A kognitív nyelvészet alapelvei
Mielőtt rátérünk a címben jelzett kérdések tárgyalására, szeretnénk egy általánosabb jellegű megjegyzést tenni. Nevezetesen azt, hogy a kognitívizmus a nyelvtudományban az úgynevezett posztmodernista paradigmát tükrözi, amely nem egységes. A heterogenitás a posztmodernizmus definíciós jegye. Ennek az irányzatnak a képviselői azt vallják, hogy a tudományos tevékenység alapvető feladata nem a magyarázás, hanem a megértés. A megértésnek viszont nem egyféle leíráson kell alapulnia, mivel az objektív valóság igen bonyolult, tehát a mindössze egy szempontra korlátozódó leírás nem vezethet a valóság megértéséhez. Maga a tudomány is relatív jelenség. Tehát a tudományos és az intuitív tudás közötti határ kijelölése lehetetlen, mert nem létezik egyetlen olyan metodológia sem, amely garantálná azt, hogy a tudományhoz kizárólagosan csak a racionálisan megindokolt mondatok tartozhatnak. Értelmesebbnek látszik tehát eltekinteni ettől a megkülönböztetéstől, annál is inkább, mivel az eddig tudományosnak tekintett tudás függőségi viszonyban áll a mindennapi tudással, és fordítva: a mindennapi tudás szorosan kapcsolódik a tudományos tudáshoz. Azt, hogy valójában tudományos talajon mozgunk-e vagy sem, egyetlenegy dolog döntheti el, nevezetesen a tudósok között kialakult egyetértés. Az viszont, hogy ki tartozik a tudósok köréhez, az adott társadalomban érvényes általános kultúrnormákból következik. Az így értelmezett tudományban elfogadott tudományos módszer nem a metatudományból ered, hanem a tudósok között létrejött íratlan megegyezésnek a következménye. A kognitívizmusban egyetértés van abban, hogy a nyelvtudományban párhuzamosan különböző módszertani megközelítések lehetségesek. A modernizmust, mint köztudott, a rendszerezés és a rend, valamint az objektív tudás irányába történő elmozdulás jellemezte, amelyet az abszolút igazság felfedezésébe vetett emberi hit kísért. Ez volt a modernizmus szimbóluma. A mai posztmodernizmus, ahogy a fentiekből kitűnik, más gondolkodási módot ajánl. Olyan gondolkodási módot, amely látszatmentes, és amely lemond az abszolút világrendezés igényéről (Bauman 1994). Ez új kihívás a tudomány számára, a nyelvtudomány számára is, amely nyilvánvalóan új kutatási perspektívákat vázol, de egyidejűleg bizonyos veszélyeket is rejt magában.
*
A kognitív nyelvészet a hetvenes években jött létre az USA-ban, és fő teoretikusa Ronald W. Langacker volt. Ennek az irányzatnak kezdettől fogva nemcsak sok lelkes híve, hanem sok ellenzője is volt, és van manapság is. Ennek ellenére a kognitív nyelvészetnek sikerült a mai nyelvtudományban stabil pozíciót kiharcolnia, és több országban is sikeresen művelik. A kognitív nyelvelmélet kétségkívül vonzó, főként azon nyelvészek számára, akik tisztában lévén a szigorú formalizáció előnyeivel és korlátaival egyaránt, szeretnék átlépni a strukturális objektivizmus merev keretét, akik a nyelv használójában nemcsak a szavakat és a mondatokat generáló mechanizmust, hanem magát az embert is látják: megismételhetetlen személyiségét, előre nem jelezhető viselkedését, reakcióit, világlátásának eredetiségét, szóval mindazt, ami az adott kultúrközösségben akceptált kommunikációs modellel összefüggésben meghatározza, hogy milyen módon használja az ember a nyelvet, amelynek megalkotója és egyben foglya is (Rudzka-Ostyn 1988, Kardela 1994).
A kognitív nyelvészek azt vallják, hogy az emberi nyelv megértésének a kulcsa az emberi megismerés folyamatainak a megértésében és modellálásában rejlik. A tágan értelmezett „emberi tényezőre” való állandó hivatkozások azt mutatják, hogy a Langacker által megalkotott kognitív grammatika még a strukturalizmus előtti nyelvtudományi paradigmához is kapcsolódik, nevezetesen az indukcionizmushoz. Langacker elméleti munkáiban, tanulmányaiban felfedezhetjük az indoeurópai nyelvészet XIX. századi klasszikusainak a gondolatait is. Az ún. „tradicionális”, „hagyományos” nyelvészet nobilitációja nem jelenti azonban azt, hogy a kognitív nyelvészet ignorálja a strukturalizmus alapvető elveit, téziseit. Ellenkezőleg, a Langacker-féle nyelvelmélet a klasszikus strukturalizmus eredményein alapul, és ezeknek a folytatója is.
A kognitív nyelvészet mindenekelőtt a túlzott nyelvi formalizmus ellen lépett fel, amely közismerten, generatív-transzformációs grammatika néven, majdnem 30 éven át uralta főként az amerikai, de nagy mértékben az európai nyelvtudományt is, és vezető irányzattá vált a modern nyelvészetben. A kognitív nyelvészet tehát abból az általános elégedetlenségből született, amelyet a generatív grammatika modelljének elégtelensége váltott ki. Hogy jobban lássuk ezt a kérdést, tekintsük át a transzformációs-generatív elmélet azon elemeit, amelyek ellen felléptek a kognitivisták.
