John P. Jacob
I'M TRYING TO SEE- -
Egy álom emlékeMajd négy hete úton vagyok, valamivel túl utam felén. Keveset alszom, sokáig fenn vagyok, vendéglátóimmal beszélgetünk és iszunk. Mivel alig beszéljük egymás nyelvét, az idő nagy része a legegyszerűbb dolgok magyarázgatásával telik el. Még mindig nem tudjuk, mekkora pusztítást végzett Csernobil; úgy tűnik az otthonról kapott hírek túloznak (több ezer halott), az itteni hivatalos jelentések bagatelizálják a dolgot (három halott, a helyzet normalizálódott). Hirtelen rengeteg zöldség tűnik föl az üzletekben, de senki nem akarja megenni. Öreg sajtokat és konzerveket keresgélünk. Egyetlen álmomra sem emlékszem, de minden reggel kimerülten ébredek.
Drezdában nem lehet fogni sem a nyugati tévét, sem a rádiót. Itteni vendéglátóim a többiekhez képest rendkívűl tájékozatlanok. Nagyszámú csoport gyűlik össze fogadásomra, mert két-három órával korábban elterjedt a szóbeszéd, hogy megérkeztem. Csalódottak, hogy csak művészeti diákat hoztam magammal, és nem amerikai városképeket. Egy nő azt kérdezi: - Milyen egy olyan országban élni, ahol annyira sok a szabadidő, és ahol annyi a pénz, hogy nem kell dolgozni?
Reggel felkeres a környék rendőri megbízottja, hogy megtudakolja a nevemet, és utlevelem számát. A rendőri megbízott egy fiatal nő, aki még soha sem látott amerikai embert. Rám mered. Ezután házigazdámmal magunkra dobunk egy pulóvert meg egy bőrkabátot, bemászunk eredeti második világháborús oldalkocsis motorkerékpárjába és nekiindulunk a „Német Alpoknak”. Őt a hegymászás izgatta fel, engem a halomnyi takaró alatt és a motorszemüveg mögötti motorozás. A csúcson sört ittunk, és zsebszótára segítségével leírtuk egymásnak a táj szépségét. Máskor egy ebéd alatt, amelyen több vendég is jelen volt, megtárgyaltuk országaink környezevédelmét. Mondta, hogy mivel szép az idő, a verandán fogok aludni.
Az itt töltött hét alatt csak egyszer szakítom meg utam vidéken. Nem emlékszem mit álmodtam, de a saját nevetésemre ébredtem. Az éjszakai madarak és bogarak hangoskodnak. Hideg van és friss a levegő. Jól érzem magam. Mintha csak megszabadultam volna minden szorongásomtól. Kiestem az idő pályájából.
Álom
Készülök, hogy életemben először Európába utazzam. Izgatott vagyok, de rendkívűl szomorú. Ez az álom több formában is rendszeresen visszatér. Sokszor megtörtént, hogy ébredés után is félni kezdtem, hogy a testem nem bírja majd az utazást. Néha arra ébredek, hogy maszírozom a lábizmaimat, mintha egész éjszaka mentem volna.
Együtt sétálunk egy széles, forró verőfényes utcán.
Hirtelen megláttál valamit a túlsó oldalon, amit meg akartál nézni közelebbről is. Átmentem utánad, de ahogy mentem, éreztem, hogy elnehezedik a lábam. A fájdalom minden mozdulattal nőtt, és felkúszott a lábamon. Te semmit nem vettél észre, hanem mentél tovább. Amikor az izmok ernyedni kezdtek, kezemmel kezdtem emelgetni a lábamat, de lemaradtam tőled. Kétségbeesetten felkiáltottam, de a forgalom zaja elnyomta hangomat. Te eltűntél, én pedig megbénultam.
Álom
Nekem soha nincsenek álmaim, melyben repülök, nem úgy, mint neked, és a legtöbb barátomnak. Nem is nagyon gondoltam ilyen álmokkal, mígnem mások nem meséltek róluk; akkor becsapottnak éreztem magam. A repülős álmok csodálatosnak és békésnek tűntek. Irigykedtem.
