Marsovszky Magdolna Budapesten született, 1979 óta él Németországban. Tübingenben szerzett magiszteri végzettséget müvészettörténet, ó német nyelv és irodalom, valamint újabb kori német irodalom szakon, majd késöbb szintén magisztert Ludwigsburgban kulturális tudományok és kulturális management szakon. Münchenben él és dolgozik mint szabadfoglalkozású tudományos elemzö és publicista, kultúra és médiakutató. Írásainak középpontjában olyan kritikusan megvilágított társadalompolitikai témák állnak, mint a kultúra, a kultúr- és médiapolitika, a kulturális ‚globalizáció’, Magyarország integrációja az Európai Unióba, valamint az antiszemitizmus mint kulturális magatartásforma.
1996 óta a Németországi Kulturpolitikai Társaság Bajor Szekciójának vezetöségi tagja, mely társadalmi munka.
1999-ben a Magyar Tudományos Akadémia különdíját kapta a ‚Magyarország kulturpolitikai integrációja az Európai Unióba’ cimü tanulmányáért.
Publikációk németül, magyarul és angolul.
 

T: Kezdjük azzal az európai kulturális konferenciával, ami november végén zajlott Budapesten! Egyik résztvevője ennek az eseménynek a Bécsben élő Paul Lendvai (az Europäische Rundschau főszerkesztője, az ORF-TV Europa Studiójának vezetője) volt, aki ennek kapcsán szinte szórol-szóra azt nyilatkozta a magyar közszolgálati televízió Kulturház című műsorában - ő most a franciaországi gyújtogatások aktualitása kapcsán –, amit te fogalmaztál meg bő három éve előző beszélgetésünk vége felé. Az ő gondolatmenete onnan indult, hogy az EU teljes költségvetésének irgalmatlan nagy százalékát költi például mezőgazdaságra, miközben a mezőgazdasági termékek 3-5%-at adják az EU által előállított árucikkeknek. Ezzel szemben az EU alig fordít valamit kultúrára, illetve egyáltalán nincs közös kulturális stratégiánk: holott – mondta Lendvai -, ami most Franciaországban történt, azt a megfelelő kulturpolitikával lehetett volna megelőzni.
Gondolom innen lenne érdemes folytatnunk. Vajon valóban történni fog-e most  valami?

M: Igen, én is ott voltam ezen a konferencián, aminek a címe ’Befogadó Európa? – Látóhatár 2020’ (Inclusive Europe? – Horizon 2020) volt, és 2005 november 17 és 19 között került megrendezésre Budapesten. A legaktívabb európai kulturális civil képviselőket, lobbistákat tömörítő European Forum for Arts and Heritage/ EFAH (a Művészetek és Művészeti Örökség Európai Fóruma), a Kulturpont Iroda, a Budapest Observatory és a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma szervezték közösen. A tanácskozás egy folyamat része volt: az első konferenciát Berlinben tartották 2004 őszén 'Soul for Europe' (Lelket Európának) címmel; a másodikat 2005 májusában rendezték Párizsban 'Rencontre pour l'Europe de la Culture' (Találkozások a kulturális Europáért) címmel; és a budapesti konferencia volt a harmadik a sorban. Folytatás Granadában április végén.

Mindez azt jelenti, hogy 2004 őszén elindult egy dialógus, aminek az európai kultúra a témája, és ez egyértelműen pozitív. Lendvai úrnak igaza van abban, hogy rögtön a kultúra finanszirozására tereli a szót, hiszen az EU költségvetése csakugyan elenyészően keveset fordit kultúrára.

Ugyanakkor olyan alapvető kérdések nincsenek tisztázva, hogy pl. ki mit ért kulturpolitika és mit kultura alatt? Sokan beszélnek kulturpolitikáról, ami Nyugat-Európában értéksemleges és fontos fogalom. Ugyanakkor ott nem tudják, hogy a volt szocialista országokban a kulturpolitika fogalma még 15 évvel a rendszerváltás után sem tudott egy igazán értéksemleges fogalommá válni, és megszabadulni a korábbi, negativ konnotációjától. Még annak ellenére sem, hogy a nemzetközi tudományban, ha némileg különböző hangsúlyokkal is, de általánosan elfogadott definiciói léteznek. Keleten e fogalmat mindmáig a pártállami diktaturával azonosítják.
Standeisky Éva neves történésznő pl. ezt írta róla 3 éve: "A kulturpolitika azt jelenti, hogy a hatalom rátelepszik a kulturára, ahelyett, hogy erősítené annak természetes autonómiáját, s mintegy védőhálót biztosítana számára a kulturaellenes hatásokkal szemben. A kulturpolitika mind ideológiailag, mind financiálisan uralni akarja a kultura egészét. Különösen a szellemi életre, a művészetekre és a tudományra telepszik rá, de a pénz- és szervezésigényesebb közoktatás és közművelődés is szívesen nélkülözné a hatalom ideológiai gyámkodását" (2003:123). Ez a definició jól mutatja, hogy néhol ma is szitokszóként tűnik fel e fogalom, s ezt pl. Nyugat-Európában a legtöbben még csak nem is sejtik.

T: Azt hiszem Kelet- és Kelet-Közép-Európában a kulturpolitika azért akarja uralni a kultúra egészét, mert fél tőle és azért fél tőle, mert nem ismeri. Az én felfogásom szerint a kultúra szerepe a társadalom életében az, hogy föltárja a konfliktusokat és ezáltal lehetővé tegye, hogy kezelni tudjuk, s végül megoldjuk a  problémákat.  Ezzel szemben az itteni politikai elit arra használja a kultúrát és a kultúrpolitikát, hogy identifikálja önmagát. Ez azért alakulhatott így, mert Magyarországon – de gondolom a térség többi államában is – az elmúlt 100-150 évben elég gyakran volt rendszerváltás, azaz teljes vagy részleges elitcsere. 1867 óta ez mindig azzal járt, hogy a main stream kultúrát, különösen a rendszerváltásokat közvetlenül követő évtizedekben a politikai elit elvárásai dominálták, és mivel egyetlen berendezkedés sem maradt fenn fél évszázadnál huzamosabban – miközben volt amelyik a huszadik, vagy akár az első évét sem élte meg – a kulturális élet sosem vált autonómmá. Inkább azt lehetne mondani, itt-ott létrejöttek olyan kulturális szigetek, amelyek hosszabb-rövidebb ideig meg tudták őrizni autonómiájukat, mint mondjuk a századforduló után a Nyugat című lap, vagy Kassák és a körülötte kialakult  csoportosulások stb.

Legutóbbi beszélgetésünk során utaltál rá, hogy  a magyar – és nyilván nem csak a magyar, hanem az egész poszt-szovjet – parlamenti baloldal néha még a nyugat-európai parlamenti konzervatívokhoz képest is jobbra áll. Most itt valóban azt látjuk, hogy az elmúlt másfél évtizedben a kelet-európai politikai közbeszéd és egyáltalán a közgondolkodás alapvetően jobbra tolódott (már amennyiben azt feltételezzük, hogy azelőtt kevésbé volt konzervatív): szóval ahelyett, hogy a rendszerváltást követően a civil-, és kritikai gondolkodás erősödött volna, valójában egy jobboldali fogalomhasználat vált egyre elterjedtebbé és magátólértetődőbbé. Világos, hogy a kettő nem ugyanaz, de vajon mi az oka, hogy így alakult?

Azt hiszem az első probléma az, hogy a rendszerváltást követően mindmáig soha nem igazán vált vita tárgyává, hogy a szovjet rendszer valóban szocialista volt-e vagy sem? Számomra fontos nyugati gondolkodók szerint nem volt az, amit persze én sem feltétlenül hinnék el nekik, ha nem itt éltem volna. De 1968 után a Fal mindkét oldalán egyre többen jöttek rá – többen már előtte –, hogy a szovjet-blokk nem egy rosszul sikerült baloldali rendszer, hanem egy a jaltai alkunak megfelelően relatíve jól működő, erős feudális hagyományokkal rendelkező, tekintélyelvű államkapitalista diktatura volt.

Az új rendszer természetesen azzal próbálta identifikálni magát, hogy az előzőtől elhatárolja magát, ami odáig rendben is van, hogy az egy álparlamentáris pártdiktatura volt, ez pedig egy képviseleti demokrácia. Az első néhány évben még valóban ezen volt a hangsúly, de mikor valamivel később a jobboldal hevesen komcsizni kezdte azt a parlamenti baloldalt, amivel a legnagyobb probléma éppen az volt, hogy azt a legnagyobb jóindulattal is alig-alig lehetett baloldalinak vagy szociáldemokratának nevezni, az valóban elgondolkodtatta az embert.

És akkor rá lehetett jönni, hogy itt egy sajátos patthelyzet alakult ki: a baloldal a komcsizást nem fogja kikérni magának, mert ez számukra még mindig jobb, mintha azzal vádolnák őket, hogy sosem voltak azok. Ez a helyzet azonban akkor válik igazán problémássá, amikor megjelenik a már ebben a rendszerben szocializálódott fiatalok első nemzedéke, akik – minthogy nincsenek saját történelmi tapasztalataik – elhiszik, hogy itt kommunizmus, ill. szocializmus volt, és nem értik, hogy akkor a korábbi pártállami diktatura képviselői miként válhattak közszereplőké ebben az új rendszerben? Szóval azt hiszem ennek köszönhető, hogy a rendszerváltás óta felnőtté vált fiatalok jó része Magyarországon konzervatív és nacionalista. És attól tartok hasonló a helyzet a többi poszt-szovjet országban is.

M: Ez igaz? Magyarországon tényleg konzervatív és nacionalista a fiatalok többsége?

T: A pártpreferenciákat vizsgáló felmérések évek óta azt mutatják, hogy a Fidesz egyértelműen népszerűbb a fiatalok körében, mint az MSZP, és megfordítva. Az utódpárt azon idősebb nemzedékek körében népszerű, amelyik tisztában van vele, hogy ők inkább az adott geopolitikai elvárásokat pragmatikusan kiszolgáló mérsékeltek, mint baloldaliak. Ők tudják, hogy az utódpárt tagjai, a korabeli MSZMP reformerei pártaparacsikok voltak, akik szemben a volt állampárt korábbi nemzedékeivel – akik még a háború előtti munkásmozgalomból jöttek és hittek a proletárdiktaturában –, egy kevésbé ideológikus, a körülményekhez képest professzionális politizálásra törekedtek (Szalai Erzsébet szociológus és elitkutató különben ’késő kádár-kori technokráciának’-nak nevezi őket).

