Noam Chomsky
CSAPOLD LE A MOCSARAT, ÉS NEM LESZ
TÖBB SZÚNYOG
2002. szeptember 10.
Szeptember 11 sok amerikait döbbentett
rá arra,
hogy jobb lett volna jobban odafigyelni arra, hogy mit is
csinál Amerika
külpolitika címén, és arról mit
is gondolnak a többiek. Sok olyan kérdést
bocsátottak nyilvános vitára, amelyek
azelõtt nem szerepeltek a listán.
Ez kerül hát a jó oldalra.
Az is csak az ép eszünk miatt van,
ha reméljük,
hogy csökkenteni lehet a jövõbeni
atrocitások
valószínûségét. Persze
vigasztaló
lehet úgy tenni, mintha az ellenségeink a
"szabadságjogainkat gyûlölnék",
ahogy azt Bush elnök megállapította, de
azért nehezen tartható bölcs dolognak,
ha teljesen figyelmen kívül hagyjuk a való
világot, ami bizony más leckékkel
szolgál.
Nem ez a mi elnökünk teszi fel
elsõként a kérdést:
"Miért gyûlölnek minket?". Negyvennégy
évvel ezelõtt az egyik vezérkari
megbeszélésen Eisenhower elnök írta le
"az ellenünk irányuló
gyûlöletkampányt
(az arab világban), melyet nem a kormányok, hanem az
emberek mozgatnak".
Az elnök Nemzetbiztonsági Tanácsa
körvonalazta ennek alap okait: az Egyesült
Államok korrupt és elnyomó kormányokat
támogat, és "ellenszegül a gazdasági
és politikai fejlõdésnek", a
régió olajkincse feletti ellenõrzéshez
fûzõdõ
érdekei miatt.
Szeptember 11. után az arab
világban készített
közvélemény-kutatások
kimutatták, hogy ugyanezen indokok ma is
érvényesek, keverve specifikus,
kisebb hatókörû intézkedések
feletti ellenérzésekkel. Kiugró módon,
mindez
még a régió kivételezett,
nyugat-orientált szektoraiban is igaz.
Csak egyetlen friss példa: a Far Eastern
Economic
Review augusztus 1-i számában a régió
nemzetközileg elismert szakértõje,
Ahmed Rashid írja, hogy Pakisztánban "egyre
nõ a felháborodás, mivel az
USA-támogatás lehetõvé teszi a
(Musharaff-féle) katonai rezsim számára,
hogy elodázza a demokrácia
ígéretének beváltását".
Nem sok jót teszünk magunkkal, ha
elhisszük, "gyûlölnek
minket" és "gyûlölik a szabadságunkat".
Éppen ellenkezõleg, ez éppen az
olyan emberek hozzáállása, akik szeretik az
amerikaiakat, és sokmindent
csodálnak Amerikában, beleértve a
szabadságjogokat is. Amit gyûlölnek,
az a hivatalos politika, mely megtagadja tõlük azt a
szabadságot, amelyre
õk maguk is igényt tartanak.
Ilyen okokkal magyarázható, hogy
Osama bin Laden
szeptember 11-ét követõ kirohanásai -
például a korrupt és kegyetlen rezsimeknek
juttatott USA támogatások, vagy
Szaúd-Arábia USA általi
megszállása kapcsán
- bizonyos megértésre találtak még
azok körében is, akik különben
lenézik
õt, és félnek tõle. Az
ellenérzés, a düh és a
frusztráció adja a terrorista
bandák reményét a további
támogatásra és támogatókra,
újoncokra.
Annak is tudatában kell lennünk,
hogy a világ nagy
része úgy tekint a washingtoni kormányzatra,
mint terrorista rezsimre.
Az elmúlt évek során az USA olyan
akciókat folytatott, vagy támogatott
Kolumbiában, Nicaraguában, Panamában,
Szudánban és Törökországban - csak
hogy néhány példát
említsünk -, melyek kimerítik a "terrorizmusra"
vonatkozó
amerikai definíciókat - már amennyiben persze
amerikaiak alkalmazzák a
fogalmat az ellenségeikre.
Samuel Huntington írta 1999-ben, az
establishment
legjózanabb lapjában, a Foreign Affairs-ben:
"Miközben az USA rendszeresen
'törvényen kívüli államoknak'
(rogue states) nevez meg különbözõ
országokat,
sok ország szemében maga válik
törvényen kívüli szuperhatalommá
... mely
az egyedüli, a legnagyobb külsõ
veszélyforrást jelenti a társadalmaik
számára."
Ezeket a nézeteket nem
változtatta meg az a tény
sem, hogy szeptember 11-én, a történelemben
elõször történt meg, hogy egy
nyugati ország ellen a saját földjén
indítottak iszonyatos terror-támadást,
olyan típusút, amely nagyon is ismerõs a
nyugati hatalom áldozatai számára.
A támadás nagyságrendjében messze
meghaladta a néha "kiskereskedelmi terrornak"
is nevezett - az IRA, az FLN, vagy a Vörös
Brigádok nevével fémjelzett
- akciók súlyát. A szeptember 11-i
terrorizmust mindenki elítélte a világon,
az ártatlan áldozatok felé áradt a
jogos együttérzés. Mindig
minõsítve,
azonban.