A Chomsky-féle nyelvelmélet egyik alapvető követelménye, mint köztudott, a nyelvi kompetencia és a nyelvi végrehajtás (performancia) megkülönböztetése volt a klasszikus európai strukturalizmus langue – parole oppozíciójának a mintájára. A generatív elmélet keretében a nyelvészet autonóm, önálló tudományos diszciplínát képez, a kutatási tárgya pedig az ideális nyelvhasználó nyelvi kompetenciája, aki mentes mindenféle fizikai és pszichikai tökéletlenségektől, és aki követi a grammatikai szabályokat, figyelmen kívül hagyva a megnyilatkozások nyelven kívüli kontextusának a hatásait (Bańczerowski 1994). A már korábban említett „emberi tényező” a generativisták szerint nem eleme a nyelvi kompetenciának, hanem a nyelvi végrehajtásnak a része, tehát nem képezheti a nyelvész kutatási tárgyát. Egy ilyen doktrína elfogadása lehetővé tette a nyelv algoritmikus módon történő leírását: ha az absztrakció síkján leírjuk és formalizáljuk a nyelvi objektumokat, és meghatározzuk a rajtuk végrehajtandó megengedett műveleteket, akkor végeredményben olyan algoritmust kapunk, amelynek segítségével létrehozhatjuk az adott nyelv összes grammatikailag helyes struktúráját. A viszonylag kisszámú transzformációs (rekurrens) szabály alkalmazása különböző összetettségű, végtelen számú struktúra megalkotásához vezet. A nyelvi struktúrák generálási folyamatának az algoritmizálása, az algoritmusok megfelelő sorrendben történő alkalmazása nem engedi meg a helytelen nyelvi sorok létrehozását.
A transzformációs-generatív elmélet formális apparátusának a fejlődésével, azaz bonyolultabbá tételével párhuzamosan nőtt azoknak a kutatóknak a csalódottsága, elégedetlensége, akik annak idején éppen ennek az elméletnek a feltétlen hívei voltak, de közben felismerték az e típusú formalizációnak a gyengeségeit, a mások által is sokszor hangoztatott korlátait. A forradalmi erjedés éppen Chomsky tanítványainak és legközelebbi munkatársainak a soraiban kezdődött, amikor felmerült a metaforához való viszony megfogalmazása, amely a generativisták számára mindig megoldhatatlan problémát jelentett. A metafora leírásában már nem érvényesülhetnek a szóban forgó grammatikai szabályok, azért a generatív modellben ezt a jelenséget nem tipikusnak, hanem jelentéktelennek tartották. Így a generativisták a metaforakutatást inkább az irodalomelméletben, nem pedig a nyelvészetben képzelték el. Chomsky egyik munkatársa, George Lakoff arra a megállapításra jutott, és meggyőzően bizonyította is, hogy a metafora a természetes nyelv funkcionálásának egyik alapvető módja. A kognitivisták azt vallják, hogy a metafora tükrözi az ember megismerési, valamint gondolkodási folyamatait, és minden nyelvhasználó a metaforák segítségével kommunikál (Lakoff, Johnson 1981; Lakoff, Turner 1989). Ily módon a nyelvtudomány előtt új kutatási perspektívák jelentek meg. Chomsky egyik tanítványa, Langacker a transzformációs-generatív grammatikával kapcsolatos kifogásait két monumentális munkájában fogalmazta meg: (1) Foundations of Cognitive Grammar. Theoretical Prerequisites (1987) és (2) Foundations of Cognitive Grammar. Descriptive Application (1991a). Ezek a kifogások főként a nyelvi adatok leírásának empirikus alapelveit érintették. Azzal vádolták a generativistákat, hogy a nyelvi leírásban figyelmen kívül hagyják azokat az adatokat, amelyek nem fértek bele az általuk alkalmazott absztrahálásba, valamint hogy az elemzés tárgyául csak olyan struktúrákat választottak ki, és azokat vizsgálták, amelyeknek a helyessége, illetve helytelensége soha nem volt kétséges. A valódi nyelvi kommunikációban viszont az ilyen struktúrák csak elenyésző mennyiséget képviselnek, tehát nem tükrözik reprezentatív módon az adott nyelvet, mivel, mint tudjuk, a nyelvhez hozzátartoznak olyan struktúrák is, amelyek a szigorúan formalizált szabályok rendszere szempontjából helyteleneknek minősülnek.
A transzformációs-generatív grammatika főként az angol nyelvészeknek a műve volt, akik általában az angol nyelvvel foglalkoztak, és azért az a vád érte őket a kognitivisták részéről, hogy „angolcentrikusságban” szenvednek. Más nyelvek (amelyeket a generativisták általában egzotikusnak tartottak, pl. a magyart is) nyelvi anyagának az elemzése sok megoldatlan problémát jelentett a generatív leírásban. Így sok kritika érte ezt az irányzatot szerte a világon. Kimutatták, hogy ez az elmélet alkalmatlan a természetes nyelv valódi funkcionálásának a modellálására. Többen kifogásolták azt is, hogy a generativisták túlzottan ragaszkodnak az elmélethez, a lehetőleg legteljesebb formális apparátus létrehozásához, pedig az egyáltalán nem szükséges feltétele a grammatikaírásnak. Helytelennek tartják azt a törekvést is, miszerint maximálisan redukálni kell a leírás elemeit oly módon, hogy a grammatika a szabályok lehetőleg minimális mennyiségével képes legyen a legtöbb struktúrát generálni. Ez az egzakt tudományokra jellemző alapkövetelmény a kognitivisták és más nyelvészeti irányzatokat követő tudósok szerint egyszerűen nem illik a nyelv mint kutatási tárgy természetéhez. A természetes nyelv funkcionálása nem követi az egzakt logikai szabályokat, amit többen is hangsúlyoztak, többek között maguk a logikusok is.
