George Monbiot
Sűrű felhők a gazdag országok egén
2003. Szeptember 16, kedd
The Guardian

Ha osztanának Nobel díjat álszentségért is, akkor azt az idén biztos Pascal Lamynak, az EU kereskedelmi biztosának ítélnék oda. Egy hete a Guardian kereskedelmi mellékletében még azzal érvelt, hogy a Kereskedelmi Világszervezet (WTO) „hozzájárul ahhoz, hogy egy törvényeket nem ismerő Hobbes-i világból egy jóval Kant-ibb világ felé mozduljunk el – ha nem is az örök béke birodalmába, de legalább egy olyanba, ahol a kereskedelmi viszonyokat törvények szabályozzák.” Vasárnap pedig, azzal, hogy úgy kezelte a tárgyalásokat, mintha ott - Thomas Hobbes szavaival élve – „ember ember elleni háborúja” zajlana, lehetetlenné tette a megegyezést, és végül valószínűleg magának a szervezetnek is a pusztulását okozta.
Ha így van, az egyik lehetséges következmény egy olyan kereskedelmi rend létrejötte lehet, melyben – ismét csak Hobbes szerint – „az erőszak és a visszaélés... a két központi erény”. Az egyes országok közötti kapcsolatok ekkor visszaállnának a természet szabályozta szintre – amitől a filozófus rettegett –, ahol is az erősek gonosz és durva viselkedése a biztosíték arra, hogy a szegények élete rövid maradjon.
A Cancuni csúcson, Mexikóban, Lamy olyan javaslattal élt a szegény nemzetek felé, amelyet azok természetesen nem fogadhattak el. Úgy tűnik, az volt a legfőbb törekvése, hogy újra életre keltse, ú.n. „befektetési egyezmények” révén, a hírhedt Többoldalú Befektetési Megállapodást. Annak idején ez a javaslat lehetővé tette volna a vállalatoknak, hogy a kormányokat arra kényszerítsék, hogy minden olyan törvényt hatályon kívül helyezzenek, melyek bármi módon akadályozhatták volna a pénzcsinálási kapacitásuk növelését. A javaslatot az 1998-as világszintű felbolydulás hatására ejtették.
Cserébe azért, hogy a vállalatokat ilyen hatalommal ruházták volna fel saját kormányaik felett, a szegény országok egy árva garast sem kaptak volna. A mezőgazdasági ártámogatások ügyében Lamy által tett engedmény éppen csak egy hajszálnyival jelentett többet az euróai farmereknek fizetett pénz újraelosztásánál. Az európai termény-báróknak így továbbra is lett volna a lehetüségük, hogy mesterségesen alacsonyan tartott dömpingáraikkal benyomuljanak a szegény országok piacára, tönkretéve az ottani farmereket.
Persze, ahogy azt Hobbes is tudta, „ha mások nem veszik el tőlük a jogaikat... akkor senkinek sincs oka, hogy eldobja a magáét, és magát prédának vesse oda.” A szerződés – ahogy megjegyzi –, „a jog kölcsönös átruházása”, amibe az ember azért megy bele, mert vagy „azt mérlegeli, hogy cserébe valami jog rá is ruházódik, vagy valami egyéb jóban reménykedik”. Azzal, hogy Lamy a semmit kínálta a szegény országoknak mindenért cserébe, arra kényszerítette őket, hogy kivonuljanak a tárgyalásokról.
A kereskedelmi biztos azért lehetett ezen az állásponton, mert kötelességének érzi, hogy az EU vállalatait és nagyipari mezőgazdaságát védelmezze minden újonan érkezővel szemben, jöjjenek bár Európa más országaiból, vagy egyéb nemzetekből. Azt képzelte, hogy a WTO-n belül ezidáig uralkodó természeti törvények értelmében a gyengébb feleket kapitulációra lehet kényszeríteni, no meg azt, hogy adják szépen oda a vállalatoknak még azt a keveset is, amit addig nem loptak el tőlük. Még akkor is ragaszkodott ehhez, mikor világossá vált, hogy a gyengébb nemzetek, először a WTO történetében, készen álltak arra, hogy az agresszióra válaszként mozgósítsák kollektív erőiket, ahogy azt a természet állapota megkívánja.
Nem tudom kiverni a fejemből Pascal Lamynak ezt a ragaszkodását ehhez a szemforgató filozófiához, mert amit tett, azt mind a mi nevünkben tette. Nagy Britannia és a többi európai ország csakis az EU-n keresztül tárgyal a WTO-ban. Ezért Lamy minket, a mi érdekeinket képviseli. Persze nehéz olyasvalakit találni Európában, aki ne állna valamely nagyvállalat alkalmazásában, vagy ne lenne más módon lekötelezve valamelyiknek, és ezek a vállalatok Lamy tárgyalási pozícióját mind kívánatosnak és egyöntetüen jogosnak tartják. Jónéhány európai kormány azonban, azt látván, hogy ez az álláspont a tárgyalások kimenetelét, végül pedig a szervezet létét magát veszélyezteti, lassan eltávolodtak attól. Nagy meglepetésre Nagy Britannia is ezen nemzetek között volt.
