Magyar–délszláv szellemi kapcsolatok a középkorban*

A magyarság mai politikai helyzete a Kárpát-medencében csak halvány árnyképe annak, amit a középkori magyar birodalom jelentett. A magyar tudomány nem elégedhet meg azzal, hogy ezen a régmúlt dicsőségen elmerengjen, hanem fel kell tárnia, hogy a magyarság hogyan felelt meg a múltban annak a politikai és művelődési feladatnak, amely elé a történelem már pusztán a földrajzi elhelyezkedése folytán állította. Ezzel párhuzamosan azonban arról is tudomást kell vennünk, hogy évszázadok folyamán a szomszédos népekkel való állandó érintkezés milyen művelődési javakkal gazdagította a magyarságot. Ez a kétirányú szemlélet, ti. a magyarság közvetítő és befogadó szerepének tudomásul vétele a két világháború között egészen új diszciplínákat alakított ki történettudományunk, irodalomtörténetünk, néprajzunk és nyelvtudományunk területén. Amikor mint fiatal kutató magam is belekapcsolódtam ebbe a feltáró munkába, a kezdeteken még alig jutottunk túl. Azóta sok évtized telt el, és a második világháború utáni viszonyok nem mindig kedveztek a történeti valóság feltárásának. Ennek ellenére ma már olyan ismeretekkel rendelkezünk, amelyek alapján a középkori magyar és déli szláv kulturális kapcsolatokról eléggé differenciált, mondhatnám színes képet rajzolhatunk.

Az egyes délszláv népekkel a magyarság kapcsolata nem volt egyformán intenzív. Ebben döntő szerepe volt a vallásnak. Maga a puszta tény, hogy a magyarok és horvátok a kereszténység latin azaz nyugati formáját vették fel, legnagyobb jelentőséggel bírt az államközösség kialakulására és a kulturális javak cseréjére. A nyugati kereszténység egyik legfontosabb vonása ugyanis éppen az, hogy nem ismeri a nemzeti egyházat, hanem mint egyetemes intézmény népek és nemzetek fölött áll. A nyugati kereszténységnek éppen ebből a nemzetek feletti és népeket átfogó jellegéből következett az a fontos szerepe, amelyet a középkorban egyes nemzetek politikai és kulturális közeledésében játszhatott. A horvát történészek közül az európai hírű Ferdo Šišić, a magyar történeti irodalomnak is kitűnő ismerője, elsősorban a katolicizmusnak tulajdonította, hogy a tartós magyar–horvát államszövetség létrejöhetett, s ugyanő mutatott rá arra, hogy a magyar államnak északra és délkeletre a katolicizmus határán túlmenő hódításai éppen vallási és egyházi okok miatt lehettek csak átmeneti jellegűek.

Ha a katolicizmusnak már a politikai életben is döntő jelentősége volt, a kulturális javak teremtésében és kicserélésében ez a szerep még fontosabb, még világosabb. Hogy csak az irodalom területén maradjunk, a középkorban az egyház az egyik fő intézmény, amely az írástudást – még ha a maga célja érdekében is – terjeszti, s amely bizonyos magasabb rendű kulturális tevékenységet lehetővé tesz. A másik ilyen fontos tényező maga a királyság intézménye, az udvar a magasabb életszint megvalósításával, civilizáltabb szokásaival és ezzel együtt kulturális igényeivel. Erről később lesz szó, egyelőre a vallásnál és egyháznál maradunk.

A magyar–horvát államközösség lényegében akkor kezdődött, amikor Horvátországban a nemzeti dinasztia kihalásával zavargások kezdődtek, és Zvonimir király özvegye, aki a magyar László királynak, a későbbi Szent Lászlónak nővére volt, segítségül hívta bátyját az országba. Szent László békét is teremtett, de legfontosabb ténykedése talán az volt, hogy (1090 táján) Zágrábban püspökséget alapított azzal a céllal (mint ahogy azt egy későbbi oklevél meghatározza), „hogy akiket a bálványimádás tévelygése eltávoztatott Isten tiszteletétől, azokat a püspök gondoskodása a helyes útra visszavezesse.” Az új püspökség a kalocsai érsekség joghatósága alá került, ami annyit jelentett, hogy a Zágrábhoz tartozó horvátság vallásos élete a magyarságéval egy mederben haladt, és ez nagyon is kedvezett az egyházi irodalom termékei cseréjének. Annál is inkább, mert 1102-ben, Kálmán király idejében létrejött a magyar–horvát államközösség perszonálunió formájában. A latin nyelvű irodalomnak, különösen a liturgikus kódexeknek a rokonságáról Magyar- és Horvátországban a fáradhatatlan Dragutin Kniewald teológiai professzor kutatásai folytán tudunk sok mindent. A liturgikus kódexeket, amelyekre az új püspökségnek szüksége volt, mindjárt az alapításkor vagy kevéssel ezután, Magyarországról vitték Zágrábba. Míg a régebbi horvát kutatók a legrégibb zágrábi liturgikus kódexek eredetét cseh földön keresték, Kniewald megállapította, hogy még azokon az emlékeken is, amelyek nem Magyarországon, hanem Észak-Franciaországban keletkeztek, kimutathatók a magyar közvetítés nyomai. Ezek közé a legrégibb kéziratok közé tartozik pl. a zágrábi úgynevezett „Missale antiquissimum” (a legrégibb, de nem teljes misekönyv), amelyet 1100 körül írtak Hartwig győri püspök számára, s nem sokkal a zágrábi püspökség alapítása után vitték oda. Hasonló korból származik egy ugyancsak magyarországi eredetű Benedictionale, amelyről egész pontosan meg lehetett állapítani, hogy eredetileg az esztergomi érsekség számára készült. A legrégibb zágrábi Sacramentarium is (a 11. század második feléből) ugyancsak Magyarországon íródott, mégpedig a Somogy megyei Hahót Szent Margitról elnevezett apátsága számára. A liturgikus könyvekkel természetesen a magyar szentek tisztelete is meghonosodott Horvátországban.

