Filminterjú a Lódz Kaliska tagjaival –
beszélgetés Marek Janiakkal, Andrzej Swietlikkel, és Adam Rzepeckivel
2004 szeptember 11-én, szombaton, ebéd elõtt, a marosvásárhelyi várban
Marek Janiak, Andrzej Swietlik, Adam Rzepecki (foto: Swietlik-Grygiel)
Várnagy Tibor: A most bemutatott anyagaitok – képek, filmek, manifesztumok –, ahogy ti magatok is hangsúlyozzátok egyfajta paradigmaváltást jelentenek a Lódz Kaliska eddigi, és immár 25 éves történetében. Az új paradigma neve New Pop, ami talán a leginkább abban tér el korábbiaktól, hogy ti most megpróbáltok nagyon erõteljesen nyitni a legszélesebb közönség felé, s egy olyan nyelven kommunikálni, amit a kortárs mûvészetben teljesen járatlan egyszerû tévénézõ, magazin-mûveltséggel rendelkezõ fogyasztó is ért. Nem tudom jól látom-e, de akkor induljunk el onnan, hogy mi is ez a New Pop? Miben különbözik attól, amit korábban csináltatok?Marek Janiak: Mindenekelõtt általában a mûvészet, s így a mi tevékenységünk is, sokrétû. Korábbi munkáinkban az elsõ réteg mindig egy vicc volt, sõt valami hülyéskedés. Viszont a mélyebb rétegekben komoly problémákat érintettünk, pl. az egyén védelmét, az egyén szabadságát. A New Pop esetében ugyanez történik, az elsõ szint nagyon populáris, és hasonló jeleken, hasonló...
Andrzej Swietlik: … képzettársításokon...
Marek Janiak: ... hasonló képzettársításokon alapul, hiszen a valóságból gyûjti össze alapanyagát. Ugyanakkor ez végülis nem más, mint a valósághoz fûzött kommentár, mert ugyanaz a valóság vesz körül mindannyiunkat, az egész világon. Emellett azonban egyáltalán nem akarunk ezzel az egyszerû módszerrel mindent kigúnyolni.
A mûvészet mindig a valóság tükre, fõleg az olyan nem l’art pour l’art, szociologizáló mûvészet, mint a miénk. A New Pop esetében azt szeretnénk, hogy a tükör elsõ pillantásra a lehetõ legsimább legyen. Nem akarunk görbe tükröt mutatni, hiszen korunknak nagyon sok pozitívuma is van. Például a tömegfogyasztásnak, a világ egységesítésének, ill. unifikációjának is megvannak a pozitív oldalai. Pl. amikor azt mondjuk, hogy "legyél te is reklám, legyél gyönyörû", ez tulajdonképp pozitív felszólítás: jó lenne, ha mindenki szép lenne. Vagy az, hogy légy aktív, ahelyett, hogy keseregnél: "Légy produktív, ne szarakodj".Andrzej Swietlik: Van errõl egy mondat a Manifesztumban, hogy az élet legyen szép, mint egy reklám.
Marek Janiak: Lengyelország különben is olyan ország, ahol rendkívül fejlett a panaszkodás, a siránkozás képessége. Ez nemzeti jellegzetességünk.
Andrzej Swietlik: A barátom is jó példa rá!
Várnagy Tibor: Ha a mûveket nézem, épp az bennük az érdekes, hogy nem is annyira az üzeneteitek változtak, nem a tárgy, a mondanivaló, vagy az álláspont, hanem a nyelvezet. Elsõ ránézésre ez ugyanaz a nyelv, mint amivel a magazinokban, az óriásplakátokon, reklám-spotokban találkozunk, és ami iskolázottságtól, életkortól függetlenül mindenkinek azonnal átjön.
Marek Janiak: Valaha az avantgárdok szûk körének dolgoztunk. Kritikusokból, mûvészekbõl, a mûvészetet figyelemmel követõ emberekbõl állt ez a kör, ami a saját szlengjét használta, s persze erõsebb kulturális tudattal is rendelkezett, mint az átlag. De idõvel ez a fajta alkotás kimerült, unalmassá vált.
