Tatai Erzsébet
Az ember elképzeli,  hogy hátradől a széken

            A lányt, aki a kenyérre hágott, lehúzta a láp asszonya, azt a lányt, aki kevélynek mutatkozott, és aki azt hitte, hogy ártatlanul meg lehet úszni, aki rettegett a piszoktól, az anyagtól, a víztől, az élet nyüzsgésétől, aki irtózott a televénytől, a tenyészettől, burjánzástól, aki kristálycipellőben akart lépdelni, megúszni az életet, az élet érintését, a lelkes lények világát, az izzadást és a testek egymáshoz cuppanást, a test vágyakozását. És száraz, steril, kimért és számító volt. Nem egy erkölcsi ítélet vált valóra, ahogy Andersen állítja, hanem egyszerűen az történt vele, ami cselekedeteiből következett. Nem morálisan, hanem természetszerűleg. Hogy teljes legyen, hogy a tapasztalatok fele ne hiányozzék. Lehúzta a láp asszonya a föld gyomrába, kígyók és békák tanyájára, a sárba, a forró izzó parazsak szomszédságába, a kénes tavak forrásához, a fekete szagok birodalmába, hogy megszabadítsa őt a hidegségtől. És éppen a tűz tisztította, fehér kenyérnél fogva – amiről a lány azt képzelte, hogy megóvja a sártól – húzta le őt a láp asszonya. Nem azért, mert meggyalázta az emberi táplálékot, azt amelyik magába sűríti szimbólumként is és a maga anyagiságában is a teljes életet, az emberi erőfeszítést, és isteni adományt, a bibliai közhelyeket és a kommunista címereket. A szép fehér cipó valójában kapocs volt az alvilágoz. Mert gabona-voltában tiszta és táplálékul való, de aki nem megeszi, hanem lába alá teszi, annak megmutatja másik, földhöz tartozó természetét.

            Nem cserélendő fel a lekvár a mézzel. A méz-esszencia fényes szublimátuma a virágoknak, a termékenység mellékterméke. Ragyogó, mint a nap, a gyümölcs előhírnöke, tavasz. A lekvár pedig a gyümölcs fokozása, ősz. A színe, a vér és a bor színe, csak nem bódít, hanem édes és émelyít, nem folyékony, hanem ragadós szurrogátum, gyermekded helyettesítője a bornak, látszata és egyben távoltartója az átlényegülésnek. Cukros máz. De mégiscsak gyümölcsből készült akár a bor. Nem erjed, hiszen épp az erjedése van megakadályozva. Hevítése, cukorral elegyítése épp ezt a fajta transzmutációt gátolja. A lekváros kenyér tehát az oltári szentség hiposztázisa.
            Nem csoda hát, hogy a véres áldozatokat kívánó, halálosztó istenpár – Káli és Síva – lekváros kenyéren szeretkeznek, pontosabban Síván lovagol a koponyákkal zsonglőrködő Káli.
            Nem szabadulhatok attól a rögeszmémtől, hogy mindez olyan, mint a Talpa alatt a föld… (Rushdie nem azért kerül elő – dehogynem! –, hogy a temperamentum, kelet-nyugat, és a háborúk és az üldöztetés, és az önírónia és kultúrsokk,….), melyben a föld mélységes szakadékká törik és elnyeli a szépséges és szenvedélyes Viná Apszarát, aki – mint isteni névadója – szerelmi tébolyt bocsát a szeretett férfira. A tequilában tántorgó Viná Apszará fotója világhazugsággá montírozódik, és mégis, ez a kép a kikerülhetetlenség ikonjává válik: a tobzódó, az élet teljességét, annak minden pillanatában kiélvező, felfokozott lázban égő díva talpa alatt csak úgy megnyílik a föld.

NOWADAYS

This publication is issued for the exhibition of Zolán Ádám and Tibor Várnagy of Budapest Gallery, Óbuda. Tamás Török, curator of Budapest Gallery, had initially invited Tibor Várnagy to do a one-man show. However, the artist, in his forties, decided that instead of creating a retrospective exhibition he would look for new challenges; so he asked Zoltán Ádám to join it. Although their art differs significantly, their careers shows similar traits. There loose yet deep relationship predicted that the presentation of their works in a parallel arrangement would result an interesting dialogue.
Tibor Várnagy, in an attempt to avoid the customary exhibition catalogue, decided to publish this quasi-newspaper. Altough the title Manapság ("Nowadays") combines the titles of some Hungary's daily papers, it distances itself from them by emphasising a "non-topical" aspect. Futhermore, his paper has only issue, which contains the latest works of the two artists, plus writings of invited authors. Miklós Erhardt, an artist himself, deals with the existence of artists on the turn of Millennium, suggesting to utilise artistic creativity in a new way. Dezső Tandori, the renowed poet and writer, gives witty, poetic renderings of recent art exhibition in Budapest. The essays of the art historian Erzsébet Tatai discuss the exhibited works. Tibor Várnagy, the artist, gives insight into his own artistic activities and the background of the exhibition. In this imitation-newspaper the non-commercial advertisements are real, e.g. "Programes of the Joseph Beuys symposium to be held in Budapest in autumn 2000," or the one about the action of the green "Rügyecskék" ("Small Buds") group planting 10,000 trees Budapest and in the country.