A KULTÚRPOLITIKA NEM TÉMA
AZ EURÓPAI CSATLAKOZÁS FEJEZETEI KÖZÖTT
Marsovszky Magdolna és várnagyTIBBI e-mail beszélgetése
2003 január - április
 

Marsovszky Magdolna Budapesten született, 24 éve él Németországban, ahol művészettörténet és kulturális menedzser diplomát szerzett. Jelenleg szabad foglalkozású kultúra és médiakutatóként publikál cikkeket, illetve dolgozik különböző projekteken. 7 éve folytat civil munkát a németországi Kultúrpolitikai Társaság Bajor szekciójának vezetőségében. Kutatásai középpontjában a magyarországi kultúra, a kultúra- és médiapolitika, kulturális globalizáció, európai integráció, valamint a rasszizmus – és ezen belül az antiszemitizmus – és a kultúra kapcsolata állnak. Ahogy ő maga mondja "a legfőbb kérdés számomra évek óta az, hogy mi a kultúrpolitika, mint társadalompolitika feladata a 'kultúra-konfliktus-prevenció' témakörében, tehát, hogy milyen kultúrpolitikai intézkedésekkel lehet az esetleges kultúrharcoknak elejét venni és ezzel egyúttal a civil társadalmat és a demokráciát erősíteni. Nemzeti identitásom nincs, európai van."

T: December 10-én Kertész Imre Nobel-dijának átadása előtt alig néhány órával Sík Endre szociológus, a Nemzetközi Migráció- és Menekültügyi Kutatások Központjának igazgatója , az emberi jogok világnapja alkalmából a Magyar Sajtó Házában tartott sajtótájékoztatót az idegen-ellenesség mértékének alakulásáról szóló felmérések eredményeiről. A legutóbbi, 2002 októberben végzett vizsgálat – amelyet a menekültügyi főbiztosság megbízásából a Tárki készített – arról tanúskodik, hogy Magyarországon növekedett az idegenellenesség. Egy 1998-as nemzetközi kutatás keretében a volt állam-szocialista országok közül hazánkban mérték a legerősebb idegenellenességet. Egy másik, 1999-ben készült felmérés harminc európai országot hasonlított össze, és arra a megállapításra jutott, hogy nálunk a legalacsonyabb a hajlam a vallási és etnikai kisebbségek elfogadására. (1990-ben huszonnégy államot vizsgáltak, Magyarország akkor még a tizenkettedik volt a sorban.) A legnagyobb ellenszenvvel az araboknak és a cigányoknak kell megküzdeniük. Mit szólsz ezekhez az adatokhoz?

M: Sajnos nem lepnek meg. Évek óta figyelemmel kísérem a magyarországi helyzetet, úgyhogy világos képem van róla. De szívesen differenciálnék az idegengyűlölet és a között, amikor egy társadalom a saját állampolgárait rekeszti ki, mint pl. a cigányellenesség és az antiszemitizmus eseteiben, bár mindegyik az adott társadalomban létező problémákra vezethető vissza. Az első esetben a bevándorlókkal kapcsolatos érzésekről van szó, a másikban faji alapon való megkülönböztetésről, ami nem idegenek ellen irányul, tehát ez egy konstruált idegenségi állapot. Én főleg a magyarországi antiszemitizmust kísérem figyelemmel, mert ez számomra a legmegfoghatatlanabb, mivel nemcsak a zsidók, vagy annak véltek ellen irányul. Ugyanis, ha megfigyeljük a zsidózás kódjait, megtaláljuk ebben a világszerte ismert sztereotípiák teljes palettáját, pl. hogy liberálbolsevikok, kozmopoliták, nemzetközi emberek…

T: Bocs, de mit jelent az, hogy nemzetközi ember? Ez nem ugyanaz, mint a kozmopolita?

