A bécsi grammatikák és a közép-európai nyelvtanok III.*

Máok a’ deák és német nyelven írt német grammatikákhoz follyamodtanak, mellyekből melly nehezen lehetett nékiek tsak keveet-is tanúlniok…

(Kratzer János Ágoston: Új Német Grammatika… 1787. Elöl-járo bezéd)

Nur das Gesetzmässige und innerlich Zusammenhängende lässt sich wissenschaftlich untersuchen.

(Curtius; idézi Karl Brugmann: Zum heutigen Stand der Sprachwissenschaft. Strassburg, 1885: 47)

1. A XVIII. század végi német, magyar és horvát nyelvtanokat kutatva eddig az ábécés könyvekről (Nyr. 122: 184–9) és a bécsi mintára írt magyar és horvát iskolai nyelvtanok első részéről, a helyes beszéd és a helyes olvasás szabályait tartalmazó fejezetekről volt szó (Nyr. 122: 451–458.). Mivel a bécsi Anleitung zur deutschen Sprachlehre (később Verbesserte Anleitung…, rövidítve: Verb. Anleitung) alapján két horvát nyelvjárási (horvát és „szlavón” regionális irodalmi nyelvi) nyelvtan is készült, az érintett téma keretében behatóbban megvizsgáltam Marijan Lanosović szlavón (= szlavóniai horvát) nyelvtanának harmadik kiadását, az Anleitung zur Slavonischen Sprachlehre… című, 1795-ben a Budai Egyetemi Nyomda kiadásában megjelent grammatikáját. Választásom azért esett erre a munkára, mert már első átlapozásra is látszott a Verb. Anleitung közvetlen hatása, s mivel ez a mű szerzőjének előző két nyelvtanánál (Uvod u latinsko ričih slaganje s nikima nimačkoga jezika biližkami za korist slovinskih mladića… Osijek 1776; Neue Einleitung zur Slavonischen Sprache. Osijek ¹1778, ²1789) részletesebb magyar nyelvi anyaggal van kiegészítve. A horvát filológiában eddig sem a bécsi grammatikával való egybevetés, sem pedig a hungarológiai öszefüggések kutatása nem kapott hangsúlyt. (Vö. különösen Tafra, B. Pandžić, M.; Sekulić, A.; Ptičar, A.; Brlek, M. I.; Putanec, V. 1985 és Tafra, B 1992)¹. Lanosović nyelvtanát elsősorban a Verb. Anleitung 1785-ös kiadásával vetettem össze. A Verb. Anleitung szerkezete tekintetében megegyezik az 1769-ben megjelent Compendiosa Linguae Germanicae Grammatica In Usum Potissimum Ungarorum Germanice Discere Volentium Excerpta E Grammatica (Tit.) D. Profess. Gottsched (Claudiopoli. Typis Coll. Academ. Soc. Jesu. a továbbiakban: Compendiosa), valamint a Grammatica Germanica Ex Gottschedianis Libris Collecta. Editio Secunda. Agria … Anno M.DCC.LXXX című nyelvtannal (a továbbiakban: Grammatica Germanica), amelyek a Kern der deutschen Sprachkunst-on alapulnak. Az összehasonlításba bevontam Gottsched Sprachkunst-jának magyar nyelvű adaptációját (Új Német Grammatika…), amely Kratzer János Ágoston munkája, és 1787-ben Pozsonyban jelent meg. Tekintettel arra, hogy Lanosović munkája idegen nyelvi modell alapján, idegen nyelven írt anyanyelvi nyelvtan (Erről később kissé részletesebben!), alkalomszerűen egybevetettem Szaller György (Georg Szaller) 1793-ban Pozsonyban megjelent latin és német nyelvű magyar nyelvtanával (Hungarica Grammatica latine et germanice – Ungarische Sprachlehre Lateinisch und Deutsch erklärt), Bél Mátyás német nyelvű magyar grammatikájának hatodik, 1787-es kiadásával (Meliböi ungarischer Sprachmesiter…), Farkas János (Johann Farkas) Ungarische Grammatik für Deutsche című nyelvtanának számomra hozzáférhető, Márton József (Joseph von Márton) és Szlemenics Pál (Paul Szlemenics) által átdolgozott kiadásával, amely Bécsben 1816-ban jelent meg. Két alkalommal hivatkozom Nagy György (Georg Nagy) 1793-ban ugyancsak Bécsben megjelent Einleitung in die ungarisch-philosophische Sprachlehre című nyelvtanára, amely azonban tüzetesebb kutatást igényel. A későbbi horvát nyelvtanok közül Ignjat Alojzije Brlić (Ignatz Al. Berlich) Grammatik der Illyrischen Sprache… für Teutsche (Ofen 1833) című munkájából idézek annak érzékeltetésére, hogy a latin–német modellből mi maradt meg a későbbi nyelvtanokban. Lanosović kéziratos hagyatékában egyébként fennmaradt még egy nem teljes német–latin–horvát–magyar szótár is (Njemačko–latinsko–hrvatsko–mađarski rječnik), amelyről azonban Putanec megjegyzi, hogy a magyar jelentések csak ritkán találhatók meg az egyes szócikkek végén, legtöbbször csupán u. (= ungarice) megjegyzés olvasható, azaz utalás arra, hogy a megfelelő magyar jelentéssel a szócikket még ki kell egészíteni. (Putanec, i. m. 220).

2. Marijan (Stephanus) Lanosović 1742-ben született a szlavóniai Orubica községben, Nova Gradiška mellett, ahol elemi (nép-) iskolába is járt. Gimnáziumi tanulmányait Budán folytatta. A ferences rendbe 1761-ben lépett be Bácsban. Filozófiát és teológiát Budán és Eszéken hallgatott. Mint fiatal tanár Vukovárott, Slavonski Brodban, majd pedig tíz éven át, 1783-ig Eszéken működött. Ezt követően 1788-ig gvárdián és plébános volt Našicén. Négy évi hivatalos bécsi tartózkodás következett ezután a Magyar Királyi Helytartótanács utasítására, amely azzal a feladattal bízta meg, hogy Joachim Stulli szótárának szócikkeit német nyelvi jelentésekkel egészítse ki. Ehhez a munkához Lanosović elsősorban Adelung híres szótárát (Versuch eines vollständigen grammatisch-kritischen Wörterbuches… Leipzig 1774–1786) használta. Stulli szótára végül mégis a német anyag nélkül jelent meg (Stulli, Joachim: Lexicon latino–italico–illyricum ditissimum, ac locupletissimum, in quo adferentur usitatiores, elegantiores, difficiliores earundem linguarum phrases, loquendi formulae, ac proverbia (I–II) Budae 1801). Lanosović 1791 végétől Budán a ferences provincia titkáraként működött. 1804-től 1806-ig Bácson szolgált mint gvárdián, majd visszatért Slavonski Brodba, s ott is halt meg 1812-ben. Több alkalommal is huzamosabb ideig működött Budán, így bizonyos, hogy magyarul jól tudott. A budai ferences rendház ebben az időben a bosnyák és a szlavóniai szerzetesek szellemi központja volt (Hadrovics L. 1944: 24.).

3. Az 1774-ben elfogadott tanügyi törvény, majd az 1777-ben megjelent Ratio educationis a Monarchia területén egységesítette és szabályozta az oktatást. Ez a képzés tartalmának reformját, egységes tantervek bevezetését és az iskolák állami ellenőrzésének rendszeresítését jelentette. Nyelvi tekintetben osztrák területen gátat szándékozott vetni a latin és a francia hatásnak, s az úgynevezett szász-német (Sächsisch-Deutsch) bevezetését tűzte ki célul, amelynek az értelmiség körében akkor már presztizsnyelvi státusza volt (vö. Bockholt, V. 1990: 53). E célt szolgálták a Poroszországból Ausztriába hívott Johann Ignaz v. Felbiger által szerkesztett és bevezetett tankönyvek (grammatika, helyesírás, katekizmus, számtan stb.), amelyek kötelezővé tételével egyidejűleg minden más tankönyv használatát hivatalosan is betiltották. A Felbiger szerkesztette, sok kiadást megért Anleitung-ot (később: Verb. Anleitungot) a Monarchia valamennyi népének nyelvére lefordították. Először kétnyelvű kiadások születtek, párhuzamosan németül, valamint horvátul, szlovénül, magyarul stb., majd anyanyelvi grammatikák jelentek meg, amelyek pontosan követték a német mintát. Az anyanyelv fogalmán horvát nyelvterületen az ott beszélt regionális irodalmi nyelvet értették, így természetes, hogy – mint említettük is – külön nyelvtant szerkesztettek kaj-, valamint szlavóniai što-nyelvjárásban is, a ča-nyelvjáráson alapuló harmadik regionális irodalmi nyelv a XVIII. századra ugyaniis már sokat veszített jelentőségéből. A központi oktatási reform alapelgondolása az volt, hogy az elemi iskolai tanítás folyjék anyanyelven, a magasabb szintű oktatás és képzés nyelve pedig a német legyen. A tankönyvekkel párhuzamosan – szintén kimutatható német mintára – nem iskolai használatra szánt vagy minősített grammatikák is keletkeztek.