Ezeket a kétségtelen magyar nyomokat a horvátság vallásos életében a nyelvi tények csak még jobban megerősítik. A Zágráb környéki úgynevezett kaj-horvát nyelvjárásból idők folyamán egy eléggé elkülönült regionális irodalmi nyelv alakult ki. Ebben a nyelvben számos egyházi szakkifejezés található, amelyek vagy magyar szavak átvételei, vagy a magyar közvetítés nyomait viselik magukon, vagy magyar mintára horvát szótövekből alkotott úgynevezett tükörszók. Ilyenek pl. aldov (áldozat), aldovnik (áldozópap), alduvati (áldozni), valuvati (vallani), batríti (bátorítani, vigasztalni), eršek (érsek), ješprišt, jašprišt (esperes), remeta (remete), žoltar (zsoltár) stb. A tükörkifejezések közül általánosan használtak: hištvo (házasság, a hiža = ház szóból), hižni tovaruš (házastárs), dušno spoznanje (lelkiismeret, duša = lélek, spoznanje = ismeret). Ezekkel szemben olyan latin kifejezések, mint connubium, matrimonium, conscientia arról tanúskodnak, hogy a horvát kifejezések csak a magyarból való szó szerinti fordítással keletkezhettek.

Hasonló tanulságokkal szolgál a zágrábi egyházmegye latinságának vizsgálata is. E területen a latin szövegeket olyan kiejtéssel olvasták, mint nálunk, tehát pl. az s betű š és ž hangértékben szerepelt. Innen van, hogy a régi horvátban meghonosodott latin kifejezések a magyarban is meghonosodottakkal hangalakra majdnem mindig egyeznek. Mindezek az irodalmi és nyelvi átvételek arról tanúskodnak, hogy a Zágráb környéki horvátság vallásos kultúrája párhuzamosan fejlődött a magyarral.

Nem így volt ez azonban a Horvát Tengerparton, a szigeteken és Isztriában. Itt még a Cyrill és Method-féle moráviai térítőmunka hagyományaiból egyházi szláv nyelven, glagolita írással gazdag irodalom keletkezett. A hagyomány szerint Cyrill és Method, amikor 869-ben a pápa Moráviából Rómába idézte őket, hogy igazolják magukat, útközben horvát területen meghonosították a szláv nyelvű istentiszteletet. Ennek hiteles bizonyítéka nincs ugyan, a valóság mégis az, hogy a horvátoknál egyházi szláv nyelvű, glagolita írású gazdag irodalom fejlődött ki. Ebben aztán az ószláv nyelvet lassanként felváltotta a horvát népnyelv, és a később latinból és olaszból fordított vagy szabadon átdolgozott művekben már ez az uralkodó. A szoros értelemben vett liturgikus szövegek, mint pl. a misekönyvek teszik ennek az irodalomnak többségét, de sok a prédikáció, elmélkedés, imádság, prózai és verses legenda, egyházi dráma is. Ezek közül csak egyet emelek ki, a Szent György lovagról szóló 14. századi rövid verses legendát. (Egy másik verses emléket majd az előadásom végén mutatok be.) Ennek a Szent György-legendának egyik érdekessége az, hogy minden jel szerint vándor énekesek (talán vándor klerikusok) adták elő. A címe: „Szent György éneke”. Alatta a megjegyzés: „Énekeld a népnek értelmesen”, majd a kezdet: „A názáreti Jézus, minden szentek és Szent György lovag nevében, akarjátok-e hallani e világi népek, hogy éneket mondjak Szent György lovagról.” Ezután következik a szokásos legenda. Szent György lovag Szulonába jut, ahol egy sárkány időnként kijön a tóból és lángoló bűzös leheletével pusztítja az embereket. A városiak elhatározzák, hogy naponta két jószágot (= juhot) adnak a sárkánynak, ezeket felfalja és visszamegy a tóba. A juhok azonban elfogynak, és ekkor sorsot vetnek a gyerekekre. A sors a király egyetlen gyerekére, egy gyönyörű leányra esik, akit az apja először egy hétig elsirat, aztán felkészíti, mintha esküvőre menne, és kiállítja a tó partjára. Isten csodát tesz, elküldi Szent György lovagot: „Miért jöttél ide, kisasszony, egyedül állni?”, kezdi ő csendesen kérdezni. A lány tisztességgel feleli: „Uram, nekem itt a sárkányt kell várnom, tőle kell szörnyű halált vennem. Óh jaj uram, távozzál innen, mert a sárkány mindkettőnket felfal!” Szent György így szólt: „Ne félj, kisasszony.” Közben a sárkány felbukott a tóból, Szent György meglátta, keresztet vetett, meglengette pajzsát és lándzsáját a sárkány torkába szúrta. – Ez a vége. –

Amint már előbb említettem, ennek a nem kifejezetten liturgikus jellegű irodalomnak a nyelve a horvát népnyelv. Ezt hangsúlyoznunk kell, mert csak így érthető, hogy a magyarság számára bizonyos tekintetben a nemzeti nyelvű vallásos irodalom példájaként hathatott. Hogy ez nem puszta feltevés, mutatja a legterjedelmesebb és mindenképp legirodalmibb középkori magyar emléknek, az Érdy-kódexnek a keletkezése (1526–1527). Ez az emlékünk már a középkor utolsó éveire esik. A határozott írói öntudatot eláruló névtelen karthauzi szerző az egyházi év ünnepeinek rendjében összeállított evangéliumokat és episztolákat fordított latinból, s mindegyik bibliai szöveghez magyarázatos prédikációkat fűzött, vagy legalábbis az illető nap szentjének legendáját. A kódex valószínűleg a lövöldi (mai Városlőd) karthauzi kolostorban keletkezett, s az írója horvát vidékről, talán Szlavóniából származhatott, s később is tartózkodhatott Horvátországban, mert jól ismeri a horvát egyházi viszonyokat, s nyelve is néhány olyan sajátságot mutat, amelyek a szlavóniai magyar dialektusra emlékeztetnek. A latin előszóban az író arra utal, hogy más népeknek, mint pl. németeknek, cseheknek, franciáknak, mind saját nyelvű bibliájuk van. Sőt a szomszédságban, a horvátoknak is, „akinek nyelvére maga szent Jeromos nemcsak az egész bibliát, hanem a zsidó, görög és latin betűkhöz hasonlóan új betűkkel az egész papi officiumot lefordította csodálatraméltó és igen pontos módon.” A magyar író tehát jól tudta, hogy a horvát glagolita papoknak, a glagolásoknak bibliai és liturgikus szövegeik is voltak, ismerte a glagolita írás keletkezésével kapcsolatos Szent Jeromos-féle hagyományt, s az a megjegyzése, hogy a glagolita fordítások „modo subtilissimo” (igen pontosan) készültek, arra enged következtetni, hogy a magyar író tudott horvátul, és olvasott glagolita szövegeket. A magyar filológia megállapította, hogy az Érdy-kódex írója a prédikációit és legendáit különböző latin gyűjteményekből merítette, főképp pedig Temesvári Pelbárt műveiből. Így bár a névtelen karthauzinak aligha volt glagolita forrása, mégis kétségtelen, hogy főképp a glagolita horvát irodalom gazdag hagyománya ösztönözte őt a nemzeti nyelvű vallásos irodalom művelésére.