M: Nem lenne baj, hogy a fiatalok konzervatívok, ha demokratikusan lennének azok.

T: 1998 és 2002 között a jobboldal számára nem igazán volt fontos a demokrácia. Hogy mást ne mondjak csökkentették a parlamenti plenáris ülések számát, titkosították a kormányülések jegyzőkönyveit, bevezették a két évre szóló költségvetést stb. Ugyanakkor nem szabad elfeledkeznünk arról, hogy az előző ciklusban a szociál-liberális koalíció sem bizonyult abszolut demokratának (ld. a NATO-népszavazás előkészítése, vagy például, hogy már az akkori miniszterelnök is csökkentette a parlamentben való megjelenéseinek, és így közvetlen interpellálhatóságának számát). A 2002-es választásokat követően ismét ellentmondásos a kép, jóllehet a szociálliberális koalíció demokratikusabbnak tűnik, mint a jobboldal (a hetenkénti parlamenti ülések, éves költségvetés – s persze a költségvetési vita – visszaállítása stb). Ugyanakkor Magyarország, ha szolídan is, de mégiscsak részt vett Irak megszállásában, jóllehet ezt az itteni közvélemény elsöprő többsége is ellenezte. Ha cinikus vagyok, azt mondom, nem is ezzel volt a baj – a mi geopolitikai helyzetünk nem enged meg annyit, mint Német- vagy Franciaországé –, hanem a nem egészen szerencsés diplomáciai manővereinkkel, és azzal ahogy a rendőrség az akkori háború ellenes demonstráció útvonalengedélyével szórakozott.

De visszatérve eredeti témánkra: nagyjából így alakult ki az a paradoxnak tűnő helyzet, hogy miközben a szólamok szintjén mélyen elítéljük az előző rendszer kultúrpolitikáját, sok vonatkozásban minden maradt a régiben: most ugyan nem Sztálin vagy Lenin szobrokkal rakjuk tele köztereinket, de senkit sem zavar, hogy ezek helyére ugyancsak politikai emlékművek kerültek – amiben ezúttal a jobboldal jár élen, ami persze húzza maga után a baloldalt is –, hogy az utcák, közintézmények továbbra is politikusokról és nemzeti hősökről vannak elnevezve, ahogy az újabb bankjegyeinken is az ő arcmásaik szerepelnek, hogy a kulturális intézmények költségvetése és autonómiája – beleértve az oktatási intézményeket is – alig-alig növekedett a 80-as évekhez képest. Így e relatíve kicsi, és nemzetközileg még mindig nem igazán nyitott kulturális piacon a komolyabb támogatást akár a politikai, akár a gazdasági elit részéről még most is azon kulturális területek, illetve intézmények kapják, amelyek autonomiájukat feladva hajlandóak eleget tenni az elit identifikációs-, vagy rosszabb esetben reprezentációs igényének.
Például ezekben a napokban hírdetnek eredményt, hogy melyek azok a filmek, kiállítások, színházi produkciók, amelyeket az 1956-os forradalom ötvenedik évfordulója alkalmából fognak bemutatni, hogy az újabb köztéri politikai emlékművek felállításáról már ne is beszéljek.
Vagy például néhány éve az egyik leggazdagabb magyar nagyvállalkozó díjat alapított, amelyet évről évre az itteni kultúra legjelesebb képviselői kapnak. Ezek egyikét rögtön az első alkalommal az a szobrász kapta meg, aki az előző rendszer letöbb és legreprezentatívabb köztéri politikai emlékműveit készítette (köztük azóta lebontott Lenin szobrokat is), és aki ezért már az előző rendszertől is megkapott minden lehetséges állami kitüntetést. Amihez már csak azt kell hozzá tennem, hogy az illetőnek nincs más, tehát a kortárs kelet-európai művészet szempontjából is számottevő életműve. Miért nem adták oda e díjat például annak a kollegánknak, aki az első magyarországi happeninget csinálta 1966-ban, és aki azóta is az egyik legjelentékenyebb kortárs művészünk?
Részben mert a szélesebb közvélemény előtt az ő életműve nem igazán ismert – jóllehet az elmúlt másfél évtizedben be lehetett volna mutatni –, és azért nem az, mert a művei mind a mai napig kényes kérdéseket, neuralgikus pontokat érintenek: kényelmetlenek. És ez arra világít rá, hogy a tényleges értékeket alkotó kortárs művészek nálunk a szélesebb közönség számára ismeretlenek. Ezzel szemben akiket az elmúlt évtizedben a bulvársajtó, vagy a szélesebb közönséget elérő nem szaksajtó – mint pl. a rádió és a televízió –  művészeknek nevezett (művésznőzött, vagy művész urazott), azok többnyire humoristák, kabaré-, illetve operett-színészek, táncdalénekesek, rosszabb esetben pornószínésznők. Ha tehát meg szeretném érteni, hogy miért az előző rendszer legjelentékenyebb köztéri politikai emlékműszobrásza kap díjat a XXI.században elsőként Magyarországon, akkor ennek az oka alighanem az, hogy itt vissza kellett nyúlni egy olyan névhez, aki mint művész a szélesebb közvélemény előtt egyáltalán ismert.

M: Itt szívesen venném fel a ’kényelmetlen kérdések’ és a ’tényleges értékek’ gondolatfonalát. Azt meghatározni, hogy mik a ’tényleges értékek’, rettenetes nehéz. Talán csak kérdésekkel lehet közelíteni hozzá. Ki van zárva, hogy pl. egy nagy állami támogatással létrejött műalkotás tényleges értékeket képviseljen? Vagy csak olyan projektekben jönnek elö, amelyeket pénznélküli NGO-k saját erőből rendeznek? Ugyanakkor itt felmerül egy újabb kérdés: mik az igazi NGO-k? Netán a Polgári Körök? Rögtön érezzük: ez igazi dilemma. Talán úgy lehetne óvatosan közelíteni a válaszhoz, ha azt mondanánk, tényleges értékek azok, amelyek a társadalmat demokratizálják, és nem a demokráciadeficitet termelik újra.

T: Én épp arról beszélek, hogy az előző rendszer általunk most hevesen elítélt kultúrpolitikája – amit a tűrt-támogatott-tiltott kategóriákkal szoktunk leírni –, olyan kulturális teljesítményt eredményezett, amelyet a rendszerváltást követően újra kellett volna értékelnünk. Részben, hogy a korábban tiltott dolgok bekerülhessenek a köztudatba. Ezek fényében pedig érdemes lett volna ismét végiggondolni a tűrt és támogatott ügyeket is, hogy tisztázódhasson mi az, ami maradandó, függetlenül attól, hogy a kérdéses művekhez mi volt a korabeli kulturpolitika viszonya. Semmi okunk sincs azt gondolni, hogy minden amit betiltottak, remekmű volt. Másfelől viszont a tiltott művek sem mindig voltak low budget, független projektek: akadtak olyanok is, amelyek elkészítésük során még akár komolyabb állami támogatást is élveztek. Mindazonáltal azt gondolom, hogy a kifejezetten támogatott kategóriában a legritkább esetben születtek remekművek. De tegyük fel, hogy elfogult vagyok: ezért mondom, meg kellene nézni.

A jelenlegi rendszer produkcióit valamennyien látjuk, és ami az ’udvari művészetet’ illeti, az eredmény katasztrófális. Szerintem az elmúlt évek köztéri politikai emlékmű-állítóinak az esetek nagy részében teljesen elhanyagolható szempont volt a minőség: az emlékműállítás ma már puszta közterületfoglalás, melynek funkciója az, hogy a pártok közti rivalizálásban kinek-kinek az év megfelelő napján koszorúzási alkalmat, s ezzel média-megjelenési lehetőséget teremtsen. Ami 1956 előttünk álló évfordulójának megünneplését illeti: szerintem az ebből az alkalomból készített filmek, színházi produkciók, kiállítások szinte kivétel nélkül középszerűek lesznek. Ha ugyanis volna alkotó, aki a feladatot komolyan venné, és valóban új szempontokat vetne fel, új megközelítési lehetőségekkel élne, az szinte biztosan  elvérezne a kuratóriumi döntéshozókon, akiknek egyetlen céljuk, hogy kiszűrjék az esetleg támadható, feltűnést keltő, komolyabb vitákat kavaró műveket. Ilyenekkel ugyanis csakis abban az esetben lehetne előállni, ha nálunk is olyan erős lenne az illető kuratóriumok szakmai autonómiája, mint Nyugat-Európában. De az ilyen kuratóriumok működtetéséhez megfelelő sajtó és nyilvánosság is kell, szóval – attól tartok – évtizedek munkája.

Abban pedig szerintem nem kellene óvatosnak lennünk, hogy kulturális értéknek tartsuk mindazt ami demokratizálja, és nemcsak a társadalmat, hanem magát a kultúrát, a művészetet, a művészetről való gondolkodást is: mert ha volt valamilyen közös nevező a modern művészetek legkülönbözőbb irányzatai között, akkor az éppen ez volt.

M: És itt jön be a ’kényelmetlen kérdések’ nagy jelentősége a kulturában és a művészetben. Hiszen, mint ahogy mondod, ha neuralgikus pontokat érintenek, ezzel rávilágitanak a társadalom gyengéire, kényelmetlenek, idegesítenek, viszont az általuk motívált vita előbbreviszi a társadalmat. S ezen a ponton lesz fontos a kultúrpolitika szerepe is: a kérdés az, hogyan tudja a támogatásrendszerével elérni, hogy a ’kellemetlen kérdésekkel’ a neuralgikus pontokra irányítsa a figyelmet, s ezzel hozzájáruljon a most már sokak által hőn áhított társadalmi katarzishoz.

T: Amikor a kultúra autonóm – vagyis se a politikai, se a gazdasági elit nem próbálja meg kontrollálni, illetve ráerőltetni a maga elvárásait –, akkor képes arra, hogy föltárja mindazon konfliktusokat, amelyek elhanyagolása súlyos társadalmi kataklizmákhoz vezethet. Ez így elvileg szépnek és nemesnek hangzik, csakhogy amikor a doktor diagnosztizálja a bajokat, és azt mondja ezen meg azon változtatnunk kell, az általában senkinek sem kellemes. Azt vettem észre, mi itt  Magyarországon – és felteszem a többi poszt-szovjet országban is – jobban félünk a kulturális botrányoktól, mint a demokratikusan kevésbé deficites országok. És persze azért, mert nincsenek tapasztalataink. A botrányban öncélú balhét látunk, és nem pedig egy gyógyítási folyamatot, ami addig nem érintett, vagy elhanyagolt, nem kibeszélt pontokat érint.