M: A "nemzetközi ember" mint antiszemita szitokszó már Németországban is megjelent 1918-19-ben a Tanácsköztársaság kikiáltása körüli és előtti forradalmi időkben (ennek Brigitte Hamann, Bécsben élő történésznőnél is utána lehet olvasni). És egyébként nemcsak ez a kifejezés, hanem néhány további is kísértetiesen hasonlít a mai Magyarországon használt szitokszavakhoz, pl: "nem igazi német", "a nép ellensége", "belső ellenség", "hazaárulók", akik hozzájárultak a Birodalom összeomlásához s aminek a következtében Németországot ráadásul a győztes nagyhatalmak a "szégyenteljes Versailles-i Békével" a "nemzetközi zsidóságnak" szolgáltatták ki stb. A "nemzetközi ember" kifejezést Csurka használta az 1999-es március 15-i beszédében a Hősök terén, amikor Szabó Dezső 1938-ban megjelent A végzet ellen című könyvéből idézett. Tudtommal Szabó Dezső annak idején nemcsak a zsidókat, hanem a németeket is "nemzetközi ember" címszóval illette, Csurka ellenben kizárólag a zsidókkal kapcsolatban használta. Miután a beszéde következtében antiszemitizmussal vádolták, a rákövetkező Vasárnapi Újságban azzal védekezett, hogy félreértés lenne beszédét valamely csoport elleni támadásnak nyilvánítani, mert – mint mondta – nemzetközi embernek lenni nem származás, "hanem elfajzás kérdése".
Csurka ezen interjúját több szempontból meghatározónak tekintem. Először is tudtommal itt használta először az "elfajzás" szót, ami ugye a német "Entartung" megfelelője. Másrészt itt hangzik el először az antiszemita támadások célpontjaként egy konkrét személy neve. Tehát a közszolgálati rádióban (!!) 1999 március 21-én az antiszemita uszításban az „elfajzás” kifejezés gondolattársításaként név szerint említenek egy nem kívánatos személyt (nem érdekes, hogy kit). Miután ezt az ingerküszöböt is sikerült Csurkának, s az ezt reflektálatlanul hagyó akkori kormánynak átlépnie, hiszen elhatárolódás nem történt, az én megfigyelésem szerint nagyjából akkortól kezdődtek a kurziválások a Frankfurti Könyvvásárral kapcsolatban. Tehát a támadások azon írók ellen, akik állítólag a budapesti "liberális" (tehát zsidó) irodalmat  képviselték volna. Akkoriban többször hallottam a "nemzetközi ember" kifejezést is, de legutóbb az Éjjeli Menedék 2002 november 24-i adásában is elhangzott, amikor ezt Kertész Imre kapcsán említette a műsorvezető, Matuz Gábor.
És aztán akadnak speciálisan a magyar viszonyokra konstruált kódok is a szitokszavak között, pl.: „urbánusok”,  „Aczél unokái”, „ál-magyarok”, és – az adott kornak megfelelően –  „egyenes leszármazottai a szovjet-cinkosoknak, a hóhéroknak, a sortüzezőknek, a magyarság tönkretevőinek” (ez utóbbiakat szintén Csurka mondta), ál-liberálisok, férgek, akik belülről rágják "édes hazánkat" és akiket a tavaszi nagytakarításnál ki kell irtani (Torgyán), vagy „nemzetellenes erők” „a globalizáció kellékei”. Úgyhogy az derül ki, hogy az egész magyar baloldalt zsidó kódokkal szidalmazzák politikai ellenfelei. Kövér kirohanásai a szellemi homelessek és strigák ellen szintén olyan politikai és kultúrpolitikai szövegkörnyezetben hangzottak el, hogy ezeket is e listához lehet függeszteni.

T: Közbevetőleg jegyezném meg, hogy a striga nem stricit jelent, mint azt valószínűleg sokan feltételezik – ami ebben az esetben törvénytelen területen működő üzletemberre utalna –, hanem boszorkányt. A középkori jog azokat a boszorkányokat nevezte így, akikről azt feltételezték, hogy mágikus képességeiket az ördöggel való szexuális partnerkapcsolatuknak köszönhetik, szemben a maleficákkal, akik egyszerűen csak méregkeverők, rontók, jövendőmondók voltak, de pl. nem tudtak a levegőben repülni. A boszorkány szó, a magyarban akkor még nem létezett, ennek ugyanis a török nyomni szó az alapja, ami azonos a baszni, ill. a baszás szótövével is (bizonyos területeken a boszorkányt még ma is baszorkánynak mondják). További érdekesség, hogy a középkori joggyakorlat a strigákat ítélte meg enyhébben – Rothar, longobard király 643-ban pl. már a létezésüket is tagadta, Nagy Károly pedig 787-től halállal büntette a strigák meggyilkolását –, s nálunk is épp a rájuk vonatkozó szankciókat törölte el Könyves Kálmán. Mindazonáltal az tényleg nagyon érdekes, hogy itt most ilyen archaikus fogalmak kezdenek keveredni az olyan új dolgokkal, mint mondjuk a globalizáció.

