várnagytbb:
Betegség? Művészet? Terápia?
 

Ahogy gyermekkoromban nem igazán tudtam elképzelni, hogy szüleim is, én is halandóak vagyunk, sokminden egyéb is látóterem perifériáján jelent meg. A Sárga Ház például mikor a 60-as évek derekán, tízévesforma gyerekekként busz hozott vissza a suli elé a nyári napközis-táborból. Valamelyik idősebb társunk hallhatott felőle, kiket rejt az ablakból pillanatra fölvillanó épület.

Huszonöt évvel később, mikor először léphettem a Sárga Házba, már olvastam Van Gogh, Gulácsy, Artaud, Hölderlin, s gróf Széchényi István életrajzait, a Száll a kakukk fészkére, A Mester és Margaríta, vagy A látogató című regényeket, Ginsberg Üvöltését, mégsem állíthatnám, hogy fölkészült voltam.

Három évvel korábban jártam Bécs tizenkilencedik kerületében, Döblingben. Házigazdánktól reggeli közben kérdeztem, nem tudja-e véletlenül merre lehet az egykori Görgen féle elmegyógyintézet, ahol az osztrák Petőfi – a Magyarországon született – Lenau, s néhány évre rá a mi Széchenyink is öngyilkos lett? Pierre tagadólag rázta fejét, majd miután másra terelődött a szó, fölállt az asztaltól, s a könyvespolchoz lépett. Nem tudom mibe lapozott bele, de azt mondta, nem messze tőlük van egy épület, ami régen szanatórium volt. Fél óra múlva láttuk, hogy a kérdéses ház egyik szárnya bontás alatt áll. Aztán rábukkantunk a bokrokkal sűrűn benőtt kerítésen egy kopott emléktáblára is, ami Széchenyire utalt.

Legközelebb úgy érkeztem, hogy előtte mindent elolvastam, amit a gróf döblingi éveire vonatkozólag találtam. Innen tudtam meg, hogy a Görgen féle magánszanatórium volt az első elmegyógyintézet a kontinensen, s hogy azt megelőzően az ön- és közveszélyes őrülteket nem kórházakban kezelték, hanem börtönökbe zárták, pontosabban a börtönök e célra elkülönített celláiba, jobbára életfogytiglan. Görgen doktor klinikája sem fogadott minden beteget, csupán azokat, kiknek hozzátartozói meg tudták fizetni az általában hosszadalmas, s látványos javulást ritkán produkáló kezeléseket. Döbling a XIX.század derekán még nem tartozott Bécshez, hanem amolyan Bécs környéki, nyári kirándulóhely volt.
Visszatérésemkor a korábban bontani kezdett szárny már hiányzott, de mivel a kert és az épület elhagyatott volt, barátaimmal bemászhattunk a kerítésen. A bejárati ajtón lakat volt, de az ablakok többségéből hiányzott az üveg, s tán a terasz felöli ajtó is nyitva volt. A klasszicista stílusban épített kétemeletes palota belső tereiben alig-alig maradt valami, ami az eredeti funkcióra utalt. Csupán a reteszek és a kukucskálónyílások néhány ajtón, s egy-két rozzant vaságy, amelyekről a matrac hiányzott, de itt-ott azért még megmaradt rajtuk az a football-kapura emlékeztető háló, amellyel az egykori betegeket ágyban tarthatták. Azóta az épületet szépen rendbehozták, érdemes elsétálni arra.