A tanügyi reform törekvései Szlavóniában egybeestek a török kiűzését követő általános szellemi fellendüléssel, amely természetesen számos eszmei szállal kötődött a felvilágosodáshoz. „U drugoj polovici 18. st., zahvaljujući idejama prosvjetiteljstva, ali i buđenju kulturnoga života u oslobođenim krajevima poslije protjerivanja Turaka, hrvatski jezikoslovci pišu nove gramatike i rječnike. Kolika je bila potreba za jezičnim priručnicima, vidi se i iz činjenice što su trojica jezikoslovaca iz Slavonije (Tadijanović, Reljković, Lanosović) za samo 34 godine izdala čak osam izdanja triju jezikoslovnih djela.” (’A XVIII. sz. második felében a felvilágosodás eszméinek hatására, valamint a töröktől felszabadult területeken bekövetkező kulturális ébredés eredményeként a horvát nyelvtudósok új nyelvtanokat és szótárakat írnak. Azt, hogy mekkora szükség volt ezekre a nyelvi kézikönyvekre, mi sem mutatja jobban, mint az a tény, hogy a három szlavóniai nyelvtudós [Tadijanović, Reljković és Lanosović] három munkája mindössze 34 esztendő alatt három kiadást is megért’. Tafra, B. 1992: 15).² A közép- és kelet-európai térségben, elsősorban a délszlávoknál a nyelvtan előíró, szabályozó funkciója került előtérbe, hiszen e század második felében sem beszélhetünk még standard horvát, szerb vagy szlovén irodalmi nyelvről. A grammatikák a tudatos nyelvfejlesztés és nyelvápolás ezen szakaszában – Jachnow megállapítása szerint – nyelvhasználatot szabályozó munkák (gebrauchssprachliche Anweisungsgrammatiken, Jachnow, H. 1991: 60). Így részben érthető, hogy fogalmi definíciókat alig-alig tartalmaznak, megelégszenek egyszerű(sített), iskolás meghatározásokkal [pl. a betűk (= hangok) felosztásában vagy az alaktanban], sokszor azonban elméleti bevezetés mellőzésével vágnak bele a címben jelzett téma kifejtésébe. Lanosović nyelvtanának harmadik, magyar nyelvi anyaggal bővített kiadásában például a beszédrészekről szóló fejezet (Von den acht Theilen der Rede) azonnal a felosztással kezdődik anélkül, hogy szempontjait röviden megmagyarázná, vagy az egyes beszédrészekről (szófajokról) akárcsak kurta meghatározással is szolgálna.

A pusztán gyakorlati, nyelvhelyességi cél és ennek megfelelő feldolgozás jellemzi a XVIII. században hosszú ideig mintaként szolgáló grammatikákat, Johann Christoph Gottsched nyelvtanait (Vollständige und Neuerleuterte Deutsche Sprachkunst… ¹1748…⁵1762; Kern der Deutschen Sprachkunst ¹1753…⁷1773). Ezeknek legrégibb, magyarok számára készült átdolgozása, a már említett Compendiosa híven illusztrálja az elmondottakat. Az első rész (De Literis, & earum recta Pronunciatione) így kezdődik: Literae Germanis eadem sunt, quae Ungaris. Hasonlóan indul a második (De Etymologia) első fejezete (De Articulo) is: Articulus est duplex: Unus, quo utimur, cum de re indefinite loquimur, vg. Ein tern. Cillag. Ein Berg. Hegy. Alter. quo utimur, dum rem quasi indigitamus, vg. der Mond. ez a Hóld… A Felbiger-féle Verb. Anleitung alapjában véve követi Gottschedet, azonban éppen az oktatási cél miatt egyszerű definíciókat is ad, például (egyebek mellett) a névelőről: Das Geschlechtswort ist ein abänderlicher Theil der Rede, welcher den Nennwörtern vorgesetzet, und mit ihnen abgeändert wird. Es zeiget zugleich aber auch an, wessen Geschlechtes ein Nennwort sey (38). A névelőnek ez a meghatározása pedig már egy előző definícióra épül, ti. arra, hogy a beszédnek vannak változtatható és változtathatatlan részei (abänderliche und unabänderliche Teile). Gottsched nyelvtanának magyar példákkal kibővített adaptálása (Uj Német Grammatika, Vagy: Német Szóra Tanitó Könyv, Mellyet Néhai Gottsed Lipsiai Professornak Könyveiből Szedegetvén… És a’ Magyar Nemzetnek Értelméhez ’S Hasznához Alkalmaztatván Leg-Először Magyar Nyelven Irt És Nyomtattatott Kratzer János Ágoston… Pozsony, 1787) azonban alig tartalmaz fogalmi meghatározásokat, pl. a névelőről így kezdi: A’ német nyelvnek két-féle Articulua vagyon… (39). A szintén Gottsched hatása alatt írt német és latin nyelvű magyar nyelvtanok [Farkas János (Johann Farkas) és Szaller György (Georg Szaller) munkái; vö. Bleyer, J. 1909: 103] a meghatározásokkal bőkezűbben bánnak; Szaller definíciói például csaknem megegyeznek a Verb. Anleitung-ban találhatókkal.

Jachnow már hivatkozott grammatikaelméleti tanulmányában a tárgynyelv, a metanyelv és a grammatikai modell szempontjából nyolc prototípust (prototypische Klassen) vesz fel. Lanosović nyelvtana, amely német modell alkalmazásával németül írt horvát grammatika, a Jachnow-féle hatodik típusba sorolható: „muttersprahliche Grammatik, verfaßt in einer Nichtmuttersprache mit einem nicht für die Objektsprache entwickelten Modell”.

4. Lanosović nyelvtanáról a szakirodalom szűkszavúan beszél. Vince éppen csak megemlíti (Vince, Zl. 1990: 70), Tafra külön tanulmányt szentel neki. Részletesen leírja az egyes fejezeteket, s a morfológiáról szólva annyit mond, hogy „može [se] zaključiti da se Lanosović ugledao svakako u Della Bellinu gramatiku, a možda je is Kašićevu poznavao” (’megállapítható, hogy Lanosović tekintetbe vette Della Bella grammatikáját, s lehetséges, hogy Kašić nyelvtanát is ismerte’; Tafra, B. 1985: 186). Grammatikológiai monográfiájában ugyanő (Tafra, B. 1992: 15) annyit állapít meg mindhárom szlavóniai nyelvtanról, hogy „premda se… djela u literaturi navode kao gramatike, riječ je zapravo o gramatikama s rječnikom i raznovrsnim dodacima, dakle jezičnim priručnicima koji su služili za učenje njemačkoga i hrvatskoga jezika (i mađarskoga u 3. izdanju Lanosovićeva djela)” [’noha a szakirodalomban mint grammatikákat említik e munkákat, ezek valójában szótárral és különféle függelékekkel ellátott nyelvtanok, azaz nyelvi kézikönyvek, amelyek a német és a horvát (Lanosović munkájának 3. kiadásában a magyar) nyelv tanulására szolgáltak’]. A magyarral való bővítést Szinnyei külön említi. A fölkért recenzensek már a grammatika első változatát (Neue Einleitung…) sem javasolták iskolai használatra. Szerintük nem felelt meg a tankönyvekkel szemben támasztott formai követelményeknek, magánúton történő tanulásra azonban alkalmasnak találták, sőt hasznosnak ítélték.