M: Igazad van, én is így érzem. Németországban a 70-es években kezdték belátni, hogy a botrány nem öncélú balhé. Ebben nagy szerepe volt az u.n. ’Új Kulturpolitikának’ (ez ma már terminus technicus: Neue Kulturpolitik), amit tulajdonképpen az vezetett be, hogy Willy Brandt most 35 évvel ezelőtt letérdelt a varsói gettó felkelésének emlékműve előtt. Attól kezvde a nyugat-német kulturpolitika a szintén brandt-i felhívás, a ’Merjünk több demokráciát vállalni!’ (Mehr Demokratie wagen!) jegyében folyt. Ha összefoglalnánk az akkori kulturpolitika célját, az valahogy így hangozhatna: azt támogatni, ami kényelmetlen és irritál. A sokak által irigyelt németországi múltfeldolgozásnak ez volt a lényege és nem egy fajta öncélú ’önostorozás’, mint ahogy Magyarországon sokan hiszik.

T: Németország, Ausztria, és persze Magyarország is – hogy most másokat ne említsek – rendszert váltott a 2. világháború után. A háború után mindenütt egy erőteljes demokratizálódás indult meg, de aztán mindenütt nagyon másképp alakultak e folyamatok. Azt hiszem Willy Brandt fellépése elképzelhetetlen lett volna, ha ezt Németország szellemi és kulturális életében nem előzik meg olyasféle meghökkentő és provokatív gondolatok, mint amilyenek Adorno, Beuys és mások műveiben jelentek meg az 50-es évektől kezdve.
Magyarországon az 50-es években egy olyan – Révai nevével fémjelzett – kulturpolitika jött létre, amelynek pozitív oldala az volt, hogy fölszámolták az analfabétizmust, és tömegesen adtak ki, fillérekért megvásárolható klasszikus, főleg 19. századi realista műveket. Az árnyoldala pedig a szocialista realizmus fogalmával leírható doktrína, ami az illegalitásba száműzte az autonóm kortárs kulturát (a non-figurativ és absztrakt művészettől a kortárs zenén, jazz-en át, a pszichológián, szociológián keresztül, felsorolni se győzném mi minden vált nem kívánatossá).

M: Tényleg nagyon fontosak ezek az összehasonlítások. Tudatosítják bennünk, mennyire ellentétes fejlődésen mentek keresztül a nyugati demokráciák és a volt szocialista országok. Nem is csoda, ha nem értjük egymást. Vegyük pl. a kultura fogalmát. Ezzel kapcsolatban is rengeteg a félreértés, mindenki azt hiszi, hogy e fogalmak konszenzusosak, a gyakorlatban viszont az derül ki, hogy egyáltalán nem azok. Egyáltalán nem mindig világos, hogy ki mit ért kultura és kulturpolitika alatt, miközben esetleg épp ezen területekről tárgyalnak egymással.
Bár Németországban kevésbbé, de azért Nyugaton is előfordul, hogy kulturáról beszélnek, és egész egyszerűen a művészeteket értik alatta, ami ugyan tényleg kultura, de annak csupán egy része. Sokan említik a 'nyitott kultura', vagy a 'tágabb értelemben felfogott kultura' fogalmait, ugyanakkor gyakorlati megvalósításuk mégis azt igazolja, hogy a kultúra szűk értelemben vett definícióját veszik alapul. Ez pl. pályázati kiírásoknál különösen megfigyelhetö.

Ez ördögi, folytonos félreértéseket generáló kör, és szerintem, amíg nem tisztázódnak e fogalmak, addig hiú remény elvárni, hogy európai szintű kulturpolitikai strukturák és koncepciók szülessenek. Ráadásul az Európai Unió azon politikái és programjai, amelyek a kulturát érintik, szintén olyan ‚ártatlan’ területekre szorítkoznak, mint a művészeti események cseréje vagy kooperációja. Kilátásban sincsenek esetleges strukturális változások. Ennek hatása nem mellékesen a kultúra, mint fogalom leszűkítése, ami egyidejűleg a posztkommunista országok kulturpolitikájában is meglévő strukturális deficit megszilárdulásához vezet: hiszen ahelyett, hogy a nemzetállami kategóriákban való gondolkodásmódtól való eltávolodást serkentené, épp ellenkezőleg, ezeket szilárdítja meg, aminek sok volt szocialista országban az a következménye, hogy a 'nemzeti kultúra' koncepciója nem ritkán a kirekesztés legitimizálásául szolgál.

T: Hogy a kultúra Kelet-Európában már az előző rendszerben is nemzeti keretek közt működött, ez ismét paradoxnak tűnhet, mert a szovjet rendszerek a szólamok szintjén internacionalistának deklarálták magukat. Az állami ellenőrzés alá vont kulturális életüket azonban nemcsak a Nyugattól igyekezték elszigetelni, de egymással is leginkább az állami kulturális cserék, nem pedig az intézmények közötti közvetlen kapcsolatok és kooperációk szintjén érintkeztek. Persze, hogy ne egyszerűsítsük le a végtelenségig a dolgokat, a 60-as évektől számos kísérlet történt ilyesféle együttműködésekre. Ez elment odáig, hogy még a könyvkiadásban vagy a folyóiratterjesztésben is kezdtek kialakulni kapcsolatok. Más kérdés, hogy előbb-utóbb az derült ki, hogy ami az egyik országban publikálható, az a másikban nem, és e cserék újra és újra lefagytak. Ennek okai azonban már csak részben kulturpolitikaiak.
A dolog másik oldala az Osztrák-Magyar Monarchia széthullását, vagyis az első világháborút követő békeszerződés. Akkor a korabeli, vagy történelmi Magyarországtól a szomszédos államokhoz csatoltak minden olyan területet, ahol a magyar anyanyelvű lakosság mindösze 50%-os vagy annál kevesebb volt. Ez a korabeli ország területének 2/3-át – több száz év alatt kialakult közlekedési, ipari, mezőgazdasági, kulturális strukturáját – érintette. A 2.világháború során a magyar kormány a Harmadik Birodalom oldalán arra törekedett, hogy e területekből minél többet visszaszerezzen. És mivel így Hitler utolsó csatlósaként fejezte be a háborút, az ennek során visszacsatolt területeket is újfent elvesztette: kitelepítések, betelepítések, számonkérés, felelősségrevonás, menekülés.
Szóval az utóbb szomszédos ’baráti szocialista országokkal’ elég sok neuralgikus pont alakult ki, amiről itt is, ott is hallgattak, illetve amit itt is, ott is másképp interpretáltak. Ha tehát ezt a hátteret is hozzávesszük – aminek én most azt az aspektusát hangsúlyoznám, hogy valamennyi érintett oldalán hány ember sorsát befolyásolta így vagy úgy fájdalmasan ez a több évtizeden át bonyolódó, és következményeit tekintve mindmáig befejezetlen történet –, akkor a különféle politikai és kulturpolitikai érzékenységek sokaságán már aligha lehet meglepődni.

M: Ez tényleg paradox helyzet volt. A magyarországi kádári-aczéli kulturpolitikát kutató tanulmányokat a németországi kulturteoretikus, kulturpolitikai kutatásokkal egybevetve éppen most kutatom, mi is volt ennek a hátterében. Ha nem haragszol, ehhez először definiálnám a szűk és a tág értelemben vett kulturát és azt a folyamatot, ami Németországban a 60-as évek után lejátszódott, mert úgy érzem, hogy ez érdekes lehet Magyarország szempontjából.

Az ‚affirmatív’, tehát a szűk értelemben vett kultúra fogalmát Herbert Marcuse (1898-1979) marxista gondolkodó és a 68-as diákmozgalom ötletatyja 1937-ben vezette be a köztudatba. E szerint kultúra az, ami ‚szép, igaz és jó’. A társadalomtudós híres tanulmányában kritizálja, hogy a kultúra elkülönül a tényleges világi valóságtól és a mindennapi létért folytatott harctól, mely által a kultúrális tevékenységek és azok a tárgyak, melyek a kultúrát megtestesítik, a mindennapok fölé emelkednek és kiemelt, kivételes ünnepi órává válnak (MARCUSE 1937: 63). Ez egy idealista álláspont, mely együtt jár a jelenbe történő belenyugvással, mivel az ideálok megvalósításának lehetősége irreális, elérhetetlen távolságba kerül, s egyben jelenti a felelösségvállás elhárítását a ‚megváltoztathatatlannal’, valamint a félelmet az ‚ismeretlennel’ szemben is. Mivel minden, ami ‚szép, igaz és jó’ csak ‚felülről’ jöhet, ami egyben paternalista és eliter felfogás is, ezért az egyes individuumot körülvevö vagy a benne rejlő materiális valóság lényegében ‚ronda, valótlan és rossz’ lesz. ‚Affirmatív kultúra’ alatt tehát normatív, egydimenzionális, általánosan kötelezö érvényü és feltétlenül elismerendő értékrendszert értünk, amely távol áll a tényleges, reális világ mindennapjaitól.

Nyugat-Németországban az ‚affirmatív’ kultúrafogalom a ‚kultúragondozás’ (Kulturpflege) koncepciójának programatikus alapelveként az 50-es és 60-as, tehát a háború utáni években teljesedett ki, amikor az volt a fö cél, hogy a közvetlen múlt fölötti melankólia és gyász (a pszichoanalízisböl átvett kifejezések) lassanként oldódjon és hogy a ‚bírók és gyilkosok’ népéböl idövel az ‚írók és tudósok’ népe váljon (aus dem Volk der „Richter und Henker“ ein Volk der „Dichter und Denker“ [GLASER 1985:20]), tehát hogy a szétvert nemzet önbizalma megerősödjön (KLEIN 2003:159ff). Annak ellenére, hogy Marcuse már a 30-as években megfogalmazta az affirmatív kultúrafelfogás elleni kritikáját, Nyugat-Németországban a kulturpolitika egészen a 60-as évekig a képzés- illetve a művelödéspolitika (Bildungspolitik) árnyékában maradt a német klasszikus, 18. századi művészetböl eredő, a ‚szép, igaz és jó’ ideáljának vezérmotívumával, amely a barbárság visszajöttét volt hivatott megakadályozni. A ‚kultúragondozás’ koncepciójának társulása az affirmatív kultúrafogalommal azt eredményezte, hogy a kultúra zárt maradt, és ez azt jelentette, hogy, bár nagy szükség lett volna rá, ekkor még nem volt nyitott a múlt feldolgozásása iránt (szintén a pszichoanalízisböl átvett kifejezés). Nem foglalkozott tehát senki a közvetlen múlt, a náci kultúra szerepével, sőt az affirmatív kultúrafelfogás inkább a lelkiismeret megnyugtatásában nyújtott segítséget, mert feledtetett. Ez azt is jelentette, hogy a kultúrpolitika a késő 60-as évekig nem jelentett mást, mint a kisebb-nagyobb kulturális intézmények adminisztratív gondozását.