A Hejettes Szomjazók csoport két másik tagjával Döblingben, 1988

A Sárga Házba történő látogatást Bangó Alíz tette számomra lehetővé, aki akkoriban ott terápiás céllal kerámia foglalkozásokat vezetett. Azt kérte tőlem nyissam meg a kiállítást, amit néhány héttel később az épület dísztermében mutatnak be, s rendezzünk egy másikat a Liget Galériában, melynek akkor már hetedik éve voltam művészeti vezetője. Jóllehet galériánk a kortárs művészet újabb fejleményeinek bemutatásával foglalkozott, mégsem hárítottam el Alíz kérését. Évekkel azelőtt volt egy kiállításunk, ami eszembe jutott. Azt egy grafikusművész, Csorba Simon kezdeményezte, aki a 80-as évek első felében a kulich gyula téri – Dr. Gerevich József által létrehozott – Nappali Szanatórium képzőművészeti foglalkozásait vezette. Formálisan utókezelésre, utóterápiára jártak oda, többnyire olyan fiatalok, akiket öngyilkossági kísérletekből, súlyos kiborulásokból, narkózásból hoztak ki a megfelelő, s részben sürgősségi intézmények. Valójában viszont azt hiszem nem csak ők jártak oda, hanem mások is, az ő barátaik, szerelmeik, ismerőseik – suliból kicsapott, munka nélküli, otthonról elszökött srácok –, s kisebb számban érzékeny, labilis felnőttek, sőt idősebbek is. Nem merném állítani, hogy szemben a Sárga Házzal itt vidám és felszabadult légkör uralkodott, de szabad és önkéntes volt a ki- és bejárás, s maguk a képzőművészeti foglalkozások – Simon munkája nyomán – önképzőköri jelleget öltöttek. Mikor először látogattam hozzájuk, ők már egy önkéntes társuláson alapuló közösséget alkottak. Műveiket több csoportos kiállításon is lehetett látni, 1978-81 között Na’ Conxypan, majd 1981-től Mentonopon csoport néven.
A Mentonopon csoport kulich gyula téri műterme nem volt olyan tágas és felszerelt, mint a rajzköröké, melyeket addig ismertem. Viszont első pillantásra nyilvánvaló volt, hogy akik itt dolgoznak, társak, partnerek egymás számára: ez nemcsak műterem, de szellemi műhely is. A teremben keresztben kifeszített szárítókötelekre voltak fölcsiptetve az íves csomagolópapírokra készített kréta- és szénrajzok. A falakat, az asztalt, s minden más elképzelhető felületet ugyancsak képek borítottak, de néhány stósz átnézése után egyértelmű volt, hogy a legalsó képek sem tavalyiak, legfeljebb néhány naposak, hetesek lehetnek. Az alkotók szemmel láthatóan stimulálták egymást, s gyakran készítettek közös képeket, plasztikákat is. Néhányan akkor is dolgoztak, mikor érkeztem, mások beszélgettek, kint ültek a verandán, s úgy tűnt nem csupán cigarettaszünetet tartanak.
A kulich gyula téri épület – ha jól emlékszem valamelyikük szavaira –, a háború előtt bordélyház volt. Az utcáról nyíló jókora kapu egy belső udvarra vezetett. Az U-alaku épületbe ágyazott szobáknak volt valami intim, az udvarnak pedig egyfajta mindenki számára nyitott, közösségi jellege.
A Sárga Ház akár ezzel, akár a döblingi épülettel szemben kaszárnya-szerű kéződmény volt, annak ellenére is, hogy egy gyönyörű parkon át vezet hozzá az út. Az egykori kastély kórházi funkcióra átgyúrt belső tereiben azonban az építtető nagyonalúsága mindenütt kínos konfliktusban állt a jelenlegi felhasználó örökös pénztelenségével, ronda és olcsó átalakításaival, szedett-vedett bútoraival.

Hálás voltam Alíznak, hogy nemcsak az agyagfigurákat és a kemencéjüket mutatta meg, de néhány alkotóval is megismerkedhettem. Valamennyien fáradtnak és levertek látszottak, amint tétován álldogálltak pizsmáikban, hálóingre vett fürdőköpenyeikben a folyosón. Munkáikról nem igazán volt mondanivalójuk, mintha nem, vagy nem szívesen emlékeztek volna rájuk, ahogy semmire sem. Ez részben annak lehetett betudható, hogy valamennyien erősen be voltak nyugtatózva.
Az elmebeteg közhelyes ábrázolása szerint az illető akár Napoleonnak, akár másnak képzeli magát, nincs tisztában vele, hogy ő kicsoda, hol van, és miért? E közhelyek szerint az elmebeteg illogikus, érthetetlenül vagy értelmetlenül halandzsázik, s csak nevet rajta, ha bolondnak nevezik. Nyilván ennek a klisének is megvan az alapja, ám a Sárga Házban megismert bentlakóktól semmi sem állt távolabb. Ők tisztában voltak vele kik ők, mikor, hol, és miért borultak ki, hogyan kerültek ide. Ami viszont elkeserítően kilátástalannak tűnt számukra, hogy mikor és hova térhetnek innen haza?