5. Lanosović grammatikája három nagyobb részből áll: 1. Die Vorbereitungen zu der slavonischen, oder illyrischen Sprachlehre, 2. Von der Theilen der Rede, 3. Von der Wortfügung. Az első rész mindössze nyolc oldal terjedelmű. Ez a rövidke hangtan magában foglalja a betűk (= hangok) felosztását, helyes kiejtésük leírását, valamint a helyesírásnak a szótagolásra vonatkozó szabályait. Lényegesen rövidebb, mint a Verb. Anleitung megfelelő szakaszai, amely – mint láttuk (Nyr. 122: 451–8) – kimerítőbben ismerteti a helyes beszéd és olvasás, a hangsúly és a hanglejtés, valamint a helyesírás szabályait. Mintája minden bizonnyal Gottsched Kern der deutschen Sprachkunstja, amelynek nyomán a már említett Compendiosa, valamint részben a Kratzer-féle adaptáció is készült (vö. Bleyer 1909: 66). Hasonló rövidség jellemző Farkas J. és Szaller Gy. német, illetve latin és német nyelvű magyar nyelvtanaira. A Verb. Anleitung lehetett azonban Lanosovićnál a Von den nöthign und überflüßigen Buchstaben, valamint a közvetlenül utána álló Von der Ordnung der Buchstaben című szakasz mintája. Az első szakasz a helyes betűhasználat (írás és olvasás) alapjául a kiejtést jelöli meg:

Az első részt Lanosovićnál is egy szójegyzék zárja: Alphabetiches Verzeichniß der meisten Wörter, welche zwar eine etwas ähnliche Ausprache, aber eine verchiedene Bedeutung haben, und daher im chreiben unterchieden werden. Ugyanez a szójegyzék megvan a Verb. Anleitung-ban és Kratzer adaptációjában is (a Compendiosa és a Grammatica Germanica viszont nem tartalmazza); ez utóbbi kettő egyezik egymással. A német grammatikák a helyes kiejtés fejlesztésére elsősorban a zöngésség – zöngétlenség oppozícióját mutatják be, pl. Backen – packen, Butter – Puder, ich begleite – ich bekleide, Rad – Rath stb…, de szép számú példával illusztrálják a fonémák jelentésváltoztató szerepét a hosszúság – rövidség oppozíciójában is, pl. Ahle – Allee, Meer – mehr, Bahn – Bann stb. Ugyanezen elveken nyugszik a horvát szószedet is, pl.: badati ’oft stechen; szurkálni’ – padati ’fallen; leesni’, gasiti ’löschen; oltani’ – gaziti ’waden; gázolni’; előfordul az is, hogy különböző szófajú alakok állnak oppozícióban, pl. egy adverbium és egy part. perf. act.: dobro ’gut; jó(l)’ – dopro ’erreichet haben; valamit elért’. Néha egy szóban két oppozíciós fonéma is található, pl.: gerbiti ’krümmen; görbíteni’ – kerpiti ’flicken; foldozni’.

6. A második főrész a beszédrészeket (= szófajokat) tárgyalja. A szófajokról Hadrovics László nemrég így írt: „A nyelv sok csodája közül az egyik legnagyobb a szófajok kialakulása. Ennek segítségével tudjuk a világ jelenségeit megragadni, értelmezni, velük kapcsolatban állást foglalni, rájuk reagálni… Az egyes szófajok természetével tehát alaposan meg kell ismerkednünk. Ez azonban nem azt jelenti, hogy valamilyen egységes szempont szerint osztályoznunk kell őket. Az ilyen osztályozási kísérletek kudarcai azt mutatják, hogy ezt nem is lehet, de fölösleges is” (Hadrovics L. 1992: 35). Hadrovics ezt a jelentéstani kutatás szempontjából állapítja meg, ám azt a tényt, hogy az osztályozás valóban nem egyszerű, a grammatika története is mutatja. A görög és a latin tradíció nyolc szófajt különböztet meg: nomen, pronomen, verbum, participium, adverbium, conjunctio, praepositio, interjectio; a görög természetesen felveszi az articulust, viszont nem tárgyalja külön az interjectiot (vö. Naumann, B. 1986: 116–7). A XVIII. század második felétől jelenik meg a morfológiai felosztás mellett a szemantikai szempontú klasszifikáció. Ezen belül természetesen a morfológiai aspektus továbbra is megmarad, de már nem a legfőbb rendszerező szempontként. Ez az osztályozás a leibnizi hagyományban gyökerezik, amelynek megfelelően Gottsched három szemantikai kategóriát különböztet meg, s a Sein, Werden és Relation alapján a következő felosztást adja: 1. „Benennungen oder Namen der Dinge” (articulus és nomen a következő alkategóriákkal: substantivum, adjectivum, pronomen), 2. „Anzeigungen des Thuns und Leidens” (verbum, participium), 3. „Bestimmungswörter” (adverbium, praepositio, conjunctio, interjectio) (vö. Naumann, B. 1986: 120). Ez a felosztás szerepel a Verb. Anleitung-ban: „Es gibt neun Theile der Rede, nämlich:

das Geschlechtswort das Nennwort das Fürwort		zur Benennung der Dinge
das Zeitwort das Mittelwort		das Thun oder Leiden anzudeuten
das Vorwort das Nebenwort das Zwischenwort das Bindewort		als Bestimmungswörter”

Kratzernél a három fő csoport eléggé bőbeszédű magyarázata után ez áll: „Minden nyelv tehát ebből a’ három részből áll, úgymint: Nomen, Verbum, és Partikulákból. De ámbár ez a’ három minden nyelvben elegendő vólna, minden ki-gondolható gondolatoknak meg-jelentéére, mindazonáltal mégis a’ többi Grammatikáknak bé-vett zokása zerént a’ bezédet kilentz részre fogjuk oztani; mert okan ezen oztályhoz hozzá zoktak…” (Kratzer 1787: 35). [Hasonló szemantikai alapú felosztás figyelhető meg Nagy György Ungarisch-philosophische Sprachlehre (Wien 1793) című munkájában is.]

Ezt a felosztást maga Gottsched is filozófiai alapúnak nevezi. A „filozófiai” felosztás mellett a bécsi grammatikában is megtalálható egy másik szempontú áttekintés is, amely a szófajokat alaktani viselkedésük szerint osztja fel. Ennek alapján megkülönböztethetünk (alakjukat) változtató és nem változtatható beszédrészeket: „Es gibt abänderliche und unabänderliche Theile der Rede. Abänderliche Theile der Rede ind Wörter, welche in der Verbindung mit andern Wörtern verchiedene Abänderungen leiden. Unabänderliche… ind…, welche in der Verbindung mit andern Wörtern immer unverändert bleiben.” (Verb. Anl. 38.) Lanosović felosztása a szempontokat ugyan nem magyarázza, de ugyanezt a két csoportot különíti el.

7. A névszók (Nennwörter) felosztása a következő képet mutatja:

Szallernél hasonlóan: „Die Nennwörter sind dreyerlei: Hauptwörter, Beiwörter, und Fürwörter.” (Szaller 20). A főnév (Hauptwort) felosztása is egyezik a Verb. Anletung-ban és Lanosovićnál: der eigene Namen (nomen proprium), das gemeine Nennwort (nomen apellatiuum, Lanosović: adpellatiuum). A Verb. Anletung ugyanebben a fejezetben foglalkozik a szóképzéssel is, tehát azt az alaktan részének tekinti. Érdekes egybevetnünk – egyebek mellett például – a főnevekkel alkotott összetételek felsorolását:

A deriváció leírása, illetve megnevezése is egyező: Durch die Zusetzung gewisser Sylben… s itt következik mindkét grammatikában a képzők felsorolása.