Ennyit röviden a vallás és egyház szerepéről a középkori magyar és déli szláv kulturális érintkezésekben. A világi jellegű irodalomban sem hiányoztak ilyen jellegű indítások. Az előbb említettem, hogy a magasabb szellemi kultúra terjesztésében az egyház mellett a királyi udvar játszotta a főszerepet. Magyarország e tekintetben szerencsés volt, mert volt egy hatalmi központja, Buda vára, a budai királyi udvar, amely a szomszédos népek szemében is a magyar hatalom szimbóluma lett, és mint még látni fogjuk, a köréje fonódó legenda még akkor is megőrződött, amikor Budán már a török volt az úr.

Ebben az udvari környezetben két olyan világi jellegű magyar irodalmi mű keletkezett, amelyek mint magyar emlékek elvesztek ugyan, de megőrződtek horvát és szerb fordításokban. Az egyik volt a trójai háború történetének egy rövid középkori lovagregénnyé átdolgozott változata, a másik pedig Nagy Sándornak, az ókori Macedónia legendás hírű uralkodójának, a régi magyar irodalomban „világbíró Nagy Sándor” néven emlegetett hősnek regényes története. E két irodalmi emlékkel érdemes kissé bővebben foglalkoznunk. Már csak filológiai szempontból is érdekes lehet, hogy a horvát, szerb és a Trója-monda esetében bolgár változatokban megőrződött szövegekről hogy lehet bizonyítani, hogy magyar eredetiből fordították őket.

A trójai háború mondájának rövid története a következő. Peleus és Thetis lakodalmán a viszály istennője, görögül Eris, latinul Discordia, egy aranyalmát dob a vendégek közé ezzel a felirattal: adassék a legszebbnek. A vendégek között levő három istennő: Juno, Minerva és Venus nem tudja eldönteni, hogy melyikük kapja meg az almát, ezért kérik meg az Ida hegyén legeltető trójai királyfit, Párist, hogy ítéljen köztük. Mindegyik istennő ígér valamit a választott bírónak. Venus istennő a világ legszebb asszonyát ígéri neki, és ő kapja meg az aranyalmát. Ebből származik a trójai háború. Páris elragadja Menelaos görög király feleségét, a szépséges Helénát. A görögök erre ostromra indulnak Trója ellen, és több évi ostrom után csellel sikerül bevenniük. Fából egy hatalmas lovat építenek, ennek belsejében görög harcosok rejtőznek el. Az egész dolgot a görögök úgy tüntetik fel, mintha a lovat áldozatul hagynák ott az isteneknek, és hajóhadukkal elvonulnak, de Tenedos sziget mögött elrejtőznek. A trójaiak örömükben bevontatják a lovat a városba és gondtalanul mulatoznak, de éjszaka a görög harcosok kibújnak a lóból, a kapukat kinyitják és a közben visszatért görögöket bebocsátják a városba, akik ott nagy öldöklést visznek végbe.

Ez a szűkszavúan megszerkesztett kis történet nem Homérosz Iliásza nyomán mondja el az eseményeket, hanem különböző latin nyelvű forrásokból, főleg Ovidiusból, Hyginus meséiből és másokból lazán van összeróva, és több középkori délszláv változatban maradt fenn. Amikor e változatokkal foglalkozni kezdtem, mindjárt feltűnt, hogy a tulajdonnevek a nálunk szokásos latin kiejtésben, az s betű helyén š és ž hangot ejtenek, amit a glagolita és cyrill írás tévedhetetlenül jelöl: tehát Priamuš, Pariš, Aceliš (Achilles), Venuš (Venus istennő). Ezek a nevek magukban még nem lennének bizonyítékok, mert, amint az előbb láttuk, a horvát nyelvterületnek legalább egy részén ez a latin kiejtés hagyomány volt. De a Xanthus folyónévnek Košantuš alakja már teljesen magyaros, mert a szóeleji mássalhangzótorlódásnak ilyen feloldása a szlávban ismeretlen. De vannak a szövegekben olyan különös félreértések is, amelyekre csak egy magyar eredeti, illetőleg közvetítő szöveg feltevésével lehet magyarázatot találni. Ilyen pl. a furcsa kitétel: Achilles az apácák között (v opaticah, egy másik szövegben: v koludricah). Hogy jön ez össze? A monda szerint Achilles anyja jóslatot kapott, hogy fia el fog esni a trójai háborúban. Erre ő a gyermekét Lycomedes király udvarában, annak leányai között leányruhában neveltette. De a ravasz Ulixes később leleplezte és magával vitte a háborúba. A rejtély nyitja a következő. A régi magyarban a barátnő fogalmát kétféle formában fejezték ki, ha férjes volt: asszonybarát, ha leány volt: leánybarát volt a megnevezés. Itt Achilles a királylányok közt mint barátnők között, tehát leánybarátok között volt, de mivel a magyarban a barát szerzetest is jelent, tehát a fordító a leánybarát kifejezést női szerzetesnek, apácának értette. Egy másik nyilvánvaló félreértés a magyar rokonságnevekből keletkezett. Két hős küzd egymással, a görög Ajax és a trójai Hector. Ajax megemlíti, hogy anyja, Hesiona asszony, trójai származású, mire Hector azt válaszolja: Hesiona asszony nekem nővérem (sestra). A feltűnő itt az, hogy a monda szerint Hesiona Hectornak nem leánytestvére, hanem nagynénje volt. A félreértés alapja nyilván a magyar néne szó két jelentése volt. A feltételezhető szövegben: „Hesiona asszony nekem néném”, a szláv fordító, aki nem ismerte a mondából a rokonsági viszonyokat, a néném szót (idősebb) leánytestvérnek értelmezte. A legfeltűnőbb félreértése ezeknek a délszláv szövegeknek azonban mégis az, hogy az eredeti trójai faló helyett üvegló szerepel. De mivel az üvegen át lehet látni, tehát eléje tették a fekete jelzőt: konj od črnoga stakla. A trójai háborúnak nagyon sokféle feldolgozása ismeretes a világirodalomban, de egyetlenről sem olvastam, hogy a faló helyett üvegló szerepelt volna benne. Ez megint csak a régi magyarból érthető. Régi nyelvünkben az üreg szó, hasonlóan mint a hézag, nemcsak főnév, hanem melléknév is volt, tehát a belül üres falovat üreg lónak nevezhették, amiből az üvegló félreértés keletkezett. Ezek a kiragadott példák csak csekély hányadát teszik annak a sok érvnek, amelynek alapján egy elveszett magyar Trója-monda mint középkori rövid lovagregény, mint a világi jellegű udvari irodalom egyik terméke hitelt érdemlően rekonstruálható.