Jóllehet Pascal Lamy nem az egyetlen olyan, hatalmi pozícióban lévő férfiú, akinek szenvedélyévé vált a vállalati jogok védelme, a viselkedése mégis úgy tűnik, igazolja azokat az eszüket vesztett eurokratákat pellengérre állító, túlzó szalagcímeket, amelyekkel a magazinok ijesztgetik a jónépet, így az Euro bevezetésével kapcsolatos népszavazás előtt.
Ám miközben ennek az úrnak sikerült hosszútávú károkat okozni Európa globális reputációjában, talán mégsem sikerült szétzúznia a szegényebb országok reményeit. Mert valami más is ébredezőben van itt. A fejlődő országok, először az elmúlt kb. húsz év során, kezdenek lassan egyesülni, és egységes testként fellépni. Hogy ezt korábban nem tették, az egyrészt a hidegháború korrozív hatásának tanubizonysága, másrészt pedig azt a továbbélű képességet mutatja, melynek révén a gazdag és hatalmas nemzetek sikeresen vesztegetik és zsarolják meg, lökik félre a szegényeket. Valahányszor a gyengék között kialakulni látszott a szolidaritás, az erősek – elsősorban is az USA – sikeresen oszották meg őket és uralkodtak felettük, engedményeket ígérve azoknak, akik kilépnek, és szankciókkal fenyegetve azokat, akik kitartanak.
Most azonban a gazdagok saját hatalmuknak lettek a foglyai. A gazdag országok a WTO létrejöttétől kezdődően mindent megtettek, hogy minél több fejlődő országot újítsanak be a tagok közé, hogy így kényszeríthessék őket piacaik megnyitására, és egy olyan kereskedelmi politikának való engedelmeskedésre, amely számukra csakis gyötrelmes lehetett. Mindenesetre ennek következtében az a helyzet állt elő, hogy ma ők vannak – ráadásul jóval! – kevesebben. Az EU és az USA ma már talán bánják, hogy annak idején annyit győzködték Kínát, hogy csatlakozzon. Kína lett az a szikla, amely körül – túl nagy lévén ahhoz, hogy elhallgattassák vagy megfélemlítsék – az elszigetelt nemzetek elkezdtek tömbösödni. Paradox módon épp azért, mert a Lamy és (kisebb mértékben) az USA által diktált feltételek annyira kirívóan igazságtalanok voltak, hogy a kis nemzeteket lehetetlennek bizonyult elszakítani az új koalíciótól. Bárhogy is édesgette, vagy fenyegette is őket az USA, egyszerűen túl sok lett volna a szegény országok vesztenivalója, ha segítettek volna, hogy a gazdag tömb javaslata átmenjen.
És ez a szolidaritás már önmagában erőt ad. Cancúnban a gyenge nemzetek kiálltak az igazukért a világ legerősebb tárgyalóival szemben, és nem törtek meg. Azt a tanulságot vihetik haza ebből, hogy amennyiben ez lehetséges volt, akkor bármi az lehet. Hirtelen új életre kelhetnek azok a javaslatok, amelyek a globális igazságosságra, és a szegény nemzetekkel való szolidaritásra vonatkoznak.
Miközben úgy tűnik, a WTO-t el lehet temetni, ezek a nemzetek, ha együttes erejüket jól használják ki, megtalálhatják a módját, hogy együtt léphessenek fel a nemzetközi színtéren. Talán a WTO-t is feléleszthetik, mint egy olyan demokratikus fórumot, amelynek mindig is lennie kellett volna. A Világbank és az IMF is jól teszik, ha mostantól jobban vigyáznak. Az ENSZ számára pedig egyre nehezebb lesz, hogy a körein belül eluralkodott anomáliás hatalmi viszonyokat továbbra is fenntartsa. A szegény nemzetek, ha összefognak, kollektív fenyegetés elé állíthatják a gazdagokat.
Ehhez persze megfelelő eszközökre van szükségük, és ez a adósságaik formájában a rendelkezésükre is áll. Együtt annyi a tartozásuk, hogy végül is a világ pénzügyi rendszere a kezükben van. Ha együtt képviselik az adósságcsőd fenyegetését, lassan egy olyan hatalom birtokába juthatnak, amilyet eddig csak a gazdagok gyakoroltak, s engedményeket csikarhatnak ki cserébe azért, hogy nem engednek szabad utat az erejüknek.
Így Pascal Lamy, a „mi” fiunk, végül esetleg egy jobb világ megvalósulásán fáradozott, azáltal, hogy oly kitartóan küzdött a rosszabbikért.

(ford. Erhardt)