JÁRULÁKOS,
MÁSODLAGOS, KÖZVETETT NYELV
(COLLATERAL LANGUAGE )
David Barsamian* beszélgetése Noam Chomskyval
(Tömörített fordítás)
ZNET, 2003. július 21
Barsamian: Az utóbbi idõben a
Pentagon és a sajtó
egy „járulákos, másodlagos,
közvetett kár" kifejezést használ
a civil halálos áldozatokra. Kérem,
szóljon a nyelv szerepérõl az emberi
tudat alakításában.
Chomsky: A nyelv a kapcsolatteremtés eszköze, s
megkísérlik
felhasználni a magatartás és a
vélemények alakítására, az
öszhang és a
függés létrehozására. Nem
meglepõ, hogy ezt a legdemokratikusabb
társadalmakban
alakították ki. Az elsõ
hírverési(propaganda)-minisztérium az 1.
világháború
alatt Angliában volt, tájékoztatási
minisztériumnak nevezték. A feladata
a világ tudatának az ellenõrzése,
befolyásolása volt. Elsõsorban Amerika
tudatáról volt szó, fõleg az amerikai
értelmiségérõl. Úgy
vélték, hogy
ha meg tudják gyõzni az amerikai
értelmiséget a brit háborús
erõfeszítések
nemes voltáról, akkor sikerülni fog az
EÁ alapvetõen békeszeretõ
lakosságát
felbõszíteni, hogy be akarjanak lépni a
háborúba. Angliának szüksége volt
az EÁ támogatására, ezért
létesítették a hírverési
minisztériumot.
A Wilson-kormány
felállította az elsõ állami
hírverési
központot, azt
közönségtájékoztatási
bizottságnak nevezte (Committee on
Public Information.)
Ezután a szabadelvû amerikai
gondolkodó értelmiségiek
büszkék voltak rá, hogy a
történelem során elõször nem a
katonai vezetõk,
nem a politikusok, hanem õk teremtették meg a
háborús elvakultságot.
Hírverési hadjáratot
szerveztek, ami néhány hónap
alatt átalakította a viszonylag
békeszeretõ lakosság tudatát,
elvakultan
németellenesek lettek, akik minden németet el
akartak pusztítani. Eljutottak
odáig, hogy a bostoni szimfónikus zenakar nem
játszhatott Bachot. Az országban
a hisztéria uralkodott.
A Wilson féle hírverési
ügynökség tagjai, mint Edward
Bernays, a közönségkapcsolati iparág
vezetõje és Walter Lippmann, a 20.
század vezetõ értelmiségije lettek a
sajtó kedvencei.
1920 körül írt
szövegeikbõl kiderül, miként lehet
uralni az emberek tudatát, magatartását,
nézeteit. Lippmann ezt mondta:
„A hírverés eszközeivel tudjuk megteremteni az
emberek egyetértését." Bernays:
„A közösség legeszesebb tagjai abba az
irányba vezetik a lakosságot, amerre
akarják." Ezt nevezték
„egyetértési/jóváhagyási
mérnökségnek" ("engineering
of consent").
Mindez létrehozta az agymosási
iparágat (PR). Ez
az 1920-as években kezdõdött. Az iparban ez
volt a taylorizmus idõszaka,
amikor a munkásokat arra képezték ki, hogy
robotokká váljanak, ellenõrizzék
minden mozdulatukat. Igen hatékony ipart hoztak
létre, s ebben az emberek
bábokká váltak. Ez mély
benyomást gyakorolt a bolsevikokra is, és a
világon
mindenütt ez történt. Azonban a
gondolat-ellenõr szakemberek tudomásul
vették, hogy nem csak a munka
ellenõrzésére van szükség, hanem
egy munkántúli
ellenõrzésre is. Ez az õ
kifejezésük.
Ellenõrizzétek õket a
munkán kívül is, az élet
felszínes
dolgai felé irányítva az emberek
figyelmét, pl. a divatos fogyasztásra.
Kialakult egy iparág a
hirdetésektõl az egyetemekig,
annak érdekében, hogy befolyásolni
tudják a magatartást és a nézeteket,
mert enélkül az emberek igen
veszélyesekké válhatnak.
Ez a demokratikus rendszerekben
fejlõdött ki, de
példát adott Németország, a bolsevik
Oroszország, Dél-Afrika stb.
Kialakult egy kifejezetten amerikai minta: Ha
nem
gyakorolsz erõszakot, akkor fontosabb a magatartás
és nézetek ellenõrzése,
befolyásolása.
Eljutunk a jelenbe.
