Magdalena Marsovszky
A magyarországi közszolgálati Kossuth Rádió antiszemita szemantikája
(megjelent in: Kulturrisse [az IG Kultur Österreich szaklapja], ‚Anti-antisemitische Strategien’ (Anti-antiszemita stratégiák) címü füzetében, 05/ 03, 2005 július, 8-9 old.,
és in: http://igkultur.at/igkultur/kulturrisse/1121068298/1121577142 (németül) valamint in:
http://www.hagalil.com/archiv/2005/07/ungarn.htm (németül)

Magyarországon az antiszemitizmust sokszor ‚zsidókérdés’-ként értelmezik, így pl. a közszolgálati médiában is, holott a ‚zsidókérdés’ kifejezés már önmagában is antiszemita. Ez a megjelölés a társadalomban uralkodó azon felfogást tükrözi, mintha az antiszemitizmus tulajonképpen egy ‚kisebbség’ (mégpedig a zsidók) problémája lenne. Bár a 19. század végén a doktrina képviselöi által tudatosan vállalt önmegjelölésként kitalált ‚antiszemitizmus’ kifejezés sem problémamentes, az utóbbi években konszenzus alakult ki a használatáról. Ezek szerint azokat jelenségeket, melyek szellemi-strukturális dimenziójában az antiszemitizmus már kezdeteiben is felismerhetö, csak úgy lehet feltárni, ha tágabb értelemben vett antropológiai fogalomként, pl. ‘kulturális kód’-ként (S. Volkov) vagy ‘világnézet’-ként (K. Holz) értelmezzük. Mit jelent ez pontosan?

A felvilágosodásal együttjáró mélyreható szekularizáció folytán, továbbá Herder nyomán a népröl valamint a népi karakterröl kialakult elképzelések jelentössé válása következtében az antijudaizmus az antropológia segítségével eltolódott az antiszemitizmus felé. Ez azt jelentette, hogy a zsidókat immár nem a vallásuk miatt, tehát teológiai alapon, hanem más népi karakterükkel magyarázva, azaz antropológiai alapon rekesztették ki. Innen már csak egy lépés volt, hogy a külsöleg is identifikálható vallási közösség ellen irányuló negatív sztereotípiák önállósodjanak és immár olyan emberekre is vonatkoztathatóak legyenek, akiknek a zsidó valláshoz semmi közük. Magyarországon sem kizárólag zsidók vagy zsidóknak vélt emberek ellen irányul az antiszemitizmus, hanem mindazok ellen, akik a ‚haza’ és a ‚vérrel áztatott szülöföld’ mítoszával (Blut- und Bodenmythos) szemben a kozmopolitizmust, az urbanizmust és az intellektualitást testesítik meg. Az antiszemitizmus magyarországi formája tehát mint ’kulturális magatartásforma’ definiálható, amely összefügg az ország kulturnacionalizmusával.

A magyarországi kulturpolitika alapját egy - a mindenkori kormányok beállítottsága szerint különbözö intenzitású - nacionalista kultúrafogalom képezi, mely a romantikus nemzetideálból és egy etnikai népfelfogásból táplálkozik. E kulturnacionalizmus alapját az a népnemzeti kulturális tézis képezi, mintha az 1920-ban a Trianoni Szerzödés következményeként a szomszédos országok javára leválasztott területeken élö magyar kisebbség kulturálisan mint homogén, etnikailag egységes ‚magyarság’ még mindig Magyarországhoz tartozna, és az ott élö magyarnyelvü kisebbségeket a 10. századból származó szent-istváni korona ‚összetartó ereje’ mint ‚magyarságot’ fogná össze. Ez a völkisch-népnemzeti gondolkodásmód, amely a 19. század végén a wilhelmiánus Németország völkisch-népnemzeti mozgalmának hatására alakult ki Magyarországon, és amely gyengébb formában ugyan, de a 45 év létezö szocializmusában is élt, 1989/ 90 után újra felvirágzott. És vele együtt olvadt fel az ország völkisch-konzervatív rétegeiben tradicionálisan meglévö és a létezö szocializmusban is latensen jelenlevö antiszemitizmus is.