Várnagy Tibor: Mikor vált unalmassá?
Marek Janiak: A kilencvenes évek elejétõl kezdve..
A kilencvenes évek elején, miután megbukott a kommunizmus és jött a demokrácia, az átalakulás idõszaka, a mûvészet struktúrája is megváltozott. Számunkra ez azzal kezdõdött, hogy visszahúzódtunk a mûterembe, s egy jó évtizednyi underground korszak után vagy 4-5 évig szinte egyáltalán nem állítottunk ki.
Utána pedig elkezdtük kigúnyolni, vagy talán inkább…Andrzej Swietlik: … kommentálni…
Marek Janiak: … kommentálni a nagy kulturális ikonokat, a jól ismert mûvészeti alkotásokat, mint pl. Delacroix festményét, A Szabadság vezeti a népet címût, vagy Botticellitõl a Vénusz születését. Aztán olyan nemzeti ikonokat is érintettünk, mint a Grünwaldi csata, amelyek úgy mûködnek a társadalmi tudatban, mint roppant fontos ügyek, holott valójában már egyáltalán nem azok, mert immár semmit se hordoznak, üres jelek. Mondjuk ahogy Botticelli Vénusza nem igazán jelenti többé számunkra a nõi szépséget.
A Grünwaldi csata pedig – a németekkel folytatott harc apoteózisa –, ugyancsak hülyeség, hiszen már rég nem aktuális ez a probléma.
A Grünwaldi csata egy olyan mû, amelyet az egyik legnemzetibb festõ, Jan Matejko festett. Hatalmas kép, ami apró alakok rettentõ áradatával mutatja be a történelem egyik csatáját, ahol a lengyelek legyõzték a kereszteseket… a németeket. Méghozzá a litvánokkal, valamint a csehekkel együtt, akik különben a csata során többször is átálltak, hol az egyik, hol a másik oldalra. Namost ez a festmény a mai napig úgy mûködik, mint a lengyel kultúra, a lengyel patriotizmus tanulásának fontos alapmítosza. A fiatalok, de a gyerekek között is, minden lengyel ismeri a Grünwaldi csatát, viszont e kép tartalma, ha bizonyos távolságból nézzük…Adam Rzepecki: ... elnézést, de kozákok is voltak ott…
Marek Janiak: …hogyne! Mert kozák felkelés volt, persze…
Várnagy Tibor: Mikor legutóbb nálunk jártatok, megcsináltátok Zichy Mihály egyik festményének a parafrázisát is, A pusztítás géniuszának gyõzelme címû képét, amit aztán rá is tettetek a Lódz Kaliska 2000 évi falinaptárára.
Andrzej Swietlik: Igen, ez is pontosan ugyanaz.
Marek Janiak: Szóval a Matejko kép egy bizonyos történelemszemlélet apoteózisa, jóllehet ezeket az eseményeket ma már úgy kellene bemutatnunk, mint bármi más információt, hogy ez és ez történt, s nem pedig úgy, mint valami szuper-fontos tényt: hiszen milyen gondolkodásmódra vall, ha most azt ünnepeljük, hogy valaha legyõztük a németeket?
Mivel a festmény tehát egy mesterségesen és utólag kreált mítoszt próbál ránk kényszeríteni, ami aztán iskolai tananyaggá is vált – pl, hogy a kép egyes alakjai melyik lovagot ábrázolják –, ezért csináltunk egy olyan fényképet, amelyen ugyancsak nagy össze-visszaság látható, de semmi több, mert úgy gondoljuk, ma már nincs mit nézni a Grünwaldi csatán.