A vállalatok a kormánytól
átveszik a nézetek és
magatartás alakítását, ezek szorosan
kapcsolódnak egymáshoz.
A szabadelvû Harold Lasswell,
1933-ban írt
egy tanulmányt a „Propagandáról" a
Társadalomtudományi Enciklopédiában,
amelynek az volt az üzenete, hogy „Nem szabad megadnunk
magunkat
a demokratikus dogmatizmusnak, amelyik azt állítja,
hogy az ember képes
megítélni a saját érdekeit." Az
emberek erre képtelenek, mi viszont képesek
vagyunk rá. És mivel az emberek túl
ostobák és tudatlanok ahhoz, hogy felfogják
a saját érdeküket, mi a nagyfokú
emberiességünk révén vezetjük
õket. A
legjobb eszköz a hírverés. Nincsen abban semmi
rossz, állítja. Semleges,
amit jóra és rosszra is lehet használni.
És miután mi nemes, csodálatos
emberek vagyunk, azt jóra használjuk, hogy
biztosítsuk az ostoba, tudatlan
tömegek kiszorítását a
döntéshozatalból.
A leninista tantételek
hozzávetõlegesen ugyanilyenek,
vagy nagyon hasonlóak. A nácik is
felhasználták ezt. A Mein Kampf szerint
Hitlert mélyen befolyásolta az angol-amerikai
hírverési módszer. Úgy vélte,
hogy annak szerepe volt az elsõ
világháborús gyõzelmükben
és megfogadta,
hogy a következõben a németek a
demokráciák mintája alapján
kiépítik a
saját hírverési módszereiket. Az
oroszok is megkísérelték, de az õ
szövegük
túl nyers volt ahhoz, hogy hatékony legyen.
A valódi arcvonal azonban az
Egyesült Államokban
van, mivel ez a legszabadadabb és legdemokratikusabb
társadalom és itt
sokkal fontosabb a magatartás és a nézetek
ellenõrzése.
A New York Timesben közölnek egy
érdekes cikket
Carl Rove-ról, az elnök
nevelõjérõl, aki megtanítja neki, hogy
mit mondjon
és tegyen. A cikk leírja, hogy jelenleg mit
csinál Carl Rove.
Õ nem volt közvetlenül benne a
a háború tervezésében,
de maga Bush sem. Ez más emberek kezében volt.
Azonban Rove célja az volt,
hogy úgy mutassa be az elnököt, mint a
háborús idõk erõskezû
vezetõjét.
A republikánusok a gazdasági
kérdésekre összpontosítottak,
(adócsökkentés
a leggazdagabbak érdekében, a társadalmi
támogatási rendszerek intézményeinek
felszámolására, iskolákra, stb.).
Barsamian: A iraki háború kérdésében nagy szakadék van az EÁ és a világ közvéleményében. Azt gondolja, hogy ebben a hírverésnek van szerepe?
Chomsky: Ez nem is kérdéses. Az Irakról
szóló sajtóhadjárat
nyilvánvaló módon tavaly szeptemben
kezdõdött. Akkor szólaltak meg a dobok.
Voltak állandó tárgykörök: Irak
fenyegeti az EÁ biztonságát, meg kell
õket
állítani, mert holnap el fognak bennünket
pusztítani.
A másik nagy hazugság volt, hogy
Irak állt szeptember
11 mögött. Ezt így nem
állították, de gyanusítgatások
hangzottak el.
Ezt a
közvéleménykutatások világosan
tükrözik. A
hírverést a
tömegtájékoztató eszközök
végzik. Nem õk találják ki, õk
csak
terjesztik a magas beosztású kormányzati
tisztségviselõk véleményeit. Ezen
hírek hatása igen gyorsan
érvényesül a közvéleményben.
Szeptember óta mintegy 60%
vélekedett úgy, hogy
Irak fenyegeti a biztonságunkat.
A Kongresszus októberben felhatalmazta
az elnököt,
hogy alkalmazzon erõt, ha Irak fenyegeti az EÁ
biztonságát. Jelenleg a
lakosságnak mintegy fele azt hiszi, hogy Irak
felelõs volt szeptember 11-ért,
hogy irakiak voltak a repülõgépeken, s
újabb merényleteket terveznek.
A világon már senki nem hiszi el
ezeket, nincs olyan
ország, ahol Irakra úgy néznének, mint
ami fenyegeti a biztonságot. Kuwaitban
és Iránban sem gondolják ezt, pedig ezeket az
országokat Irak megtámadta.
Irak jelenleg a területnek
gazdaságilag és katonailag
a leggyengébb országa, és a
megszorítások miatt százezrek haltak meg, a
lakosság 2/3 része éhezik. Katonai
kiadásaik Kuwait ilyen kiadásainak csak
1/3 részét teszik ki.