Ez az etnikailag definiált ’magyarság’-koncepció képezte az elsö demokratikusan választott magyar, nemzeti-konzervatív Antall-Boros-kormány (1990-1994) kulturpolitikájának az alapját is, melynek a célja az ’autentikus’ értékorientáltság és a kultúra ’tisztaságának’ a megörzése volt. A második nemzeti-konzervatív Orbán-kormány ideje alatt (1998-2002), a kulturális homogenizálás iránti próbálkozás újabb nagy lendületett vett: a politikai marketing mint stratégia ezelött az ország transzformációja során soha nem kapott akkora jelentöséget és a kormány operatív kommunikációjának eszközeként ezelött soha nem használták a médiát, s elsösorban a közszolgálati médiát olyan eröteljesen, mint ebben az idöszakban.

Ez a tény az országos lefedésü (és az országhatárokon túl is hallgatható) közszolgálati nemzeti Magyar Rádió három programja közül a leghallgatottabb Kossuth Rádió belsö kommunikációja szempontjából azt jelentette, hogy az 1993-ban a kormány által kinyilvánított és azóta szállóigévé vált elvet kövessék, miszerint ‚Több egészséges felfogású fiatal falusi újáságírot kell a Radióban alkalmazni!’. Ez 1999-re konkrétan már oda vezetett, hogy „neonácikat ültettek a közszolgálati média gondosan zsidótlanított kulcspozicióiba“ (így Tamás Gáspár Miklós a liberális Magyar Hírlap egy cikkében). A kisebbségbe került másként gondolkozó szerkesztök és riporterek azóta is állandó nyomásnak vannak kitéve.

A közbeesö idöszakban (1994-1998) valamint 2002 óta kormányzó szocialista-liberális kormánykoalíciók nem voltak képesek és ma sem képesek arra, hogy ezt ellensúlyozzák. Egyrészt azért nem, mert nem tudnak alternatív (demokratikus) kultura meghatározást felkínálni. Másodszor, mert úgy látszik, attól félnek, hogy minden – még egy mégoly demokratikus – beavatkozás is a cenzúra és ezáltal a létezö szocialista hatalomhoz való közelség gyanúját ébresztené fel. Harmadszor pedig azért, mert lemondanak az alakító kultúr- és médiapolitikáról. Mivel a kulturpolitika a létezö szocializmusban a ‚szocialista emberré nevelés’ eszköze volt, azért ma nem témája progresszív helyi politikai diszkurzusoknak. A szocialista-liberális koalíciók ezért a közszolgálati médiát gyakran a piac és a nézettségi index martalékává teszik. A nemzeti konzervatív jobboldal ezt ellensúlyozandó a Magyar Rádió elnöknöjével az élen, konzekvensen átgondolt, a ‚magyarság védelmére’ irányuló kultúr- és médiapolitikát folytat. Mivel Magyarországon a helyi nonprofit civil adók különösen ritkák és az ország nagy részén (a TV-n kívül) csak a közszolgálati rádió fogható, azért a Kossuth adó a társadalompszichológiailag megosztott országban nagy befolyással rendelkezik. Annak ellenére, hogy a hallgatottsági indexe egyre romlik, ez Magyarország leghallgatottabb rádióadója.

Az adó összkommunikációjának az alapját hozzávetöleg 15 éve az említett kulturnacionalizmus képezi, s ez része a magyar nemzeti kultúra - (vélten) etnikai ill. völkisch-népnemzeti szempontjai szerinti - etnocentrikus homogenizálási törekvésének. A Kossuth Rádió müsorainak túlnyomó részében ez a szellemiség tükrözödik. Az adó magát nagyrészt a ‚jobb’-ak és ‚igaz magyarok’ képviselöjének érzi, akiket mély, mentális árok választ el a ‚bal’-tól, a ‚a nép hungarofób ellenségeitöl’ és a ‚nem magyar hazaárulóktól’.