A kutatásban tovább menve, az a kérdés vetődött fel bennem, hogy ki lehetett ennek az eredetileg latin nyelvű kis regénynek a szerzője. Béla király névtelen jegyzője, röviden Anonymus vagy más néven P. magister a Gesta Hungarorum előszavában említi, hogy (egyetemi) tanulmányai idején különböző szerzők műveiből összeszerkesztett egy Trójai históriát, ahogy a történetet a tanáraitól hallotta. Nem lehetett-e ez azonos azzal a latin eredeti szöveggel, amit aztán magyarra fordítottak, és abból horvátra és szerbre? A közelebbi vizsgálat azt mutatta, hogy ez a feltevés nagyon is valószínű. A két szöveg ugyanis olyan közös elemeket tartalmaz, amik aligha tulajdoníthatók a véletlen játékának. Ennek részletezését azonban itt elhagyom.

A másik ilyen mű az ókori Macedónia uralkodójának Nagy Sándornak világhódító harcairól és különféle mesés epizódokról szóló regényes történet. Ennek eredeti szövege görög volt, szerzőjét Pseudokallisthenes néven emlegetik, ami csak annyit jelent, hogy nem azonos Nagy Sándor udvari történetírójával, Kallisthenes-szel, akinek műve nem maradt fenn. Európában ez a történet a latin változatokból vált közismertté, és általában Historia de proeliis címmel említik. A tartalmát nagyon nehéz lenne röviden összefoglalni. Tele van mesés elemekkel. Szerepelnek benne az amazonok, a meztelen bölcsek (gymnosophisták), hárpiák, a sötétség birodalma, az élet tava stb. Magyar szempontból itt a nyelvi bizonyítékok mellett néhány olyan történeti vonatkozás szerepel, amiből arra kell következtetni, hogy a magyar változat valamikor az 1350-es évek táján Nagy Lajos udvarában keletkezhetett. Az egyik feltűnő történelmi tény, hogy a görög eredetiben a szkíták betörnek Macedóniába, Fülöp király a fiát, Sándort küldi ellenük, aki meg is veri őket. A délszláv szövegekben a szkíták helyett a kunok (kumani) szerepelnek. Miért volt szükség erre a névcserére? A magyar krónikás hagyomány szerint a magyarok ősei, a szkíták olyan bátor harcosok voltak, hogy egy nép sem tudta legyőzni őket, még maga Nagy Sándor sem tudta őket meghódolásra bírni. Ezért kellett tehát a szkítákat a kunokkal helyettesíteni. Ugyanennek az epizódnak egyik szereplője egész világosan a magyar krónikákból való. A regény elmondja, hogy az ifjú Sándor a kunokat legyőzi és vezérüket, Atlamišt elfogja. Ez a név török eredetű, és jelentése „lovas”. Az eseménynek és névnek magyar történeti háttere a következő. Amikor a tatárok 1345-ben betörtek Erdélybe, Lajos király Lackfi Endre erdélyi vajdát küldte ellenük, aki le is győzte őket, és elfogott vezérüket, Atlarnost lefejeztette. Tárgyi oldalról, gondolom, ennyi elég a Nagy Sándor-regény magyar változatának bizonyítására. Nyelvi oldalról csak egy mozzanatot emelek ki. Ismeretes az, hogy Nagy Sándor nevelője a híres filozófus Aristoteles volt. A regény egyik epizódja azt örökítette meg, ahogy Aristoteles az ifjú tanítványának az ég csillagait magyarázza. A csillagok felsorolásában többek között ilyen nevek szerepelnek Zavest, Iakintost, Kronost, Arist. Ezekben az alakokban a következő görög csillagnevek rejlenek: Zeus (lat. Jupiter), Hyakinthos, Kronos (lat. megfelelője Saturnus), Ares (lat. Mars). A szóvégi -t betű pedig nem más, mint az ott felejtett magyar tárgyrag. Tehát Aristoteles magyarázta a Zevest, Jakintost, Kronost, Arist.

Minden jel tehát arra mutat, hogy Nagy Lajos udvarában keletkezett egy magyar nyelvű Sándor-regény, amelyet aztán átdolgoztak horvátra és szerbre. A magyar fordítónak az említett elemek betoldásával, magyar történelmi eseményekre való utalással nyilván az volt a célja, hogy az uralkodó személyét minél közelebb vigye a világhírű ókori ideálhoz. De hogyan magyarázható a regény délszláv változatainak keletkezése? Nagy Lajos király második felesége, Erzsébet bosnyák származású volt, Stefan Kotromanić bosnyák bán leánya. Mint udvarhölgy élt Budán, amikor a korán megözvegyült király feleségül vette. De volt az udvarnál egy horvát főúr, Péter fia Novak (a latin krónikában Novacus de Croatia), Lajos király udvari vitéze, aki magát egy följegyzésében otthon nonai (nini) kneznek, Magyarországon salgói grófnak nevezi. Ez a főúr 1368-ban, nyilván már öreg korában, lemásolt egy glagolita misekönyvet, amelyet annak a templomnak szánt, ahol majd földi maradványai fognak nyugodni. Ez a bejegyzés a misekönyv elején egyúttal a legkorábbi pontosan datált horvát vers. Mindenesetre feltűnő, hogy egy világi úr, aki a források tanúsága szerint a királyt hadjárataiban kíséri, és a harcokban kitünteti magát, öreg korában arra a gondolatra jön, hogy misekönyvet másoljon. Nem kézenfekvő-e a gondolat, hogy fiatal korában a világi, közelebbről az udvari irodalom iránt is érdeklődött? Ezzel nem akarom azt állítani, hogy ő lett volna a fordító vagy átdolgozó, mert erre bizonyíték nincs, de az nagyon is valószínű, hogy ilyen magyar–szláv udvari környezetben egy fordító könnyen akadhatott.