Természetesen mindenki tudja
Közel-Keleten, hogy
van ott az EÁ-nak egy katonai támaszpontja, Izrael,
amelynek többszáz nukleáris
fegyvere van, erõsen felfegyverzett hadserege és
uralja a területet.
Csak az EÁ-ban félnek, csak ott vannak ilyen hiedelmek. Ezek a hírverés miatt növekvõben vannak. Az EÁ fogékony erre. Van ennek egy érdekes kulturális háttére. De bármi legyen ennek oka, az EÁ valójában nagyon ijedõs ország. Félnek a bûnözéstõl, az idegenektõl, sok mindentõl.
Barsamian: Mi tesz érzékennyé a hírverés iránt?
Chomsky: A félelem okát nem értem,
talán vissza kell
menni az amerikai történelembe.
Legyõzték, kiirtották az
õslakosságot,
rabszolgaságot teremtettek, s sosem voltak biztosak benne,
hogy mikor fordulnak
ellenük. Ez tükrözõdik a biztonságra
való törekvésben. Az EÁ
biztonsága
minden felett áll.
Az EÁ ellenõrzi a
félgömböt, a két óceánt,
mindkét
óceán túlsó partját, és
1812 óta ne fenyegette senki. Azóta mindenkit
legyõzött.
Mindez valamilyen módon a fenyegetettség
érzést kelti az emberekben. Ezért
a legfontosabb személy a kormányzaton belül
Carl Rove.
Õ az agymosó (PR)
szakértõ, a képmások
kialakítója.
Az ijedt emberek számára azt benyomást
nyújtja, hogy a hatalmas vezetõik
megmentik õket a fenyegetõ
pusztulástól.
Egy új lexikon szócikk, amelyet ismertetni
kívánok:
a „szorosan kötõdõ, (be)illeszkedõ,
elkötelezett" újságírók fogalma.
(Az
eredetiben „embedded journalists" a szótár szerint
„beágyazott újságírók").
Ez érdekes dolog. Furcsa, hogy az
újságírók hajlamosak
elfogadni. Semmilyen tisztességes
újságíró nem fogja
önmagára azt mondani,
hogy szorosan kötõdõ, elkötelezett. .Ha
ezt mondja valaki, az annyi, mintha
azt mondaná: „a kormány
szószólója vagyok "Mégis
elfogadják a fenti fogalmat.
Ez azt tudatosítja az emberekben, hogy ami helyes és
igazságos, az beleilleszkedik
az amerikai egységbe s az tárgyilagos is.
Ez rajzolódott ki drámai
módon Peter Arnett esetében.
Peter Arnett egy gyakorlott, megbecsült és hiteles
újságíró - ezért
gyûlölik.
Ugyanezért gyûlölik Robert Fisket. Fisk brit,
Arnett Új Zálandról származik.
Fisk a Közel-Keleten leginkább
elfogadott személy.
Kiválóan dolgozik, ismeri a területét,
csoda jó tudósító, akit itt semmibe
vesznek, lebecsülnek. Egy szót sem közölnek
tõle. Ha megemlítik, csak kötözködnek
vele. Ennek az az oka, hogy õ túlságosan
független. Õ nem lesz elkötelezett
újsgíró..Peter Arnettet azért
ítélik el, mert nyilatkozott az iraki
tévének.
Elítéltek-e valaha bárkit is, azért,
mert nyilatkozott egy amerikai tévének?
Az Afganisztán elleni
támadás 2001 októberében egy
sor kérdést gerjesztett. Az egyik volt a
Tartós Szabadság Mûvelet, a többi
a „törvénytelen harcosok" kérdése. Ez a
háború utáni idõszakban a
nemzetközi
jogtudomány újítása. A második
világháború után a genfi
megállapodás bûntettként
bírálta el a nácik tetteit és a
hadifoglyok új helyzetbe kerültek.
A kormány most kijelentette, hogy jogos
az emberek
idehurcolása, beleértve amerikai
állampolgárokat is, jogos meghatározatlan
ideig bebörtönözni õket anélkül,
hogy családtagjaikkal és ügyvédjeikkel
kapcsolatba kerülhetnének. Vádemelés
nélkül bezárva tartják õket,
ameddig
az elnök el nem dönti, hogy túl vagyunk a
terrorizmus elleni háborún, vagy
nevezzük ahogy akarjuk.
Ez hallatlan dolog.
És ezt bizonyos fokig képesek
elfogadni a bíróságok
is. Kiszivárgott, hogy az igazságügyi
minisztériumban terveznek egy
un. Patriot 2 törvényt. Jogászok már
említést tettek egyes paragrafusokról.