A kognitív nyelvészet képviselőinek a kifogásai a transzformációs-generatív irányzattal szemben tulajdonképpen egy fő kérdést, nevezetesen a nyelv értelmezését érintik a széles körben vett ontológiai kontextusban. A transzformációs-generatív modell teljes autonómiát biztosít a nyelvi komponenseknek, a kognitivisták viszont azt vallják, hogy a hagyományosan megkülönböztetett olyan nyelvi komponensek, mint a fonológia, a lexikon, a morfológia és a szintaxis egyetlen egy kontinuumot képeznek. Ez a nyelvi szemantikára és a pragmatikára egyaránt vonatkozik. A nyelvi komponensek közötti demarkációs vonalak megrajzolása kizárólag csak gyakorlati kutatási célokat szolgálhat, mivel az elemzés célja mindig megszabja a kutatási terület határait. A kognitivisták szerint a nyelv nem független és nem autonóm lét, mivel az emberi megismerés folyamatának közvetlen tükröződése, és így csak mint az emberi ész általános struktúrájának integráns aspektusa kutatható és elemezhető. Ebben az értelemben a nyelvkutatás azonos a megismerés általános folyamatainak a kutatásával. Ezek a folyamatok összefüggésben vannak nemcsak az emberi ész megismerési képességeivel, hanem pszichológiai, valamint kultúr- és társadalmi tényezőivel egyaránt.
A kognitív nyelvészet a természetes nyelvet az evolúció hosszú folyamatának utolsó állomásaként értelmezi a biológiai megmaradásért folyó primitív cselekményektől kezdve, a folyamatos fejlődésen át, a viselkedési kultúrminták kialakításáig, amelyek az ember racionális és értelmes döntéshozatalát biztosítják. Ez a postulatum lehetővé teszi a percepciós és a konceptualizációs folyamatok közötti kölcsönös összefüggések megállapítását.
A kognitív nyelvészet, más nyelvészeti irányzatokhoz hasonlóan, általánosításokat végez azzal a céllal, hogy felfedezze az univerzálékat, azaz a különbségek között fennálló hasonlóságokat. Ezek az univerzálék viszont alapvetően különböznek azoktól az univerzáléktól, amelyeket a generatív nyelvészet igyekezett, illetve igyekszik kimutatni. Olyan univerzálékról van itt szó, amelyek nem magára a nyelvre, mint egy autonóm, önálló létre vonatkoznak, hanem olyanokról, amelyek az emberi ész általános képességeinek a tulajdonságát képezik, azaz a világ percipiálásának, és az ennek következtében megszerzett információ feldolgozásának a képességét. Így a kognitivisták azt hangsúlyozzák, hogy a nyelvet, mint kutatási objektumot a tág értelemben vett kultúrkontextusban kell értelmezni. Az emberi nyelv a külső világunknak a képe, tehát a kontextusa nem más, mint maga a világ.
A kognitivisták szerint a nyelvészet alapvető feladata, ahogy már feljebb említettük, a természetes nyelv metaforikájának a leírása, amely befolyásolja a nyelvhasználók világlátásának a módját. Emellett lemondanak a nyelvi leírás olyan kategóriáiról, amelyek az osztályozás és a logikai klasszifikáció elvein alapulnak. Véleményük szerint a metaforák igen fontos szerepet játszanak nemcsak az ember mindennapi nyelvhasználatában, hanem a világlátásában és konceptualizációjában egyaránt. Egyes nyelvi kifejezéseket (a frazeológizmusokat és a kolokációt), amelyek segítségével az adott valóságos fragmentumot leírjuk, felhasználunk más jellegű fragmentumok leírásánál is. Például a harc leírásában igénybe veszünk olyan szekvenciákat mint: legyőz vkit, vkit két vállra fektet/leterít, megsemmisít vkit, tönkretesz vkit, fellobbant a harc, csapást mér vkire stb. Hasonló módon járunk el a szóbeli viszály leírásánál is, olyan mondatokat használván, mint pl.: érveimmel megsemmisítő csapást mértem rá, legyőztem őt a vitában, fellobbant a viszály, érvek harca stb. Feltételezhető tehát, hogy a magyarok a viszályt a viszály harc metafora segítségével értelmezik. Hasonló módon járunk el, amikor a konkrét valódi cselekvések (mint pl. az építkezés, a szövés, az ételkészítés) tulajdonságait felhasználjuk a nyelvi szövegek képzésének absztrakt folyamatában is. Mivel például azt mondjuk, hogy: a mondatnak (szövegnek) szerkezete/felépítése/váza/konstrukciója van, felépítjük a mondatot/szöveget stb. azt jelenti, hogy a szövegalkotás építkezés metaforát használtuk fel. Olyan szekvenciák esetében, mint például: a gondolat/a beszéd/az elbeszélés fonala, beszédébe idézeteket sző, elveszíti a fonalat, átszövi a szöveget, a gondolatokat szövi; zengő, színes, szőtt beszéd stb. a szövegalkotás szövés metafora lép fel. A szellemi táplálék, emlékeikből táplálkozik, mit főz magában?, újsütetű író/eszme, vmely nevet, bélyeget süt vkire stb. a szövegalkotás ételkészítés metaforát idézi elő. A fentiek tükrében azt mondhatjuk, hogy a metafora olyan eszköze az embernek, amely lehetővé teszi bizonyos absztrakt cselekvések és tartalmuk konkrét módon történő kifejezését. A metaforának köszönhetően az ember jobban felfogja azt, amit képtelen teljes egészében megérteni, nevezetesen az érzelmeket, az értékeket, a pszichikai folyamatokat.