Várnagy Tibor: A Grünwaldi csata mûfaját tekintve egy megrendezett fotó, amit nyilvánosan – közönség elõtt, sõt a közönség bevonásával – készítettetek el, mint utóbb a lengyel Playboy márciusi számának borítóját is. Ez a metodika underground korszakotokra nyúlik vissza, mikor ugyancsak nem mûtermi környezetben dolgoztatok, bár természetesen csak egy sokkal szûkebb nyilvánosság elõtt. Ugyanakkor, úgy tûnik számomra, hogy ebben az újabb, New Pop-korszakotokban már a galériás, illetve kiállítótermi környezetet is szûknek találjátok.
Marek Janiak: A Grünwaldi csata pastiche-a elõtt készült pastiche-ból az egyiket a Centrum Sztukiban, a másikat pedig a varsói Galeria Karowában csináltuk. A Karowában majdnem ezer ember volt, vagyis széleskörû hozzáférhetõséget biztosítottunk a közönség számára. Hasonló volt a helyzet azzal a filmmel is, amelyet a mozi születésének százéves évfordulójára, 1995-ben készítettünk a lengyel televíziónak. Attól kezdve kötöttek össze bennünket a popkultúrával. Úgy gondoltuk, fel lehetne használni az újságokat, a médiát, a televíziót, könyveket lehetne kiadni, tehát lényegesen szélesebb körben lehetne tevékenykedni, mint korábban az avantgárdok szûk közegében. Tehát szeretnénk tudatosítani, hogy a média használata egyáltalán nem nehéz, s egyáltalán nem lehetetlen, hogy ne kétszáz, hanem negyvenmillió ember lásson minket…
Várnagy Tibor: Ilyen volt ez év tavaszán a Playboy-story. Hogy is volt ez?
Marek Janiak: A Playboy egy nagyon népszerû lap.
Andrzej Swietlik: Hatásos.
Marek Janiak: Hatásos, Lengyelországban pedig nagyon sok a jobboldali beállítottságú ember, akik klerikális és fundamentalista módon fogják fel az erkölcsösség kérdését…
Andrzej Swietlik: …képmutatóan…
Marek Janiak: Szóval tárgyalásokat kezdtünk a Playboy-jal és nagyon örültünk, hogy elfogadták javaslatunkat, a lengyel sas meztelen nõként való ábrázolását. Azért velük, mert lényegesnek tartottuk a kép megjelenésének kontextusát, vagyis ennek az egyesek számára pornográf lapnak az „elfogadhatatlan” kontextusát. Nagyon fontos volt számunkra, hogy széttörjünk ezt a sémát, s ugyanakkor megnehezítsük a gesztus igazolását. Hiszen nem elég, hogy meztelen csajként ábrázoljuk a sast, de ráadásul a Playboy-ban! Ez teljes megrázkódtatást jelentett egyes jobboldaliaknak, de ma már a címer is egy olyan jelkép, ami elvesztette korábbi jelentõségét: a második világháborúban, s aztán itt-ott még szükség volt rá, de mostanra ez is üres jellé vált. Különben pedig az ilyesféle nemzetieskedés, a vallásos vagy faji különbségek felnagyítása jelenleg nagyobb veszélyt jelent, mint a McDonalds-féle unifikálás. Példa erre, amit Csecsenföldön vagy az arab országokban látunk.
Várnagy Tibor: Bõ másfél évtizeddel ezelõtt Rzepának volt egy mûve, ahol a playmate egyik fotóján látható nõi akt két melle közé egy harmadikat illesztett. Ez fotomontázs volt, amibõl késõbb plakátot is készítettetek.
Adam Rzepecki: Elõször is én vagyok a legzseniálisabb a csoportban, és mindent, amivel foglalkoztunk, én kezdtem el, a haverjaim pedig csak követtek… De mivel a barátaim…
Marek Janiak: Ah, önnek vannak barátai?
Adam Rzepecki: … a barátaim, s egy csoportban dolgozunk… Szóval akkoriban két munka született, elõször a lány három mellel, aztán pedig a lány megszámlálhatatlan mellel. Ez is egy Playboy-okból összeollózott montázs volt, mert a nyolcvanas években még nem lehetett Playboy-t venni Lengyelországban, s külföldrõl csempészték be a lapot.