Az elnyomott és feldolgozatlan múlt azonban az ország újjáépítése után a 60-as évek közepe táján vehemens robbanással tört felszínre, és végül a 68/69-es kulturális forradalomba torkollott. Már a 60-as évek közepétöl érezhető volt a kultúrateória és a kulturpolitika területén a nyitás a múlt feldolgozása és az aktuális társadalmi valósággal történö szembenézés iránt, és Németország történelmében először központi szerepet kezdett játszani az ‚affirmatív kultúrafogalom’. Elkezdték kritizálni a kultúra addigi, lényegében csak a művészetre vonatkoztatott felfogását, ami aztán annak kiszélesítéséhez vezetett. Újra megnőtt a két világháború közötti Weimari Köztársaság a ’45 utáni években szinte feledésbe merült progresszív irányzatainak szerepe, és átpolitizálódott a kultúra fogalma. Az ennek következtében létrejött, tágabb értelemben vett, ‚antropológiai kultúrafogalom’ a társadalom összes életmegnyilvánulását és objektiviációját (tárgyi lecsapódását), tehát a viselkedésben, a társadalmi együttlétben, rokonsági kapcsolatokban, találmányokban, alkotásokban, művészetben stb. megnyilvánuló megjelenési formáját magában foglalja. Nagy szerepe volt ebben Raymond Williams-nek, aki a kultúrát már 1958-ban „életmód”-nak nevezte (WILLIAMS 1972 [1958]:20). Átalakult tehát a kultúra fogalma, jelentőséget kapott az a felismerés, hogy kultúra öndinamikus, valamint hogy a nemcsak egy ’központban’, hanem a periférián is kialakulhat és hogy a kultúra állandóan változó valami. Kiderült: hiábavaló a kultúrának a társadalmon kívül keresni az eredetét, célját, fókuszát vagy értékét, mert ezzel elhárítjuk magunktól a felelösséget és hagyjuk, hogy a mindekori ideológia hatalmába kerüljön, mint ahogy ez a történelem során olyan sokszor elöfordult. Míg a kultúrát addig a ‚statikusság’ jellemezte, ezután az ‚állandó változás’, a ‚folyamat’, a ‚dinamika’ lett rá sokkal inkább a jellemző, melynek következtében kultúrának a társadalompolitikai feladata a 70-es évektöl egyre nagyobb szerepet játszott. Nemsokára a kultúra ráadásul az össztársadalmi fejlődéstervezet részévé is vált, amennyiben a Willy Brandt fent idézett felhívása: „Merjünk több demokráciát vállalni“ (Mehr Demokratie wagen) nyomán politikusok és kulturpolitikusok a társadalom reformját követelték. Ez a társadalmi folyamat a 70-es évek elejétől bevezetett ugynevezett ‚új kulturpolitiká’-ban találta meg operatív lecsapódását, melynek reflexív hatása a nyugat-németországi társadalom demokratizálásában óriási szerepet játszott. A kultúra nyitottsága a társadalmi toleranciaszint emelkedésének fontos bázisát képezte.

Mi történt ebben az időben Magyarországon?

II. Világháború utáni Magyarországon a kultúrpolitika ugyan a kultúrának a létező szocializmus univerzalisztikus eszmeiségével összhangban elvileg a széles értelemben vett, antropológiai felfogással társadalompolitikai funkciót is tulajdonított, ez azonban messze nem volt ilyen egyértelmü. Jól kifejezi a kultúrteoretikusok dilemmáját ZOLTAI Dénes mondata 1970-ből, miszerint nincs „olyan kultúraelméletünk, amely szolíd bázisa lehetne az esztétikai nevelés ügyét, a müvészeti tömegkultúráltság gyarapítását szorgalmazó gyakorlati tevékenységnek“ (ZOLTAI 1970:317). Mint ahogy RÉVÉSZ Sándor Aczél és korunk (1997) c. könyvében is írja, ideológiai tisztázásra és vitára késöbb sem került sor, s mint AGÁRDI Péter (1993), és STANDEISKY Éva (pl. 2003) elemzései is bizonyítják, egyáltalán nem beszélhetünk egységesen végigívelő kultúrpolitikai elvről a létező szocializmusban: a háború utáni első két évben, írja STANDEISKY (2003:125ff), még erősen érezhető volt a szociáldemokrácia hatása, de a hatalomért folyó harcban a kommunista párt agresszivitása egyre nőtt, és egyre jobban rátelepedett a kulturára is. A 70-es, 80-as években viszont, számol be RÉVÉSZ (1997:187ff) egy fokozatos, de messze nem mindent átfogó (lásd pl. filozófusper [RÉVÉSZ 1997: 167ff]) nyitásnak, liberalizálási folyamatnak lehettünk tanúi, aminek valószínűleg nagymértékben köszönhetö az Aczél-mítosz. Az említett kutatásokban ugyan nem hívják fel rá explicit a figyelmet, mégis mintegy véletlenszerűen kitünik belölük az a tendencia, amely egészen a rendszerváltásig megfigyelhetö. Ez pedig a kultúra affirmatív meghatározása, ami még a 70-es, 80-as évek liberálisabb nyitása ellenére is paternalista, eliter, és egydimenzionális, azaz általánosan kötelező érvényű, feltétlenül elismerendő értékrendszert képzett, amely egyre távolabb állt a tényleges, reális világ mindennapjaitól és a ‚feledtetés’ funkcióját vette át.

T: Egyet értek, de egy picit pontosítanék: a 70-es évek Magyarországon éppen nem liberalizálással, hanem egy nagyon komoly – voltaképp a 68-as fejleményeket visszanyesegető – kulturális tisztogatással indul. Én most itt kifejezetten Magyarországról beszélek, de 1968 után nemcsak a Vasfüggöny innenső oldalán történtek ilyesmik, hanem Ausztriában (ld bécsi akcionizmus) és másutt is.  Amit most csak azért tartok fontosnak megjegyezni, mert mikor mostanában a szovjet rendszerek történeteivel foglalkozunk, hajlamosak vagyunk megfelekezni róla, hogy a Nyugat és az USA sem feltétlenül és minden vonatkozásban tekinthetők a demokrácia bajnokainak. Vagyis a demokratikus kontra diktatorikus rendszerek szembeállítása helyett – ami időnként meglehetősen leegyszerűsítő, vagy akár még képmutató is – valószínűleg árnyaltabb megközelítésekhez vezetne, ha centrum és periféria relációjában vizsgálnánk történeteinket, ami lehetővé tenné, hogy Ázsia, Dél-Amerika irányában is bővítsük látókörünket, és így talán átfogóbb keretben szemléljük a 20.századot.

Magyarországon 68 után külső vagy belső emigrációba kényszerítenek – és ebben volt óriási szerepe a hírhedt 3/3-as belügyiseknek – művészeket, társadalomtudósokat, értelmiségieket: Lukács György tanítványaitól kezdve a később New Yorkban Squat Theatre néven ismertté vált társulat tagjain át szinte mindenkit, aki a 60-as évek végén, a 70-es évek elején a magyarországi szellemi progresszióhoz tartozott (még Jancsó Miklós is Olaszországban dolgozik ekkoriban, aki a 60-as évek legemblematikusabb magyar filmjeit készítette). Ezt a bekeményedést próbálta leplezni a felszínen az, hogy a tömegkultúrában megjelenhetett egy csomó olyasmi, ami addig nem. Vagyis a 70-es évek elejétől Magyarországon – ha mégoly felemás módon –, de mégiscsak egy fogyasztói társadalom kezdett el kialakulni, mégha ez a nyugati fogyasztói társadalmakhoz képest egy perifériális, túlnyomórészt a KGST piacára alapozott konzumkultúra is volt. De a 60/70-es évek fordulójától itt is beindul a tömegtermelés, ami lehetővé teszi, hogy mindenkinek legyen egy Trabantja, hogy minden családban legyen televízió, magnó, porszívó, mosógép, centrifuga stb. Minthogy ezt akkor a legnagyobb botrány lett volna itt fogyasztói társadalomnak nevezni, ezt a mai napig sem tartjuk annak, jóllehet a korabeli kabarék olyasféle nyelvi leleményei, mint a ’fridzsiderszocializmus’ kétségkívül erre utalnak.

Szóval, ha a 60-as és a 70-es évek közötti különbséget meg szeretnénk érteni – ami azért nagyon fontos, mert ezt utólag hajlamosak vagyunk összemosni –, akkor ilyesféle, jellegzetes példákat lehetne mondani: a 60-as évek Magyarországán az állam még megpróbálja tiltani – szélsőségesebb esetekben kriminalizálni –, azokat a jellegzetesen nyugati hatásokat, amikor a fiúk megnövesztik a hajukat, a lányok elkezdenek mini szoknyában járni, vagy magát a rock zenét, és ezzel összefüggésben a fiatalok nyelvhasználatát. Ezek Nyugaton a demokratizálódás, az emancipálódás, illetve a szexuális forradalom jelvényei, amire a 60-as évek itteni állami vezetőinek első reakciója a tiltás volt. Viszont e tilalomfákat a 70-es évek elejétől a felszínen elsöpri a konzumkultúra térhódítása, ugyanis ha esténként filmeket szeretnének vetíteni a tévében – és ez az, az időszak amikortól már annyi a televíziókészülék, hogy nem lehet hetente mindössze két vagy három estén műsort sugározni –, akkor be kell engedni, illetve föl kell venni a programba a külföldi, és nyugati filmeket is. Természetesen nem minden filmet engedtek be, de annyit igen, hogy onnantól kezdve a hosszú haj, a rövid szoknya, vagy egyáltalán a mozgóképeken megjelenő szex nem lehetett többé tabu. És a 70-es évektől már nem is az, miközben a társadalom tényleges demokratizálását felvető vagy feszegető  kulturális megnyilvánulásokat néhány év alatt szisztematikusan kiírtották a nyilvánosságból, de még a szűkebb szakmai nyilvánosságból is. Más kérdés, hogy az emlékezetet nem lehet cenzúrázni, s ezért némi lappangás után egy csomó minden újjáéledt, amit aztán a 80-as években egyre kevésbé tudtak visszaszorítani az undergroundba.