Kerámiáik egy nagyobb csoportja nem volt más, minthogy egy maréknyi agyagot szorongattak. Alíznak aligha lehetett más választása, ki kellett égetnie e maroknyomatokat is (nem mellesleg alighanem ez lehet a szobrászati ősforma), mielőtt bármi másra rá tudta volna beszélni pácienseit. Amik eztán következtek, azok apró mesealakok, állatkák voltak, gyakran befejezetlenek, vagy például az a pici – s a megformálás révén egyértelműen puncira emlékeztető – csónak, amelyet a nálunk rendezett kiállításuk után elkértem Alíztól. Máig őrzöm, s mikor valamely szakmai beszélgetés kapcsán alkalmam nyílik rá, megmutatom egy-egy kollégámnak.
Az volt az érzésem Alíznak jó idejébe telhetett, mire rájött, hogy városképpé kellene összerendeznie a különböző, de kerámiákként csak lassan rekonstruálódó esetek hőseit és démonait. Az ötletet feltehetőleg az adta, hogy mikor edényeket szeretett volna készíteni tanítványaival, ők azokból gyakran tornyokat, házakat formáltak.

Nem sokkal e látogatás után ismét Bécsben jártam, ahol néhány héttel korábban ért véget az a nagy kiállítás, amit elmebetegek rajzaiból és festményeiből rendeztek valamely múzeumban. Kollegáim mutatták a jó minőségben kinyomtatott, nagy szakértelemmel válogatott, album formátumú, könyv terjedelmű katalógust, amit addigra szétkapkodtak a látogatók. Nem egyszerűen lendületes és expresszív, de brutálisan szókimondó és lényegretörő képek reprodukciói voltak benne. Mintha a gyermekrajzok nyíltsága a felnőttek tapasztalataival töltődött volna föl. Leesett az álam, mivel a képek nagy része toronymagasan igazabb és izgalmasabb volt, mint a kortárs galériák festészeti és grafikai kínálatának átlaga.

Akkor még nem ismertem Antonin Artaudnak a Párizstól 370 kilométerre lévő rodezi Chezal-Benoit pszichiátriai kórházban 1943-tól 1948 februárjában bekövetkezett haláláig készített rajzait, vagy az 1939 szeptemberében a Párizs környéki Ville-Évard elmegyógyintézetből Hitlernek címzett levelét. Nem mintha nem mutatták volna be őket kisebb-nagyobb kiállításokon – amelyeknek persze Budapestre a hírük se jutott el –, de néhány évtizeden át úgy tekintettek Artaud rajzaira, mint a színjátszást felforgató forradalmár, a zseniális szürrealista költő kései, betegsége előrehaladtával egyre ziláltabb elmével készített melléktermékeire. Mint annyi minden más felfedezéséhez, ehhez is érlelődnünk kellett. Mit tart az ember jó rajznak, ameddig csupán a művészettörténetkönyvek, vagy a kortárs grafikai biennálék által kanonizált műveket ismeri, de mondjuk nincs gyereke, s így fogalma sincs, az első firkákból, miként alakul ki az úgynevezett őskrumpli, majd ebből egy-egy arc vagy emberalak? Mi a különbség a képzett, akadémikus rajzok és a pársztorfaragások, nyírfakérgekre karcolt rajzok között? Engem kamaszkorom óta a 20.század művészete érdekelt, beleértve a falfirkákat és a graffitiket is, de még meg kellett ismerkednem a lengyel avantgarde atyjának, Stanislaw Ignacy Witkiewicznek a saját maga által készített drogok által inspirált portréival, vagy később a bécsi akcionista Günter Brus 1971-ben írt és rajzolt Irrwisch című regényével is. Ahhoz, hogy igazán értékelni tudjam a barlangrajzokat, vagy a távol-keleti kalligráfiát, előbb meg kellett ismerkednem azon kortársaink műveivel, akik – mint Beuys vagy Cage –, a maguk 60-as években még rendkívül provokatívnak és avantgardnak számító műveivel ablakot nyitottak  számunkra az időben és térben távolabbi kultúrák és civilizációk művészetei felé. Nem könnyű az ókori görögök vagy Leonardo műveinek tudatában áttörni azt a falat, ami a mi kultúránkat a tibeti szerzetesek homok-mandaláitól, bezsírozott köveitől,  vagy az észak-amerikai indián sámánok varázsköreitől elválasztotta. Mindezekkel etnográfusaink, antropológusaink foglalkoztak, művészettörténészeink – míg a magunk main stream művészete rá nem kényszerítette őket –, úgy vélték ez valami olyasmi, ami nem igazán az ő asztaluk. Jackson Pollok művei azonban számukra is világossá tették, hogy egy vonalra, egy foltra nem csupán úgy tekinthetünk, mint ami képes felidézni valamely dolgot, amit magunk körül látunk, hanem úgy is, mint egy-egy indulatkitörés, gesztus nyomára.
Artaud rajzainak elhelyezése a huszadik század művészettörténetében, attól tartok hasonló eset volt. Ahogy újabban ugyancsak számottevő változások játszódnak le a korábban a naív művészet kategóriájába sorolt alkotók műveinek értelmezésében és értékelésében is. Az imént lezárult huszadik század magas művészetének fényében viszont már nem látszik olyan jelentősnek az a különbség, ami azt korábban az un. naív művészettől elválasztotta. S mivel ez utóbbi is rengeteg zavarbaejtő határesetet produkált – köztük egy sor elmegyógyintézetekben alkotó művész életművét, mint Josef Heinrich Grebingét, Jacob Mohrét, Andrew Kennedyét, Emma Hauckét, Johann Knoppfét, August Walla-ét, vagy a náluk jóval ismertebb Adolf Wölfliét, az A.R. Penck-et évtizedekkel megelőző Louis Soutterét –, újabban a naív művészet elnevezés helyett egyre gyakrabban használja a szakirodalom a kevésbé hierarchizáló outsider art kifejezést.