Az ilyen lapok tehát – nagyrészt, mert nem lehetett hozzájutni – a burzsoá fogyasztói társadalom pornográfiájának szimbólumává váltak. Mi pedig e lap lengyelországi betiltását gúnyoltuk ki, s tettük nevetségessé azzal, hogy hozzáillesztettünk az egyik akt két cicijéhez egy harmadik mellet, majd egy másikéhoz még ötvenet. Mert, ha egy nõnek már ötven melle van, az egyáltalán nem vonzó, az már egy fajta…Marek Janiak: Sikerre törekvés!
Adam Rzepecki: …gúnyolódás.
Marek Janiak: Régebben volt egy jelszavunk, hogy "A természet sikeréért harcolunk!"
Andrzej Swietlik: Még egy Siker címû lap is létrejött.
Marek Janiak: Amihez hozzátenném: mivel nem a mûvészettel keressük a pénzünket – a rántotthúsravalót –, mindig azt csináljuk, amihez kedvünk van. Ha ahhoz van kedvem, hogy nyugtalanítsam, felkavarjam a faszfejeket, akkor arra áldozok energiát. Ezért a munkánk, ez a meló folyton változik. Nem az történik, mint egyes mûvészek esetében, akik elérnek egy bizonyos kort, elmúlnak negyven évesek és csak egyetlen gesztus muzeális ismételgetésére képesek. Vannak ilyenek, de mi folyton újabb tevékenységi területeket keresünk.
Andrzej Swietlik: … a didik folyton mozgásba lendítenek bennünket …
Marek Janiak: Korunkat egyrészt unifikálja a McDonalds, a Tesco, vagy a Giant zsibvására, ami közönséges, olcsó helyzetekbe kényszerít bennünket, másrészt viszont magas szintre fejlõdött a média, s ez rendkívül érdekes, pl. azok a tévécsatornák, mint a Discovery Chanel vagy az Animal Planet, a Fashion TV. Ha megnézzük, hogy egyes tárgyak milyen szépek, a telefonok, az autók, a legújabb Ferrárik, Lamborghinik… Ezek a tárgyak nem egyszerûen szépek, hanem rengeteg ember dolgozik rajta, hogy fantasztikusan szépek legyenek. Ahogy Marinetti írta: egy kipufogócsõ szebb lehet, mint Vénusz, igaz? És észre kell vennünk, hogy többek között a design, az ipari formatervezés, az alkalmazott mûvészet néha sokkal több meglepetést nyújt, többet mutat a szépség szabadságából, mint a magas mûvészet, ahol rengeteg a tehetségtelenség, a szemfényvesztés, és az értéktelenség. Szóval számomra úgy tûnik, eljött az átértékelõdés idõszaka. Mi egy olyan helyzetben élünk, amikor nem teljesen értjük a valóságot, ahogy bárki más sem. De megpróbálunk úgy rátekinteni a világra, ahogy valaha a mediális mûvészet vagy a konceptuális mûvészet tette. Próbáljuk elfogulatlanul, szinte a gyerekek pozíciójából nézni a valóságot. Egyszerû kísérleteket végzünk, hogy azokkal verifikáljuk a valóságról alkotott elképzeléseinket. Ezek a vizsgálódások pop-kultúra mezsgyéjén történnek, ami ki tudja, magas kultúra-e vagy sem? Hisz idõnként éppúgy láthatunk elbaszott operákat, mint fantasztikus rock-koncerteket. Magunk se tudjuk, hogyan rágjuk meg az egészet, de újra és újra számunkra ismeretlen területekre tévedünk. Amikor filmet kezdtünk csinálni, az egy új médium volt számunkra, a tévézés szintén, ahogy a képek pastiche-a is, mert mindig az izgat bennünket, ami abban a pillanatban még kívül áll a kompetenciánkon, hisz ez az, ami érdekes. És maga a kor, ami az egyik oldalról szörnyû, a másik oldalról gyönyörû. Egyik oldalon ott vannak a vállalatok, a fegyverkezés, a katonai helyzet, a terrorizmus kihasználása a társadalom manipulálására, mint Amerikában, vagy – mint nálunk –, a korrupció rettenetes szara. A másik oldalon pedig ott egy csomó szép dolog, a szabad utazás, s mintha minden olyan nyitott, szép és tökéletes lenne. Mintha az egyik oldalon mindenütt meztelen csajok lennének, de mikor megmutatjuk a meztelen csajt, óriási botrány kerekedik belõle. S amit sokan rossznak tartanak, mint az unifikálódás és az amerikanizálódás, az sem minden szempontból teljesen rossz. Úgy gondolom, meg kell érteni, mert lehet, hogy amikor kritizáljuk, épp mi vagyunk sematikusak és képtelenek az új szelek befogadására.