A kognitív pszichológusok szerint az ember az objektív valóságot tipológiai és nem klasszifikációs elvek alapján tapasztalja és kategorizálja (általánosítja a tapasztalt valóságos objektumokat és létrehozza a kategóriáit). Először a prototípus kategória jön létre, amelyhez a későbbiekben hozzárendelődnek a valóság fragmentumainak más elemei. Az objektív valóság egyes elemei nagyon közel állnak a prototípushoz, mások viszont csak az analógia segítségével kapcsolódhatnak hozzá. Mind a két elemfajtát azonos, azaz tipológiai módon kategorizálhatjuk. Azok az elemek, amelyek az adott esetben nem prototipikusak, egyidejűleg más kategóriákat is képviselhetnek. Mivel a nyelv szoros kapcsolatban áll a megismeréssel, tehát az összes nyelvi elem leírásában kötelezően figyelembe kell venni a prototipikus kategóriákat. Így a kategorizált nem prototipikus nyelvi elemeknek a határai „elmosódnak”, átfedik egymást, és közöttük az úgynevezett családi hasonlóság (family resemblance) lép fel, mert az adott elem hozzátartozhat a prototípus által képviselt egyik illetve másik kategóriához egyaránt (Rosch, Mervis 1975: 573–605; Pawłowski 1988). Vegyük példaként a madár nyelvi kategória reprezentánsait. Bizonyos madárfajták, mint például a galamb, a varjú, a veréb, a sólyom stb. a madárság centrumát képezik, viszont olyanok, mint például a liba, a pulyka, a tyúk, a strucc stb. e kategória perifériáján helyezkednek el. Míg más fajták (pl. denevér) egyidejűleg két nyelvi kategóriához tartoznak: a madár- és az állatkategóriához. A kognitivisták szerint a prototipikus kategóriák nemcsak a nyelvi szemantika leírásánál játszanak szerepet, hanem a nyelv grammatikájában is. Ha például figyelmesen megnézzük a magyar mellérendelő kötőszókat, akkor kiderül, hogy legközelebb a prototípushoz az és kötőszó áll, mivel segítségével sokféle egyfajta elemet (mondatokat, szószerkezeteket, főneveket, posztpozíciókat stb.) tudunk összekapcsolni. Más kötőszók használata viszont lényegesen korlátozottabb az és-nél.
A kognitív nyelvészet a világ nyelvi képének rekonstrukciójával is foglalkozik, amelyet a nyelvben rögződött objektív valóság interpretációjaként értelmez (Bańczerowski 1995; 1996). A világ nyelvi képének rekonstrukciójánál figyelembe veszik a nyelvi szövegekben szereplő frazeologizmusokat, kolokációt (ismétlődő szókapcsolatokat), valamint a konnotációkat is, amelyek alapján minősíteni lehet a nyelvi világkép elemeit. A világ az emberi értelmezésben kettős természetű. Képében tükröződik a tárgyak sokasága, és a köztük megvalósuló relációk különbözősége (Langacker 1991b, Wierzbicka 1988, 1992). Ez a kettősség, amely a fizikai alapjelenségek érzékeléséből fakad, tükröződik a fogalmi struktúrák kettősségében is. Az ilyen struktúrák képzésének egyik alapvető elve a tárgy – reláció oppozíciójának létrejötte az emberi észben. E két fogalom (tárgy – reláció) homlokegyenest ellentétes. A köztük meglévő kontrasztot háromfajta szemantikai oppozíció: (1) tér – idő; (2) statikusság – dinamikusság; (3) autonómia – fogalmi függőség formájában fejezhetjük ki. Itt a tárgy olyan dolognak fogható fel, amely bizonyos helyet foglal el a térben, amely változatlan állapotban csak addig létezhet, míg nem válik valamilyen relációnak a tárgyává (amely megváltoztatja az állapotát), és amelynek a létezése egy adott helyben és időben alapvetően nem függ a más tárgyakkal való kapcsolatoktól. A legtipikusabb tárgyak természetesen a fizikai testek, de észrevehető, hogy ezeket a követelményeket nemcsak azon tárgyak teljesítik, amelyeknek a nyelvi síkon konkrét főnevek felelnek meg (pl. kutya, szék, kályha stb.), hanem azok is, amelyeknek az absztrakt főnevek a megfelelői (pl. botrány, kaland stb.). Az absztrakt tárgyak a fizikai tárgyakhoz hasonlóan térben léteznek, amely releváns eleme az ember által létrehozott fogalmi struktúráknak. Az absztrakt mentális térnek (mental space) ugyanolyan tulajdonságai vannak, mint a háromdimenziós térnek. A botránynak is, ugyanúgy mint a széknek saját belső struktúrája van (kezdete és vége), létezhet statikailag is. Természetesen a botrányt ki lehet provokálni, lehet mérsékelni, gyöngíteni, de ezek már relációk, azaz a provokálás, a mérséklés, a gyöngítés relációja, amelynek a tárgya maga a botrány. Ez autonóm fogalom. Előhívásához nincs szükség semmilyen reláció előhívására. A mentális térben meghatározott helyet foglal el a szék is, mint a meghatározott típusú fizikai tárgynak a fogalma. Az emberi észnek az a képessége, hogy lokalizálni tudja a tárgyakat, amelyeknek a mentális térben megfelelő típusok felelnek meg, a referencia (viszonyítás) folyamatának az alapját képezi. A kognitív szakirodalomban háromfajta teret különböztetnek meg: (1) típus tér (type space); (2) minőségi tér (quality