M: Mindezzel, amit Te elmondtál, párhuzamosan, s ez már az előbb említett kutatásokból is kifejezetten kitűnik, szintén megfigyelhető volt annak a 20-as években gyökerezö gondolkodásmódnak az újbóli lassú térhódítása, amely Magyarországon a ’népi-urbánus vita’-ként emlegetett, s erősen vitatott jelenség ‘népiként’ vagy ’populistaként’ meghatározott részére volt jellemző.

T: Én úgy emlékszem, hogy a rendszerváltást megelőző évtizedekben ritkán találkozott az ember rasszista, soviniszta, homofób megjegyzésekkel, és akkor is csak a magán szférában. Mikor a rendszerváltás éveiben ezek előjöttek, azt gondoltam, léteznek olyan idősebb honfitársaink, akik ezt valahonnan a múltból hozták magukkal, és most a szólásszabadság első pillanataiban persze, hogy próbálkoznak vele. Nem hittem volna, hogy ilyesmire a fiatalabb nemzedékek valaha is vevők lesznek. De igazad van, mert aztán ez folytatódott. És akkor fölmerül a kérdés, hogy itt a rendszerváltást követően rontottunk el valamit, vagy ez egy olyan probléma ami sokkal régebbi?

M: Érdekes, hogy rögtön a rasszizmus ugrik be neked, mint asszociáció, holott erröl nem is esett szó eddig. De azért van igazad, mert a népi, völkisch-népnemzeti mozgalom és az antiszemitizmus ugyanannak az érmének a két oldala. Hadd mondjam el, hogy is gondolom ezt. Maradjunk azonban egy pillanatra még a sztálini diktatúránál. Miután 1951-től kezdve a kommunista pártvezetés manipulatív okokból bevonta totalitárius rendszerébe a nemzeti gondolatnak évtizedek óta elkötelezett, tekintélyes értelmiségieket, akiknek nagy része ettől kezdve a hatalmat legitimálta, a korábbi ‚nemzetietlen’ kultúrpolitika – részben általuk is – nemzeti irányultságú lett. Ezt a tendenciát Sztálin halála után a szovjet vezetők is támogatták, s – az 1956 körüli néhány év kivételével – folytatódott ezt követően is a ‚nemzeti arcú szocializmus’ kultúrpolitikája (STANDEISKY 2003:127, vö. még STANDEISKY 2001, 2002 és 2004). Ennek a ‚nemzeti arcú szocializmus’-nak nagymértékben az u.n. ‚népi írók’ voltak a szorgalmazói. „A tradicionális kommunista politikának /.../ évtizedeken át jóval erösebb volt az affinitása a népiek, pontosabban a népnemzetiek iránt, mint a liberálisok, a szociáldemokraták vagy a radikálisan önigazgatási elvű reform-kommunisták iránt“ (AGÁRDI: 1993:741).

Itt azonban fontos egy kis kitérőt tenni és megvizsgálni, kik is tulajdonképpen azok a ‚népiek’ illetve ‚népnemzetiek’.

Mint ahogy RADNÓTI Sándor (1992; 2000), TAMÁS Gáspár Miklós (1992), HANÁK Péter (1993), Miroslav HROCH (2002) és MARGÓCSY István (2004) is rávilágítanak, a magyarországi ’népi’ oldal eszmevilága ugyanazzal a Herdertől és a német romantikából eredö művelödésbölcseleti és kulturális irányzattal áll szoros kapcsolatban, mint a száz évvel ezelőtti Németország völkisch-népnemzeti mozgalma (PUSCHNER 2001). „Ebben a felfogásban a ‚nép’ nem a nemesség és a polgárság alatti dolgozó rétegeket, hanem egy idealizált archaikus közösségre visszanyuló etnikai identitást jelentett. Utóbb, a századvégen a ‚népi’ a fajival azonosítható értelmet nyert. Ebböl a népies nemzeteszméböl és szervezési gyakorlatból alakult ki a szociáldarvinizmus, a konzervatív szociálreform és az agresszív nacionalizmus hatására a rasszizmus, amelynek diszkriminatív joggyakorlata, antiszemitizmusa századunk második negyedében olyan rettenetes eszmerombolást és fajirtást eredményezett Németországban, Ausztriában, Magyarországon, Romániában – és voltaképpen az egész régióban“ (HANÁK 1993: 227). Miroslav HROCH (2002:17) is igazolja, hogy a ‚népi’ kifejezés etimológiailag nem a ‚narod’-dal, hanem a ‚gens’-szel függ össze (lásd: ’genetika’), s úgy véli, hogy a népi illetve népnemzeti mozgalmak esetében Magyarországon is és Németországban is az adott történelmi helyzet által stimulált párhuzamos ‚patrióta mozgalmakról’ beszélhetünk (HROCH 2002:20). Mindkettőre jellemző volt az etnonacionalizmus, mely az ország identitásának az alapját etnikailag homogén ‚németség’-ként, illetve ‚magyarság’-ként, a nemzethez tartozást tehát vérségi-leszármazási alapon határozta meg, amihez hozzájárult a 19. század elejéről származó romantika nyugat-, liberalizmus- és kapitalizmusellenessége. Egy nemzet etnikai, tehát vérségi-leszármazási alapon történö meghatározása azonban az ország határain belül mindig exkluzióhoz, vagyis kirekesztéséhez vezet, ami mindkét esetben antiszemitizmusként jelent meg (vö. PUSCHNER 2001, BURRIN 2004, SZABÓ 2003:101ff, UNGVÁRY 2001, FISCHER 1988). S mindkét mozgalomra jellemzö volt a tekintélyelvű, autoriter kultúra, amely – elvileg a széles értelemben vett kultúrafelfogás szerint – a politikai kultúrára, szociális értékekre, s erkölcsre is kiterjedt. Mindezek erősítették az etnikailag definiált identitástudatot. Az autoriter kultúra a hatalom dicsőítésében, mint pl. a katonaság kultiválásában és a katonai erények kiemelésében is manifesztálódott (vö. KLIMÓ 2003). A különbség a két mozgalom között az volt, hogy a némettel ellentétben a magyarországi mozgalom a 20-as évek után szociális érzékenységet mutatott a falusi élet nyomora iránt (pl. HANÁK 1993: 225, UNGVÁRY 2001). A közös elveket és célokat egybevetve tehát az ártatlan ’népi’, vagy ’népies’ kifejezés helyett a németországi mozgalom mintája alapján a magyarországi mozgalomra inkább a negatívabb színezetü ’völkisch-népnemzeti’ meghatározás lenne helyesebb.

Ezután a kis kitérő után újra visszetérek a létezö szocializmusra, amelynek univerzalisztikus eszméiségével tehát, mint AGÁRDI (1993), RÉVÉSZ (1997) és STANDEISKY (2003) kutatásai is igazolják, nemhogy nem sikerült visszaszorítani a völkisch-népnemzeti gondolkodásmódot, hanem ellenkezöleg, a II. Világháború utáni rövid néhány év ‚nemzetietlen’ irányultsága után újra visszatért, mégpedig szovjet támogatással (STANDEISKY 2001, 2002, 2004). Mi több, az ezzel szorosan összefüggö és a ’nemzeti kultúra’ kihangsúlyozásán alapuló kulturnacionalizmus, amely a 60-as, 70-es évektől fokozatosan egyfajta ellenállást is jelentett a reálszocialista doktrína ellen, az igazi, ténylegesen elnyomott és elhallgattatott földalatti demokratikus ellenzék (CSIZMADIA 1995; RÉVÉSZ 1997:230ff) legnagyobb sajnálatára nyugati, elsösorban nyugat-német támogatottságot is élvezett Willy Brandt ‘keleti politikája’ (’Brandts Ostpolitik’) ideje alatt (EÖRSI 1990: 134, ENZENSBERGER 1989: 123, 133).

A ‚nemzeti kultúra’ azonban ‚affirmatív kultúrafogalom’, mert a szellemi kultúrát kiemeli a társadalom egészéböl és ezáltal „hamis kollektívummá“ emeli, „hamis értelemben“ tulajdonít neki általános érvényt, s ezzel ellentétbe állítja a valós világgal (MARCUSE 1968:61). A ‚nemzeti kultúra’ azért jelent hamis szellemi világot, mert ‚egységes, homogén nemzetközösséget’-et feltételez, ami fikció, elképzelt, tehát kulturális konstrukció, ‚imagined community’ (ANDERSON [1983] 1996), mivel vallási ill. etnikai egység hiányában csak történelmi mítoszok és egy a közösség minden tagja által akceptált történelemkép valamint szimbólumvilág szolgálhat a közösség összetartó, kohéziós tényezöjeként. A nemzetközösség már csak azért is imaginárius közösség, mert „még a legkisebb nemzetekben sem ismerik egymást annak tagjai, nem találkoznak egymással, de még csak nem is hallanak egymásról, ennek ellenére azonban mindegyiknek a fejében pontos elképzelés van arról, milyen is a közösségük“ (ANDERSON 1996:15).