Várnagy Tibor: Hogy változott az idõk során aktivitásotok személyes, ha úgy tetszik, akár egzisztenciális háttere?
Marek Janiak: Nagyon fontos, hogy a mostani munkáink, mint a Playboy-borító, a Négy kultúra, vagy a Hamilltonra hivatkozva – amit a Liget Galériában is kiállítottunk –, valamint az a televíziós film, amit említettem, bár elsõ ránézésre egyszerûeknek tûnnek, valójában elég összetettek. Akárcsak a reklámokban, nekünk is rengeteg embert és nagy apparátust kell mozgatnunk. Már nem mûködik az a módszer, hogy az egyikünk ezt csinálja, a másikunk amazt. Azok a dolgok, amelyekbe mostanában belevágtunk, mint mondjuk a könyvkiadás, megkövetelik a team-munkát. Tehát változnak a sémák, s ezek már túl összetett feladatok hozzá, hogy egy-egy szervezõ mindent maga tudjon elvégezni. Szóval figyelembe véve a tényt, hogy Rzepecki barátunk közülünk a legtehetségesebb, és valamennyien az õ szavára várunk, idõnként munkához látunk.
De azért van valami, ami mindig is idegesített bennünket: ez pedig az, hogy mi egy olyan generáció tagjai vagyunk, akik nincsenek kioktatva arra… Szóval, akik nem tudnak mit kezdeni az új lengyel gazdasági helyzettel. Nem tudunk ügyesen pénzt keresni. Alighanem azért, mert számunkra a mûvészet még mindig egy fajta ünnep. Amikor mûvészettel foglalkozunk, akkor nekem, de szerintem a többieknek is, mindannyiunknak, az a legfontosabb élet-tevékenység. Ebbõl nem tudunk megélni, pl. Andrzej alkalmazott fényképész, én építész vagyok, Kwietnia suliban tanít, Rzepa is ezt-azt csinál, most valami egyetemen, s Makary is boldogul, ahogy tud. Mindenki pénzt keres – ami egyáltalán nem könnyû, sõt –, hogy fenntartsa a családját, és innen lopjuk el azt az idõt, mikor a mûvészettel foglalkozhatunk. Ez így nem konform, mert ha több pénzt kapnánk azért, amit csinálunk, több idõt áldozhatnánk a mûvészetre. A másik oldalról viszont így szabadok maradunk: azt csinálunk, amit akarunk! Nem diktál a manager, a kereskedõ, és senki, mit kéne tennünk, hogy kifizetõdõvé váljanak az ügyeink.Várnagy Tibor: Ugyanakkor a személyes pályátok, tehát például, hogy Andrzej a 90-es években egy kitûnõ divat-, illetve reklámfényképésszé vált, te pedig, mint építész a Piotrkowska Alapítvány elnökévé, szóval ezek a változások – úgy tûnik számomra –, folyamatosan visszahatnak a Lódz Kaliska aktivitására, és megfordítva, a csoport-munka során összegyûjtött tapasztalataitokat beleviszitek a nem mûvészeti közegekbe is. A Piotrkowska Alapítványt például azért hoztátok létre, hogy Lódz széles és hosszú fõutcájából egy valódi közösségi teret, egy eleven társadalmi és kulturális élettel rendelkezõ városközpontot teremtsetek.