M: Hát igen, mert amikor Orbán a nemzetközi tőke kormányáról beszélt – 2002 tavaszán –, akkor ő természetesen a 'gazdag zsidó' sztereotípiájára játszott rá, s mikor a katolikus egyház a szélső liberálisoktól óvta az országot, akkor tisztában kellett volna lennie azzal, hogy a liberális szó tán a legrégebbi antiszemita szitokszó Magyarországon. Tehát az embernek olyan érzése támad, hogy itt szerintük egyetlen kérdés képez az ország társadalmában szakadékot, nevezetesen a "zsidó (-bérenc) vagy nem zsidó (-bérenc)" kérdése. Vagyis a '98-as választások után az Orbán-kormány már egy amúgy is meglévő antiszemitizmusra tett rá még egy lapáttal. Ők ugyanis egy olyan 'értékorientált' kultúrpolitikát kezdtek ’98 után, melynek alapja a kultúra etnikai alapon történő meghatározása. Tehát egy kulturális etnocentrizmus. Ennek a kiindulópontjában a ’nép’ nem-demokratikus meghatározása áll, tehát, hogy ezt a kifejezést az ’ethnos’, s nem pedig a ’demos’ eredetre vezették vissza. Ebben az értelmezésben a társadalom nem a szabad és egyenrangú polgárok összessége, hanem egy olyan imaginális közösség, melynek kohéziós ereje a származásában, a kulturális hovatartozásában rejlik. Ennek megfelelően az etnikai alapon történő kultúra-meghatározás kiindulópontját egy organikus, a magyarságban immanensen rejlő specifikus karakter képezi, amiből – s csak abból (!) – fejlődnek ki az igazi magyar kulturális értékek. Ehhez igazította az Orbán-kormány az ország belső és külső kommunikációját is. Mivel azonban ez nem egy integratív, hanem egy kizárásos kultúrafogalom – tehát nem mindenki egyesítésére, hanem valakik egyesítésére és a többiek kizárására, szerepük, befolyásuk csökkentésére, visszaszorítására irányul –, ezért ez nagymértékben hozzájárult a rasszizmus növekedéséhez is.
A belső kommunikációnak része volt pl. a hírhedt Grespik féle kultúrtörténeti értekezés a magyarság DNS-éről (s Grespik épp e cikk megjelenése után lett Budapest "főispánja"!), amihez hozzájárult a magyarság felsőbbrendűségének ábrázolása, amit pl. a Sacra Corona c. filmben egy isteni legitimációval is igyekezett ellátni ez a kultúrpolitika. Ami szerintem azért félelmetes, mert ezzel valójában a (völkisch-) népnemzeti ideológiát kezdték el  restaurálni és újra előtérbe állítani.*

T: Mielőtt megkérdezném, hogy mit lehetne és kellene tennünk, mi a kivezető út, érdemes lenne a magyarországi antiszemitizmus és népnemzetiség gyökereiről is beszélnünk. Annál is inkább, mert a 60-as, 70-es, 80-as években azt gondoltuk volna, hogy ez már a múlt, mivel a háború utáni nemzedékek – ahogy a világ nyugati felében, nálunk is – egész másképp szocializálódott, mint a szüleik és a nagyszüleik. Így az ilyesfajta anakronizmusok újravirágzása a 90-es évek Magyarországán inkább mintha a társadalmi kohézió meggyöngülésével, a társadalom elhanyagoltságával, frusztráltságával, elvadulásával lennének összefüggésbe hozhatók. Ebben az esetben mi itt most a rendszerváltás egyik problémájáról beszélnénk. Te azonban több cikkedben is szóvá tetted, hogy – ami az antiszemita és népnemzeti közbeszédet illeti –, szerinted létezik egyfajta folytonosság, ami messzebbre vezethető vissza. Akkor viszont a probléma is súlyosabb, mert a gyökerei a Monarchia összeomlásáig, vagy azon is túlra nyúlnak vissza**. Gondolok itt a felemás, és esetleg még a szomszédainkénál is kevésbé átütő modernizációra, illetve annak hiányára, az övékénél is gyengébb demokratikus hagyományainkra, vagyis egy csomó olyasmire, aminek következményei esetleg csak most hatnak ránk vissza, miközben mi még mindig azt gondoljuk magunkról, hogy – az osztrákokat leszámítva – a térségben mi vagyunk a legfejlettebbek és a legeurópaibbak.

