteni, olyan koncerteket és előadásokat szervezni, ahol e találkozások létrejöhetnek, mert biztosak vagyunk benne, hogy amennyiben le tudjuk bontani az előadók és a hallgatók, a produkciók és nem produkciók közötti falakat, úgy lesz közös témájuk.
    A vállalkozás a Liget Galéria és a most induló dunaújvárosi Kortárs Művészeti Intézet közös projektje, melynek bemutatására előreláthatólag 1998 szeptember végén, október elején kerül sor. A projektet a Pro Helvetia programjának részeként a Független Képzőművészeti Műhelyek Ligája támogatja. S dolgozunk rajta.