Összefoglalva ez a következöket jelenti, s feltehetöen ebben rejlik a dilemma, ami ZOLTAI fentebb idézet (1970:317) mondatából kiérezhetö: adva volt ugyan egy kulturteória, amely az ‚antropológiai kultúrfogalom’ értelmében, tulajdonképpen progresszív irányba szerette volna terelni a kultúrpolitikát és a kultúpraxist, ezt azonban egy elnyomó hatalom képviseletében tette, melynek a társadalom demokratizálása nem állt szándékában. Ebben feloldhatatlan antagonisztikus ellentét rejlik. Összehasonlitásképpen: Nyugat-Németországban egy mindent átfogó társadalmi kritika alakult ki a szűk értelemben vett ‚affirmatív kultúrfogalom’-ról, melynek az is hitelességet kölcsönzött, hogy egybeesett egy alulról jövő kulturforradalmi mozgalommal is. Hosszú távon az ‚antropológiai kultúrfogalom’-mal megalapozott kulturpraxis kínálta a társadalmi integráció lehetöségét, tehát idövel, ha nem is esett még mindenhol egybe a teória a praxissal, de feltünően közelítettek egymáshoz. Magyarországon ezzel szemben nem tudott beágyazódni a köztudatba az ‚antropológiai kultúrfogalom’, nem élvezett társadalmi támogatottságot, tehát a praxis különvált maradt a teóriától, mert a kulturteóriával ellentétben a kultúrpolitika szempontjából meghatározó társadalmi réteg nagy része (kulturpolitikusok és a népi, ill. völkisch-népnemzeti gondolkozók) a társadalmi integrációt inkább egy ‚affirmatív’ értelemben felfogott, etnonacionalista, tehát völkisch-népnemzeti kulturnacionalizmustól remélték. Ehhez nemcsak a saját elnyomó hatalmuktól kaptak egyre nyíltabb támogatást, hanem ezt ráadásul a Nyugat is támogatta és legitimizálta, s így sokak szemében a nemzeti ellenállás kulturnacionalista formája jelentette a progresszív, alulról jövő ‚forradalmat’ és a társadalmi integráció lehetöségét.

Míg tehát Nyugat-Németországban 1945 és 1989 között a kulturafogalom és vele együtt a társadalom egyre nyitottabbá vált, ez Magyarországon nem tudott megvalósulni, még ha az aczéli kulturpolitika mutatott is néha hajlandóságot a nyitás és a liberalizáció felé. Magyarországon a kultúra végső soron zárt, statikus, affirmatív maradt. Ennek nem mond ellent az általad említett fogyasztói- illetve konzumkultúra sem, hiszen az is affirmatív, a társadalmon kívüli célok elérésére irányult.

T: Valószínűleg így van, különösen ami a politikai elit és az azt kiszolgáló kulturális main stream eszmetörténetét illeti, a konzumidiotizmusról nem is beszélve. De azért mégiscsak érdemes lenne végiggondolni a 80-as, 90-es évek fejleményeit, és ennek szociológiai, szociálpszichológiai, esetleg kulturszociológiai változásait. Annál is inkább, mert érzésem szerint a 80-as években a main stream kultura már nem igazán dominálta a kulturális életet, a 80-as évek derekán pedig már kifejezetten háttérbe szorította azt a második nyilvánosság. Számomra az egyik legizgalmasabb kérdés éppen az, hogy a 80-as éveknek ez a sturm und drangja miként vérezhetett el a 90-es évek elejétől kezdve?

M: Kérdés, hogy tényleg volt-e igazi Sturm und Drang?

T: Tamás Gáspár Miklós pár éve azt írta, hogy szerinte valójában nagyon kevés híve volt a rendszerváltásnak. Meg nem mondanám mekkora számot mondott, de szerintem ezt 1988-89-ben még ő is sokkal többnek látta. Vagyis valószínűleg egy nagy arányú lemorzsolódásról van szó, a rendszerváltásban való csalódásról. Ami azért érdekes, mert emlékszem egy korabeli felmérésre, ami azt vizsgálta, milyen várakozásokkal tekintenek a különböző országok lakói a változások elé. Akkor mi magyarok bizonyultunk a legszkeptikusabbnak.

M: Szerintem mégsem volt meg a társadalom nagyobb részét átfogó kulturális reform-akarat, és az affirmatív kultúrának sokkal nagyobb volt a hagyománya, illetve sokkal elevenebbek maradtak a mechanizmusai. És úgy látom, ez ma is így van. Meglátásom szerint végigvonult a létező szocializmuson is az a tendencia, hogy a kultúra lényegében távol állt a tényleges, reális világ mindennapjaitól és a ‚feledtetés’ funkcióját vette át. Ez mutatkozik meg a kultúrafogalom művészetként történő beszűkítésében, és a ’nemzeti kultúra’ hangsúlyozásában, valamint a fogyasztói- ill. konzumkultúra ’megengedésében’ egyaránt.
Kérdés, hogy annak a ’második nyilvánosság’-nak, amire utalsz, tényleg akkora lehetett-e a hatása? Ugyanis ma már szinte kutatási tényként kezelhető, hogy a volt szocialista országokban – s így Magyarországon is – a létező szocializmus végét egy etnonacionalista rendszerváltás jelentette (CLAUSSEN 2000:18). A társadalom etnonacionalista akarata tehát sokkal nagyobb kellett hogy legyen. A mai etnonacionalizmus nem egyszerűen a 19. századi elődjének az univerzális, progresszív nemzeti felszabadítómozgalmaknak a folytatása, írja WERZ (2000:6). Ma valójában nacionalizmusba öltöztetett etnikai kategóriák húzódnak a szociális, politikai konfliktusok mögött. Gyakran magukat etnikai közösségekként definiáló csoportok évszázados szenvedési és áldozati tapasztalatai szolgáltatják a politikai cselekvésük alapjait, és e jelenség dinamikája a volt szocialista országokban növekszik a leginkább. Ez a fajta konstelláció a hagyományos ideológiakritikával nem megmagyarázható. A hagyományos szociális kötődések felbomlása individuális, egyedülálló egzisztenciákat hagyott hátra, s mivel a vallásos orientációk is elvesztették érvényességüket, ezért evilági, etnovallásos formában élnek tovább, amelyben a saját csoport kultúrális és nyelvi összetartozása, mint a különbözőség ismérve kerül a középpontba. Az etnonacionalista ideológia totalitarista logikájú, mert létét az határozza meg, hogy az egyéi identitás alapjának a csoport-identitást tekinti. Mivel saját csoportjának homogenizálására törekszik, ez a másik oldalon automatikusan valamely ’idegenek’ kirekesztéséhez vezet. Az etnonacionalizmus tehát előítéletekkel teli, egyúttal azonban eredményesen képes a hétköznapok irányítására, mert orientációs sémaként szolgál a megélt zűrzavarban, amelyben a vallási és származási kategóriák hirtelen új életre kelnek. És ez azért nem tévesztendő össze a nacionalizmussal, mert az új ideológiák alapját nem a nemzet mint politikai kategória képezi, hanem egy olyan kulturális összetartozás, amely elképzelt és kitalált tradíciókban, új fajta vallásokban nyilvánul meg. Az etnonacionalizmus mint modern ideológia hétköznapi vallásként határozható meg, amelyben a szekularizáció, a nemzetképzés és a létező szocializmus ötvöződik egymással. Megkülönböztetendő a nacionalizmustól, mert nem hivatkozik semmiféle konkrét történelmi eseményre, hanem a legitimációját „önkényesen és opportunistán rabolja össze a történelemböl” (WERZ 2000:8). Mivel az etnocentrista ideológia mindig a saját csoport homogenizálásához és egy ’idegen’-nek vélt csoport kirekesztéséhez vezet, ezért sok helyen az etnocentrizmus és a modern antiszemitizmus ugyanannak az érmének a két oldala. Ez összefügg a völkisch-népnemzeti mozgalommal, amit az elöbb említettem.

Visszatérve tehát a kérdésedhez, szerintem az etnonacionalista gondolkodásmód az, ami bénítja a társadalom demokratizálási folyamatát. Ez a magyarországi jobb és baloldalon egyaránt mérvadó gondolkodásmód, bár a baloldalon egyhébb formában jelenik meg. Szerintem tehát végül is az egyik affirmatív cseberből a másik affirmatív vederbe esett a rendszerváltás utáni kultúra, melyből kiutat a (szent tabu) ’nemzeti kultura’ narratívájának lazítása és – Ulrich BECK (2004) szociológus szavaival –, a ’kozmopolita nézőpont’ jelenthet. Ugyanis a ’patrióta’, etnonacionalista kulturakoncepciók kirekesztéshez vezetnek és automatizálják, újratermelik a kirekesztést.

T: A mondottak alapján nem olyan horderejű problémáról van szó, amit akár egy a legcélravezetőbb kulturpolitikát a legkövetkezetesebben végigvivő kormány is képes lenne néhány év alatt megoldani. Arról nem beszélve – amire te is utaltál –, hogy az elmúlt másfél évtized tapasztalatai egyiket sem valószínűsítik. Ha a nemzeti kultura narratívájának feloldásához, illetve a kozmopolita nézőpont kialakulásához az előttünk álló években valami erőteljesebben hozzájárulhat, az talán még a leginkább az itteni számítógép- és internet felhasználók, hálózati kapcsolatok számának további növekedése, vagyis a digitális-kultura kiszélesedése lehet, és esetleg az EU-integráció elmélyülése. Nem mondom, hogy ezzel öszefüggésben nem tudok negatív szcenáriókat is elképzelni, de mi másban reménykedhetünk?

M: Nagyon jól rátapintottál BECK (2004) könyvének a lényegére! Ö ezt, amit Te leírtál, tehát a digitális kultura kiszélesedését, a számítógépek, internetfelhasználók számának növekedését globalizmusnak nevezi. A globalizmus egydimenzionális, gazdasági folyamat, amely a piac törvényei szerint folyik, s a neoliberális gazdasági gyarapodást szorgalmazza (2004:18). A technikai fejlődés azonban önmagában még nem garancia arra, hogy a hatása egyben demokratizáló is lenne. A globalizációt és a globalizálókat a helybeliek mint „lerohanást”, mint „megszállást” élik meg, és ellenük védekezö mechanizmusok alakulnak ki. BECK szavával „introvertált nacionalizmusok” (2004:11), vagyis etnicista, befelé forduló nacionalizmusok jönnek létre, melyek azonban egyáltalán nem veszélytelenek, sőt hatalmas erőszakpotenciállal bírnak. BECK szerint tehát éppen azért, mert a globalizmus nem mélyreható, gondolkodásbeli, hanem végül is felületes változást jelent, felszínen ugyan végbemegy egy fajta kozmopolitizálódás, s ezt ő „banális kozmopolitizmus”-nak nevezi (2004:33), ugyanakkor még mindig kivétel nélkül mindenhol „metodológiai nacionalizmus” uralkodik, ami azt jelenti, hogy senki nem tud elszakadni tudományos és strukturális szinten sem a nemzeti gondolkodásmódtól. A mélyreható gondolkodásbeli változásnak, vagyis „kozmopolita nézőpontnak” (kosmopolitischer Blick) az előfeltétele a „metodológiai kozmopolitizmus”, amely a tudományok „denacionalizálását” jelenti, s amely feltörhetné a bebetonozott nemzeti gondolkodásmódot. Ezt azonban egyelőre a „metodológiai nacionalizmus” állandóan újratermeli. A kozmopolita látásmód történelmileg éber (vagyis manipulációkra érzékenyen reagáló), reflexív, a különbözőségek finom átmenetével és kulturális ellentmondásokkal kapcsolatos társadalmi ambivalenciák dialógikus, tehát a dialógust kereső látásmódját jelenti.