space); (3) diszkurzus tér (discourse space), ami többféle jelenséget segít megérteni. A tárgyaktól eltérően a tipikus relációkra az jellemző, hogy időben mennek végbe. Megnyilvánulásukat a tárgyak állapotaiban történő változások jelzik, és ebben az értelemben a reláció nem autonóm fogalom. A reláció megjelenését mindig a tárgyak megjelenése előzi meg, amelyek között megvalósulhat a reláció. A legtipikusabb relációk természetesen a fizikai folyamatok, amelyeknek az alapját a mozgás jelensége képezi. A mentális térben a mozgás a mentális tárgyak konfigurációinak változásaként fogható fel, amely tárgyak között bizonyos relációk valósulnak meg. Így a mentális tárgyak (fogalmak) szintjén relációknak nemcsak azokat az emberi érzékszervek segítségével tapasztalt folyamatokat tekintik, amelyeket a nyelvben olyan igék képviselnek, mint például a megy, a jár, az ír, az olvas, a fut stb. igék, hanem azokat is, amelyek a pszichikai és a szellemi cselekvéseket közvetítik olyan igék formájában, mint például következtet, átgondol, megállapít stb. A felsorolt cselekvéseknek bizonyos konfigurációk felelnek meg. A cselekvésnek van kezdete, folyása (középső része) és vége. Egyes konfigurációk egy adott pillanatban statikusnak és tartósnak tűnhetnek, de bizonyos idő múlva megszűnhetnek. Azért tekintjük őket változatlannak, mert az a pillanat, amelyben megjelentek, vagy amelyben eltűntek, valahogy a látókörünk határain kívülre esik/esett. Például abból a tényből, hogy a Magyar–lengyel szótár éppen most az íróasztalomon van, nem következik az, hogy tegnap is ott volt, sem az, hogy holnap vagy egy hónap múlva is ott lesz. Tehát annak ellenére, hogy itt és most látok egy statikus konfigurációt, tudatában vagyok annak, hogy az időben tart. Lehet, hogy nem emlékszem az előző konfigurációkra, és nem tudom, hogy milyen konfigurációk következhetnek a későbbiekben, de a Magyar–lengyel szótár talán az íróasztalomon van mondatban teljes egészében kifejeződik az általam felfogott, és a múló időt tükröző reláció, amely bizonyos absztrakt mozgást fejez ki, és segíti a mondat helyes megértését. A lengyel nyelvben például ezt a mozgást és változást az igeaspektus és a grammatikai idő tükrözi olyan igék esetében is, amelyeket állapotigéknek szokás nevezni, pl. leżeć – przeleżeć. Léteznek olyan relációk is, amelyekben az időaspektus nem kerül az előtérbe, a nyelvhasználók nem tekintik azt lényegesnek (Tabakowska 1995, Kardela 1993).
Az érzéki tapasztalat (percepció), a fogalmak létrejötte (konceptualizáció), valamint a nyelv (grammatika) között megvalósuló kapcsolatokat a kognitív nyelvészet teoretikusai a biliárdjátékhoz szokták hasonlítani, amelyet a szakirodalom a biliárdgolyó modellje (the billiard ball model) szimbolizál. Ez a modell az emberi megismerésre jellemző mozgás – állás, azaz dinamikusság – statikusság alapvető oppozíción alapul. A játék kezdetén a biliárdgolyók mozdulatlanul fekszenek a biliárdasztalon. A mozgásba hozott golyó más golyónak ütközve átadja neki az energiát. Ez a folyamat addig tart, míg az energia nem szóródik szét, és az asztalon nem alakul ki a megváltozott új konfiguráció. A mozgás egyenlő az időben történt változással. Ha nem észleljük ezeket a változásokat, a megfigyelt konfigurációkat változatlannak tekintjük. A mozgás fogalma és a vele kapcsolatos fogalmi struktúra a megfelelő nyelvi kifejezések létrejöttének a feltétele. Az érzéki tapasztalatból kitűnik, hogy a tárgyakat mozgásba lehet hozni a fizikai erő kifejtésével. Klasszikus példával élve, egy pohár víz saját magától soha nem mozdul meg. Ehhez bizonyos külső energiahatás kell. Az olyan objektumok viszont, mint például a lovak, a macskák, a galambok, a gólyák, a hurrikánok stb. „maguktól” képesek mozogni. Az energiaforrás lehet maga az objektum, de az energia kívülről is átadható. Az első eset megfelel az agens, a másik pedig a patiens szemantikai fogalmának. A legtipikusabb cselekvés akkor érvényesül, amikor az agens közvetlenül hatást fejt ki a patiensre, melynek következtében az átadott energia bizonyos állapotváltozást idéz elő. Ilyen esetet például az Ez az ember betörte a kirakatablakot mondat ír le. Ez a mondat egy konkrét esetről tájékoztat, amelynek okozója egy konkrét agens, és amely egy meghatározott időben és térben ment végbe. Ezt fejezi ki: a deixis (ez), valamint a betör igének a múlt ideje és perfektivitása. Az energiaátadás láncreakciót is kiválthat. A biliárdgolyó esetében a játékos megüti a kiválasztott golyót, amely mozgásba hozza a másikat, ez viszont a harmadikat stb., amelynek következtében megfelelő állapotváltozás megy végbe. Ennek az eseménynek a nyelvi képét tükrözi például a következő mondat: Ez az ember egy kővel törte be a kirakatablakot, amelynek a szilánkjai megsebesítettek egy embert.