Különösen feltünö ez a szemlélet a Vasárnapi Újság-ban, amely a program leghallgatottabb magazinja. Szokatlan sugárzási ideje (vasárnaponként reggel 6-tól) még a létezö szocializmus idöszakára, az 1987-es kezdetekre vezethetö vissza, amikor még mint ellenzéki müsor majdnemhogy indexen volt. Az adásban vitatják ugyan, hogy volna egy szerkesztöség általi koncepció, ennek ellenére a müsor a magyarországi völkisch-népnemzeti mozgalom fontos elemének számít, melyben magyarság-szervezetek  a szomszéd államokban élö magyar anyanyelvü kisebbségeket kulturálisan szivesen az anyaországhoz kötnék. A programot ezért a szerkesztöség konzekvensen a ‚keresztény Magyarország’ szimbólumának, a szent istváni korona nemzeti mítoszának a jegyében alakítja. A homogén kulturafelfogáshoz hasonlóan a nemzeti mítoszok alapvetö feladata azonban az ‚inklúzió’ és ‚exklúzió’. Így az ország határain belül a kulturálisan és etnikailag vélten homogén közösséggel szemben ellenségképek alakulnak ki. A’magyarság’ ’belsö’ ellenségének a liberalizmus és a kozmopolita, nemzetközi és urbánus életszemlélet, a kapitalizmus, a szocializmus és az univerzalizmus számít, melyek révén úgymond az autentikus kultúra elnyugatosodik és idegen befolyás alá kerül. Ezért gyökértelen ’idegent’, a nemzeti kultúra identitásnélküli tönkretevöjét ki kell rekeszteni.

A ‚magyarság’ etnizálása valamint az ‚idegenek’ ellen irányuló kirekesztési tendenciák idöközben biologisztikus és rasszista elemekkel is gazdagodtak s így az adás völkisch rasszista élet kapott. Így pl. a szocialistákat „nemzetközi embereknek“, a „magyarság és a nemzet tönkretevöjének“ és „a globalizáció kellékének“ nevezték az adásban, akik „elfajzottak“. Az „igaz magyarok“ ezzel szemben mint magasabb rendü „emberfajta“ illetve „faj“ jelenik meg és felvetödik a „Kárpátmedence gazdasági élettere“ (így Orbán Viktor 2002. jan. 27-én) mint pozitív vízió. Ha e permanens ‚magyarságkampány’ és ‚mobilizálás’  célját egy szóban kellene összefoglalni, akkor ez ‚a magyarság megmentése’ lehetne. Itt elsösorban ‚kulturális megmentésröl’ van szó, mivel sokak véleménye szerint az ország kulturális sajátosságai az EU integráció után kulturálisan egységes masszában találják viszont magukat. A ‚megmentés’ azonban az ‘igaz magyarok’ védelmét jelenti, akik magukat ‘igaz keresztényként’ határozzák meg, a ‘nemzet országon belüli ellenségeitöl’. Akik valójában nem mások, mint az egész politikai baloldal. Így olyan kifejezések is elhangzottak mint „nemzeti szocializmus” és „mai magyar genocídium”, csak fordított elöjellel, mivel ez alatt azt értették, mintha magyarokat rekesztenék ki saját kulturájukból a ’kozmopiliták’. A müsor azt szugerálja a hallgatóságnak, mintha permanens folytonosság létezne a Rákosi diktatúra és a mostani szocialista-liberális kormány, ill. az úgymond ‘posztkommunisták’ között s rendszeresen arra céloz, mintha Magyarország a saját kormánya által állandó, idegen elnyomás alatt állna.

