Mondattan*

1. Általános bevezető

1.1. A mondattan tárgya

A mondattan a mondat szerkezetét, belső struktúráját vizsgálja; így tárgyalja egyrészt a mondatrészek és a tagmondatok fajtáit, másrészt foglalkozik a szerkezeti elemek mondattá való összekapcsolódásának szabályszerűségeivel.

Mivel a mondatba a szóalakok nem elszigetelt egységekként kerülnek, hanem szerkezetekbe, szintaktikai és szemantikai egységekbe épülnek be, ezért a mondattan elválaszthatatlan a szintagmatantól. A szintagmák és a mondat szerkezeti vizsgálatát összefoglalóan szintaxisnak is nevezzük.

A lexikai szófajiság alapvetően meghatározza, hogy egy adott szó milyen szintaktikai környezetben fordulhat elő, így a mondattan támaszkodik a szófajtanra is. A szavak szintagmává és mondattá kapcsolódását a magyar nyelv alapvetően morfémák segítségével valósítja meg, így az összetettszó-alkotás mellett a grammatikai jelöltség is érintkező terület alaktan és mondattan között.

A mondat megalkotásához nélkülözhetetlen a hangzás¹, illetve a beszélőknek erre vonatkozó realizációs és percepciós fonológiai-prozódiai kompetenciája.

A mondattan érintkezik a szövegtannal is, mivel a mondat nem más, mint lehetséges minimális szöveg. A nyelvi szintaxis szabályai azonban nem elégségesek ahhoz, hogy a szöveg szerkesztésének szabályaivá terjesszük ki őket. Egyrészt azért, mert a szöveg nyelvtani kapcsolatrendszere nem azonos a mondaton belüli, illetve a tagmondatok közötti nyelvtani kapcsolatokkal, másrészt azért, mert a szöveget nemcsak nyelvtani és jelentéstani, hanem pragmatikai elvek, szabályok is szervezik.

1.2. A mondat fogalma

A mondatnak a nyelvészeti szakirodalomban többféle szempontú megközelítése, és ennek megfelelően többféle meghatározása létezik. Egy sincs azonban, amely alkalmas lenne a mondat jelenségének definiálására.

A) Logikai megközelítés: a mondat mint kijelentés

A logikai hagyomány általában a mondatot mint kijelentést vizsgálja. A mondat tehát mindig állít valamit valamiről, tartalmaz egy predikatív mozzanatot. Ezen alapul az alany–állítmány viszony „predikatív” elnevezése, és maga az alany, állítmány terminus is. A mondat jelentése két részre bontható: propozícióra vagy dictumra (ez a mondatban lévő állítás, amelyhez igazságértékek tartoznak) és modusra vagy módra (amely a mondatot a beszélői viszony szempontjából módosítja, például azt fejezi ki, hogy a propozíciót a beszélő csak lehetségesnek, elképzelhetőnek vagy ellenkezőleg: valószínűnek, bizonyosnak tartja, kérdezi vagy felszólít valakit a megtételére).

Számtalan olyan mondat alkotható azonban, amely nem tartalmaz propozíciót, állítást, mivel nem kijelentünk vele valamit, hanem bizonyos cselekvéseket hajtunk végre a kimondásukkal (így ezeknek nem is igazságfeltételei, hanem csak érvényességfeltételei vannak), például Gratulálok!, Üdvözöllek!, Szervusz Petikém!, Bocsánat!, Esküszöm, hogy… (Austin).

B) Formális megközelítés: a mondat mint szerkezet

Általában elmondható, hogy nincs a nyelvekben egyféle mondat mint meghatározott formai alakulat, de léteznek tipikus mondatformák.

A formai megközelítés eredményei:

– a mondat legalább egy szóból áll;

– lezárt intonációs szerkezete van; tulajdonképpen az intonáció teszi a szavakat, szószerkezeteket mondatokká (vö. a kacsa úszik – A kacsa úszik.[?/!]); (Vinogradov, Daneš)

– a mondat szintaktikailag szabad forma (nincs „bezárva” valamilyen szerkezetbe, mint a szintagmák vagy szintagmatagok általában) (Meillet, Bloomfield).

Hozzá kell azonban tenni, hogy a szöveg mondatai mind szóállományukban, mind szerkesztettségükben, mind intonációs képletükben magukon hordozzák, illetve hordozhatják a szövegbe való beszerkesztettség jegyeit (ebből a szempontból szokás megkülönböztetni függő és független mondatokat; az intonációt is figyelembe véve azonban teljesen független mondat nincs a szövegben).