A főnevek nemének ismertetésében a szemantikai szempont és ettől nem elkülönítve a morfológiai szempont dominál. Ennek átvétele a horvátra azért is érdekes, mivel a horvátban (és általában minden szláv nyelvben) a grammatikai nemet a végződés határozza meg, illetve a főnév neme a végződésből felismerhető. A németben ez nem ilyen egyszerű. A német minta alkalmazása is bizonyítja, hogy Lanosović elsősorban német anyanyelvűeknek szánta grammatikáját. A nemekről szóló részben is vannak teljesen egyező szakaszok, pl.:

A nemek ismertetését mindkét nyelvtan a szemantikai kategóriák mellett egyes jellegzetes végződések felsorolásával folytatja. Az összetétel és a képzés bemutatását a ragozás tárgyalása követi. Ez a rész a legterjedelmesebb. A Verb. Anleitung-ban két oldalon keresztül gyakorlati magyarázatot olvashatunk arról, hogy mit jelent maga a változtatás (Abänderung), hány változtatási mód (Abänderungsart) van a német nyelvben és végül: honnan ismerhető fel, hogy mely főnév mely ragozási típusba tartozik. Ezt a magyarázatot rövidebben bár, de tartalmazza Kratzer grammatikája is. Lanosović minden magyarázat nélkül közli, hogy „regelmäßige Abänderungen sind drey”, és megemlíti, hogy vannak rendhagyó (unregelmäßige) ragozási típusok is, továbbá felsorolja az eseteket, amelyeket a Verb. Anleitung-hoz hasonlóan sorszámmal jelöl, majd a megfelelő sorszám után közli a latin terminust, valamint az eset kérdőszavát. A német nyelvtan hat esetet vesz föl: nominativus, genitivus, dativus, accusativus, vocativus, ablativus; Lanosovićnál nyolcról olvasunk: a hagyományos hathoz hozzávesz még kettőt: „iebente Endung, Instumenti vel Societatis, auf die Frage mit wem?; achte Endung, Loci, auf die Frage, wo, oder bey wem?” A német esetrendszer a latinból ered. Már Johannes Claius 1578-as latin nyelvű német nyelvtana rögzíti: „Casus Nominum sunt sex.” (Claius, J. 1578: 50.) Ugyanezt olvassuk Johann Bödiker 1698-as nyelvtanában: „Bey den Deutschen sind ebenfalls echs Casus, doch also daß der Vocativus allzeit dem Nominativo gleich sey und der Ablativus dem Dativo.” (Bödiker, J. 1698: 58, idézi Naumann, B. 1986: 212.) Gottsched ugyancsak hat esetet különböztet meg, Szaller szintén. Bél Mátyás 1787-es grammatikájában megtartja a hat esetet, amelyeket német megnevezéssel illet, de fölveszi a lokalt (locativus) és az instrumentalt mint az ablativus válfajait: 1. Nennendung, wie sie im Wörterbuche sind; 2. Zeugendung é; 3. Gebendung nak oder nek; 4. Klagendung t. at. et. it. ot, út. öt. üt.; 5. Rufendung ist der ersten gleich; 6. Nehmendung ist auch der ersten gleich und zweyerley [!]:

1. lokal wenn die Sylbe tól. től. ba. be. ban. ben. ra. re. ról. ről. angehängt wird.

2. instrumental, wenn die Endsylbe val. oder vel. vorhanden. Nagy György „filozófiai” nyelvtana négy esetről beszél, amelyeket nem nevez meg, csak számoz, és mintát ad, pl.:

1. az alma
2. az almá		é
3. az almá		nak
4. az almá		t

Farkas János átdolgozott nyelvtanából világosan látszik, hogy a szerző (átdolgozó) küzd azzal a feladattal, hogy a német esetrendszert a magyarra alkalmazza. Megállapítja, hogy amennyiben a nyelvtan célja mindössze annyi, hogy a magyar nyelvre vonatkozó ismereteket a német és a latin nyelvben jártas olvasók vagy tanulók számára közvetítse, akkor elegendő csupán azokat a végződéseket (eseteket) bemutatni, amelyek a németben és a latinban is előfordulnak, „olche Endungen sind drei: der Nominativ, der Dativ und der Accuativ” (19). Csillag alatt hozzáfűzi azonban: „Den Ablativ der Lateiner drückt man in der ungarichen Sprache, nach der Verchiedenheit der Umtände, durch verchiedenen Nachetzwörter: tól, től, ról, ről, ból, ből, nál, nél u.s.w. aus. Der Genitiv der Lateiner und Deutchen wird auch, nach der Verchiedenheit der Umtände, auf mehrerlei Art ausgedrückt…” (ibid.).

Noha mind a magyar, mind a horvát alaktan is latin, illetve német mintára készült, a nyelvtanírók érezték és tudták is, hogy az idegen nyelvi modell változtatás nélkül nem alkalmazható a leírni, sőt megtanítani kívánt tárgynyelvre. Mint ahogyan a magyaroknak szánt német nyelvtanban sem elegendő csupán beírni a példaszavak magyar jelentését (ld. Compendiosa), éppúgy a német (latin) modell alapján szerkesztett horvát vagy magyar grammatikában is számos változtatást szükséges eszközölni (vö. Bél M. i. h.). Annyit mégis megállapíthatunk, hogy – legalábbis a névszók alaktanában – a kibővített latin esetrendszer megfelelőbben alkalmazható a horvátra (és általában a szláv nyelvekre), mivel az ősi indoeurópai deklinációs rendszer a szláv nyelvek többségében jól megőrződött.

A német grammatika – latin mintára – öt deklinációs típust (Abänderungsart) különböztet meg. Lanosovićnál háromról olvasunk. Bél Mátyás és Szaller Gy. két deklinációt vesz fel, ezekben azonban egyébként több alcsoportot különít el. A csoportosítás szempontja az egyes számú nominativus és genitivus végződése:

A német nyelvtan a genitivus végződését említi meghatározó osztályozási kiindulópontként, a horvát először a lehetséges nominativusi szóvégeket sorolja fel, a magyar inkább a némethez hasonlóan jár el. Mindhárom nyelvtanból kitűnik, hogy a latin minta egyaránt alkalmatlan a német, a szláv, valamint a magyar főnévragozás bemutatására is. A szlávban eredetileg tövek szerint alakultak ki az egyes deklinációs típusok. A deklinációs rendszer azonban az óegyházi szláv nyelv fejlődésének kései szakaszától, azaz már az egyes szláv nyelvű redakciók kialakulásától kezdve egyszerűsödött: a tő helyett a grammatikai nem vált meghatározóvá. A grammatikai nem viszont az egyes számú nominativus végződéséhez kötődött. Így három fő típus alakult ki. A latin modell szerinti felosztás arra kényszeríti Lanosovićot, hogy több alcsoportot különítsen el, figyelembe véve a ragozás folyamán bekövetkező hangváltozásokat is. Lanosović sok mintaszónak megadja a magyar jelentését is, szép számú alcsoportnál azonban ettől eltekint. Valamennyi főnévnél a magyar jelentésekben kiteszi a német határozott névelő megfelelőjeként az ez mutató névmást. A mutató névmás mint a német Geschlechtswort megfelelője Szaller Gy. nyelvtanában is szerepel: „Die Ungarn haben zwei Gechlechtswörter: das bestimmte az …und unbestimmte egy ein, eine, ein. …Dem Gechlechtsworte az wird das anzeigende Fürwort ez oder az vorgesetzt, so wird folglich ez, az d.d. az az jener e.es. …Das Gechlechtswort ez az zeiget gegenwärtige Personen und Sachen, und das az az abwesende an.” (Szaller 12.) Szallernál azonban a ragozási példák névelő nélkül szerepelnek. Lanosović egyik mintája a Compendiosa lehetett, ebben van ugyanis a mutató névmás + határozott névelő szerkezet konzekvensen a német határozott névelős főnév megfelelőjeként feltüntetve, pl.: die Mutter, ez az anya; der Mutter, ezé az anyáé stb. A Kratzer-féle átdolgozás itt nem jön számításba: „A’ német nyelvnek két-féle Articulua vagyon. Az első Definitum, az az: meg-határozó, a’ mellyel tudni-illik egyeneen azt a’ dolgot, a’mellyről szóllunk, jelentjük és meg-határozzuk. p.ok. der, die, das az, Der Herr, az úr; die Frau, az azzony; das Kind, a’ gyermek.” (Kratzer 39.) A „meghatározó articulus” ragozásában azonban a zárójelben meg van adva a magyar jelentés: der (ez) des (ezé) stb.

8. A mellékneveket a szlavóniai nyelvtan röviden tárgyalja. Az egyeztetés szabályának ismertetése után a fokozás és az összehasonlítás következik, majd a rendhagyó melléknevek, s végül – Anmerkungen alatt – a birtokos melléknevek. Példaként csak kifejezéseket ad meg, mondatokat nem. Nem minden példa mellett van magyar megfelelő.

9. A számnév rövid definícióját a Verb. Anleitung-ban így olvashatjuk: ’Zahlwörter ind Beiwörter, mit welchen man zählet, oder welche die Anzahl der Dinge anzeigen.” Hasonló a meghatározás Szallernál: „Die Zahlwörter ind Wörter, womit man zählt, oder die Anzahl der Gattungsnamen ausdrückt” (Szaller 34).