Természetesen vállaltam, hogy Alíz kérésére megpróbáljam elmondani gondolataimat a Sárga Ház dísztermének vendégei előtt – ahol aztán Szemző Tibor mutatott be egy rövid zenedarabot –, majd néhány hónappal később a Liget Galériában Alíz valóban föépítette azt a Várost, amelyen annyit és annyian dolgoztak, s amely feloldotta a hallgatás és a szégyen, korábban még a sors-, sőt szobatársak közt is masszív falait.

Újabb hasonló kiállítást azóta sem rendeztünk – hacsak a Bálint István azonos című poémáját, és Jakovits Iván bábjait bemutató Beszélgetések Ivánkával című kiállításunkat nem számítjuk –, de ez nem rajtam múlt. Ami engem illet, tovább olvasgattam, nézegettem mindenféle képeket, s így újra és újra át kellett gondolnom élményeimet. Gerevich József Terápiák társadalma – társadalmak terápiája című kötetét például már megjelenésekor, 1983-ban olvastam, de nem volt még hozzá elegendő tapasztalatom, hogy valóban értsem. Valószínűleg, mert akkoriban még elhittem, amit a main stream média sugall, hogy az általunk alkotott társadalmaknak csupán egy elhanyagolhatóan kis része beteg és boldogtalan. Azt hiszem épp a Sárga Házban tett látogatásom szolgáltatta számomra a legfontosabb élményanyagot, hogy ebben kételkedni kezdjek, mivel az ottani bentlakók nem is olyan nagyon különböztek másoktól, akik a szükebb-tágabb környezetemben éltek. A 90-es évek második felében nem tudtam eldönteni, hogy csak én kezdem sötétebben látni a világot, annak árnyoldalait – tán mert öregszem, lassulok, több mindent észreveszek –, vagy világunk fölött borult be az ég? Az elmúlt években láttak napvilágot ama statisztikai adatok, melyek azt mutatják, hogy a rendszerváltás nem igazán javított a térség országainak közegészségügyi mutatóin, sőt. Ez azonban azt hiszem már csak következménye annak, hogy a társadalmi kohézió, az emberek közötti kapcsolatok nem erősödtek és gazdagodtak, hanem tovább lazultak, bomlottak.

Részben társadalmaink atomizálódásával is összefügghet, hogy a 90-es években egyre több pszichologiai tárgyú könyvet olvastam (bár mondjuk Jung-ot, s másokat azelőtt nem is olvashattunk volna magyarul). Számomra a legizgalmasabbak ezek közül az úgynevezett anti-pszichiátria szerzőinek gondolatai voltak (R.D. Laing, Thomas Szasz, Timothy Leary, Feldmár András írásai), nevezetesen az, hogy elmebetegség, mint olyan: nincs. Léteznek idegrendszeri károsodást szenvedett emberek, de akik rajtuk kívül „betegek”, ők nem betegek, hacsak nem kívánjuk betegségként kezelni azt, mikor valakinek problémái – és esetleg súlyos, vagy nagyon súlyos konfliktusai – támadnak mindazzal, ami körülveszi őket.
A másik fontos dolog amit tanultam, hogy a művészet dolga, hogy megtanítson bennünket szeretni az életet, sőt nemcsak szeretni, de alakítani is azt. Más szavakkal, a művészet szerpe a gyógyítás-öngyógyítás, a terápia, ha úgy tetszik a kiút keresés. Csak a legutóbbi években fogtam föl, mennyi-mennyi példa volt erre az elmúlt évtizedek kortárs művészetében. Ezek közül most mindössze kettőt említenék.