M: Igazad van, az antiszemitizmus gyökerei régebbre nyúlnak vissza, így már a Trianoni Békeszerződés után felerősítette az elvesztett területek miatti nemzeti önsajnálat azt a nemzeti mítoszt, ami viszont az antiszemitizmusnak jó táptalajt jelentett. Ennek óriási irodalma  van, ahogy annak is, hogy létezett-e antiszemitizmus a szocializmus alatt. Ez egy paradox helyzet volt, mert ugyan a kommunista párton belül igenis volt antiszemitizmus, ugyanakkor a marxizmus az antiszemitizmus eltűnését hirdette. Én is hallottam gyerekkoromban olyan kijelentést, hogy pl. a kommunisták között különösen sok a zsidó. Ennek az állt a hátterében, hogy sokan akik túlélték a holocaust poklát, a gettót, vagy a bujkálást, a Vörös Hadseregben a nácizmus alóli felszabadító sereget látták, és ebben igazuk is volt. Az én szüleim, nagyszüleim, akik nem voltak zsidók, ezt ők is ugyanígy látták. Más kérdés, hogy nem láthatták előre, mivé fog alakulni ez az egész. Tehát a probléma nagyon összetett és érzékenyen kell megközelíteni.
Ugyanakkor 45 év alatt a fasiszta múlt feldolgozása nem történt meg. A fasizmus Magyarországon többnyire mint kívülről jövő erőszak jelent meg, és kialakult egy olyan mítosz is, hogy a magyarok inkább rejtegették a zsidókat, mintsem közrejátszottak a deportálásukban, ami így nem igaz. Nemrég jelent meg Németországban  Az utolsó fejezet / A magyar zsidók 1944/45-ös tömeges legyilkolásának politikája és ideológiája című könyv (a cím most az én fordításom, mert ez magyarul nem jelent meg), amiben a Christian Gerlach és Götz Aly szerzőpáros azt a kérdést vizsgálja, hogy hogyan jöhetett létre az a destruktív dinamika, ami 1944 nyarán majdnem fél millió magyar zsidó deportálásához vezetett. Arra az eredményre jutnak, hogy adott volt magyar részen egy a németekéhez mérhető alapos, hivatalnoki következetesség, ami a 'gyümölcsöző' német-magyar munkamegosztást lehetővé tette. A deportálások kulcsa tehát magyar kézben volt, s mint írják, aktív magyar részvétel nélkül nem vált volna lehetségessé. Azt, hogy a magyar fél miért volt ennyire aktív, a szerzők a hazai zsidóellenességre vezetik vissza, amely legkésőbb az első világháborút követően a magyar politikai kultúra részévé vált.
Minderről a pártállami keretek közt nem esett szó, tehát egyrészt "befagyasztották" a múlt feldolgozását, másrészt az elhallgatásnak kedvezett az a kohéziós erő is, hogy 56 után a közös ellenség a társadalom számára a szovjet-rendszer lett, ami miatt a társadalmon belül egymással szemben nagyobb toleranciát lehetett észlelni. Kohéziós erőként hathatott a nemzeti mítosz növekedése is, mint az ellenállás egy fajtája.
A rendszerváltás után megszűnt az antiszemitizmus eltűnését hirdető marxista ideológia, és megszűnt a szovjet-ellenségkép társadalmi kohéziós ereje is. Maradt viszont a nemzeti mítosz, amihez Magyarországon hagyományosan kapcsolódott az antiszemitizmus. Mivel a nemzeti mítoszra rájátszott az első szabadon választott kormány, kezdett felengedni lefagyasztottságából az antiszemitizmus. Antall pl. túl későn határolódott el a szélsőjobbtól (de legalább elhatárolódott), s így annak volt ideje kifejlődni. Azóta én konzervatív oldalon határozott elhatárolódást nem hallottam. Az újjáéledő antiszemitizmusban nyilván szerepet játszott az identitás-zavar, amely természetes volt hiszen a diktatúrából, egy paternalista társadalomból kellett volna hirtelen 'átmenni' a demokráciába, ami persze nem ilyen egyszerű. Az identitáskeresésnél stratégiai szerepe lett volna a kultúrának, s itt támadt is egy piaci hézag, amit az Orbán kormány sikeresen kihasznált és a maga víziójával töltött ki.
Fontos aláhúznom tehát, hogy a modern antiszemitizmus gyökere nem annyira a hagyományos antijudaizmusban keresendő, mint az entnocentrizmusban. A kulturális etnocentrizmus ugyanis kizárásos fogalom, ami automatikusan u.n. ’ingroup’-ok es ’outgroup’-ok létrejöttéhez vezet, vagyis olyan csoportok képződéséhez, melyek egy része ’beavatottnak’, másik része ’kirekesztettnek’ számít, tehát végső soron ellenségkép konstrukciókhoz, a vélelmezetten homogén kultúrájú ’beavatottakkal’ szemben. Az sem mellékes, hogy, mivel a ’beavatottak’ csoportja nem feltétlenül helyezkedik el teljes egészében az adott országhatárokon belül, a (kultúrális) etnocentrizmusból következik a revansizmus gondolata is (így Magyarorszag eseteben a Nagy-Magyarország-mítosz, vagy Románia esetében a Nagy-Románia mítosz stb). Mind a nacionalizmus-kutatás, mind az antiszemitizmus-kutatás megegyeznek abban, hogy azok az ellenségképek, amelyek a (kultúrális) etnocentriuzmusból fejlődnek ki, általában és elsősorban a zsidók ellen irányulnak, legalábbis Közép-Európában. Az antiszemitizmus specifikuma az, hogy nem elégszik meg a zsidókkal szembeni bizalmatlansággal és gyanakvással, de egyfajta világnézetté is válik, ahol a zsidók a ’Gonosz’, a ’rossz szellem’, a ’rossz akarat’ megtestesítői, akik örök harcban állnak a ’Jóval’. Így a zsidók egy a nemzeti identitással szemben álló ’antiidentitás’ megtestesítőivé válnak e világképben. Ebből a démonizálásból keletkezik a ’misztikus zsidó’, mint kultúrális-konstrukció, ami az u.n. ’projektív antiszemitizmus’ forrása. Ezen a ponton azonban az antiszemitizmusról már mint ’kultúrális kódról’ beszélhetünk – ami Shulamit Volkov kifejezése***– , s ez azt jelenti, hogy az antiszemitizmus nemcsak a zsidók, vagy az annak véltek ellen irányul, hanem mindazok ellen, akik a ’haza és a vérrel áztatott szülőföld mítoszával’ szemben a kozmopolitizmust, az urbanizmust és az intellektualitást testesítik meg. A magyarországi antiszemitizmust tehát én is egy kultúrális magatartásformának tekintem. Létezik egy kulturális etnocentrizmus, amiből levezethető az identitás/antiidentitás probléma, ami egy olyan kultúrharchoz vezet, melynek lényeges eleme az antiszemitizmus. Úgyhogy szerintem ezen a ponton is mielőbb kutatásokat kellene kezdeni, hogy aztán megfelelő kultúrpolitikai stratégiákat lehessen felállítani, amelyek a társadalmi integrációt és demokratizálási folyamatot erősíthetnék.