Az ember megismerési folyamatában sok tapasztalat kumulálódik, amely absztrakt fogalmi sémák kialakulásához vezet. Amikor az ember már rendelkezik ilyen sémákkal, a biliárdgolyó modelljének megfelelően képes igen komplikált konfigurációk létrehozására, amelyekben az erő, az energia és a mozgás fogalma absztrakt fogalmakká válnak. Például: Rákényszerítettem a szomszédomat, hogy lapátolja el a havat az útról. Ebben a mondatban az erőt nem fizikai, hanem inkább metaforikusan, meggyőző erőként kell értelmezni. Viszont: A feleségem ezt a dalt nemcsak az unokáinak énekelte el, hanem más gyerekeknek is mondatban az erő és az energia fogalma nem jelenik meg, de az alany a továbbiakban is a cselekvés kezdeményezőjeként szerepel, amelynek eredményeként el lehet képzelni azt a bizonyos fajta mozgást is, amely a térben történik. A fizikai testek nem mindig adják át saját energiájukat más testeknek. Ezt az energiát felhasználhatják saját állapotváltozásuk eléréséhez is. E típusú konfigurációkat a következő mondatok tükrözik: Pista fut. Pista borotválkozik stb.
Az absztrakt mozgás fogalma fontos szerepet játszik a kognitív nyelvi leírásban, többek között a térbeli metaforák sokasága miatt, amelyek mozgást kifejező igéket tartalmaznak. Az ilyen metaforafajták általában nagyon gyakoriak a természetes nyelvekben. Például: Átfutotta a listán szereplő összes számot. Sok mindenen ment át. A ház átment az örökös tulajdonába. Elment az esze. Elmegy a kedve. Elment az idő. Megjött a tél. stb. A mozgás fogalma kapcsolódik a távolság fogalmához is, amely szintén a fizikai tér fogalmát érinti. Ennek a tükrében sok metafora jön létre, például: távoli és közeli rokonok; távoli múlt; távol áll tőlem, hogy ilyet gondoljak; pillantásai a távolban kalandoznak; üdvözlet a távolból; a távoli jövőben; távolabbi célok; a legközelebbi alkalommal; eltávozott az élők sorából. stb.
A kognitív nyelvelmélet szerint az ember olyan fogalmi rendszert hoz létre, amely összhangban áll a valósággal, melynek képe tükröződik a nyelvben. Ebben a kérdésben nagyon termékenynek bizonyult a prototípus fogalmán alapuló kategorizációelmélet (Rosch, Lloyd 1978, Langacker 1991b, Lakoff 1987). Az arisztotelészi klasszikus értelemben vett kategóriaelmélet azt az emberi törekvést tükrözi, amely az objektív valóság rendezésére irányul. A prototípus által definiált kategóriák viszont a világ nyelvi képét tükrözik. Tehát azt mondhatjuk, hogy a klasszikus kategóriák a tudomány kategóriái, a prototipikus kategóriák viszont a világról szóló mindennapi tudásunknak a kategóriái. A természetes nyelvben mind a két kategóriafajta jelen van. A tudományos fogalmakat kizárólag csak a metafizikai kategóriákkal definiálhatjuk, de több kategória megengedi mind a kétfajta definíciót is. Vannak olyan kategóriák is, amelyeket kizárólag csak a mindennapi tudás terminusaival lehet definiálni (vö. pl. a ház kategóriának a definícióját). A prototípusok alapján létrehozott kategorizáció két elméleti koncepció kidolgozását eredményezte: a radiális kategóriamodellt (radial category) (Lakoff 1987: 6 fejezet) és a hálózatmodellt (network model) (Langacker 1987: 162).
A kognitivisták szerint a nyelvhasználó ismeri az adott nyelv grammatikáját, azaz a konvencionalizált nyelvi egységeket, valamint azt a módot is, ahogyan a magasabb szervezettségű konstrukciókat képezi. A nyelvi egység fogalma, mint terminus technicus Langacker grammatikájában a nyelvhasználók által teljes mértékben elsajátított struktúrát jelenti, amely nem igényli a beszélőktől, hogy állandóan és tudatosan elemezzék a belső felépítését, mivel ez már rutin struktúrának (cognitive routine) tekinthető. Langacker szerint a természetes nyelvben csak háromfajta egység létezik: (1) fonológiai, (2) szemantikai és (3) szimbolikus egység. Minden szimbolikus egység két pólusú, azaz fonológiai és szemantikai pólusból áll. Az egység fonológiai pólusa determinálja a szemantikai pólust. Például a magyar nyelvben a LÓ szemantikai struktúrának a /lo:/ fonológiai struktúra felel meg. Tehát a szimbolikus egységek tartalmazzák a fogalmi tartalom egységeit (hagyományos terminológiában = lexikális egységek) (content units), valamint a sematikus egységeket (kategóriák, ezen belül grammatikai kategóriák is) (schemas). Másképpen fogalmazva, a magyar nyelvhasználó belső repertoárjában egyrészt szerepel a LÓ tartalmi egység, másrészt pedig annál is sematikusabb az élőlény egység is, valamint a metanyelvi sematikus egység, a főnév. Az alapvető grammatikai kategóriák a Langacker-féle modellben szimbolikus egységekként jelennek meg, amelyeknek a sematikussága mind a fonológiai mind pedig a szemantikai aspektusban eléri a maximumát. (Minden konkrét főnév a tárgy sémának, minden konkrét ige pedig a folyamat sémának egyik megnyilvánulása.) Minden elemnek egy konkrét fonológiai alakja van, a séma síkján viszont ez csupán szignálja egy meghatározott tartalomnak. Hasonló módon definiálják a szabályt, azaz a grammatikai konstrukciót. Ez is egy maximális sematikussággal rendelkező szimbolikus egység, de ez már összetett egység. Vegyük példaként azoknak a képzőknek a kategóriáját, amelyek nomen actionist képeznek a magyar nyelvben: pl. -ás, -és (olvasás, sütés). Az erre vonatkozó morfológiai szabály összetett szimbolikus egység formájában jelenik meg, amely folyamat igei sémából, valamint az, hogy valami végbemegy képzői sémából áll, amely meghatározza a szemantikai és a fonológiai integrációnak a módját. Langacker modelljében a leírás egyetlen elemei a sémák, amelyek a grammatikai szabály szerepét töltik be, és lehetővé teszik, hogy általánosításokat vezessünk be a leírásba. A szabályok az elfogadott konvencióknak az eredményei. A konvenciók keretében viszont a nyelvhasználó saját konceptualizációkat is létrehozhat, aktuális kommunikációs igényeinek megfelelően. Minden nyelvhasználónak tudnia kell a struktúrák sémáit, a nyelvészekre viszont az a feladat hárul, hogy leírják azokat. A fogalmi struktúrák leírásának alá kell támasztania a nyelvi struktúrák leírását. A szemantikai elemzés csak akkor tekinthető helyesnek, ha megfelel az emberi természetes intuíciónak, és ha összhangban van az ember általános megismerési képességeivel. Így, végső soron a természetes nyelv kutatása az emberi megismerés kutatásává válik. A kognitív szemantika fő tételeit Langacker a következő módon fogalmazta meg:
(1) A jelentés a konceptualizáción alapul, azaz a mentális tapasztalaton, amely magában foglalja a szenzoros tapasztalatot, az új fogalmak képzésének a folyamatát, valamint a kontextus tudását.