Egy éjszaka azt álmodtam, hogy együtt vagyunk egy idegen helyen. Egymást átölelve álltunk. Hirtelen rájöttem, hogy lebegünk. Még álmomban is tudtam, hogy most valami izgalmas dolog történik velem, és életemben először átéltem, amit mások már végigálmodtak, azt az álmot, amire mindig is vágytam. Elindultunk és a levegő minden lépéssel ritkább lett. Mi is egyre könnyebbé váltunk, mignem úgy éreztem, megszabadultunk a súlyunktól, és átléptünk minden elképzelhető akadályon. Testünkön áthatolt a fény, végül pedig láthatatlanná váltunk. Ma is érzem azt a hosszan tartó örömöt, amit soha újra nem élhetek át, de amihez kötődöm, mint a rég elfeledett szabadság egyszeri emlékéhez.
Az álom második részében egymagam vagyok. Az öröm elmúlt. Nem tudom mikor és miként volt valóság, csak azt, hogy egyszer valóság volt.
Tanácstalan vagyok, és vágyom az álom emlékére.Ma már nem kívánom a repülős álmokat. Mert ezek a legszomorúbbak.
A könnyűségnek azt a látszatát kínálják, amit lehetetlen fenntartani. Csalás és illúzió, dehát a mi történelmünk, a mi szent tehenünk maga az illúzió. Ez előtt a zászló előtt hajtunk fejet, ehhez a nyomorúsághoz imádkozunk. A mi civilizációnk az illúzió alapjaira épült, és az illúzió jelenti az álom és a hit architekturáját. Szükségünk van rá.Nemsokára megint repülök, ha nem is álmomban. De amikor a gép felemelkedik a földről, nem az utazás veszélye tölt el szomorúsággal, hanem az az egyre növekvő távolság, melyet be kell járnom, mielőtt a világról való tudásom oly teljessé nem válik, mint a tudásnak az az illúziója, melyet én alkottam meg. A tudás nem tesz szabaddá bennünket, hiszen akkor a világ teli volna szabad és tudós emberekkel. A tudás segítségével csak megismerhetjük kötelékeink mechanizmusát és azt, mennyiben vagyunk bűnrészesek e mechanizmus működésében.
.
.Vonat
A vonat mindenekelőtt az utazás szimbóluma. Indulás és érkezés; a régi barátoktól való búcsúzás fájdalma, az újakkal való találkozás öröme; a tudat, hogy magyarázkodás nélkül esetleg nem kapok vízumot, vagy hogy a soron következő belépés vagy kilépés talán az utolsó. Amikor megérkezem, látogató vagyok barátaim életében, de mindig a megértett fél, mikor távozom. A vonat hangja egyszerre jelenti a szabadságot és a megkötöttséget, a megszabott pályán való boldog haladást. A vonat mozgása, akárcsak magáé az időé, mindig közelebb visz otthonomhoz. Ám ha otthon hallgatom a vonatok hangját, idegennek érzem magam. A vonat hangja azt a másik világot idézi fel, amellyel egyben össze is kapcsol.
A vonaton mindig hangosan ver a szívem, hiszen minden országhatár új, és csak ritkán élvezhető élményeket tartogat.
Álom
Idegen helyen vagyok, hosszu asztal mellett ülök emberekkel, akiket ismerek, de nem értek. Beszélgetnek, de nem az én nyelvemen. Párbeszédük végtelennek tűnik. Bár sokan vannak körülöttem, magányos vagyok, és kapcsolatokra vágyom. Az asztal túloldalán egy nő figyel, de ő sem beszéli az én nyelvemet. Tréfás kézmozdulattal válaszolok pillantására, hogy jelezzem: szeretnék beszélgetni vele, de nem tudok. Feláll, és rámkiállt: - Impotenz! Impotenz! - Aztán elindul, és az asztal mögött álló ablakon át kiviharzik a szobából. A beszélgetés folytatódik. Mellettem jólöltözött fiatalember ül. Az én anyanyelvemen megkérdezi: - Hogy vagy? - Szeretném, ha velem maradna, szeretném magamhoz ölelni, hogy elmondjam neki, szükségem van rá. Azt felelem: - Jól, de nagyon egyedül. - Ő az ablakra mutat, és azt mondja: - Azt hiszem megszolgáltad a magányt. Szerintem az ember legmélyebb lelki kapcsolatának nincs szüksége nyelvre. Lehet, hogy te meg sem próbálod. - Én az vagyok, aki vagyok - felelem. - Nem akarok megváltozni. - A fiatalember feláll, és elindul az ablak felé. Aztán odafordul hozzám, és azt mondja: - Te most itt vagy velünk, de te döntöttél úgy, hogy nem akarsz egy lenni közülünk. Mi nem értünk téged. - Az ablakon át távozik. A beszélgetés folytatódik.