Ezért igenis nagy horderejű, tehát hosszútávú problémáról van szó. Nem megoldható egy választási cikluson belül, viszont neki kell látni, mert a másik oldalon nő az erőszakra való hajlam is. Az erőszakra való hajlam abból a nézetből táplálkozik, amely a globalizációt mint az emberiség vesztét fogja fel és magát az áldozat szerepében látja. Hol az USA, hol a Nyugat, hol a kapitalizmus, hol a neoliberalizmus áldozatának a szerepében. Paradox benyomás keletkezik: valamiképpen látszólag mindenkiböl kisebbség lesz, még a többségi társadalom is üldözöttnek, idegennek érzi magát a saját országában, mivel egy hatalmas ellenséggel érzi magát szembeállítva. Dél és Kelet szempontjából a Nyugat ez az ellenség, Párizsból nézve Amerika és így tovább. Összeesküvéselméletek születnek. „Az összeesküvéselmélet gyakorlatba történő átültetése azonban a terrorizmus maga” (BECK 2004:34). Nem látom, hogy pl. Magyarországon igazán komolyan vennék ezeket az összeesküvéselméleteket. Vagy bagatelizálják őket, vagy a szőnyeg alá söprik.

T: Magyarországon – és feltételezem a többi poszt-szovjet országban – a globalizációkritikus gondolkodás szinte elhanyagolható, már-már marginális mozgalom, a globalizációellenes jobboldali összesküvéselméletek mellett. Nálunk a szélesebb közvélemény is a jobboldali sajtó hivatkozásaiból ismerheti Chomsky vagy Monbiot neveit, nem sejtve, hogy ők a közvetlen demokráciában és a szocializmusban látják a kapitalizmus alternatíváját. Ez azért alakulhatott így, mert  a szovjet-rendszerekben nem jelenhetett meg az a baloldali irodalom, ami e rezsimeket államkapitalista diktatúráknak nevezte, és természetesen a rendszerváltást követően sem mutatkozott komolyabb érdeklődés a baloldali gondolkodók iránt.
Így a globalizációkritikus gondolkodás térhódításának köszönhetően – ami viszont már de facto az interneten alapul – csak a legutóbbi években jött létre az a helyzet, ahol talán az itteni szerkesztőknek, újságíróknak, és politikusoknak is föl fogják tenni azt a kellemetlen kérdést, hogy milyen alapon nevezik magukat baloldalinak? Ha ugyanis vallatóra fognád őket, nem biztos, hogy tudnák. Szocializmust biztos nem szeretnének, mert azt az elmúlt évtizedekkel azonosítják, a szociális piacgazdaság vágyálma pedig 16 évvel ezelőtt belefoglaltatott a Magyar Köztársaság Alkotmányába.

Változás mindig onnan jön, ahonnan nem számítunk rá. Erre lehet példa az internet, s ezzel összefüggésben az, hogy egyre több fiatal tanul meg angolul, s innentől kezdve Chomsky, Toni Negri, vagy Naomi Klein írásait sem lehet többé eldugni. Ezeket a szerzőket sosem fogják tömegek olvasni, de arra alighanem alkalmasak, hogy a fiatal értelmiséget ne lehessen politikai téren olyan nagyon könnyen megvezetni. A poszt-szovjet országok EU integrációjának pozitív következménye az lehet, ha a közép-kelet európai fiatalok is elindulhatnak tanulni, nézelődni, és olyasformán végigstoppolni, bebarangolni a kontinenst, ahogy az a nyugati srácok  számára a 60-as évek óta természetes. Kérdés, hogy az EU politikusok egyáltalán odafigyelnek-e az ilyesféle apró, de a poszt-szovjet országok integrációját tekintve  mégsem egészen elhanyagolható, ha úgy tetszik, kulturális kérdésekre? Fontos e az EU politikusai számára, miként alakul a poszt-szovjet országok szellemi és politikai közélete az elkövetkező években?

M. A kérdésedet ketté választanám. Én úgy tapasztalom, hogy van Magyarországon globalizációkritikus gondolkodás is, de az is inkább a politikai jobboldalról vagy szélsőjobbról jön. Legjelesebb képviselője, Szalai Erzsébet, a köztudottan baloldali szociológusnö is évek óta sajnálja, hogy a magyarországi baloldal átengedte a globalizációkritikát a szélsöjobbnak.

T: Én nem véletlenül különböztettem meg a globalizációkritikus gondolkodást, ami a világon mindenütt antirasszista, antikapitalista, és baloldali – így Magyarországon is – és a globalizációellenességet, ami nacionalista, rasszista, és valóban a burkolt vagy kevésbé burkolt szélsőjobb szellemi terméke. Amikor Szalai Erzsébet azt mondja, hogy a magyarországi baloldal átengedte a globalizációkritikát a jobboldalnak, akkor ő a parlamentben helyet foglaló baloldalról beszél (az MSZP-ről), és nem pedig arról a parlamenten kívüli globalizációkritikus mozgalomról, amit mindennek lehet nevezni – zöldnek, balnak, harmadik utasnak, alternatívnak, anarchistának – csak jobboldalinak nem. A szélsőjobb pedig nem globalizációkritikikát gyakorol, legfeljebb globalizációkritikus gondolkodókra is hivatkozik. Kiollóznak megállapításokat, érveket és ezek lebutított vagy összefüggéseikből kiragadott verzióit felhasználják az irományaikban.
Ezzel szemben a parlamenti baloldal – ami, ahogy magad is mondtad, időnként még a nyugati konzervatívoknál is jobboldalibb, és legradikálisabb pillanataiban sem baloldalibb, mint Tony Blair –, olyan szinten nem reagál arra, ami az elmúlt 40-50 év baloldali gondolkodásában bekövetkezett, mintha Noam Chomsky, Susan George, Michael Hardt és Antonio Negri, Naomi Klein, George Monbiot, vagy  Szalai Erzsébet sosem publikált volna egy sort sem. Hogy Rudi Dutschke-t, Abbie Hoffmant, Guy Debord-t már ne is említsem. Porto Alegre, Társadalmi Világfórum, közvetlen demokrácia, demokratikus szocializmus, ezek a magyar parlamenti baloldal számára nem létező dolgok. A magyarországi szociálliberális sajtó ugyancsak ellentmondásos, mert  miközben a liberális újságírók következetesen – és attól tartok tudatosan – egybemossák a globalizációkritikát a globalizációellenességgel, addig a baloldali sajtónak léteznek olyan megnyilatkozásai, amelyek azt egyértelműsítik, hogy náluk léteznek újságírók akik tisztában vannak a neoliberalizmus problémáival, mégsem érzik magukat abban a helyzetben, hogy baloldali parlamenti politikusainkat szembesíteni próbálják vele.

M. Ennek ellenére sok értelmes érv is előfordul ebben a kritikában, viszont a legnagyobb veszélye, hogy a kritika utolsó eleme a szélsőjobb gondolkodásmódnak megfelelően az összeseküvéselméletbe torkollik. Nyilván azt sem tudják sokan Nyugaton, hogy a globalizációkritika egy másik jeles képviselöje, s németországi konferenciák gyakori vendége, Dr. Csath Magdolna 2002-ben a MIÉP szélsöjobb párt szineiben indult az önkormányzati valasztásokon.

T: Dr Csath Magdolna nevével még sosem találkoztam a magyarországi glob.krit sajtóban úgyhogy nem tudom minek alapján kellene őt a globalizációkritika szerzőjének tekintenünk.

M: Dr. Csath Magdolnával és az összeesküvéselméletekkel kapcsolatban elég, ha bekapcsolod a közszolgálati Kossuth Rádiót minden vasárnap reggel. Ezzel nem azt állítom, hogy Dr. Csath Magdolna gyártja az összeesüvéselméleteket, de a fórum, ahol ő rendszeresen megjelenik és amelyet személyével legalizál, az igen.

T: Igen, ha Dr. Csath nevére rákeresel a hálón, akkor egyértelmű, hogy ő jobb-, illetve  szélsőjobboldali orgánumokban publikál, és sajnos a közszolgálati Magyar Rádió vezetése az elmúlt években jobboldali volt, akik alig burkoltan pártrádióként működtették, különösen a Kossuth adót. Ez az itteni média-törvény csődje, tekintve, hogy most már a második parlamenti ciklus során nem változott ez a nyilvánvalóan abszurd helyzet. Viszont, ha Szalai Erzsébet nevét írod be az internetes keresőkbe, akkor nemcsak szociálliberális main stream orgánumokat kapsz, hanem glob.krit oldalakat is. Dr Csath nevére a magyar Indymedián egyébként – megnéztem – egyetlen találat sem érkezik. Ami nemcsak azt jelenti, hogy nem publikál glob.krit fórumokon, hanem hogy ezeken mégcsak nem is hivatkoznak rá. Szóval ez két egymástól nagyon különböző világszemlélet, bár a neoliberálisok szeretik egybemosni őket, azzal riogatva a tájékozatlan  újságolvasót, hogy ezek mind szélsőségek.