A számnevek felosztása a következő képet mutatja:

Lanosović felosztása a német mintát követi, Kratzer megkísérel magyar terminusokat adni, de zárójelben megadja a latin és a német megfelelőket is. A Compendiosa harmadik csoportban numeralia absoluta-ról beszél, ez a csoport Kratzernál egybe-szedő számok néven szerepel, Ezek tulajdonképpen „ubstativumok, mellyek többnyire más zámokból lettenek és valamelly zámnak okát jelentik. p. ok. das Zehend, tized; das Hundert, záza; das Tausend ezere; der Siebner, hetes stb. [„Sunt etiam Numeralia absoluta, quae ubtantivorum loco adhibentur…” (Compendiosa 28)].

A tőszámneveknek a horvátban (és valamennyi szláv nyelvben) megvan a vonzatuk, melynek kialakulása történetileg összefügg az egykori duálissal. Lanosović Anmerkungen alatt tér ki a számnévi vonzatra. „Wenn man die Leute zehlet (sic!); gebraucht man sich des Hauptwortes covik, in der 2. End. einzelner Zahl von zwey bis fünfe; als: dva, tri, cetiri covika, zwey, drei, vier Mann (!) … So agt man auch außer dem Zahlen: Es ind drey, vier Mann (!) angekommen, doshlau tri, cetiri covika. Ich habe fünf, echs, sieben Männer geehen, vidio jeam pet, shet, edam ljudih & c.” (58). A horvát nyelvi vonzatok magyarázatául megadott német megfelelők egy része grammatikailag hibás, mivel szolgaian alkalmazkodik a horváthoz, amelyben 1-től 4-ig a čovik ’ember’ egyes számú alakban szerepel.

10. A névmás egyszerű definícióját megadja Lanosović is (a Compendiosa nem ad meghatározást): „Das Fürwort stehet tatt dem Nennworte, und betimmet eine Person”. A felosztásban keveredik az alaktani és a jelentéstani szempont:

A Verb. Anletung felosztása a funkción alapul. Lanosović több névmásfajta ragozását ismerteti, mint a német nyelvtan. A horvát nyelvtan ragozási csoportjai és magyar jelentései alapján sem lehet az esetleges mintát egyértelműen meghatározni. Mind a Compendiosa, mind a Verb. Anleitung kevésbé részletes. Egyes névmások esetében szembeszökő ugyan az egyezés az előbbivel, de bizonyos, hogy Lanosovićnak más mintái is voltak, s azt sem lehet figyelmen kívül hagynunk, hogy jól tudhatott magyarul.

11. Az ige fogalmát a horvát nyelvtan nem határozza meg. A Verb. Anleitung definíciója (Erklärung) rövid és praktikus: „Ein Zeitwort ist ein abänderliches Wort, welches den Zustand einer Peron oder ache, nebt der Zeit anzeiget. Z. B. ich bin; er ruhet; wir chreiben; sie werden geliebet.” A német nyelvtanban ezt a rövidke definíciót az igeképzés, az igenemek, igemódok és igeidők ismertetése követi. Ezután tér csak a felosztásra, amelynek négy szempontja van:

1. die Bedeutung

2. der Person

3. die Abwandlung durch die Gattungen und Zeiten

4. die Regelmäßigkeit der Abwandlung.

A felosztás a következő:

1. Jelentés szerint		cselekvő (thätige, actiua) szenvedő (leidende, passiua) mediális (mittlere, neutra)
2. Személyek szerint		személyes (persönliche) személytelen (unpersönliche) visszaható (zurückkehrende, reciproca)
3. Fajta és idő szerint		segédigék (Hilfzeitwörter) főigék (Hauptzeitwörter)
4. A ragozás szabályszerűsége szerint		szabályos (richtige) szabálytalan (unrichtige) (rendhagyó)

Lanosović sorrendje más. Két nagy csoportként személyes és személytelen igéket különböztet meg. Ezek meghatározása azonban egyezik a Verb. Anleitung megfelelő definícióival, pl.:

A német nyelvtan meghatározásait, illetve felosztását Lanosović alkalmazza a horvátra (vö. a személytelen igék 2. alpontját). A persönliche Zeitwörter csoportjai: cselekvő, szenvedő, mediális, visszaható, valamint ötödik fajtaként a segédige. Külön szempontot nem vesz fel csak annyit mond, hogy „das perönliche Zeitwort wird endlich in das richtige und unrichtige eigetheilt.” A cselekvő, szenvedő és mediális igék jelentését a Verb. Anleitung meghatározza, míg Lanosović csupán alakjukat (végződésüket) nevezi meg. Pl.:

Az igemódok és igeidők megegyeznek a Verb. Anleitung és a horvát nyelvtan felsorolásában. A német grammatikában az igenemek (die thätige Gattung [genus actiuum], die leidende Gattung [genus paiuum]) ismertetését az igemódoké követi, ezután tárgyalja az igeidőket. A genus passivummal kapcsolatban Lanosović megjegyzi, hogy „im Slavonichen hat man eigentlich keine Ableitung der Wandelzeiten leidender Gattung. Sie werden, wie im Deutchen, mit dem Mittelworte leidender Gattung, und mit dem Hilfsworte jeam, durchgehends nach dem Beypiele des nämlichen Zeitwortes jeam abgewandelt.”

Az igemódok

1. Die anzeigende Art (modus indicativus)

2. Die verbindende Art (modus conjunctivus)

3. Die gebietende Art (modus imperativus)

4. Die unbestimmte Art (modus infinitivus)

A Verb. Anleitung röviden meghatározza ezeket az igemódokat, pl.: Die anzeigende Art (modus indicativus) die chlechtweg das Thun und Leiden einer ache anzeiget. Z. B. ich komme, ich werde gelobt. Die verbindende Art (modus conjunctivus) welche eine Verbindung mit dem vorhergehenden anzeigt. Z. B. es chien, daß er käme. Ugyanezek az igemódok vannak feltüntetve – magyarázat nélkül – a Compendiosa-ban és a Grammatica Germanica-ban is, valamint Kratzernál, aki meghatározást is fűz hozzájuk: „Az Indicativus a’ történetnek vagy mondásnak mivoltát tsupán tsak mutattya, és egyeneen, lévőnek, meg-lettnek vagy leendőnek jelenti: p. ok. ich liebe, zeretek; ich habe geliebet, zerettem… A’ Conjunctivus vagy-is foglaltató mód az a’melly a’ történetnek más dologtól való függését avagy azzal való özve-foglaltatását jelenti, és az efféle egybe-kaptsolás okáért, de néha magán-is tétetik, valamelly kívánságnak megértetéséért. p. ok. ich wollte, daß ich nichts chuldig wäre, akarnám, hogy emmivel e tartoznám.”

A horvát nyelvtanban nem találunk explicit meghatározást, csupán az egyes igealakok jelentéséből derül ki, milyen módról is van szó. Már itt, de a szintaxis egyes részeiben is megmutatkozik, hogy a német (latin) kategóriák, kiváltképpen a conjunctivus, nem alkalmasak a horvát ige leírására. Lanosović a ragozási minták részletezésekor fölveszi még az óhajtó módot (die verlangende Art – optativus). Ennek jelen idejű alakja például a slušati ’hören’ ige esetében ez: o da slušam, oder hotio Bog, da slušam, slušaš, sluša; wollte Gott, daß ich höre, du hörest, er höre; vajha hallok, hallaz, hall. Feltűnő, hogy az optativus jelen- és jövő idejű alakjai a horvátban egybeesnek, csupán a német és a magyar jelentések mutatják, melyik időről van szó.

Az optativus görög grammatikai örökség. A német grammatikába Johannes Claius emelte be, aki abból a megállapításból indult ki, hogy „Modi sunt jidem qui apud Latinos & Graecos.” „Aus dem Griechischen holt er den Optativ, für den es nach ihm im Deutschen nur eine Entsprechung gibt nach dem Muster: Wolt Gott ich keuffte / Vtinam emerem” (Naumann, B. 1986: 298). Tafra B. megjegyzi, hogy Babukić Grundzüge der illyrischen Sprachlehre (1846–49) (Tafra monográfiájában G₂-vel jelölt) nyelvtanában „također su određena četiri načina, ali ovaj put to su uz indikativ, imperativ i infinitiv još konjunktiv ili kondicional, a u opisu i optativ.” ’Szintén négy mód van meghatározva, de ezúttal az indicativus, imperativus és infinitivus mellett még a conjunctivus vagy conditionalis, valamint magában a leírásban az optativus is szerepel’ (Tafra, B. 1992: 216). Babukićot megelőzően már I. A. Brlić is megváltoztatja a hagyományos modus-kategóriákat. A conjunctivusról és optativusról megjegyzi, hogy „den Konjunktiv und Optativ haben die Illyrier eigends nicht, ie brauchen dafür den Indicativ mit der Konjunktion da, und o da etc. Eben o it es auch mit dem Konditional und Permissiv – diee aber glaubte ich, wegen der Eigentümlichkeit des Ausdrucks, und ihrer Zuammenetzung mit bî; jesam und budčm, nicht übergehen zu dürfen.” Brlić így a conjunctivus helyett a conditionalist (bedingende Art), valamint a permissivust (zulassende Art) iktatja nyelvtanába. Ezt az utóbbit így definiálja: „Zulaende Art (permissivus) auf eine zuläige, und anwünchende Weise; Z. B. velí ’mi da igram, a noge me bôlč, da budem kopao Vinograd etc.”