C) Lélektani megközelítés: a mondat mint kifejezés

„A mondat a valósághoz való viszonyításban aktivizálódó lelki jelenségnek hangoztatással kapcsolatos kifejezése” (Pais). A beszélőt tehát érik külső/belső impulzusok és ingerek, amelyek megelőzik a kommunikációs szándékot. A mondat megformálása és kimondása során nem egyszerűen felszínre jut a kifejezni vágyott tartalom, hanem a verbalizáció során fokozatosan strukturáltabb, pontosabb és tudatosabb is lesz (Linell).

D) Funkcionális megközelítés: a mondat mint beszédegység

„A mondat a beszédnek elemi, láncszemnyi egysége. Mondat minden olyan nyelvi eszközökből álló megnyilatkozás vagy megnyilatkozásrész, amely a beszédfolyamatot, illetőleg a beszélő és a hallgató közti kommunikációs kapcsolatot egy kerek kifejező, tájékoztató és/vagy befolyásoló mozzanattal építi tovább” (Deme). A meghatározásban megjelölt funkciók (kifejezés, tájékoztatás, felhívás stb.) a jakobsoni nyelvi funkciókra építenek. Lehet elsődlegesen közlő mondatokról és elsődlegesen cselekvő szerepű mondatokról beszélni (és ezen túl a cselekvést részletezni: kérés, engedélyadás, felszólítás, parancs, vágykifejezés stb.), tágabb értelemben azonban minden mondat kimondásával (vagy leírásával) cselekvést hajtunk végre:

(i) a mondás mint cselekvés (lokúció): a mondat megalkotása és kimondása (leírása);

(ii) a mondással cselekvés (illokúció): amikor egy mondatot kimondunk, azzal egyidőben, tőle elválaszthatatlanul egy másik cselekvést is végrehajtunk (állítunk valamit, kérdezünk, kérünk, parancsolunk valamit stb.);

(iii) a mondás által elérünk valamit (perlokúció): nem feltétlenül történik meg egy mondat kimondásával, inkább annak következményeként értelmezhető az eredmény (pl. meggyőzünk, elbizonytalanítunk, megrémítünk valakit azzal, amit mondunk) (Austin).

A funkcionális mondatmeghatározások általános problémája, hogy nehezen definiálható fogalmakat tartalmaznak (pl. nem egyértelmű, hogy mit értünk „egy kerek” mozzanaton).

A mondatmeghatározások jelentős részében a szempontok komplexen, egymást árnyalva is megjelenhetnek, sőt a több szempontú megközelítések a gyakoribbak.

A mondatok a nyelvi eszköztár és szabályrendszer segítségével jellemezhetők, ezek birtokában grammatikailag helyes és értelmes mondatok végtelen sorát tudjuk megalkotni (Chomsky). Grammatikai szabályok határozzák meg például azt, hogy mely szavak kerülhetnek a magyar mondat állítmányi, alanyi, tárgyi stb. pozíciójába, azt, hogy ezeket a szerepeket hogyan jelöljük; szemantikai és szintaktikai szabályok egyaránt befolyásolják, hogy egy-egy elem, szószerkezet milyen más szóval, szószerkezettel, tagmondattal stb. bővülhet; szabályai vannak annak, hogyan lehet, illetve nem lehet kimondani például egy kérdő mondatot, és így tovább. A grammatikai szabályok segítségével a nyelv elemeiből (egyszerű és összetett jeleiből) létrehozható helyes és értelmes mondatokat a következőkben mondatnak fogjuk nevezni.

Természetesen elő tudunk állítani hibás és értelmetlen mondatokat is. Ennek hátterében vagy a nyelvi kompetencia sérülése, vagy annak hiányossága áll, vagy a szabályok szándékos megszegése.

A mondat egy vagy több szóból áll, zárt intonációs szerkezet jellemzi. A mondat a legnagyobb nyelvi egység, amely a nyelv szabályai, mintái szerint nyelvi elemekből megszerkeszthető. Egyben a legkisebb nyelvi egység, amely egy adott beszédhelyzetben közlésegységgé (a nyelvi kommunikáció egységévé) válhat.

1.3. Mondat és nyilatkozat

A mondatot mint nyelvi egységet megkülönböztetjük a nyilatkozattól (szövegmondattól) mint beszédegységtől. A beszéd egységeit, amelyek kisebb beszédegységekre már nem bonthatók (intonációs szerkezetük lezárt): nyilatkozatoknak nevezzük.

