George Monbiot:
   Ítéletidő
     2003. szeptember 2, kedd
     The Guardian

A világ kezd úgy kinézni, mint Franciaország a Nagy Francia Forradalom előtt. Jóllehet, nem állnak rendelkezésünkre megbízható statisztikák, de valószerűtlennek tűnik, hogy az egyenlőtlenség nagyobb lett volna akkor, mint ma. A világ népességének leggazdagabb öt százaléka 114-szer annyit keres, mint a legszegényebb öt százalék. A Föld ötszáz leggazdagabb emberének vagyona ma összesen 1.54 trillió dollár – ami több, mint egész Afrika nemzeti összterméke, vagy mint az emberiség szegényebbik felének összevont éves bevétele.
    Mára, csakúgy, mint akkor, a szegények elkeseredése mérgezi a gazdagok túlhajtott fogyasztását. Ma is, csakúgy, mint akkor, a globális arisztokrácia által fizetett bölcsek – az egyetemek, a kormanytanácsadók, a napilapok és magazinok – sikerrel bizonyítják, hogy a rendszer a rendszerek lehető legjobbika, a világok lehető legjobbikában. Van már Bastille-ünk is, a guantanamo bay-i Delta Camp, ahol vádemelés nélkül tartanak fogva embereket. Csakúgy, mint a Versaille-i Udvarban, az új-régi rend gazdagsága és csillogása az éhség uralta, bűzös nyomornegyedek közvetlen közelében kerül körbehordozásra, a mexikói Cancunban, a következő világkereskedelmi csúcson. Bankettek és pezsgős fogadások között olyan férfiak, mint Pascal Lamy, európai kereskedelmi biztos és Robert Zoellick, USA kereskedelmi képviselő, a tőlük megszokott arroganciával söprik majd le az asztalról az éhező többség szükségleteinek kérdését. És mind a célok, mind a megvalósítás tekintetében majd ugyanannak a korrupciónak leszünk tanui, amint a privát előnyöket messze a közjó elé helyezik: le monde, c´est nous.
Ahogy Charles Dickens írta annak a régi kornak az uralkodó osztályával kapcsolatban: „a valószínűtlenség leprája minden emberi lényt résztvevővé torzított“. A valószerűtlenség Mexikóban már a Világkereskedelmi Szervezet szándéknyilatkozatával kezdődött. A szervezet általános igazgatója szerint ugyanis az majd biztosítja, hogy „a fejlődéssel kapcsolatos kérdések kerüljenek a tárgyalások középpontjába“. Másszóval, hogy a tárgyalások olyan irányban folynak majd, hogy segítsék kikerülni a szegény országokat a szegénységből. Csaknem minden szempontból nézve éppen az ellenkezője igaz. Minden egyes igéret, amit a gazdag világ tett a szegény világnak, beváltatlan maradt. Minden igényt, amely a szegények javainak további eltulajdonítására irányul, kiméletlen következetességgel realizálnak.
    Vegyük csak a kereskedelelmre kivetett vámok kérdését. Az Oxfam új statisztikája, melyet ma hoztak nyilvánosságra, azt mutatja, hogy minél szegényebb egy nemzet, annál magasabb vámot kell fizetnie, ha az áruit exportálni akarja. Az Egyesült Államok 0-1%-os vámokat vet ki a Nagy Britanniából, Franciaországból, Japánból és Németországból származó árukra, miközben ugyanezek az adók 14-15%-ra rúgnak Banglades, Kambodzsa és Nepál esetében. A brit módszer azonos: Sri Lankának és Urugvaynak nyolcszor annyit kell fizetnie, ha itt akarják eladni az áruikat, mint az Egyesült Államoknak.
Ennek két oka van. Az első az, hogy a szegény országok nem tudnak visszaütni. A második az, hogy vámok nélkül a szegény országok jobban bírnák a versenyt, mint a gazdagok. A legszigorúbb vámokat a textilipari és mezőgazdasági termékeknél találjuk, ahol a gyengébb nemzetek kereskedelmileg előnyösebb helyzetben vannak.

A most folyó kereskedelmi tárgyalásokat azzal az igérettel indították volt el, hogy csökkenteni fogják a vámokat, esetenként kiküszöbölik azokat, „elsősorban is a fejlődő országok export érdekeinek körébe eső áruk esetében“. Május 31 volt a határidő, mikorra el kellett volna készülnie egy hiteles nyilatkozatnak, mely alapját képezte volna a cancuni találkozónak. Ám miután a gazdag nemzetek minden egyes, a szövegezéssel kapcsolatos megegyezést lehetetlenné tettek, semmiféle nyilatkozat nem készült. Ehelyett az EU, az USA és Kanada az elmúlt héten egy új dokumentumot nyújtott be. Ebben az áll, hogy a legszegényebb országoknak kell a legtöbbet tenniük, hogy csökkentsék a kereskedelmi védővámjaikat. Boliviának és Kenyának 80%-kal, míg az EU-nak 28, az USA-nak mindössze 24%-kal kell csökkentenie azokat. Mindez kiszámított provokációnak tűnik, melynek célja, hogy a témában bármiféle megegyezés megszületését megakadályozza.