A trójai mondával és a Nagy Sándor-regénnyel kapcsolatban még egy kérdést kell érintenem. Hogy lehet az, hogy Magyarországon ezek a középkori irodalmi emlékek elvesztek, horvát és szerb területen pedig megmaradtak, sőt más szláv irodalmakba is átkerültek. Magyar részről az eltűnés azzal magyarázható, hogy ezek az olvasmányok idővel kimentek a divatból, helyüket ugyanezen témák igényesebb verses feldolgozásai, nyomtatott könyvek alakjában foglalták el. Horvát és szerb részről pedig a kéziratos hagyomány nagyfokú tisztelete és különösen szerb részről a világi irodalom fejletlensége, jobban mondva teljes hiánya okozta a középkori olvasmányok fennmaradását, sőt népszerűségét.

Az udvari kultúrával szorosan összefügg az epikus énekmondás. Ezen a területen különösen eleven magyar–délszláv kapcsolatokkal találkozunk. Amit ma epikus népköltészetnek nevezünk, az tulajdonképpen eredetileg nem volt népköltészet, délszláv területen sem, hanem udvari epikus énekmondás, amely a hősi tettek ünneplését szolgálta. Későbbi időből származik a horvát Juraj Križanićnak egy latin feljegyzése, amely azonban pontosan ráillik a középkori szokásokra is: „Láttam lakomázva ülni a nemes urakat és vitéz férfiakat és mögöttük vitézeket állni, akik az elődök dicséretét énekelték. Mindezen énekek Kraljević Marko, Novak Debeljak, Miloš Kobilić és néhány más hősnek dicséretéről szólnak.” Eddig az idézet.

Ez volt tehát az igazi közege az epikus énekmondásnak. Népköltészet csak akkor lett belőle, amikor a török hódítás következtében a szerb feudális réteg teljesen és a horvátnak is jó része eltűnt. Ekkor kerül az ilyen énekmondás a főúri udvarokból a vak koldusok kezére, akik a vásárokon valóban a népet szórakoztatják vele. Ez a most már valóban népi epikus énekmondás sok tekintetben a nyomtatott irodalmat helyettesítette, lényegében a középkorban kialakult színvonalon maradt, és éppen ezért nagyon sok középkori elemet őrzött meg. A már említett horvát és szerb hősök mellett nagyon gyakoriak a magyarok is, mint Nagy Lajos, Zsigmond király, Hunyadi János, Mátyás király, Szilágyi Mihály, Ozorai Pipo és mások. Maguk az énekek csak későbbi feljegyzésekben, legkorábbról a 16. századból maradtak fenn, de valósággal árad belőlük a középkor. Hogy milyen is volt ez a már népivé vált énekmondás, azt egy Hvar szigetéről származó horvát költő, Petar Hektorović feljegyzéséből ismerjük. Hektorović 1568-ban egy olasz mintára írt verses halászidillt adott ki. Ennek rövid tartalma az, hogy a költő két evezőst fogad fel, és csónakon meglátogatják a közeli parti helyeket. Közben az evezősök énekekkel szórakoztatják a gazdájukat. Az egyik ének Marko Kraljevićről és testvéréről, Andrijašról szól. Ez egy egészen különleges szépségű ballada. A két vitéz testvér, Marko és Andrijaš mindig a legnagyobb egyetértésben harcolt együtt és mindig szépen osztoztak a zsákmányon, egyetértésben váltak el egymástól, és ugyanúgy találkoztak újra. Egyszer azonban három lovat nyertek, kettőn megosztoztak, a harmadikon összevesztek. Marko kardot rántott és testvérét szíven szúrta. A haldokló csak arra kéri testvérét, hogy anyjuknak adja oda az ő részét is, és ne mondja meg az igazat. „Ha kérdi, miért véres a kardod, mondd, hogy egy szarvas állt utamba, nem akartunk egymásnak kitérni, kardot rántottam és szíven szúrtam. Ha kérdi, hol van testvéred, Andrijaš, ne mondd meg neki az igazat. Mondd, hogy idegen országban maradt, megszeretett egy lányt, azóta nem járt velem harcolni, nem is osztozott velem zsákmányon. A lány a feledés borával itatta, és hamarosan aligha várhatod haza. Ha pedig a sötét hegyekben rablók támadnak meg, nem kell megijedned, csak kiáltsd a nevemet. Bár hiába fogod kiáltani, a gonosz rablók mégis azonnal szétszaladnak, mint ahogy mindig szétszaladtak, amint nevemet hallották kiáltani. Hadd lásson szeretett családod téged, aki engem ártatlanul elvesztettél.”

A halászok ezt a gyönyörű balladát a régi hosszabb verssorú, úgynevezett bugarštica típusban éneklik szerb módra (na srpski način). Ez az éneklési mód nálunk is meghonosodott. Tinódi Lantos Sebestyén mondja a magyarországi hegedűsökről szólva: „Sok hegedősök vannak Magyarországban, Kármán Demeternél nincs jobb az rác módban, az ő hegedőjét fő hajtván rángatja.” Ez a szerb guszlárnak tipikus előadási módja, amint a guszlát térdei között tartva ül, és egyhangúan hegedülget. Ezt a verstípust, amelynek nincs meghatározott szótagszáma, hanem sorai 11-től 16 szótagig váltakoznak, később felváltotta a közismertté vált tízszótagos sor, az ún. deseterac. Az epikus énekek zömét aztán a későbbi gyűjtők már ebben a formában jegyezték fel. Ez a versforma a legújabb felfogás szerint még a középkorban Magyarországra vándorolt szerbek körében alakult ki. A mi énekmondóink is gyakran használták. Legrégibb magyar emléke a Szabács Viadala néven ismert, de sajnos csak csonkán ránk maradt históriás ének. Ebben azonban még nem érvényesül a szerb deseteracra annyira jellemző 4 + 6 szótagszám, hanem nagyon gyakori az 5 + 5 is. Vannak aztán olyan sorok is, amelyek megengedik mindkét osztást:

Ezt meghallák / mind // Törökországba,
Török császár / lőn // nagy bosszóságban.