T: Szerinted mi az aminek a magyar kultúrában a rendszerváltást követően alapvetően változnia kellett volna, és mi az, ami nem változott, vagy legalábbis nem a jó irányba változott?

M: A kérdést két részre bontanám. Az egyik az európai, a másik a magyar kontextus.
Előbb azonban azt szeretném tisztázni, ami már talán eddig is kiderülhetett, hogy én a kultúrát egy tágabb, antropológiai értelemben fogom fel, miszerint a kultúra az emberi cselekedetek és kinyilatkoztatások összessége. Kultúrának tekintem a társadalom különböző megjelenési formáit – a nyelvét, kultjait, kapcsolatait, a morális meggyőződéseit, életformáit, ökonómiai cserekapcsolatait stb. –, amelyek egymással szoros összefüggésben állnak. A kultúra nagymértékben közrejátszhat az önreflexiós készség növelésében, s így pl. a demokrácia erősítésében, az emberi jogok megvalósításában, a béke biztosításában, a szegénység legyőzésében, a természeti tartalékok megőrzésében stb. Ennek ellenére a kultúra szinte nem téma az európai csatlakozás fejezetei között, és határozottan nemzeti belügynek számit, ahelyett, hogy a kultúra és a kultúrpolitika lenne a csatlakozási folyamat hajtóereje. Ez szerintem egy óriási mulasztás, mert ez nemcsak magyar, hanem közép-európai, sőt európai, és globális probléma is.
Az elmúlt 10 év két valódi háborúját kulturális háborúk, kultúrharcok előzték meg. Ilyen volt a tálibok általi szoborrobbantás Afganisztánban, vagy az a tény, hogy a volt Jugoszláviában Milosevics kikiáltotta saját állampolgárait 'a nép ellenségének'. A World Trade Center elleni terrorista merénylet hátterében is vallási-kulturális fundamentalizmus áll, mint ellenreakció a globalizálódásra. De maradjunk csak a közép-kelet európai országoknál. A globalizáció, ami gyakran radikálisan elsöpri a létező tradíciókat és a megszokott életkörülményeket, azt eredményezi, hogy nő a vágyakozás a rendezett és a könnyen áttekinthető körülmények iránt. Itt, ahol az elnyomó és a kulturális különbségeket elmosó szovjet-szocialista doktrínát szinte minden átmenet nélkül követte a kulturális különbségeket szintén egységesítő globalizáció, ellenreakcióként új nacionalizmusok létrejötte figyelhető meg. A homogén nemzetállam fikciója iránti vágy kulturálisan fejeződik ki. Ez a homogenitás iránti vágy azonban negatív  következményekkel jár, mert minden idegenséget zavaróként, sőt fenyegetésként él meg. Hogy e fenyegetettséget könnyebben viselje, ezt gyakran a saját népének túlértékelésével, idealizálásával kompenzálja, ami óhatatlanul etnikai nép-értelmezéshez vezet.
A  második világháborút megelőző német időkről egy sor kutatás azt mutatja, hogy az a folyamat, ami később nyílt erőszakba torkollott, hogyan kezdődött el már a 18, 19. században. Először a ’németség’ (völkisch-) népnemzeti ideológiájának megszilárdításával, majd a kultúra homogenizálására irányuló törekvéssel, az etnikai kultúrafogalmon alapuló kultúrpolitika segítségével. A kulturális homogenizálásra való törekvés tehát szükségszerűen kultúrharchoz vezet, mert egy csomó mindenkit kirekeszt, aki az adott kultúrának addig részese és alkotója volt. A kiindulópont ugyanis ebben az esetben nem a szigorú empíria, hanem a klisék, legendák, mítoszok, amelyek által az illető nép évezredes kulturális homogenitását vélik megalapozni és a többi nép fölötti nagyságát heroizálják. Ez az etnikailag meghatározott kultúra-fogalom a volt Jugoszláviában polgárháborúhoz, majd a NATO-bombázásokhoz vezetett és pl. Magyarországon is egy olyan heves kultúrharchoz, ami itt-ott már-már erőszakba csapott át. Amit azonban látnunk kell, hogy ez eredetileg egy kulturális probléma, ahol a harc nem a valóságos területekért, hanem egy virtuális, kulturális térért (németül: Kulturraum) folyik, amely erőszakba, s azután esetleg a  valóságos területekért folyó harcba is átcsaphat. A probléma megoldásához pedig addig kell hozzálátni, amíg az nem fordul át erőszakba, mert ha már átfordult, nem biztos, hogy politikai eszközökkel meg lehet oldani.
Az etnikai kultúra meghatározás legfőbb jellemzője, hogy antidemokratikus. Paternalizmushoz, kulturális tisztogatásokhoz, kirekesztéshez és végül kultúrharchoz (Kulturkampfhoz) vezet, és így nem egyeztethető össze az Európai Unió gondolatával, ami az azonos etikai alapokra helyezett politikai, kulturális, gazdasági elveken nyugszik. Ennek ellenére ezzel jóformán nem foglalkozik senki. Egy európai kultúrpolitika feladata többek között az lenne, hogy először is kommunikálja az ’értékközösség’ alapgondolatát, mégpedig úgy, hogy az a ’címzettekhez’ (recipiensekhez) eljusson és azok ezeket be is fogadják. Másodszor, hogy kultúr-konfliktusokat, tehát a potenciális kultúrharc-gócokat elég korai stádiumukban felfedje, amihez kutatások szükségesek. Harmadszor, hogy a konfliktusokat, a kultúrharcokat már abban a stádiumukban moderálja, mielőtt azok erőszakba csapnának át. Ilyesmi azonban sajnos nem történik. A konfliktusokról, azok hátteréről – tudtommal – ma még kutatás is kevés folyik, annak ellenére, hogy egyes kutatók (Szalai Erzsebet, George Schöpflin stb) már rámutattak: az európai integráció eddigi folyamatában beidegződött struktúrák inkább gátolják, mint elősegítik a középkelet-európai országok demokratikus fejlődését; másfelől pedig, hogy az EU – tudtán kívűl – a posztkommunizmus liminális állapotának fennmaradásához járul hozzá.
Magyarországon az Orbán kormánynak volt egy nagyon erős víziója, s ehhez igazította az ország belső és külső kommunikációját is. Ez a kommunikáció azonban ország-megosztó volt, mivel maga a vízió egy antidemokratikus és kirekesztő kultúra-meghatározáson alapult.****  Ehhez képest most szükség lenne egy ellenvízióra, ami értelemszerűen csakis a demokrácia víziója lehet, de úgy néz ki, hogy a jelenlegi kormánynak nincs ilyenje, vagy amennyiben mégis, úgy azt rendkívül alacsony hatásfokon kommunikálja. Pedig a demokráciát is kommunikálni kellene.