M: A másik kérdés a kapcsolattartás és a tapasztalatcsere. Ez az utóbbi években már nem egyirányú folyamat, tehát nemcsak egyre több posztkommunista országból származó fiatal tanul Nyugat-Európában, hanem megindult egy a volt szoc. országok irányába történö áramlás is, egyre többen szeretnének ott tanulni. Láthatóan nőnek az olyan anyagilag támogatott programok, pályázati kiírások száma is, amelyek pl. a fiatalok cseréjét szolgálják. Mindez ugyanakkor kulturpolitikai szempontból egészében véve véletlenszerűen és strukturálatlanul történik, és döntéshozatali szinten elképesztö az informálatlanság. Ha megengeded, idézem egy a Rheinischer Merkur-ban megjelent Nádas Péterrel készült és 2005 április 28-án megjelent interjú egy mondatát. Arra a kérdésre, hogy a nyugat-európaiak érdeklödnek-e a Közép-Kelet és Kelet-Európa iránt és értik-e az ottani folyamatokat, Nádas a következöket válaszolta: „Nem, nem érdeklödnek és ennek megfelelöen informálatlanok, mégpedig olymértékben, hogy az ember csak csodálkozni és nevetni tud. Igazán nevetni azonban mégsem tud, hiszen a nyugat-európaiak döntéseket is hoznak.”
Ezzel a mondattal visszatérnék a kezdeti kérdésedre, amely a ’Befogadó Európa? – Látóhatár 2020’ (Inclusive Europe? – Horizon 2020), tehát az utóbbi idők legnagyobb Európai szintü kulturális konferenciájával volt kapcsolatban. Annak ellenére, hogy a koncepció egyértelműen a ’kirekesztés és befogadás’ volt, a konferenciára nagymértékben a problémák szőnyeg alá söprése volt jellemzö. Így pl. a budapesti föpolgármester az egyik workshopon nem átallotta kijelenteni, hogy „Budapesten nincsenek etnikai jellegű problémák” és sajnos nemigen került szóba az egyik legnagyobb veszély, az etnonacionalizmus és az antiszemitizmus sem. Pedig ha a többszáz magasrangú résztvevöt szenzibilizálták volna ezekre a kérdésekre, akkor két kaviáros szendvics között csak az ablakon kellett volna kinézniük, hogy észrevegyék a ’zsidó-szdsz’ feliratokat.

T: A főpolgármestert abból a szempontból meg tudom érteni, hogy Budapesten talán még valóban nincsenek olyan súlyos etnikai problémák, mint a most már huzamosabb ideje tartó vajdasági magyar-verések, és az is igaz, hogy nem magyarországi városokban gyújtogattak autókat heteken át külvárosi fiatalok. A ’zsidó-szdsz’ feliratokat pedig egyébként az F-et horogkereszttel helyettesítő Fidesz feliratok viszonozzák, amivel koránt sem azt állítom – amit a főpolgármester –, hogy nálunk nincsenek etnikai jellegű problémák. A legnagyobb probléma valószínűleg az, hogy most kellene elkezdeni foglalkoznunk ezekkel az ügyekkel, ameddig még lehetőségünk van rá, hogy kulturálisan kezeljük a halmozódó feszültségeket. És egyetértek veled, ehhez tágabb értelemben kell felfognunk a kulturát, és a kultúra-politikát. Az eddigieknél komolyabb összegeket kellene költenünk az oktatásra, egészségügyi és szociális ellátásra, és a – szűkebb értelemben vett – kultúrára is (nyomtatott és elektronikus sajtó, könyvkiadás, film, színház, zene stb), miközben azt is át kellene gondolnunk, hogy mire miért, és mennyit költünk. Most ugyanis az a helyzet, hogy pazarlunk. Köztéri politikai emlékműveket állítottunk föl úton-útfélen (lassan többet, mint a Rákosi-Kádár korszak négy évtizede alatt együttvéve!), politikai propagandakampányokat finanszírozunk – és nemcsak a képviselőválasztásokat megelőző hetekben, hanem teljes kormányzati ciklusokon át  (plakátok, újságok, filmek, tűzijátékok, bálok, koncertek, haditechnikai bemutatók, tankönyvek stb) –, államközi kulturális cserékre költünk, nem pedig a különböző társintézmények közötti folyamatos együttmüködések kialakítására, miközben egy olyan közszolgálati tájékoztatási rendszert, és egy olyan oktatási rendszert tartunk fenn, ami nem a társadalmat, hanem a mindenkori politikai elit igényeit szolgálja. Végre valahára nem ártana rájönnünk, hogy a rendszerváltás nemcsak a kommunizmusnak hazudott államkapitalizmus leváltását jelentette, hanem annak megerősítését is, hogy semelyik korábbi berendezkedéshez nem kívánunk visszatérni.

Irodalom

AGÁRDI Péter (1993): Közelítések a Kádár-korszak müvelödéspolitikájának történetéhez. [1993] In: Agárdi Péter (1977), Müvelödéstörténeti szöveggyüjtemény II/2, 1945-1990, JPTE-FEEFI, Bornus Pécs, 711-744.

ANDERSON, Benedict (1996): Die Erfindung der Nation. Zur Karriere eines erfolgreichen Konzepts. Campus, Frankfurt/ New York (eredeti cím: Imagined Community. Reflections on the Origin and Spread of Nationalism, Verso, London, 1983).

BECK, Ulrich (2004): Der kosmopolitische Blick. Oder: Der krieg ist Frieden, Suhrkamp, Frankfurt/ M.

BURRIN, Philippe (2004): Warum die Deutschen? Antisemitismus, Nationalsozialismus, Genozid, Propyläen, Berlin.

CLAUSSEN, Detlef (2000): Das Verschwinden des Sozialismus. Zur ethnonationalistischen Auflösung des Sowjetsystems, in: Kritik des Ethnonationalismus, Hannoversche Schriften 2, hrsg. von Detlef CLAUSSEN/ Oskar NEGT/ Michael WERZ (2000), 16-41.

CSIZMADIA Ervin (1995): A magyar demokratikus ellenzék (1968-1988). Dokumentumok. T-Twins, Budapest.

ENZENSBERGER, Hans Magnus (1989): Ungarische Wirrungen (1985). In: Ach Europa! Wahrnehmungen aus sieben Ländern. Mit einem Epilog aus dem Jahre 2006. Suhrkamp, Frankfurt a.M., 121-176.

EÖRSI Istán (1990): Az elfojtás- és elfojtása, in EÖRSI István (1997): A szabadság titokzatos bája. Esszék, kritikák, portrék, Palatinusz, Budapest 119-135.

FISCHER, Rolf (1988): Entwicklungsstufen des Antisemitismus in Ungarn 1867-1939. Die Zerstörung der magyarisch-jüdischen Symbiose, Südosteuropäische Arbeiten, 85, Hrsg. Mathias BERNATH/ Karl NEHRING, R. Oldenbourg, München.

GLASER, Hermann (1985): Kulturgeschichte der Bundesrepublik Deutschland, 3 Bde., Bd. 1, Zwischen Kapitulation und Währungsreform 1945-1948, Büchergilde Gutenberg, Frankfurt/ Main.

HANÁK Péter (1993): Alkotóer? és pluralitás Közép-Európa kultúrájában. In: GLATZ Ferenc (szerk.), Európa vonzásában. Emlékkönyv Kosáry Domokos 80. szülésnapjára. MTA Történettudományi Intézete, Budapest, 219-230.

HROCH, Miroslav (2002): Ethnonationalismus – eine ostmitteleuropäische Erfindung? Oskar-Halecki-Vorlesung 2002, Jahresvorlesung des GWZO, Universitätsverlag, Leipzig.

KLEIN, Armin (2003): Kulturpolitik. Eine Einführung. Leske+Budrich, Opladen.

KLIMÓ, Árpád von (2003): Nation, Konfession, Geschichte. Zur nationalen Geschichtskultur Ungarns im europäischen Kontext (1860-1948). Südosteuropäische Arbeiten, 117, Hrsg. Edgar HÖSCH/ Karl NEHRING, R. Oldenbourg, München.

MARCUSE, Herbert (1937): Über den affirmativen Charakter der Kultur, in MARCUSE, Herbert (1968): Kultur und Gesellschaft I, S. 56-101 (elöször megjelent in: Zeitschrift für Sozialforschung VI/ 1, Paris 1937).

MARGÓCSY István (2004): Nép és irodalom, Tézismondatok és alapkérdések, in: Élet és Irodalom, 49. évfolyam, 02. szám, 2005. január 14, 17-22.

PUSCHNER, Uwe (2001): Die völkische Bewegung im wilhelminischen Kaiserreich. Sprache, Rasse, Religion. Wissenschaftliche Buchgesellschaft, Darmstadt.

RADNÓTI Sándor (1992): A populizmusról. „Most hirtelen téli mesék rémei kielevenednek.“ (Széchenyi Ágnes interjúja Radnóti Sándorral), in: Kritika, 1992 június, 6-11.

-  (2000): Ethnos és démosz, in: A picknick. Írások a kritikáról, Magvetö, Budapest, 213-226.

RÉVÉSZ Sándor (1997): Aczél és korunk. Sík, Budapest.

SZABÓ Miklós (2003): Az újkonzervativizmus és a jobboldali radikalizmus története (1867-1918), Új Mandátum, Budapest.

TAMÁS Gáspár Miklós (1992): „.... Ahogyan az ember forgószélben viselkedik...“ (Széchenyi Ágnes interjúja Támás Gáspár Miklóssal), in: Valóság, 1992 április, 78-92.

STANDEISKY, Éva (2001): Bünbocsánat. Erdélyi József pere és költöi rehabilitálása, in: 2000, 2001. június, 49–62.

-  (2002): Üldözött értelmiségiek a kora Kádár-korszakban Zsigmond Gyula, Püski Sándor és társaik pere, (Esettanulmány), in: Évkönyv X./ 2002, Budapest, 1956-os Intézet, 169–190.

-  (2003): Kultúra és politika Magyarországon (1945-1956), in: Társadalom és kultúra Magyarországon a 19–20. században. Tanulmányok. Szerk. Vonyó József. Pannónia Könyvek–Magyar Történelmi Társulat. Pécs, 121–137.

-  (2004): A népi írók és a kultúrpolitika az 50-es években, in: Múltunk, 2004/ 1, 48-81.

UNGVÁRY Krisztián (2001): Értelmiség és antiszemita közbeszéd, in: Beszélö, 2001 június, 74-92.

WERZ, Michael (2000): Verkehrte Welt des short century. Zur Einleitung, in: Kritik des Ethnonationalismus, Hannoversche Schriften 2, hrsg. von Detlef CLAUSSEN/ Oskar NEGT/ Michael WERZ (2000), 6-15.

WILLIAMS, Raymond (1972): Gesellschaftstheorie als Begriffsgeschichte. Studien zur historischen Semantik von ‚Kultur’, Rogner & Bernhard, München (eredeti cím: Culture and Society 1780-1950, Chatto & Windus, London, 1958).

ZOLTAI Dénes (1970): Müalkotások befogadásának tipologiája mint esztétikai és mint müvelödéspolitikai probléma, in: MTA II. Oszt. Közl. 19., 317-323.