Vonat II.
Kelet-Európa egzotikus - az amerikai ember szemében maga a másik világ. A Kelet-Európában utazó amerikai ember ugyancsak egzotikus, bár az ott élőknek talán kevésbé, mint önmagának. Ha két amerikai véletlenül találkozik a vonaton, be kell vallaniuk egymásnak, hogy mindketten egzotikusak. Meg kell győzniük egymást arról, hogy a felfedezésben egy közös világon osztoznak.
A fülkében utazó ifjú német nő úgy gondolta, kedvemre tesz, ha bemutat annak a fiatal amerikai férfinak, aki ugyanazon a vonaton utazott. A férfi berobbant a fülkébe, leült, és harsány hangon azt kérdezte: - Hát, mi hoz Kelet Európába egy másik amerikait? - Dolgom van itt - feleltem, és éreztem, hogy a fülke ajtajában összeverődött kisebb csoport bámul minket. - Én azért jöttem, hogy írókkal találkozzam - mondta, mintha csak egy ünnepi beszédet gyakorolna. - Szerintem ma már csak a lengyel írók intellektuálisak igazán. Ismersz közülük valakit? - Olvastam néhány könyvet - feleltem. - Hát - folytatta -, akkor talán tudsz adni egypár címet. - Átfutott az agyamon, hogy a helyzet abszurdítása jól beleillene Konwicki valamelyik művébe, és azt feleltem: - Nem. - Hát - folytatta -, igazából egyeten író nevét sem ismerem, úgy gondoltam segíthetnél nekem. - Nem - mondtam újra -, nem hiszem. - Hát - folytatta -, és te tulajdonképpen mit csinálsz itt? - Művészekkel dolgozom - feleltem. Kitartó fajta volt. De mit csináltok? - Dolgozunk. - Kint megint beszélni kezdett a német nővel. Hallottam azt mondja neki, hogy nem bízik meg bennem. A nő átment egy másik fülkébe.
Tizenegy izgalmas mittegyünkavonaton
1. Igyál rossz whiskyt egy csapat úttörővel, akik Lengyelországba tartanak sátorozni. Nem beszélhetnek az anyanyelveden.
2. Rejtsd a címfüzetedet a lábad közé.
3. Igyál vodkát zord külsejű alakokkal éjszaka. Közöld velük, hogy amerikai vagy. Majd ébredj fel, és kezdj kiabálni, mikor a csomagoddal le akarnak szállni a vonatról.
4. Közöld a vámossal, hogy nem vagy fényképész. Adj magyarázatot arra, mégis miért van szükséged ekkora fotófelszerelésre.
5. Érkezz meg egy nappal korábban egy idegen városba. Nem beszélheted a helyi nyelvet. Az információnál ülő hivatalnok nem beszélheti a te anyanyelvedet.
6. Ne szerezd meg a szükséges kiutazási vízumot, és koboztasd el az útleveledet. Első osztályon utazz, körülötted gyanakvó nőkkel és férfiakkal, akik mindaddig ellenszenvvel méregetnek, míg le nem szállsz.
7. Érkezz meg egy nappal később egy idegen városba. Vendéglátód úgy döntött, hogy te megváltoztattad a terveidet, és elutazott egy hétre a családjához a Baltikumba.
8. Fényképezz le minden "Fényképezni tilos" táblát.
9. Vigyél át a határon ötvennél több vastag kiállítási katalógust, és nagyméretű fotó-portfoliot. Ajánld fel a határőrnek, hogy megmutatod neki a katalógusokat, és nyisd szét a többi utas térdén a portfoliot, hogy mindenki lássa. Közöld a határőrrel, hogy a képeken látható meztelen férfi te vagy.
10. Ha Nyugat-Európában utazol és valaki szóba akar elegyedni veled, közöld hogy magyar vagy. Nem fogják beszélni a nyelvet, és békén hagynak.