A 19. században, amikor a romantika nálunk nagyon népszerűvé tette a szerb népköltészetet, ez a verssor bevonult a magyar műköltészetbe is. Vörösmarty és Petőfi is éltek vele. Vörösmarty a Hedvig című, nagy Lajos király egyik leányáról szóló bájos legendás versét írta ebben a formában:

Szóla Isten Gábor angyalához:
Szép cselédem, fényes Gábor angyal,
Ölts piros két szárnyat vállaidra,
Szegd be nappal, a szép délvilággal,
Arcaidra vedd tavasz derültét
Végy mosolygóbb ifjuságot arra, stb.

Jórészt a délszláv népi epikának köszönhető, hogy a középkori Magyarország emléke ott még akkor is elevenen élt, sőt új színekkel gyarapodott, amikor a török hódítás a középkori állam hatalmát már megtörte, és az ország központja, Buda is török kézre került. A költők figyelemmel kísérik az eseményeket.

Nándorfehérvárnak 1521-ben történt elestéről egy raguzai költő Mavro Vetranić (1482–1576) emlékezett meg „A szultán dicsőségéről” írt hosszabb költeményében. Fáj a költőnek, hogy a török egymás után gyűri le a keresztény népeket, de leginkább Magyarország fáj neki. Amit nálunk akkor még nem sokan tudhattak, azt meglátta messziről a horvát költő: Nándorfehérvár „Magyarország őrsége” volt, eleste után nyitva állt az út az ország testébe. A török hódítás súlypontja a Balkánról Magyarországra tevődött át, és így ennek sorsa is egyre jobban a keresztény érdeklődés előterébe került. A mohácsi csatavesztéssel a magyar sors európai jelentőségűvé szélesedett, és a horvát költészetben sem maradt visszhang nélkül. Egy ismeretlen költőtől származó hosszabb vers tárgyalja az eseményt. A király szájába adott elégia részletesen rajzolja a hadba indulást, a csatát és a fiatal II. Lajos halálát. De ezen túl is van fontos mondanivalója. A török elleni harcokban a magyarság csak a maga erejére támaszkodhat. Segítséget sehonnan sem várhat, mert a keresztény uralkodók egymás közt viszálykodnak. Ez a hely magyar fordításban így hangzik:

Talán nincsen elég fegyvertek, hadatok,
Segítséget nekem azért nem adtatok?
Itálián ugyan nagy öldöklést ki tett,
Feledve bajomat, feledve a hitet?

Buda elfoglalásáról (1541) ismét Vetranić írt egy hosszabb elégiát „Buda vár panasza” címen. Az egész panaszt a megszemélyesített Buda mondja el, és benne van az ország sorsának egész szomorúsága. Szélesen megrajzolt képet ad a pusztulásról, a régi dicsőség múlásáról, az egész kereszténységet fenyegető veszedelemről, és Mátyás király emlékét idézi, magyar fordításban ilyen formán:

Szaladj bajnok hamar, szaladj Fehérvárra,
Ahol Mátyás nyugszik ítéletet várva,
Jaj nekem – így kiálts! a keserves jajon
Hideg márványsírja könnyekre fakadjon!
Kiáltsad: királyom, hozom a hírt hozzád,
Budavár odalett, oda mind az ország,
Oda lett a magyar híre-dicsősége,
Oroszlán torkában leszen annak vége.
Ezért jó királyom, ha szavam nem vétek,
Sírodból a földre visszahívlak téged,
Lássad, hogy palotád, lássad, hogy udvarod,
Csizmával tapodják a császári rabok.

A történelmi eseményeket lépésről-lépésre figyelemmel kísérő ilyen műköltői alkotások mellett azonban virágzott a népies epika is, amely még a középkori Magyarország képét őrizte meg, és ebből került át sok motívum a későbbi műköltészetbe is. Ennek a hagyománynak igazi őrzője és továbbfejlesztője ugyancsak a régi raguzai (vagy más néven dubrovniki) horvát irodalom volt. A 17. századi költők már őszinte csodálói a délszláv (szerb, bosnyák, horvát) népköltészetnek. Közülük éppen a legnagyobb, Gundulić (1588–1638) a koronatanú, hogy az ő korában e népi epikának fő ciklusai már ki voltak fejlődve. „Osman” című eposza harmadik énekében említi a népénekeket, amelyekben a szűkebb értelemben vett nemzeti hősök mellett már ott találhatók a magyar uralkodók és hadvezérek, mint Nagy Lajos király, akit a költő szavai szerint „Budán és Kruknóban” is megkoronáztak; Hunyadi János (Janko vojevoda) „aki a magyar korona védelme és szabadsága volt”, Mátyás király „győzhetetlen neve” és Szilágyi Mihály (Mihajlo Svilojević).

Gundulićnak fiatalabb kortársa, a drámaíró Palmotić (1606–1657) ugyancsak ismeri ezeket a történeti személyeket, s magyar és horvát földön lejátszódó romantikus és csodás elemekkel átszőtt darabjai szinte operettszerű cselekmények középpontjába állítják őket. Ezekben a darabokban a költői képzelet újraéleszti a középkori Magyarország minden hatalmát és fényét. Budán nagy vitézi játékok zajlanak le, idegen hősök Magyarországra jönnek vitézséget tanulni. A modern történeti dráma követelményeinek e darabok természetesen nem felelnek meg. Palmotić célja csak az volt, hogy a népénekekből jól ismert hősöket szórakoztató cselekményekkel vegye körül. Zsigmond raguzai tartózkodásának és a Hunyadiak korának eseményei keverednek egymással és a nyugati, főleg az olasz irodalomból származó regényes motívumokkal. Hosszú bonyodalmak után az igazság végül győzedelmeskedik a gonoszság fölött, s a költő ilyenkor megható szavakat talál a magyar lovagiasság dicséretére. Így a Danica című drámában, amelyben Zsigmond király, Hunyadi János és Mátyás, valamint Szilágyi Mihály együtt szerepelnek, Szilágyi megment egy leányt a biztos haláltól, s a gyilkolásra készülőt párbajban megöli. Ostoja bosnyák király ekkor dicsérő szavakat intéz a magyar lovaghoz s általában a magyar lovagiasságot is dicsőíti: „a szép magyar földön mindig fognak vitézek teremni, akik fegyverükkel az igazságot védik és a szerencsétleneket segítik.”