Marek Janiak: A Piotrkowska Alapítvány voltaképp az építészként a városért, a társadalomért folytatott tevékenységem. Az alapítvány munkájában felhasználtunk bizonyos tapasztalatokat, amelyeket a mûvészet terén szereztünk. Dolgozott benne Kwietniewski is, de valójában nem teljesen kapcsolódik a mûvészethez. Bár ahogy egyre közelebb kerülök a pop-kultúra kavalkádjához, egyre több tevékenységet próbálok bevenni ebbõl az alapítvány munkájába. Tavaly azt nyilatkoztam az újságoknak, hogy a háromnapos ünnepélyünk, ahol voltak koncertek, s ezerféle más program, szóval olyan giccses, vásári rendezvény volt az egész... hogy az egész egy amolyan New Pop nagyrendezvény volt. De mintha mindez nem lenne teljesen természetes, s valahogy sose sikerül mindent bevonni. Ezt inkább egy olyan tevékenységnek tartom, amellyel lerovom a társadalomnak az erkölcsi adóságot azért, amiért mûvészként seggbe rúgtam õket. Bár, hogy létrehoztam és mûködtetem ezt az alapítványt, sajnos attól tartok semmi értelme, mert a társadalom megrendíthetetlenül ostoba.
Várnagy Tibor: Rzepának a 90-es években szintén volt egy a csoporttól független vállalkozása, amit én ugyanúgy mûvészeti projektként értelmezek, ahogy bizonyos értelemben szerintem a Piotrkowska Alapítvány munkája is az, jóllehet – és szemben a Piotrowska Alapítvánnyal – ez társadalmi szempontból teljesen haszontalan.
Adam Rzepecki: Ez egy olyan tevékenység, ami folyamatos és sosincs vége. A legmagasabb lengyel hegycsúcs, a Rysy 2499 méter magas, és engem mindig is felkavart az, hogy mintha innen hiányozna valami… Nagyon szeretek a hegyekben sétálni, és régebben is mindig nagy örömmel töltött el, ha a magasságukra gondoltam. Erre kiderült… Erre kiderült... Hallasz, tata?... Kiderült, hogy hiányzik egy méter a két és fél ezerhez. Úgyhogy elhatároztam, hogy köveket fogok hordani a hegyre. Már tíz-tizenkét éve csinálom, ilyenkor egy menedékházban lakom. Reggel egy nagy tónál, a Morskie Okonál összeszedem a köveket, bepakolom a hátizsákomba és felmászok a hegyoldalra. Ott már láncokba kell kapaszkodni. Évente-kétévente egyszer kimegyek, hordom a követ…
Andrzej Swietlik: Egyre ritkábban…
Adam Rzepecki: Szerintem ebben az a legszebb, hogy ez egy befejezhetetlen dolog. Bár nagyon izgat, hogy majd a kartográfusoknak ki kellene javítaniuk Lengyelország összes térképét, amikor elérem a két és fél ezer métert. Ugyanakkor egyre öregebb és gyengébb vagyok, egyre ritkábban megyek ki.
Marek Janiak: … Viszont egyre bölcsebb is vagy!
Adam Rzepecki: …Igen, igen… De azért még viszem a köveket.
Marek Janiak: Hozzátenném, Rzepeckinek van egy szomszédja, aki õt mindig háromszáz méterrõl figyeli. Aztán mikor õ kipakolta a csúcson a köveket, megy a szomszéd és visszahozza az összeset.
Adam Rzepecki, Marek Janiak, Andrzej Swietlik (foto: Durst György)