Egy szeptember végi nemzetközi
Gallup felmérés igen
kevés támogatót talált az
Afganisztán elleni USA katonai akcióval
kapcsolatban.
Latin-Amerikában például, abban a
régióban, amelynek a legtöbb tapasztalata
lehet az USA intervenciókról, a
támogatottság a Mexikóban regisztrált
2
%-tól a panamai 16%-ig szóródott.
Az arab világban jelenleg
tapasztalható, USA elleni
"gyûlölethullámot" szintén az
Államok izraeli-palesztin, illetve iraki
politikája táplálja. Az Egyesült
Államok biztosította a legalapvetõbb
támogatást
a durva izraeli katonai megszálláshoz, mely
idén lép 35. életévébe.
Az egyik dolog, amit az USA tehetne az
izraeli-palesztin
konfliktus enyhítésére, az volna, ha
végre csatlakozna a régóta
fennálló
nemzetközi konszenzushoz, mely a régió
valamennyi országának biztosítani
akarja a jogot a békés és biztonságos
élethez, ide értve a megszállt
területeken
megalakuló Palesztin Államot (esetleg kisebb,
kölcsönös
határmódosítások
árán).
Irakban az Egyesült Államok
nyomására foganatosított
durva kereskedelmi szankciók
megszilárdították Szaddam Husszein
hatalmát,
miközben irakiak százezrei pusztulását
okozták - talán többekét, "mint
ahányan a történelem során az
úgynevezett tömegpusztító fegyverek
áldozatai
lettek", írták John és Karl Mueller, katonai
elemzõk a Foreign Affairs-ben,
1999-ben. Az Irak elleni támadás jelenlegi
washingtoni indoklása jóval
kevesebb hitellel bír, mint tehette volna abban az
idõben, mikor
id. Bush elnök Szaddamot szövetségeseként
és kereskedelmi partnereként
üdvözölte, éppen miután az a
legkegyetlenebb atrocitásait elkövette - ilyen
volt a kurdok elleni mérgesgáz-támadás
1988-ban, Halabjában. Abban az idõben
Szaddam jóval veszélyesebb volt, mint
manapság.
Az Irak elleni USA támadás
költségeit és következményeit
senki, így még maga Donald Rumsfeld sem képes
hitelt érdemlõen megjósolni.
Iszlám szélsõségesek bizonyosan
remélik, hogy a támadás sok ember
életébe
kerül majd, és az ország nagy
részét elpusztítja, így
elegendõ újonccal
rendelkeznek majd a terrorista akciókhoz.
Valószínûleg üdvözlik a "Bush
doktrínát" is, mely jogot biztosít a
feltételezett - gyakorlatilag végtelen
számú - fenyegetéssel szembeni katonai
fellépésre. Az elnök bejelentette:
"Nem lehet megmondani, hány háborúba fog
kerülni, hogy biztosíthassuk az
otthonunk biztonságát". Így van.
Veszélyek mindenünnen leselkednek, még
otthonról is. A végtelen háború
ígérete jóval nagyobb veszélyt jelent
az
amerikaiakra nézve, mint feltételezett
ellenségeik, olyan okokból kifolyólag,
melyeket minden terrorista szervezet jól ismer.
Húsz évvel ezelõtt az
izraeli titkosszolgálat egykori
vezetõje, Yehoshaphat Harkabi - egyben vezetõ
arab-szakértõ -, megfogalmazott
valamit, ami ma is igaznak tûnik. "Olyan tisztességes
megoldást kell javasolni
a palesztinoknak, mely tiszteletben tartja az
önrendelkezési jogukat: ez
a terrorizmus kérdésének egyetlen
megoldása", mondta. "Ha eltûnik a mocsár,
nem lesznek többé szúnyogok." Abban az
idõben Izrael még gyakorlatilag
teljes immunitást élvezett a
válaszcsapásokkal szemben a megszállt
területeken,
és ez a szituáció egészen a
közelmúltig érvényben volt. Harkabi
figyelmeztetése
azonban pontosnak bizonyult, és a tanulságok
általános érvényûek.
Jóval szeptember 11 elõtt is
világosan tudható volt,
hogy a modern technológiák
megjelenésével a gazdagok és hatalmasok el
fogják
veszíteni az erõszak eszközeivel kapcsolatos
csaknem tökéletes monopóliumokat,
és várhatják, hogy az otthonukban érik
õket atrocitások. Ha továbbra is
egyre több mocsarat kívánunk létrehozni,
akkor több lesz a szúnyog, és
a pusztító képességük is egyre
nagyobb méreteket ölt majd. Ha arra fordítjuk
a forrásainkat, hogy lecsapoljuk a mocsarakat, így
elejét véve a "gyûlölethullámok"
kialakulásának, akkor nemcsak a ránk
leselkedõ veszélyek számát
csökkenthetjük,
de egyben élhetünk azoknak az ideáloknak,
amelyeket különben vallunk, és
amelyek nincsenek is olyan elérhetetlen
távolságban, ha komolyan vesszük
õket.