T: A magad németországi és európai kontextusából, mi az amit problematikusnak látsz a szocialista-szabaddemokrata kormányzat munkájában?

M: A mostani, szociálliberális kormány egyrészt óriási engedményeket tesz a jobboldalnak. Gondolok itt pl. a Terror Háza további finanszírozására. Véleményem szerint ennek koncepciója politikai és tudományos szempontból is egyaránt elfogadhatatlan. De itt van a média, s ezen belül a közszolgalati média helyzete is, ahol változatlanul léteznek szélsőjobbos műsorok a rádióban és a TV-ben is. A választások után azt hittem, ennek vége, de sokminden ugyanúgy folytatódik tovább.
Másrészt a mostani kormány nem határolódik el, nem száll szembe határozottan az etnikai alapokon nyugvó társadalom- és kultúrafelfogással. Gondolok itt a státusztörvényre, ami Németországban nem véletlenül emlékeztet némelyeket a német nemzetiszocialista faji törvényekre. Azáltal, hogy a státuszigazolványt csak azok kaphatják meg, akik a ’magyarság’-hoz tartozóknak érzik magukat, tudnak magyarul, s a jogosultságukat – Magyarország határain kívül, más országok területén létrehozott intézményeknek –, kisebbségi politikusoknak, egyházi képviselőknek kell igazolniuk. A ’magyarság’-hoz való tartozás azonban pontosan az etnikai alapokon nyugvó népfelfogást tükrözi. Érdekes módon azt a szót sem kérdőjelezi meg senki (én legalábbis még nem találkoztam ilyennel), hogy ’magyarság’. Németországban azt a kifejezést, hogy ’németség’, hivatalos helyen nem lehet hallani. Azt, hogy ez kizárásos fogalom és rasszizmushoz vezet, mi sem bizonyítja jobban, minthogy minden alkalommal, mikor egy-egy kulturális esemény vagy kiállítás felborzolja a kedélyeket, valamilyen módon felmerül a zsidózás, illetve az antiszemitizmus kérdése. Ez így volt 1999-ben a pesti Nitsch kiállítás*****, s most egy éve a Terror Háza****** esetében is.
Végül harmadszor, én nem érzem jónak, hogy a mostani kormány sok szempontból a piactól reméli a problémák megoldását (nyilván ezért is tartózkodik egy erőteljesebb demokrácia-vízió kihangsúlyozásától, s tán ezért sem tudta hatékonyan kommunikálni a népszavazás előtt az EU-csatlakozás pozitív jelentőségét, annak egyértelműen demokratizáló hatását). Mintha attól félnének, hogy az úgynevezett ’alakító kultúrpolitika’ mindenképpen az állami, a paternalisztikus kommunikációt jelentené, ahol a nyilvánosságba monopolisztikus erőszakkal kellene belesulykolni, hogy mit gondoljon, s ez állami beavatkozás lenne a kultúrális értékekbe. Az ’alakító kultúrpolitika’ (gestaltende Kulturpolitik) pedig nem más, mint egy értékorientált kultúrpolitika, csak én azért nem használom ezt a kifejezést, mert ezt a Fidesz a maga valóban direkt beavatkozásaival lejáratta. Végső soron azonban mégiscsak arról van szó, hogy az ország vezetőinek egy értékorientált politikát kellene folytatni, ahol csakis és kizárólag,  hangsúlyozottan a demokrácia értékrendje lehet meghatározó. Mivel szerintem az un. népi-demokráciában és az azóta eltelt időben szerzett tapasztalatok miatt már maga a ’kultúrpolitika’ kifejezés is sok tekintetben lejáratottá vált, ezért a jelenlegi kormány inkább lemond az ’alakító kultúrpolitikáról’ és többnyire átengedi a kultúrát a piacnak.
Összefoglalva tehát úgy vélem, hogy ma Magyarországon az egyik oldalon az etnikai összetartozás (ethnos) víziója túlságosan felerősödött, a másik oldalon viszont az egyetlen lehetséges és egyensúlyt teremtő demokrácia (demos) víziója helyére a piaci és a gazdasági szempontokat  állították. Így a mérleg – véleményem szerint – egyértelműen a konzervatív és a (völkisch-) népnemzeti szemlélet javára tolódik el, ami azt jelenti, hogy ennek a szemléletnek a társadalomra való befolyása drámaian erősödik. Ha pl. összehasonlítom a németországi politikai baloldalt a magyarországival, akkor ez utóbbi attól egyértelműen jobbra helyezkedik el.