Mind Gundulić s a többi költők feljegyzései a népi epika hőseiről, mind pedig Palmotić drámái, amelyek szintén számos ponton érintkeznek a népköltészettel, azt bizonyítják, hogy a középkori Magyarország hősei a horvátoknál nagyon népszerűek lettek. A közös harcok a török ellen annyira közel hozták egymáshoz a két népet, hogy a hősi önfeláldozás és a lovagi erények megbecsülésében nemzeti különbségek nem voltak. Ahogy a magyarok a horvát irodalomba bevonultak, úgy vonultak be a horvát vitézek a magyar történelembe. Jurisich Miklós, Kőszeg hős védője horvát létére egyike lett a magyar történelem legnépszerűbb alakjainak.

A középkori délszláv epikus énekmondásnak azonban a régi magyarban is vannak nyomai. Ezeket az irodalmi emlékeket ugyan a 16. században jegyezték fel vagy éppen fordították, de motívumaik középkoriak. Ezek az úgynevezett „széphistóriák”, amelyek a maguk korában igen kedvelt olvasmányok voltak. Már az egyik legrégibb ilyen széphistóriában, Ráskay Gáspárnak a vitéz Franciskóról szóló énekében, amely valóságos apotheozisa az igazságtalanul gyanúsított asszonynak, bizonyos hasonlóságok fedezhetők fel ismert horvát motívumokkal, bár a magyar filológia eddig még nem tudta megállapítani a közvetlen kapcsolatot. Valamivel későbbi időből származik egy másik „széphistória a vén Bankó leányáról”, amelyről a névtelen szerző megmondja, hogy horvátból fordították 1570-ben:

Horváttul magyarra nem régen fordéták
Sebes Vág mentében Sempte városában.

Ennek az éneknek a motívuma nagyon gyakori a horvát népköltészetben: Béla magyar király parancsára a budai várban nagy vitézi játékot rendeznek, amelyre az összes neves vitézek összejönnek. Az öreg Bankó is szívesen küldene valakit a házából, de fia nincs, csak kilenc lánya. A legkisebb lánya azonban levágja hosszú haját, vitézi ruhába öltözik, magához veszi apja fegyverét és elmegy Budára. A tornán a lány kitűnik különös ügyességével, legyőzi az összes vitézeket, de amikor a fürdőbe kellene menni, apja levelére hivatkozik, hogy törökök és tatárok támadták meg a várait és a király engedelmével haza indul. Csak mikor már a Dunán a hajón van, fedi fel magát, hogy ő az öreg Bankó lánya. A király utána ered a vízen, mert szeretné feleségül venni, de nem éri be. Ezzel a költeménnyel több magyar filológus is foglalkozott, a legszerencsésebb kézzel azonban Bajza József kutatott, aki nem sokkal halála előtt a nyugat-magyarországi horvátok körében följegyzett egyik énekben találta meg a legközelebbi variánst. Bajza a magyar ének keletkezését azzal a valószínű feltevéssel magyarázta, hogy a névtelen szerző valahol Sempte vár környékén a tengerpartról odaköltözött horvátoktól hallotta és jegyezte föl a költeményt, amelyet később magyarra fordított.

Mindezek a kölcsönhatások a nemzeti nyelvű irodalom és részben a népi kultúra területén adódtak. De nem hiányoztak a magasabb, tudós jellegű latin nyelvű irodalmiság területén sem. Már Nagy Lajos és Zsigmond korában is megfigyelhető a humanizmusnak és renaissance-nak Olaszország felől jövő áramlata, amely hazánkban Mátyás alatt éri el tetőpontját. Ennek az áramlatnak természetes útja Dalmácián vezetett keresztül, s így a magas kultúrájú dalmát városok horvát–olasz elemei is bekapcsolódhattak a közvetítésbe. Név szerint ismerjük Mátyás király egyik könyvtárosát és könyvfestőjét, a Raguzából jött Felix Ragusanust. Az északabbi horvát területről származtak Vitéz János és Janus Pannonius. Mindezek működésének részletes ismertetése azonban igen messzire vezetne, és jórészt meg is haladná az én kompetenciámat.

Befejezésül még hadd térjek vissza a régi horvát költészetre, és hadd mutassak be egy 14. századi, egészen ritka művészi verset, amelyet nem is olyan régen itt Magyarországon fedeztek fel. Ez egy passiós ének, latin címmel „Cantilena de sabbatho”, egy óhorvát Mária-siralom.

Az Országos Széchényi Könyvtár 1979-ben magántulajdonból megvett két XIV. századi latin nyelvű kódexet, amelyek prédikációkat tartalmaznak. Ezek feldolgozásával foglalkozva a könyvtár tudományos munkatársa, dr. Vízkelety András az egyik kódex utolsó lapján egy idegen szöveget talált, amiről annyit tudott megállapítani, hogy valamilyen szláv nyelven íródott. A közelebbi meghatározásért a kézirattár hozzám fordult. A szövegről első alkalommal csak azt láttam, hogy tengerparti horvát dialektusban van írva, majd miután a rendkívül apró betűs és helyenként erősen kopott és rongált írást több hetes munkával sikerült egy-két szó kivételével megfejteni, kiderült, hogy egy gyönyörű óhorvát verses Mária-siralom. Mellőzve itt a különböző részletkérdéseket, amelyek a filológiai elemzés során felmerültek, az eredmény összefoglalva a következő: Az egész költemény a kódex utolsó oldalán két oszlopban írva összesen 70 sorból áll, ebből 66 vers, a többi négy sor prózai buzdítás. Ez a 66 verssor tulajdonképpen 132 páros rímű, nyolc szótagos verssor, tehát olyan költői forma, amely nálunk is népszerű volt, az úgynevezett ősi nyolcas. A verset 1385 táján jegyezték bele a kódexbe, és bejegyzője Paulus de Sebenico (azaz Šibeniki Pál) ferences szerzetes volt, ugyanaz a személy, akitől egy költői Mária-imát (tulajdonképpen óhorvát litániát) már korábbról ismertünk. Mindezeket a felismeréseket a verssel együtt Zágrábban az Akadémián és nálunk is az Akadémián bemutattam.

Ez az újonnan felfedezett horvát vers csak tárgyában rokon a mi Mária-siralmunkkal, de annál fiatalabb és terjedelmesebb, szinte egy kis egyházi dráma, csak nincs felvonásokra tagolva, az egyes szereplők szövege egybefolyik. A fő elbeszélő Arimathiai József, de megszólal Mária és Szent Péter is. Ritmusa, rímei rendkívül szabályosak, ahol helyenként eltérés mutatkozik, ott látszik, hogy a másoló a szöveget a maga nyelvjárásához igazította.