Az igeidők

Verb. Anleitung			Lanosović
1.	Die gegenwärtige Zeit (praeens)		Die gegenwärtige Zeit
2.	Die jüngt, oder kaum vergangene Zeit (praeteritum imperfectum)		Die jüngt- oder halbvergangene Zeit
3.	Die völligvergangene Zeit (praeteritum perfectum)		Die vergangene Zeit
4.	Die längtvergangene Zeit (praeteritum plusquamperfectum)		Die längtvergangene Zeit
5.	Die künftige Zeit (futurum)		Die künftige Zeit

A Verb. Anleitung felosztása megegyezik a Compendiosáéval, valamint – a magyar grammatikák közül – a Bél M.-félével. Különbözik tőlük a javarészt Gottsched Sprachkunst-ját adaptáló Kratzer, valamint Szaller. Közbevetően meg kell jegyeznünk, hogy a fentebb bemutatott horvát igeidőrendszer a konkrét ragozási példák bemutatásában bővül, s indicativusban a következő képet mutatja:

Lanosovićnál tehát négy múlt idejű igealak szerepel. Ez a négy igeidő megegyezik a Brlić grammatikájában találhatókkal, nála azonban rövid magyarázat is olvasható:

Die gegenwärtige Zeit (tempus praeens) die an ich nicht vorbei seyn kann; Z. B. kôpŕm ich grabe, ti ňrčsh du ackert, ón zúbě er egget

Die halbvergangene unvollendete Zeit (Aoristus) welche die That als eben vergangen aber nicht beendigt, vortellt; já písah ich crieb scribebam

Einfache vergangene unvollendete Zeit (praeteritum perfectum simplex) welche zwar vergangen it, während welcher aber noch etwas anders gechehen, oder vorgehen konnte; Z. B. já pisa, ti kňpa, ón űcsi

Zusammengeetzte vergangene unvollendete Zeit (praeteritum imperfectum compositum) já ’sam kęrpao…

Längtvergangene unvollendete Zeit (pridem praeteritum imperfectum) mit noch einem Varianten derelben Bedeutung durch welche die That als gechehen, aber eben nicht beendigt, ausgedrückt wird; z. B. já biah izkápao, ti ’si bio pisao.

A jövő idejű igealakok ismertetése Lanosovićnál a képzésmód leírására redukálódik. Háromfajta jövő időt különböztet meg, s ezzel az idő kifejezésébe bevonja a modus kategóriáját is.

Gottsched volt az első, aki a modális komponenst is bevonta az igeidő kategóriájába, amikor három futurum alakot különböztetett meg:

1. die ungewiß zukünftige Zeit (tempus futurum incertum)

2. die gewiß zukünftige Zeit (tempus certum)

3. die bedingt zukünftige Zeit (tempus conditionatum)

A következő példákat adja: (1) ich will loben, (2) ich werde loben, (3) ich würde loben. (Vö. Naumann, B. 1986: 278). Ezek a formák kimaradtak a Kern der deutschen Sprachkunst-ból, így a Compendiosa és a Verb. Anelitung sem tartalmazza őket. Ez a jövőidő-felosztás megvan viszont Kratzernál:

A Grammatica Germanicá-ban futurum certum (ich werde sehen – videbo) és futurum conditionatum (ich würde sehen – videro) szerepel.

Az alaktani részről nagyjában és egészében megállapítható, hogy szembeszökő a hasonlóság, sőt több esetben a teljes egyezés a horvát nyelvtan és a Verb. Anleitung, valamint a Compendiosa között. Az igemódok és igeidők leírása azonban azt is mutatja, hogy Lanosović Gottsched Sprachkunst-ját is használhatta, sőt lehetséges, hogy a magyar adaptációt is ismerte. Ha csak futólag, szinte szúrópróbaszerűen vetjük is össze Lanosović munkáját a közel négy évtizeddel később íródott Brlić-féle nyelvtannal, látjuk, hogy ezen utóbbi mű szerzője jelentős mértékben meg tudott szabadulni a latin–német grammatikai modelltől, s szlavóniai elődjénél alaposabb, tudományosabb, a leírni kívánt nyelv szerkezetét sokkal inkább figyelembe vevő nyelvtant alkotott.

12. A bécsi grammatika ötödik része, a mondattan (Von der Wortfügung) Lanosović nyelvtanában a harmadik fő rész. Mindjárt magyarázattal (Erklärung) kezdődik, amely szó szerint a Verb. Anleitungból való: „Die Wortfügung (syntaxis) lehret die vechiedenen Gattungen der Wörter, oder Redetheile richtig, gechickt und regelmäig verbinden und ordnen.” Ezt a meghatározást sem a Compendiosa, sem a Grammatica Germanica nem tartalmazza. Lényegét tekintve hasonló a definíció Bél M. nyelvtanában és – bár rövidebb – Szallernál is. Bél M.: „Die Wortfügung oder Syntax, lehret die Wörter einer Sprache in eine richtige Verbindung zu etzen, oder auf einander o folgen zu laen, daß der Sinn des Redenden oder Schreibenden deto leichter vertanden werde.” Szaller: „Die Wortfügung lehret die verchiedenen Theile der Rede richtig ordnen und verbinden.” Kissé részletesebb Farkas J. meghatározása, amely ugyancsak a helyes szókötést emeli ki. A definíción túlmenően egyezik a mondattani rész felosztása is. A szintaxis mind a Verb. Anleitung-ban, mind Lanosović nyelvtanában tulajdonképpen a szófajok (beszédrészek) mondattana. A névelő (Geschlechtswort) mondattanáról szóló első szakasznak természetesen a horvát nyelvtanban nincs megfelelője. A német nyelvtan a főnevek szintaxisában („kötésében”) a csoportosítás alapjául az egyes eseteket teszi meg (In Anehung der erten, zweiten… Endung). A morfológiai kategóriákon belül azonban szemantikai szempontok is érvényesülnek. Ezt a szempontot igyekszik követni Lanosović is, noha mechanikusan nem veszi át.

Az első eset (erste Endung) tárgyalását a Verb. Anleitung azzal kezdi, hogy egy szubjektum megnevezése két (vagy több) főnévvel is lehetséges, ilyenkor a főnevek, amelyek „einerlei Sache oder Peron andeuten” (Verb. Anl. 112) ugyanabban az alakban állnak, ugyanazt a végződést kapják. Kövessük ennek a „regulának” az útját egészen Lanosovićig, sőt Brlićig!

Ugyanez a szabály megtalálható Kratzer Gottsched-adaptációjában is: Valamikor két Subtantivumot olly formán zükség egymás mellé tenni, hogy edgyik e légyen a’ Genitivusban; akkoron azt, a’melly a’ magyar zóban előre tétetik, a’ németben hátra kell tenni; p. ok. Die Fetung Ofen, Buda vára, …Kaier Joeph, Jóef Tsázár, …

A birtokos szerkezetet szabályozó regulát is átveszi Lanosović:

Lanosović megjegyzése (Anmerkung) azt mutatja, hogy bár a német nyelvtant veszi alapul, de ahol szükséges, megkísérli azt a tárgynyelvhez alkalmazni. Így kezdi: „In den Zueignungen it etwas im Slavonichen beonders zu merken…”, majd a következő szabályt fogalmazza meg: „…wenn …zwey Hauptwörter in einer Rede zuammen kommen… so wird aus jenem, dem etwas zugeeignet wird, ein Beywort gemacht, welches mit dem andern übereintimmen muß…” Ezután felsorolja a birtokos melléknevek jellegzetes képzőit és a példákat: Kraljev in, der Königs Sohn, a’ Király fia; Pavlov otac, des Paulus Vater, Pál’ atya (recte: atyja)…

Szó szerinti egyezést mutat a Verb. Anleitung és Lanosović között a második eset (zweite Endung) második szabálya is:

Lanosović tehát következetesen tartja magát a német mintához (modellhez), ahol azonban a horvátban valamelyik névszói eset használatát ki kell egészítenie, ezt megteszi. Így a második esetet kívánó rész kibővül a genitivus partitivussal:

Hauptwörter, o einen Theil einer Sache, oder eine Menge, und Schar andeuten, nehmen die zweyte Endung zu ich. Z. B. Daj mi vina, vode, kruha, hleba, & c. gib mir Wein, Waer, Brod etc. vertehe einen Theil, oder ein bichen Brodes, Weines, Waers, adjál kevés bort, vizet, egy falat kenyeret.

