VISSZA A MANAPSÁGHOZ
BÓDHI FA NINCSEN, LÉLEK NEM TÜKÖR.
HA SEMMI SINCSEN, HONNAN LENNE POR?
 
Tatai Erzsébet:
A test bódhi-fa, tükör a lelke,
Csiszold szüntelen, nehogy por lepje
    Ádám Zoltán arcképei előtt az a bizonytalan érzés kerít hatalmába, hogy egy különös ősgalériába jutottunk, mivel a képek valamiféle időtlenséget árasztanak magukból. A zavart fokozza, hogy a festmények számos rokon vonása éppen a képek különbözőségére irányítja figyelmünket, és még inkább lenyűgöző legalább 160 x 100 cm-es méretük. Nem is önmagában a nagyság a meglepő, mint inkább az, hogy a nagyítás nem jár együtt részletezőbb ábrázolással. Sőt, Ádám Zoltán egyszerűsít, de a nagyfokú formai redukció nem vezet sematizáláshoz, inkább tűnik lelki azonosulás eredményének. Sem az ikonográfia, sem képkivágás, de a kompozíció vagy színhasználat sem megalomán köztéri megrendelésről tanúskodik. Az arcokat Ádám Zoltán többnyire félhomályba, az emlékezés és felejtés határmezsgyéjére helyezi, eldöntetlenül hagyva, vajon a feledés homályából kezdenek kibontakozni, vagy éppen az emlékezet iszapjába süllyednek. Olykor úgy tűnnek elő, mint a foltos, repedezett fal mintázataiból bizonyos pillanatban értelmes képpé összeálló alakzatok.
    Az arcképeket Ádám Zoltán emlékezetből festette családtagjairól, barátairól, ismerőseiről, álombeli jelenéseiről. Számunkra ismeretlen emberek válnak jelenvalóvá, ám ez nem írható le hús-vér ember fizikai természetű jelenléteként. Megidézi a nagyon is egyedi vonásokkal, kifejezéssel rendelkező embereket, anélkül, hogy "testközelbe" hozná őket, vagy csak jelzésekre szorítkozna. A hallatlanul egyénített, testi valójától mégis megfosztott alakok különös szellemtestként  lebegnek.
Miféle mélységekből jönnek elő ezek az "emlékek", Ádám Zoltán látomásában megjelenő ideák? Úgy látszik, az ember-lelkek olyan testet öltenek itt, mint amilyet feltámadáskor kapnak – így oldva meg a testben való feltámadás azon dilemmáját, hogy vajon ifjúkori testünket nyerjük-e vissza vagy pedig azt, amelyikből eltávoztunk.
    Amit látunk, óriás vásznak, egy-egy monokróm színhangból előhívott apró jelek, vonalak; belőlük karakterek bújnak ki. Mintha a vásznon magától jelenne meg a kép. Mintha a jelenés, mely magába szippant teljesen evidens lenne. Talán a méret miatt van az a szívóerő, vagy a meg nem mutatott részletek miatt? Vagy egy-egy vonal olyan sűrítmény, ami csak a közelálló emberben rajzolódik ki és csak a festő tudja artikulálni? Ez a vonzás több mint aura, inkább teljes lélek-világ, a megjelenített embernek Ádám Zoltánnal való kapcsolatában realizálódott, sugárzó karaktere. Az egyik fáradt, szomorú, a másik megtört, a harmadik erős, határozott, a következő bágyadt, erőtlen, majd egy nyitott következik. A keresztfiú arcképén például – amelyik a sorban a legvidámabb, és ártatlanabb – a mosoly szegletében megbújik egy csöppnyi melankólia, ahogy egy fájdalmas arc szemzugában felhőtlenség dereng fel. Valamennyi át van itatva lepergetett napok tapasztalatával. A dédanyáról festett portré, mint családi vagy egyéni megváltó egyenesen a turini leplet idézi. Nemcsak az arányok emlékeztetnek távolról Krisztus arcra, de a megjelenítés maga is olyan, mint egy “nem emberkéz alkotta képé”.
    Ádám Zoltán festményei ikonok (tárgyilag rögzítenek, és festékkel egybefognak nem evilági látomásokat) egyben klasszikus és legbensőségesebb értelemben vett portrék (hogy, miközben fest – talán tényleg – eggyé válik azzal, akit ábrázol) mégis, ahogy nézzük őket (tán a méret, a vékonyan felhordott festék, a különös beállítások, vagy néhány kalligrafikus vonal folytán?) jól bevált képértelmezési sémáink sima felületén láthatatlan hajszálrepedés támad.
 
jegyzetek:

1) A bódhi-fás verssorok forrása: Miklós Pál: A Zen és a művészet, Bp., 1978, 28. o.
2) “Ha valaki azt tervezi, hogy festeni kezd, annak elobb harmóniát kell teremtenie ég és föld között…” (Kuo Zso-hszü)
Tokei Ferenc fordítása, idézi Miklós Pál: A Zen és a muvészet, Bp., 1978, 159-160. o.
3)  “»…De természete nem jelenik meg a látható tükörképen: csupán a száj, az orr, a szemek…«; majd megintcsak: »külso megjelenésem nem azonos természetemmel, ezek csak a természet akcidenciái… Ahhoz, hogy megtaláljuk magát a természetet, minden hasonmását darabokra kell zúznunk – minél mélyebb a roncsolás, az igazi dolog annál közelebb van«.” (Eckhart mester) idézi: A. K. Coomaraswamy, in: Keresztény és keleti művészetfilozófia, Bp. 2000, 94.o.
4)  “Az ember benső képe csak a kontempláció szemének tárul fel. A külső megjelenés és a benső kép közötti viszony analógiában áll azzal, ami egy adott festmény esztétikai felülete és azon kép között van, »amely nem a színek által való«(Lankavatara sutra II. 112-114.)”
A. K. Coomaraswamy, in: Keresztény és keleti muvészetfilozófia, Bp. 2000, 90.o.
5) “Az élő Jézusra mondom, ez a kép hasonlít hozzám! Persze nem igazán énrám hasonlít ez fiam, hanem az én testi képmásomra. Mert amennyiben az az arcképfestő, aki lemásolta a vonásaimat, rólam akar képet festeni, szakítania kell azokkal a színekkel, amiket nekem adott, meg a kerettel, a körvonalakkal, az öltözettel, a külsoségekkel, az öregség vagy a fiatalság ábrázolásával, vagyis mindazzal, ami szemmel látható.”
Apokrif János cselekedeteit (26-29) idézi A. K. Coomaraswamy, in: Keresztény és keleti muvészetfilozófia, Bp. 2000, 93.o.
6) “…akkor csak azt mondhatjuk rá, amit Lenin írt Gorkijnak 1908-ban: »én úgy tartom, hogy egy muvész minden filozófiából sok hasznot meríthet.. «." Miklós Pál: A Zen és a muvészet záró mondata, Bp., 1978, 163. o.