T: Szalai Erzsébet szociológusnő az áprilisi Kritikában publikált egy tanulmányt, melyben ő is arról írt, hogy az MSZP-nek illetve a kormánynak balra kellene tolódnia, amennyiben az EU-hoz és az európai demokratikus értékekhez kíván közeledni. Másrészt viszont arra is felhívja a figyelmet, hogy a kormány száznapos programját a nemzetközi pénzügyi és gazdasági szektor rendkívül kedvezőtlenül fogadta (idéz is Carola Kaps cikkéből, ami a Frankfurter Allgemeine Zeitungban jelent meg). Márpedig a világgazdaságot meghatározó szervezetekkel szemben a mindenkori magyar kormányoknak mérhetetlenül kisebb a játékterük, mint a mienknél jóval nagyobb gazdasági potenciállal rendelkező Németországé. Mint írja a magyar gazdaság átalakítása a rendszerváltást követően külföldi és belföldi relációban egyaránt meglehetősen kapcsolathiányosra sikeredett, s akkor idézem: „A nyugati és a hazai szektor elszigetelt egymástól, ráadásul a multinacionális szektor vállalatai is egymásra nem épülő tevékenységet folytatnak… A szegregált termelési szerkezetre egy szegregált társadalom épül, melyben a vázolt struktúrális tényezők következtében az egyes vállalatok munkavállalói csak igen kevéssé számíthatnak a többiek szolidaritására”.*******