    A mezőgazdasági támogatások ügyében sem volt semmiféle előrehaladás. 1994-ben a gazdag országok megállapodtak, hogy a jövőben fokozatosan beszüntetik a támogatások folyósítását, amennyiben a szegény országok megígérik, hogy megnyitják a piacaikat a nyugati nagyvállalatok termékei előtt. A szegény országok betartották az igéretüket, a gazdagok megszegték a magukét. A tárgyalások új fordulójának az volna a célja, hogy elvezessenek „minden exporttámogatás fokozatos kiküszöböléséhez“. Az e témában folyó tárgyalások alapját adó irat elkészültének határideje március 31 lett volna. Az igéretet újra csak megszegték, a szegény országokkal pedig közölték, hogy a mezőgazdasági támogatás gyakorlatát csak akkor szüntetik be, ha cserébe ők mégteljesebb hozzáférést engednek a gazdag világ vállalatainak a gazdaságukhoz.
A legerősebb nemzetek, miközben elutasítják a szegények igényeinek tárgyalását, a maguk követeléseinek brutális diplomáciával szereznek érvényt. Most ahhoz ragaszkodnak, hogy a „development round“-ot, ahogy a következő csúcsot nevezik, arra használják fel, hogy elérjék: az egyes országok a nemzeti vállalatokéval azonos jogokat biztosítsanak külföldi vállalatoknak, a közszolgáltatások-közművek piacát nyissák meg a magánszektor előtt, és külföldi vállalatokat versenyeztessenek azok működtetéséért. Miután csaknem minden egyes multinacionális vállalat a gazdag világban honos, ez gyakorlatilag annyit tesz, hogy a gazdag világ magáévá teszi a szegény világ gazdaságát.
    Lamy és Zoellick, meg a kormányok, amelyeket képviselnek (a miénk is), bizonyosan tudják, hogy a gyengébb országok számára lehetetlen eleget tenni ezeknek a követeléseknek. Tudniuk kell, hogy az általuk diktált veszett feltételek – együtt a sokszorosan megszegett igéreteikkel - legfeljebb arra vihetik rá a gyengébb kormányokat, hogy kivonuljanak a tárgyalasokról Cancunban is, ahogy már Seattle-ben is tettek 1999-ben. Tudniuk kell, hogy ez a Világkereskedelmi Szervezet végét jelenti majd. És úgy tűnik, éppen ez is a céljuk.
    A WTO állhat a feje tetején, ahogy teszi, és lehet olyan korrupt, amilyen, mégis továbbra is ez az a multilaterális szervezet, ahol a szegény nemzetek összefoghatnak, és elméletileg leszavazhatják a gazdagokat. Ez persze sosem történik meg, miután a gazdag nemzetek megkerülték a döntéshozatali struktúrákat. De a veszély továbbra is ott van, ezért úgy tűnik, az EU és az USA el szeretné törölni a szervezetet, és a világkereskedelmi megállapodások helyére a jóval fenyegetőbb, egyes országokkal kötött megállapodásokat kívánja léptetni. A szűk ösvény, amit bármiféle ellenkampánynak követnie kell tehát az, hogy rámutatnak a tervezett megállapodások igazságtalan voltára, ugyanakkor nem követelhetik, hogy „a WTO-nak mennie kell“, mert ezzel a gazdag világ mögöttes céljait szolgálnák.
    Végül azonban, csakúgy mint Franciaországban, el kell jönnie valamiféle forradalomnak. Valószínűleg csak akkor, mikor már globális szinten veszélybe kerül a túlélés: egy világszintű gabonaválság (például mint az 1788-as gyenge termés következtében beálló kenyérhiány), vagy – és ez mostanában valószínűbb, és közelibb lehetőség – a fosszilis tüzelőkészletek kimerülése következtében. Ezt megelőző tárcáimban már jeleztem egy-két módot (egy kollektív adósságcsőd fenyegetése), ahogyan ez a forradalom létrejöhet. Amíg csak az új-régi rezsimet meg nem döntik, és Lamy és Zoellick-féle alakokat – metaforikusan – fel nem lógatják egy lámpaoszlopra, a gazdagok, csakúgy, mint a francia arisztokraták tették, csak egyre találékonyabb eszközöket fognak előteremteni, hogy kifosszák a szegényeket.