Ez teljesen elképesztõ. Azt követelik, hogy meg
lehessen vonni az állmpogárságot,
az alapvetõ jogot, ha a fõügyész arra
következtet, bármiféle bizonyíték
nélkül, hogy az adott személy valamilyen
módon bele van keveredve az Egyesült
Államok számára káros cselekedetekbe.
Ehhez hasonló csak a parancsuralmi
országokban létezett.
Léteznek harcoló ellenfelek. De
ami Guantanamon
az emberekkel történik, az a nemzetközi
humanitárius jogrend alapelveinek
durva megsértése, ilyen bûnöket
követtek el a nácik. Mit szól ahhoz, amit
az angol miniszterelnök március 31-én mondott:
„Ez nem invázió" Tony Blair
az Egsesült Államok jó
szószólója. Õ világosan
beszél, értelmesek a mondatai,
nyilvánvalóan az emberek kedvelik.
Õ egy 2.
világháború után kialakult brit
úton jár
A háború alatt Anglia felismerte, hogy míg
korábban a világ uralkodó ereje
volt, most már nem lesz az. Választania kellett,
hogy megváltozik, vagy
az EÁ fiatalabb partnerévé válik?
Elfogadta ezt a cimboraságot.
Angliát újra és
újra, szégyenteljes módon felpofozták,
de nyugodtan ült és azt mondta: „Okay, mi leszünk
a kisebbik partner. Mi
hozzuk ebbe a szövetségbe évszázados
tapasztalatunkat arról hogy miként
kell kegyetlenkedni és legyilkolni idegen népeket.
Mi értünk ehhez." Ez
Anglia szerepe. That's the British role. Ez gyalázatos.
Barsamian: A beszélgetések során gyakran hangzik el egy kérdés: „Mit kell tennem?" Ezt kérdi Öntõl az amerikai hallgatóság.
Chomsky: Igaza van, ezt az amerikai hallgatók
kérdik.
Sosem hallom ezt a Harmadik Vlágban. Miért nem?
Ha Ön Törökországban,
Kolumbiában, Brazíliában vagy
egyebütt van, sosem kérdik meg: „Mit tegyek?"
Õk elmondják, hogy mit tesznek.
Csak nagyon kiváltságos kultúrákban
kérdik meg az emberek: „Mit tegyek"
Minden választás nyitva áll
elõttünk. Bármit megtehetünk.
Ön egy tevékeny és
már korán másként gondolkodó
ember volt a hatvanas években, aki ellenezte az EÁ
indokínai beavatkozását.
Mi történik ma? Miként alakult ez a
másként gondolkodás az Egyesült
Államokban?
Volt egy másik cikk a New York Timesben,
amely leírta,
hogy az egyetemi tanárok háború ellenesek, de
a diákok nem azok. Nem szeretik,
ha a diákok háború ellenesek. Az
újságíró arról beszél,
hogy 1970 körül
a diákok tiltakoztak a háború ellen. Akkor az
EÁ már nyolc éve harcolt
Dél Vietnam ellen s a háború kiterjedt
egész Indokínára.
1962-ben, a háború elején
bejelentették, hogy az
EÁ tervezi Dél Vietnam
bombázását, engedélyezték a
napalmot, és a élelmiszer-növények
elleni vegyi háborút, s milliókat akartak
„stratégiai falvakba", azaz koncentrációs
táborokba szállítani. Az egész
lakosságot.
Szó sem lehetett
tiltakozásról. Senki sem beszélhetett
errõl. Éveken át még egy olyan
szabadelvû városban, mint Boston, sem lehetett
nyilvános gyûléseken tiltakozni a
háború ellen, mert azt a diákok a
sajtó
támogatásával szétzavarták. A
tiltakozások csak a háború sok éve
után kezdõdtek.
Amikor már százerek haltak meg és Vietnam
nagy része elpusztult.
Ezt azonban kitörölték a
történelembõl, mert túl
sokat mond el az igazságról. Sok ember sok
évi munkája során alakul csak
ki a tiltakozó mozgalom. A New York Times
tudósítója ezt nem értheti meg.-
Biztos vagyok benne, hogy a tudósító nagyon
tisztességes. Õ pontosan azt
állítja, amit tanítottak neki, hogy volt egy
hatalmas háborúellenes mozgalom,
amit ki kell törölni az emberek tudatából.
Nagy veszélyt jelent, ha engedik, hogy az emberek
gondolatokkal, eszmékkel rendelkezzenek.
*David Barsamian founder and director of Alternative Radio.