M: Szalai Erzsébet cikkében ugyan konkrétan a szakszervezetekre utal, de – szerintem – a rájuk vonatkozó megállapítások általánosíthatók. Tudniillik nemcsak a szakszervezetek érhetnek el nagyobb hatékonyságot, ha túllépnek „az általuk tematizált társadalmi problémák körén”, hanem minden más társadalmi érdekképviseleti és civil szervezet, ill. közösség is. Ahogy a különféle kutatásokban is egyre inkább tért hódít az interdiszciplinaritás, úgy kellene a különböző társadalmi és politikai csoportoknak is ’glokális’ szempontokat (a globális gondolkodásmódot és a lokális cselekvési stratégiát) szem előtt tartva cselekedni. Ami nekem nagyon hiányzik Magyarországon, az például egy olyan civil szervezet – mint a németországi Kultúrpolitikai Társaság –, amelynek itt pl. egyik feladata lehetne, hogy állandóan kérdésekkel bombázza az országban a – Szalai kifejezésével élve – „jelentős redisztribuciós előnyöket” élvező multinacionális cégeket, hogy ti. ők mit tesznek az ország demokráciájának megszilárdításáét (pl. a szponzorálási stratégiáik terén). Mivel én is úgy látom, hogy Magyarországon kisebb a mozgástér, ezért évek óta igyekszem kultúrpolitikai dialógusokat kezdeményezni magyarországi és németországi csoportok között. Eddig sajnos nem sok sikerrel, mert Magyarországon nagyon sokan úgy látják, hogy a kultúra független a politikától és annak is kell maradnia. Mintha ez egyaltalán lehetséges lenne. Pedig óriási szükség lenne az európai civil-összefogásra is.
Végül pedig, szerintem szintén hiányzik a magyar szellemi és politikai közéletből az a fajta Zöld ideológia és mentalitás, ami Nyugat-Európában a politikai baloldalon helyezkedik el. Sőt, úgy tűnik nekem, mintha a magyarországi baloldal ezt is átengedte volna a jobboldalnak és a szélsőjobbnak, akárcsak a globalizáció-, vagy az európakritikát. Tudom, hogy vannak Magyarországon is nyugat-európai értelemben vett Zöldek, de talán túlságosan kevesen, s így alig van lehetőségük, hogy kommunikálják nézeteiket. Szinte egyáltalán nem is hallani róluk.
Ugyanakkor Magyarországon a környezetvédelem nem ritkán az ’édes hazánk magyarok vérével áztatott’, tehát a ’vér és föld’ (Blut und Boden) mentalitás nevében a jobbról illetve a szélsőjobbról jön. Fél éve például egy erdélyi környezeti problémával kapcsolatban egy vezető magyar Greenpeace-aktivista nyilatkozott a Vasárnapi Újságnak, és ezzel a szervezete képviseletében – akárhogy nézem is – legitimizálta ezt a műsort. Ez Németországban elképzelhetetlen lenne. Ugyanakkor az is jellemző, hogy a Greenpeace aktivistát előbb szólaltatja meg a Vasárnapi Újság és más jobboldali orgánum, mint a szociálliberális sajtó, vagy a közszolgálati Krónika, Híradó stb.
Az a Zöld ideológia, amire én gondolok, az persze nem csak a környezetvédelemre vonatkozik. Ez azt jelenti, hogy mindent támogatni kell, ami vagy aki erre éppen rászorul egy monopol helyzetben lévő csoporttal szemben, ahol elkezd kialakulni egyfajta uralmi automatizmus. Gondolok itt a természeten kívül a legkülönfélébb kisebbségekre, a gyerekekre, a nőkre, de ha kell, a férfiakra, a környezetre, a kultúrára, békére, demokráciára stb. Ez egyfajta hétköznapi demokrácia, amiben tehát szinte nap mint nap állást kell foglalni az esélyegyenlőség mellett. Szerintem itt a civil társadalmi aktivitásban óriási hiány alakult ki, ami feltétlenül kitöltésre vár, s ebben kellene a kultúrának ugyancsak meghatározó, stimuláló, élénkítő, – ha kell – provokáló, szerepet játszani, melynek segítségével létrejöhetne egy demokratikus ellenpólus Magyarországon.
 

Jegyzetek:

* Magdalena Marsovszky: Ungarns ethnischer Kulturbegriff / The Ethnic Conception of Culture in Hungary
(megjelent: Culture Europe, published by the  Culture Europe Association, Nr. 38, 12/2002: Special Issue: Populist Right, Far Right and Culture), Paris.
   Marsovszky Magdalena: Magyarország etnikai kultúrameghatározása
 

**Kassák az Egy ember élete című önéletrajzában számos olyan konkrét példát találhatunk, ahol a századelő antiszemita megnyilvánulásai kifejezetten politikai kontextusban jelennek meg (ld. az életrajz Kamaszévek című második könyvét). Kassák leírásaiból úgy tűnik, a szociáldemokrata mozgalmat a korabeli jobboldal már annak idején is azzal próbálta lejáratni, hogy ennek hátterében zsidó összeesküvést sejtetett.

***ld. magyarul a Kovacs Andras szerkesztette Modern antiszemitizmus c. könyvben,

****Magdalena Marsovszky: Premier Orbán bei den Rechtsradikalen zu Gast. Ungarns öffentlich-rechtliche Medien – ein PR-Instrument der Regierung
(megjelent: Menschen Machen Medien. Medienpolitische ver.di-Zeitschrift, Nr.3, 2002. március)
   Marsovszky Magdalena: Orbán miniszterelnök vendégségben a szélsőjobbnál:
Magyarország közszolgálati médiumai – a Kormány PR eszköze
 

***** Magdalena Marsovszky: Die Kunst des Blutes und des Darminhalts – das ist die Message der globalen Kultur und der offenen Gesellschaft an uns Ungarn”. Was hat eine Nitsch-Ausstellung mit dem „Genozid” der Ungarn zu tun?
(megjelent: Kunst und Politik. Jahrbuch der Guernica-Gesellschaft, hrsg. von Jutta Held, Bd 2/ 2000, S. 213-222)
Nitsch a Ligetben (1988)

******Marsovszky Magdalena: A valóság megtalálása vagy amnéziája / A budapesti Terror Háza
megjelent:
http://klick-nach-rechts.de/gegen-rechts/2002/06/ungarn.htm

*******Szalai Erzsébet: Elitek, állam és társadalom Magyarországon
megjelent: Kritika / Társadalomelméleti és kulturális lap, 2003 április; 5. p