11. Próbálj aludni, amikor nem megy.
Beszédblues
Miért éppen most? Alig több, mint egy éve egy barátom megkérdezte, hogy miközben ő oly nagy kedvvel osztja meg velem élményeit és mutatja meg műveit, én miért nem ajánlottam fel sosem neki, hogymegmutatom az én képeimet. - Dehát miért érdekelnének téged? - kérdeztem. - Hiszen csak azt ismétlik meg egy számomra kedvező formában, amit úgyis tudsz.
- Ne gondold, hogy a te élményeidnek nincs gerince, még ha a mi tapasztalataink mások is - mondta egy másik. - Nem számíthatsz egyedül a mi segítségünkre. Mi mindent megadtunk neked, amit megadhattunk, és most rajtad a sor, hogy viszonozd az ajándékot. - Kihívás volt ez, mert hozzátette: - Régóta dolgozol már köztünk. Ha tanultál valamit, mutasd meg!
Kevesebben tanultam a világban másokról, mint önmagamról, vagy kapcsolatunkról. Nem annyira mások életét dokumentáltam (ami szerintem megoldhatatlan feladat), hanem azt, miként válok mások életében látogatóvá, sőt időnként betolakodóvá. Leginkább vonatokat fényképeztem, emlékműveket, felvonulásokat, telefonokat, vizeldéket, televíziós képernyőket és idegeneket, köztük önmagamat. Ezek az emberek és tárgyak nem képviselnek határozott kultúrát, inkább az én hozzájuk való viszonyom jelei. Valahol az én életem és a barátaim élete közt találhatók. Mindkét oldalról felismerhetőek, de másképp éljük meg őket. E fényképek objektivitását csak a képek és a jelek fiktív kapcsolatának szerkezetén át tagadhatjuk, amiből olyan lenyomatsorozat áll össze, amelynek jelentésében közösek vagyunk.
Hosszú út
Soha senkinek nem mutattam meg az utazásaimon készült fényképeket. Sőt, két évig én magam sem láttam őket. Lehetetlennek tűnt, hogy a berlini falról készült felvétel például visszaadja az élményt, ahogy a keleti oldalon állok egy szovjet turistacsoport mellett, akik nyugat felé bámulnak, és hirtelen észreveszem, hogy a nyugati oldalról is turisták bámulnak kelet felé. Ugy bámultunk egymásra, mint ketrecbe zárt állatok, nem tudván, melyikünk néz kifelé, és melyikünk befelé. Ugy gondoltam, fényképeim csak megerősíthetik egy távoli és egységes embercsoport leegyszerűsítő mitoszát, amelyet mi alkotunk magunknak, sőt amelyet kívánunk is, hogy bízhassunk benne.
Bin ich Berlin?
Igen és nem. Látni próbálok. Amerikai vagyok. De most otthon is vagyok és kevesebb. Úgy gondolom, a határok bennem vannak. Megismerni ami bennem van, nehéz és kényelmetlen. Lehetetlen nyelv.
1988
========================================
Az 1980-as években sokat utaztam Kelet-Európában és az egykori Szovjetunióban. Művészekkel találkoztam, és műveikből kiállításokat rendeztem Európában és az Egyesült Államokban.
1986 és 1990 között évente három-négy hónapot töltöttem ott, és a találkozások, ebédek közt fényképeztem. Reménytelen kísérlet volt ez, hogy leírjam életem azon változásait, amelyekkel a periférián részese voltam Európa átalakulásának.
1988-ban kiállítottam fényképeimet Budapesten. Aztán útban Kelet-Berlin felé - egy másik kiállításra -, a keletnémet határőrök elkobozták fényképeimet. Egy héttel később leomlott a berlini fal. Ekkor elraktam a még elő sem hívtott filmeket. A képek meg sem közelíthették a megélt valóságot.
Azt hittem, ismerem a világot, és tudásomat kifejezhetem fényképeken át. De ez a kelet-európai munka a kelet-európai ébredés korában nekem a tudatlanság korszakát jelentette, és a fényképezőgépem képtelen volt leírni az átélt változások összetettségét, amelyekhez képest a magam változása jelentéktelennek tűnt.
1990-ben megszületett a lányom, és ekkor fényképezőgépemet betettem egy dobozba, majd azt egy szekrénybe, és az ajtót rázártam a világ majd' egy évtizedig tartó értelmezési kísérletére.
2002