Yayoi Kusama japán művésznő a második világháború után önként költözött be egy elmegyógyintézetbe. Semmi baja nem volt, de tudta, ha nő létére a modern művészet területein kezd el kísérletezni, akkor ebből az akkor még rendkívül konzervatív Japánban, nagyon sok konfliktusa lesz. 1958-ig főleg absztrakt képeket festett, majd az elmegyógyintézetből egyenesen New Yorkba költözött. Ott igencsak kivette a részét abból az undergroundból, ami a happening, az avantgard film, és a pop art körül bontakozott ki. 1968 után tért vissza hazájába, egyenesen egy elmegyógyintézetbe. A nőművészet, melynek ma már mindenki által elismert kortárs klasszikusa – immár Japánban is –, a 70-es, 80-as évek fordulójától kezdett témává válni.

A másik példa közelebbi. A mi közvéleményünk a rendszerváltás óta ismerkedik a bécsi akcionizmussal, ami a 60-as évek művészeti sturm und drangja volt a háború után még meglehetősen kispolgári és prűd Ausztriában. Az akcionisták művei olyan botránykövé váltak, hogy csak a 80-as évek vége felé kerülhettek szélesebb nyilvánosság elé. Igaz, akkor már nagy, áttekintő jellegű kiállításokon. Azóta ez már az osztrák országimázs része, aminek azonban a mi politikusaink sajnos képtelenek levonni a konzekvenciáit. Az országimázs ugyanis nem reklám vagy propaganda kérdése, hanem egész egyszerűen kulturális befektetés. Az így felfogott országimázs attól gazdaságos, hogy bennünket tanít, nekünk segít – feltárni konfliktusainkat, megoldani problémáinkat, s ezáltal megújítani magunkat –, miközben kulturális exportcikként már számunkra fizetnek érte, miközben hírét viszi mindannak, aminek érdemes!

Nos az egyik bécsi akcionista, Otto Muehl az 50-es, 60-as évek fordulóján abból élt, hogy terápiás képzőművészeti foglalkozásokat vezetett. Muehl talán nem feltétlenül a legerőteljesebb alkotója az eztán kibontakozó akcionizmusnak, de a terápiás vonatkozást ő vitte bele a mozgalomba. 1968 után azonban Ausztriában is beköszönt a nagy kulturális regresszió: az akcionista bemutatókat betiltják, az alkotókat zaklatni kezdik, megkezdődik a rendcsinálás. Egyik társuk fiatalon öngyilkos lesz, a többiek külföldre menekülnek, Muehl belső emigrációba vonul. Minthogy nem állíthatott ki, a lakásán jöttek össze mindazok, akiket az akcionizmus érdekelt. A beköszöntő kulturális depresszió miatt ismét előtérbe kerülnek a terápiás célzatu játékok, akció-analízisek, így rövid időn belül kommunává alakul a Muehl körül kialakuló kis csoport – ami előbb lakóközösséggé, majd szexuális közösséggé is válik –, s amely aztán az évek múltán egyre nő, minthogy évről-évre alkalmi látogatóként, vagy huzamosabban, életforma-szerűen egyre többen csatlakoznak hozzájuk (ld. Dusan Makavejev Sweet Movie című 1974-es filmjének náluk forgatott részletét!). Később a különböző nyugat-európai városokban élő kommunákkal fölvéve a kapcsolatot hálózatot alkotnak, lapot adnak ki, farmot vásárolnak, ahol saját maguk gazdálkodnak, még később – a Van Gogh által megálmodott – „napfény műtermet” hoznak létre a portugáliai La Gomera szigetén. Az AAO kommunák története két évtizeden át tart, majd hanyatlásnak indul. Ha úgy tetszik az AAO életforma-kísérletként nem minden szempontból volt sikeres, de így is számos tanulságot rejt, különösen azok számára, akik a művészetterápia iránt érdeklődnek.