Nem utolsó sorban az összeseküvéselméletek is virágoznak. Így az antiszemita diskurzus egy ’poszkoloniális’, az EU ellen irányuló diskurzussal hatványozódik s pl. az „eurocionizmus” kifejezésben fonódik össze egymással, amely a vélt ‚zsidó világuralom’ és az Európai Unió közötti vélt összeesküvés szinonímája. Mivel a jobboldal mindent, ami a nemzeti konzervatív diskurzustól eltér, egzisztenciális fenyegetettségként él meg, azért az igaznak vélt önvédelem újra és újra a Jó és a Gonosz közötti metafizikai harccá fajul és a tradicionális entnonacionalizmus egy fajta etnovallássá fejlödik. Ebböl merítik a kulturális-nacionalista ’polgárjogi mozgalmak’ az erejüket.

Mindezek alapján a magyarországi antiszemitizmust a többségi társadalom identitásproblémájaként lehet meghatározni. E mögött egy fajta ‚magyarságféltés’ rejlik, amely a ‚védekezö’ magatartásformából kiindulva az ‚idegenektöl’ megtagadja azt a képességet, hogy nemzeti és kulturális téren a közösségi struktúrához tartozzanak. Az ‚idegeneket’ kulturális, szociális, vallási és morális szempontból alacsonyabb rendüeknek tekinti és azt állítja, hogy a nemzeti és etnikai struktúrákra nézve káros hatással vannak. Ennek a ‚struktúrális antiszemitizmusnak’ a gondolkodási struktúrái más normán kívülinek tekintett emberek ellen is irányulnak, így pl. a romák és a homoszexuálisok ellen is. E ‚nemzetvédö’ magatartásformából kiindulva és a ‚nemzeti öntudat’ stabilizálása érdekében keletkezett a Kossuth Rádió ‚patrióta kulturális koncepciója’ és háborús pszichózisa.

Mint kutatások is bizonyítják, a magyarországi jelen antiszemitizmus nagymértékben az EU-integráció eddigi folyamatára vezethetö vissza, mivel abban az új demokráciák megszilárdítása helyett elsösorban gazdasági tényezök játszottak szerepet. Ezért a folyamat összetettségének vizsgálata nélkül nem lehetéges ellenstratégiák kifejlesztése. Sokkal kívánatosabb lenne egy ’kelet-nyugati’ kulturpolitikusi dialógusban demokratikus kultur- és médiapolitikai irányelvek és keretfeltételek kidolgozása. Ugyanis: ha a bázisként szolgáló kultura meghatározása nem demokratikus, akkor ez az erre felépített kulturpolitikai stratégiák és operatív intézkedések által automatizálja és állandóan újratermeli a kirekesztést.

Irodalom:
Hermann von der DUNK (1999): Antisemitismus zur Zeit der Reichsgründung. Unterschiede und Gemeinsamkeiten: ein Inventar (Antiszemitizmus a Birodalom alapítása idején. Különbségek és közös vonások: leltár), in: Die Konstruktion der Nation gegen die Juden (A zsidók elleni nemzetkonstrukció), hrsg. von Peter ALTER, Claus-Ekkehard BÄRSCH, Peter BERGHOFF, Wilhelm Fink, München, 65-91.
Klaus HOLZ (2001): Nationaler Antisemitismus. Wissenssoziologie einer Weltanschauung (Nemzeti antiszemitizmus. Egy világnézet tudásszociológiája), Hamburger Edition, Hamburg.
TAMÁS Gáspár Miklós, ‚Sírrablók és halottgyalázók', in: Magyar Hírlap, 1999. nov. 16.
Shulamit VOLKOV (2000): Antisemitismus als kultureller Code (Antiszemitizmus mint kulturális kód), C.H. Beck, München.
Marsovszky Magdolna müvészettörténész és kulturális menedzser és Münchenben él. Szabadfoglalkozású publicistaként dolgozik, fö témája Magyarország kultur- és médiapolitikája valamint az antiszemitizmus mint kulturális magatartásforma.