(2) A nyelvi megnyilatkozásokra általában a poliszémia jellemző, ami azt jelenti, hogy azok több, egymással kapcsolatban álló értelemmel (sense) rendelkeznek, amely összetett kategóriát képez, kognitív modell formájában.
(3) Az adott megnyilatkozás jelentése egy vagy több kognitív modellhez viszonyítva jellemezhető. A tapasztalat minden fajtája – a fogalom, a konceptuális összetétel vagy a tudásrendszer – kognitív modellként szolgálhat, amelyet az alapjelentés funkciójában az adott megnyilatkozás realizál.
(4) A megnyilatkozás jelentése nemcsak a megismerés tartalmából (array of conceptual content), hanem az úgynevezett konvencionális ábrázolásból, azaz a helyszínkonstruálásból (construal) tevődik össze. Itt arról van szó, hogy egy adott helyzetet képesek vagyunk többféle módon megfogalmazni akkor is, amikor ugyanarról a konceptuális tartalomról van szó (Langacker 1995: 18).
A kognitivista paradigmához a mesterséges intelligenciával foglalkozó kutatások egy részét is hozzásorolják. Mint köztudott, ezeknek a kutatásoknak az a célja, hogy a konverzáció és a szövegmegértés olyan szabályait alkossák meg, amelyek lehetővé teszik az ember számára, hogy a természetes nyelv segítségével kommunikálni tudjon a komputerrel. A kognitivista paradigmát képviselő informatikusok azon a véleményen vannak, hogy ahhoz, hogy dialógust tudjunk megvalósítani a komputerrel, be kell táplálni a gépbe a világról szóló tudásunkat. Ezt a tudást tipikus konceptuális egységek (lexémák) formájában, az úgynevezett keretekben adják meg. Ezt tudásreprezentációnak szokták nevezni. Ezen kívül a komputert olyan információkkal is ellátják, amelyek azokra a lehetséges kontextusokra vonatkoznak, amelyekben a szöveg szerepel [kontextusi háttér (setting)]. Ily módon a komputer képes reagálni az ember által hozzá intézett konkrét nyelvi kifejezésre. Képzeljük el, hogy a komputer a könyvtáros szerepét tölti be. A tudásreprezentációjában olyan fogalmak szerepelnek, mint például: a könyv, a mű, a cikk, a tanulmány stb., amelyek megfelelő struktúrát alkotnak. Például valaki könyvet kíván kölcsönözni, és a következő formula segítségével fordul a komputerhez: könyvet szeretnék kölcsönözni vagy keresek egy könyvet. A keret és a kontextusi háttér olyan információt továbbítanak a komputernek, hogy a könyvet alapelemként értelmezi, és egy standard formában válaszol az embernek: Milyen könyvre van szüksége? A bibliográfiai adatok megadása után a komputer utasítást ad, vagy azonnal kikölcsönzi a könyvet, vagy kéri a közölt adatok kiegészítését. Ez a koncepció, amelynek a szerzője R. C. Schank, a tudásreprezentáción alapul, amelyhez csak a nyelv segítségével juthatunk hozzá, ezért a kognitív nyelvészet részének tartják (Schank, Lebowitz, Birnbaum 1978, Lubaszewski 1984).
A nyelvi jelentés koncepciója a kognitív nyelvészetben meghatározza a nyelv definícióját is. A nyelvi jelentést nem lehet meghatározni sem az igaz–hamis kategóriák, sem pedig a formális leírás keretein belül. A jelentésnek természeténél fogva szubjektív jellege van, mivel azt a módot tükrözi, ahogyan az ember az objektív valóságot látja. A kognitivisták szerint a nyelv nem azonos az algoritmikus modell segítségével leírt, grammatikailag helyes mondatstruktúrák halmazával, ahogy azt a generativisták gondolják. A kognitivizmus elveti azt az elvet, hogy a grammatikai struktúrák levezethetők egymásból. Mivel minden grammatikai struktúra a világlátás bizonyos módját tükrözi, tehát az az állítás, hogy az egyes struktúrák elsődlegesek más struktúrákkal szemben, amelyek hozzájuk képest másodlagosak, azaz derivátumaik, elfogadhatatlan. Nincs elsődleges és másodlagos módja a világlátásnak. Vegyünk egy példát. A generatív-transzformációs grammatikában azt az egyszerű magyar mondatot, hogy Jancsi veri Pistát az activum 
passivum transzformáció segítségével átalakíthatjuk a Pista veretik Jancsi által mondattá. A második mondat derivatuma az elsőnek, amely egyszerűbb struktúrájú, tehát elsődlegesnek tekinthető. A kognitív felfogásban mind a két mondat ugyanazt a relációt, konfigurációt tükrözi, de a két objektum között végbemenő reláció nem egy, hanem két különböző látásmódot képvisel. Tehát egyik mondat sem származtatható a másikból. A nyelv ebben az értelmezésben azoknak a megismerési folyamatoknak a közvetlen tükröződése, amelyek az emberi észben mennek végbe. Így a természetes nyelvet az emberi megismerés inherens elemeként fogják fel.