Ahogy a kézirat olvasásának nehézségein túljutottam, és a szöveget a maga egészében mint művészi alkotást élvezhettem, többszöri olvasás után egyre azon gondolkoztam, hogy lehetne az egészet magyarul megszólaltatni, hogy a szöveghez is hű maradjak, de azért vers is legyen.

Addig csiszolgattam, míg végül is a következő fordítás alakult ki.

Nagyszombati ének

Az idő mért ilyen süket
Szívünk miért ilyen üres
Deszkák döngnek, harang hallgat
Gyertyák, fáklyák kioltattak.
Mikor király tér pihenni,
Okkal ez így szokott lenni.
Boldogultnak béke legyen
Csak majd hamar felébredjen.
Pásztor nélkül jár a nyáj itt,
Sokaknál a hit is sántít
Oszlopaink törtek félbe,
Lámpásainknak kihuny fénye.
Hadnagyok mind megfutottak,
Bátrak hátat fordítottak.
Mint megrettent jámbor felek,
Mint valamely szétvert sereg,
Apostolok mind elbújtak,
Tanítványok meglapultak.
Elvették az Urat tőlünk,
Azért nekünk e sok könnyünk.

Bús hírünket hallottátok?
Hol van Jézus, ki megváltott?
Hallánk József eltemette.
Mert Pilátus megengedte
Kérjük meg a nemest nyomban,
Mutassa meg, urunk hol van.

Nagy kedvesen téged kérünk,
Hol van Jézus, drága ékünk?

Keresztről le tegnap vettem,
Anyja alig élt mellettem.
Fához hosszú létrát tettünk,
Könnyet is sokat ejtettünk.
Vasszegeit kirántottuk,
Anyja sebét újítottuk.
Az asszonyok támogatták,
Keservesen mind siratták.
Közelebb a fához vittük,
Hogy megéli, alig hittük.
Felrepülne keresztfára,
Csókot hintni szent fiára,
Szólítgatja, nyúl feléje,
Hogy közelebb fiát érje:

„Ide, fiam, jöjj anyádhoz,
Ide, fiam, búcsúzáshoz.
Adjátok már, csak adjátok,
Adjátok már, ne tartsátok.
Ne késsél hát, ide adjad,
Én vagyok, én, alélt anyja.”

Halott fiát átkarolta,
Szívéhez úgy szorította,
Holt sebeit csókolgatta,
Könnyeivel mosogatta.
Testét aztán ölbe vette,
Magát tépve sírt felette:

„Fiam, mindent mondj, beszélj el,
Fogd anyádat erős kézzel,
Édes fiam, mondd szaporán,
Mért hagytál el ilyen korán.
Reád, fiam, mit koholtak,
Hogy ártatlan meggyilkoltak?
Kedves húgok, nemes urak,
Mért egy lépést sem mozdultak?
Fiam, János, fiam helyett,
Nézzed az öt égő sebet.
Nézd a keblet, hol nyugodtál,
Hol igaz nap ragyogott rád.
Magdaléna drága felem
Nézd a mester, holt, meztelen,
Sebeit mosd könnyeiddel,
Lábát töröld fürtjeiddel.

Jeruzsálem, bűnös város,
Úr haragja reád száll most.
Megöletted jó uradat,
Isten fiát, királyodat.
Égbe szálljon síró szavad,
Indul a föld lábod alatt.
Falad Isten széjjeldúlja,
Fiát rajtad megbosszúlja.”

Közel léptünk asszonyunkhoz,
Ugyan kértük könnyünk hullott,
Engedje az urat nekünk,
Isten fiát hogy megkenjük.
A szent testet meg is kentük,
Urunkat mi sírba tettük.
Mindkettőnek meghajoltunk,
Sok sírással elbúcsúztunk.

Én a József Ramatából
Így mondtam el, hogy tudjátok.
Ha akartok többet tudni,
Az anyjához kell fordulni.
Ott mindnyájan összegyűltek,
Isten kegyét kérve ülnek.

Mikoron mi odatértünk,
Az apostolt mind ott értük,
Mind siratták Jézus holtát,
Magukat mind így vádolták:
„Urunkat mi elvesztettük,
Urunk előtt mind vétkeztünk.”
Péter tépi ősz szakállát:
„Bűnömön e város átlát,
Jaj, nem tudom, mit is tegyek,
Asszonyunkhoz hogyan megyek!
Anya, fiú ellen nagyot
Vétettem én, bűnös vagyok.”

Mária maga ott hivatta,
Nagy édesen vígasztalta:
„Nézzed Péter, mi a tiszted,
Fiam maga helyé kit tett.
Reád bízta kedves nyáját,
Hogy őrizzed mindahányát.
Nálad kulcsa mennyországnak,
Vígaszt, hitet tőled várnak,
Adj erődből gyenge félnek,
Mindenek csak reád néznek.
Nem ismered tán fiamat,
Igen kegyes, jó uradat?
Megbocsát ő mindenkinek
Mint kis fiát öleli meg.
Értetek én közbenjárok,
Mindenben lesz gondom rátok.
Isten fia poklot ronta,
Szent atyákat mind kivonta.
Mennyet nyitott, sátánt kötött,
Keresztjével halált győzött.
Feltámad ő holnap reggel,
Virradatkor veletek kel.
Bárányait kivezeti,
Vidám juhász, terelgeti.”

Ah Jézusunk, Isten fia
Hálánknak ne legyen híja,
Tested szent feltámadása
Legyen lelkünk megváltása.

*

Testvérek énekeljük Ámen.
Mindörökkön örökké Ámen.
Álmát lélek hadd alhassa,
Isten békében nyugtassa.

†Hadrovics László

†Hadrovics, László: Hungarian–Southern Slav intellectual contacts in the Middle Ages. This paper presents an overview of László Hadrovics’s investigations concerning Hungarian–Southern Slav contacts as summarized mainly for the educated general public. A sixteenth-century Croatian poem, entitled „Cantilena de sabatho”, is published in the author’s own Hungarian translation.

* Előadásként elhangzott Visegrádon 1993. július 8-án. A hagyatékban gépírással fennmaradt szöveget Kiss Lajos gondozta, megtartva a szerzőnek néhány egyéni írásmódját.