A melléknevek „kötésének” tárgyalásában is teljes mértékben érvényesül a Verb. Anleitung modellje. Az egyes esetekhez (végződésekhez) való csoportosításon belül szerephez jut a szemantikai szempont is. Pl.:

Előfordulnak olyan esetek, hogy a német nyelvtan valamely hibára hívja fel a figyelmet, illetve bizonyos szókapcsolatot helytelennek minősít, ilyenkor a horvát nyelvtanban is megtaláljuk ezt a minősítést. Például a birtokos névmás helytelen használatával kapcsolatban:

Az igék szintaxisát a Compendiosa a névszói esetek köré csoportosítja (Verbum cum Nominativo, Genitivo stb.). Az utolsó csoport, a Verbum cum Ablativo után hetedikként rövid, mindössze nyolc regulát kitevő rész következik De Concuru duorum Verborum in eadem Contructione címmel, majd pedig a személytelen igéket tárgyaló regulák zárják ezt a részt. Felfogásában egyezik vele a Verb. Anleitung is, amely azonban áttekinthetőbb: ez a fejezet két nagyobb részre osztható: A főigék (Hauptzeitwörter) és a személytelen igék (unpersönliche Zeitwörter) „kötése”. Az első szakasz ismét két nagyobb egységre bontható: 1. A főigéknek főnevekkel és névmásokkal alkotott kapcsolatai (Von der Fügung der Hauptzeitwörter mit Nenn- und Fürwörtern), 2. Igék igékkel való „kötése” (Von der Fügung der Hauptzeitwörter mit Zeitwörtern). Az első rész tagolása végződések (esetek) szerinti, így egyezik a Compendiosa tagolásával. Ezt a két szakaszt a Verb. Anleitung-ban követi egy harmadik, amely sem a Compendiosa-ban, sem Lanosovićnál nincs meg: Von der Ordnung, in welcher die Zeitwörter mit andern Redetheilen in einem volltändigen Satze stehen müen. Ez a szakasz, mely lényegében szórendi szabályokat tárgyal, megvan a Kratzer-féle nyelvtanban is, tehát a Sprachkunst-ból származik. Az igemódokról szisztematikusan nincs szó, használatukra az említett szempontok szerint kialakított csoportokban alkalomszerű utalások találhatók. Az igeidők szintaxisát külön szintén nem tárgyalja egyik érintett grammatika sem. Minthogy a jelen tanulmány fő célja a horvát nyelvtan mintáinak, forrásainak bemutatása és néhány korabeli magyar grammatikával való kapcsolatainak kiderítése, néhány példán keresztül – követve a fentebb vázolt felépítést – közvetlen összefüggésekre mutatunk rá.

Lanosović általában tartja magát a Verb. Anleitung szempontjaihoz, olykor csupán jelentéktelen megfogalmazásbeli módosításokat hajt végre. Pl.:

További számos egyezés fordul elő az első és második esetet vonzó igés szerkezetekben:

Látható, hogy sok esetben a példák is vándorolnak.

A német nyelvtanokban külön kategória „wenn das Hilfswort eyn die Geinnung, Neigung, Meinung, u..w. einer Peron anzeiget, o fordert es die zweite Endung des Hauptwortes. Z. B. Ich bin des Sinnes, der Meinung, des Willens… Ich bin der Meinung Er it ein Kind guter Art. Das it meines Amtes.” Kratzernál: „Mikor seyn valamelly vélekedét, hajlandóságot, vagy kedvetlenéget jelent, Genitivual tétetik. p. ok. Ich bin der Meinung, des Sinnes, des Glaubens, der Hoffnung, ollyan vélekedéel, értelemmel, hitellel, reményéggel vagyok.” Ez a szerkezet a horvátban így ismeretlen, s erre az „üresen maradó” helyre Lanosović az imati ’haben’ és a nemati (*ne imati) ’nicht haben, kein haben’ igéktől függő genitivus negationist iktatja be. A keret adott. Az igevonzatok felsorolására mindig a megfelelő eset részletes taglalása után kerül sor. A többi szófaj mondattanának tárgyalása természetszerűen sokkal kisebb mértékű egyezéseket mutat. Az adverbiumoknál Lanosović Anmerkung alatt kitér a kettős tagadásra, amelyet logikailag helytelenít, de kiküszöbölhetetlennek tart: Man ollte zu einem verneinenden Satze nicht das Nebenwort ne, oder ni, nicht, nem, hinzuetzen um denelben mehr zu verneinen; so wird falch geagt: Ja njega nijeam nikada vidio; ich habe ihn niemals nicht geehen; én őtet oha e láttam.Denn eigentlich die verdoppelte Verneigung machet eine Bejahung. Allein weil der Misbrauch bey allen Illyrichen Nationen o eingewurzelt it, daß es chon zu einer Eigenchaft geworden it; it nicht mehr auszurotten.”

A kettős tagadást a Compendiosa elavultnak minősíti: Duplex Negatio antiquis uitata nunc exolevit. vg. Ich habe ihn niemals nicht geehen… Kratzer megjegyzi: „A’ német valamit tagadni akarván, tsak egy tagadó zóval él, és nem kettőzteti azt többé, mint a’ régiek (feltehetően a Compendiosa antiquis szavának visszaadása. Ny. I.) tselekedtek, és a’ magyaroknál zokás… p. ok. Ich habe ihn niemals geehen, én őtet oha em láttam.” Bél M. a kettős tagadást megerősített, határozott tagadásnak tartja: „Wenn zwo Verneinungen neben einander zu tehen kommen, o wird die Sache deto kräftiger verneinet, (und es müßen auch zwey beytammen tehen,) als: Senki nem zolgálhat két Urnak, Niemand kann zween Herrn dienen.” (Bél M. 180).

A Compendiosa kapcsán Bleyer megállapítja, hogy a többi latin nyelvű átdolgozással együtt „kétségtelenül a Kern der deutschen Sprachkunst alapján készült.” Hozzáfűzi ehhez, hogy „…a Kern-nek nem egyszerű fordítása, hanem meglehetősen szabad átdolgozása. Az eltérést első sorban az okozza, hogy elejétől végig erősen kurtítja az eredetit… az általános grammatikai kategóriák meghatározását vagy igen rövidre fogja, vagy egészen mellőzi, hisz a tanulók azokat úgyis ismerték már a latin nyelvtanból; csak a leglényegesebb szabályokat adja, egyszóval csak azokat az elemeket öleli fel, melyekre idegen ajkúnak a német nyelvtanulás kezdetén okvetlenül szükség van.” (Bleyer 1909: 66–7). Az első magyarul írt német grammatika szerzője (adaptálója), Kratzer János Ágoston inkább a Sprachkunst-ot vette alapul, ezért munkája az említetteknél részletesebb. Azt a hatást, amelyet a Verb. Anleitung gyakorolt Kratzer munkájára, Bleyer is jelzi (Bleyer 1909: 84–5). Gottsched munkáinak hatását láthatjuk még Farkas János nyelvtanában, valamint annak átdolgozott kiadásában, Bél Mátyásnál és Szaller Györgynél is, aki előbeszédében név szerint is megemlíti a híres német grammatikust: „Hasznos és szükséges tehát e’ képpen a’ gyarapodás és boldogság végett egy tökélletes Grammatika édes Hazánknak; valamint hasznos és szükséges volt e’végre egy Gottséd a’ Német Hazának.”