A kognitivisták azt hangsúlyozzák, hogy a grammatikai leírásnak a teljes formalizációja irreális és lehetetlen vállalkozás, mivel a nyelvi jelenségek többsége skaláris jellegű, és az adott időben és helyen elfogadott konvencióktól függ; egyes struktúrák egyszerűen helyesebbek, mint mások, és a skálán különböző helyet foglalnak el az elfogadott nyelvi konvenciók értelmében. A helyesség fokának a megállapítása sokszor attól a valószínűségi értéktől függ, amely azt jelzi, hogy az adott struktúra megválasztása mennyire lehetséges egy konkrét kommunikációs aktusban. Így a grammatika azonos a konvencióval. Ez pedig nem más, mint az általánosan elfogadott beszédmód, amely összhangban van a nyelvhasználók többsége által elfogadott világlátásnak a módjával.
Ebben a rövid áttekintésben nem állt módomban részletes képet adni a nyelv kognitív modelljéről. Reméljük azonban, hogy sikerült az érdeklődést felkelteni az olvasóban egy új nyelvtudományi paradigma iránt.
SZAKIRODALOM
Bańczerowski J. 1994. A kommunikációs kompetencia és összetevői. Nyr. 118: 277–86.
Bańczerowski J. 1995. A nyelvi szemantika kutatásának egyes dilemmái. Nyr. 119: 67–70.
Bańczerowski J. 1996. A valóság nyelvi kategorizálásáról. Nyr. 120: 432–40.
Bańczerowski J. 1992. A világ nyelvi képe mint a szemantikai kutatások tárgya. MNy.
Bauman Z. 1994. Nowoczesność i ambiwalencja. Warszawa.
Kardela H. (szerk.) 1994. Podstawy gramatyki kognitywnej. Warszawa.
Kardela H. 1993. Analiza semantyczna wyrażeń języka naukowego. In: O definicjach i definiowaniu (szerk.) J. Bartmiński, R. Tokarski. Wydawnictwo Uniwersytetu im. Marii Curie-Skłodowskiej. Lublin, 141–151.
Lakoff G.–Johnson M. 1981. Conceptual Metaphor in Everyday Language. Philosophical Perspectives on Metaphor. University of Minnesota Press, 286–325.
Lakoff G. 1987. Women, Fire and Dangerous Things. Chicago.
Lakoff G.–Turner M. 1989. More than Cool Reason. Chicago.
Langacker R. W. 1987. Foundations of Cognitive Grammar. Vol. 1. Theoretical Prerequisites. Stanford: Stanford University Press.
Langacker R. W. 1991a. Foundations of Cognitive Grammar. Vol. 2. Descriptive Application. Stanford University Press, Stanford.
Langacker R. W. 1991b. Concept, Image and Symbol. Berlin.
Langacker R. W. 1995. Wykłady z gramatyki kognitywnej. Wydawnictwo Uniwersytetu im. Marii Curie-Skłodowskiej, Lublin.
Lubaszewski W. 1984. Czy nowe językoznawstwo? In: Język Polski. Organ Miłośników Języka polskiego. Kraków LXIV/1–2: 57–64.
Pawłowski T. 1988. Rodziny znaczeń. In: Z. Muszyński (szerk.): O neotrości. Lublin.
Rosch E.–Lloyd B. B. 1978. Cognition and Categorization. Hillsdale, New Jersey.
Rosch E.–Mervis C. B. 1975. Family Resemblances. In: Cognitive Psychology.
Rudzka-Ostyn B. (szerk.) 1988. Topics in Cognitive Linguistics. Benjamins, Amsterdam.
Schank R. C.–Lebowitz M.–Birnbaum L. A. 1978. Integrated Partial Parsing. Yale Artificial Intelligence Project. Research Report 143. Hew Haven.
Tabakowska E. 1995. Gramatyka i obrazowanie. Polska Akademia Nauk, Kraków.
Taylor J. 1989. Linguistic Categorization. Prototypes in Linguistic Theory. Clarendon Press, Oxford.
Wierzbicka A. 1988. The Semantics of Grammar. Benjamins, Amsterdam.
Wierzbicka A. 1992. Semantics, Culture and Cognition: Universal Human Concepts in Culture-Specific Configurations. Oxford University Press, New York–Oxford.
Bańczerowski Janusz
Bańczerowski, Janusz: Principles of cognitive linguistics. Cognitive linguistics represents the postmodern paradigm in science and proposes a new type of scientific research. The paper presents the main principles and methods of cognitive linguistics applied in the description of language, its grammar and meaning. The author considers the following basic issues: (1) The role of metaphors in linguistic communication; (2) Prototype theory; (3) Problems of reconstruction of a linguistic world view; (4) Some reflexions concerning knowledge representation in artificial intelligence.