A Gottsched-adaptációk, a Felbiger szerkesztette Anleitung, majd Verb. Anleitung tehát a XVIII. század nyolcvanas éveitől modellként szolgáltak az elsősorban praktikus, didaktikai céllal írt nyelvtanok számára Horvátországban éppúgy, mint Magyarországon. Ebben az összefüggésben helyezhetjük el Lanosović nyelvtanának harmadik kiadását is. Az említett német grammatikák hatása nyilvánvaló, ezt mutatja felosztásuk, az egyes nagyobb részegységek tagolása, a sok azonos definíció, sőt több esetben az egyező példák is. A latin grammatikai hagyomány él tovább ezekben a nyelvtanokban. Ezt a modellt alkalmazták a német grammatikusok anyanyelvük leírására is egészen Adelungig. A németre adaptált latin modell segítségével kísérelték meg a XVIII. század végének és a XIX. század elejének horvát, szlovén és magyar nyelvtanírói is leírni anyanyelvüket, a leírások azonban – Gottsched szellemében, de a didaktikai céllal is egybehangzóan – csak szabályok, regulák gyűjteményei voltak. A horvát grammatikaírás történetében Ignjat Alojzije Brlić volt az első, akit ez a szemlélet és felfogás már nem elégített ki. Illír nyelvtanának megírása előtt – amint ezt az első kiadás előbeszédében meg is írja – tüzetesen áttanulmányozta valamennyi illír nyelvtant, Della Bellától kezdve (1728) egészen Starčevićig (1812), s némi csalódással konstatálta: „Als ich alle diese Quellen (ti. nyelvtanokat, Ny. I.) durchsah – fand ich zu meinem nicht geringen Erstaunen, daß sie sammt und sonder, mit unbedeutenden Aenderungen und Abweichungen, mitunter auch verkürzte Abschriften der Della Bella’schen Instruzioni grammaticali seyen.” Brlić Kopitar felfogását vallotta, aki szerint „der Grammatiker ist nur ein Referent der Sprache, er darf sie nicht in die Regeln zwängen, sondern die Regeln der Sprache, so wie sie ist, anpassen, Hypothesen zu machen…” (Brlić VIII.)

Bizonyos, hogy tanulságos lenne ezt a Della Bella grammatikájával való tüzetes egybevetést elvégezni, de nem lenne kevésbé érdekes azt sem kideríteni, ismerte-e egyáltalán Brlić Gottschedet vagy a Verb. Anleitung-ot. Ennek az utóbbinak a hatása több helyen is nyilvánvaló. Nem vitatható Tafra B. megállapításának igazsága általában a szlavóniai nyelvtanokra vonatkozóan, hogy ti. „tako koncipirani jezični priručnici koji su imali didaktičku ulogu bili su uobičajeni u Evropi” (Tafra, B. 1992: 16). Igaz az is, hogy ezekben a nyelvtanokban nem fejeződnek ki azok a strukturális jegyek, amelyek a horvátot (és általában a szláv nyelveket) jellemzik. Lanosović például csak elszórtan szól itt igeaspektusról, amely pedig a szláv igerendszer alapvető meghatározója. Keverednek az egyes grammatikai kategóriák, például az idő és a mód. A tárgynyelvtől idegen a conjunctivus külön kategóriaként való szerepeltetése, ami mind a horvátban, mind a magyarban erőszakolt, sem a beszélt, sem az írott nyelvben nem létező kifejezéseket eredményez. Bizonyára csodálkozhatott a Lanosović-féle könyvből horvátul és esetleg magyarul tanuló tisztviselő vagy katonatiszt, hogy a szabályokban megtanult példákkal a beszélt nyelvben nem találkozik.

Az elmondottak ellenére is érdemes foglalkoznunk ezzel a nyelvtannal, sőt a többi korabeli grammatikával is, mivel kezdetét jelentik annak a folyamatnak, amely a tudományos grammatikákig vezetett. Mindemellett – s ez sem elhanyagolható – mélyebb és széleskörűbb közép-európai összefüggésekre és kapcsolódási pontokra mutatnak rá, mint amilyenekre alapos áttanulmányozásuk nélkül gondolnánk.

Lanosović nyelvtana 201 oldal terjedelmű. Függelékként csatlakozik hozzá egy részletes (3–48. old.) nomenklatura, azaz tematikus szójegyzék. Ez a legfontosabb, legelterjedtebb személynevekkel kezdődik, majd az ünnepnapok, egyházi és világi hivatalok (méltóságok) megnevezésével folytatódik. Az emberi testtel és lélekkel kapcsolatos kifejezések jegyzékét a gyakorlati élet szavai és kifejezései követik (háztartás, konyha, kert, baromfiak stb.) A szószedetek háromnyelvűek. Az egyházi és világi hivatalok felsorolását követők grammatikailag is tagoltak: először a főnevek, majd az igék vannak felsorolva. Ezek alapján azonban nem jutunk közelebb egy (vagy több) esetleges forráshoz, mivel már a XV., XVI. sz. óta számos nomenklatúra forgott közkézen Európában, melyeket az az elgondolás hívott életre, hogy könnyebb egy idegen nyelv szókincsét fogalmi csoportokban elsajátítani, mint ezek nélkül. Számtalan fogalmi- és tárgykört alakítottak ki. Például Jan Vodňanský-Aquensis 1551-es Lactifer latinsko-český című szótárának tizenkét csoportjában a dolog-, tulajdonság- és számnevek mellett szó van kövekről, kígyókról, madarakról stb. (Vö. Bockolt, V. 1990: 30–31.) A nomenklatúrát a horvát nyelvtanban öt beszélgetés követi német és horvát nyelven. Utánuk levélmintákat olvashatunk (pl. újévi köszöntés és válasz, névnapi köszöntés és válasz, ajánlólevél stb.). A levelek is német, valamint horvát nyelvűek. Végül az előbbi öt beszélgetés következik a levélmintákkal együtt, csak most már német és magyar nyelven. A beszélgetések párhuzamos szövegeit a következő magyar nyelvtanokban találtam meg:

Das erte Gepräch, von dem Begrüßen – Első bezélgetés, a’ közöntésről

A szöveg kisebb eltérésekkel egyezik Szallerral (167–8), valamint Farkassal (178–9). Szaller nyelvtanában a párbeszéd latinul is olvasható.

Das vierte Gepräch, Von Kaufen und Verkaufen – Negyedik beszélgetés, Az árúláról és vevésről.

Lényegében egyezik Farkassal (188–90), csak nála a beszélgetés tárgya, amelyről Lanosović szövege is szól, konkrétan meg van jelölve: Egy posztóáruló kalmárral (ti. beszélgetés) – Mit einem Tuchhändler.

Lanosović fő forrása és mintája, a Verb. Anleitung csupán három rövid beszélgetést közöl: 1. A’ Tanulásrul – Von dem Lernen, 2. A’ Sétálásról – vom Spatzieren gehen, 3. Az Ételről – Vom Essen. Csaknem egyező szövegek találhatók: a sétálásról: Szaller 171–2; Farkas 187, az ételről: Farkas 190–1. Több helyen csaknem ugyanazok az udvariassági fordulatok ismétlődnek, pl.: Verb. Anleitung: Lehet-é zerentsém, hogy Véle meheek: – Kann ich das Glück haben mit ihnen zu gehen? Szaller: Szerentsémnek tartom, ha az úrral mehetek – ich mache mir ein Glück daraus mit Ihnen, mein Herr, gehen zu können.

A beszélgetések elemzése külön feladat, elsősorban nem a szövegek szó szerinti egyezéseinek vagy nagyobb mértékű eltéréseinek tekintetében, hanem inkább az udvariassági beszédaktusok, egyszóval a történeti pragmatika szempontjából.

Nyomárkay István

Nyomárkay, István: Lanosović’s “Anleitung” within a European context. The present study and its continuation both analyse the influence of a late eighteenth-century Vienna school grammar on contemporary Croatian and Hungarian grammars concerning morphology and syntax. The paper focuses on the grammar by Marijan Lanosović that was published in 1795 in Buda. For antecedents of this paper, see Magyar Nyelvőr 122 [1998]: 184–9 and 451–8.

* A dolgozat az OTKA TO 24152 és az MKM FKFP 0567/97 pályázat keretében készült, a Nyr 122: 184–9 és 451–8 lapon található dolgozatokkal együtt.

¹ A felsorolt tanulmányokat l. in: Zbornik o Marijanu Lanosoviću. Osijek 1985. A többi szakirodalmat l. Nyr 122: 184–9 és 451–8. végén.

² A horvát nyelvű idézeteket saját fordításomban közlöm. Ny. I.