A nyilatkozatok egy része – megfosztva a beszédhelyzetbe, illetve a szövegkörnyezetbe való beágyazottság jelölőitől – lehet azonos felépítésű a nyelvi rendszer által létrehozható mondatokkal, de el is térhet azoktól (pl. Jó legyél az óvodában! – kontextustól² függetlenül teljes szerkezetű mondat; És Mari még a süteményemet is megette – az és többlet a mondathoz képest, mivel a szövegelőzményhez kötődő logikai viszonyt tükröz; – Be. – nyilatkozatként tökéletesen betöltheti szerepét meghatározott kontextusban, mondatként azonban erősen hiányos szerkezetű; Ezt én tegyem meg? Neked? – két nyilatkozatban valósul meg egyetlen mondat; az ezt utalás a kontextusra; Lementem a közértbe, és egyszer csak akkora puffanást hallottam, pedig nem vagyok ijedős, de bizony, majd elejtettem a szatyromat – több mondat egyetlen nyilatkozatban valósul meg). A mondatok pedig – kontextusba ágyazva – megvalósulhatnak nyilatkozatokként a beszéd során.

Mondat és nyilatkozat elkülönítése csak teoretikusan oldható meg. Ténylegesen a beszédfolyamatban csak a nyilatkozat észlelhető, a mondat közvetlenül nem. A mondat a beszédfolyamatból elvont típus, amely mintául szolgál további példányok (nyilatkozatok) létrehozásához. Ugyanakkor a beszédfolyamat újabb példányai módosíthatják a típusokat. Ezzel magyarázható, hogy a mondattípusok a történetiségben változhatnak, s ennek a szinkróniában is vannak nyomai (a szenvedő szerkezet és az igeneves szerkezetek lényegesen gyakoribbak voltak a múlt században, mint ma; újabb jelenség, hogy a normatív nyelvhasználatban is megjelent a kettős állítmány használata, pl. Meg kell tudjam, mi az oka).

A mondat kétféle megközelítése idegen nyelvek leírásában is általános gyakorlat, például a németben, az oroszban és az angolban: a nyelvi rendszer felől szemlélve Satz, , sentence a beszédtevékenység felől közelítve äußerung, , utterance elnevezéseket használnak.

Fölvetődhet, hogy vannak olyan nyilatkozatok, amelyeknek nincs mintájuk a nyelvi rendszerben, nem vezethetők vissza mondatokra (vagy nem csupaszíthatók le mondatokká). Ilyennek tartják többen az ún. tagolatlan szerkezetű nyilatkozatokat, amelyekben nincs sem alany, sem állítmány, és nem is igénylik az ezekkel való kiegészítést. Az indok az, hogy ezek nyilatkozatként, többé-kevésbé kész formulákként hagyományozódnak, nem produktív eljárással, meghatározott szabályokkal hozzuk létre őket. Nyelvtanunk a tagolatlan mondatot is mondatnak tartja, mert ezeknek is vannak mintái a nyelvi rendszerben. Típusainak leírását l. alább.

Egy nyilatkozat esetén lehet szempont az, hogy grammatikailag helyes-e, például a Ha rosszul tetszik lenni, kinyithassuk az ablakot nyilatkozat nyelvtanilag hibás, pragmatikai szempontból (a társalgási szabályok, minták alapján) mint kommunikációs aktus azonban teljesen megfelelő. Nem nyitnátok ki az ablakot, rosszul vagyok? – Nem nyitjuk ki második nyilatkozata nyelvtanilag helyes, mint cselekvés azonban nem megfelelő, mivel elutasítja a partnerrel való együttműködést.

A mondat esetében a vele végrehajtható kommunikációs aktus (beszédcselekvés³) csak lehetőség, potencialitás, a nyilatkozat esetében realitás. Például a Fázom mondat állítás, így potenciálisan kijelentésként valósulhat meg, ha kimondjuk; a konkrét beszédhelyzetben elhangzó Fázom nyilatkozat kimondásával egy bizonyos (bár nem mindig egyértelmű) cselekvést hajtunk végre (pl. ’Csukd be, kérlek, az ablakot!’, ’Add ide a kardigánom!’, ’Ellenőrizd a fűtést!’, ’Gondoskodj rólam!’).

A beszédcselekvések legfontosabb típusai Searle nyomán:

(a) asszertorikus: a dolgok állásáról alkotott ítéletek prezentálása tartozik ide, pl. kijelentés, feltételezés, állítás valamiről;

(b) direktív: célja rábírni valamire a partnert, pl. kérés, ajánlás, provokálás, rábeszélés, parancs;

(c) kötelezettséget kifejező vagy komisszív: a beszélő kötelezettséget vállal, hogy megtesz valamit, vállalja valamiért a felelősséget, pl. ígéret, elkötelezés;

(d) expresszív: a beszélő lelki-érzelmi állapotát fejezi ki, pl. gratuláció, sajnálkozás, együttérzés kifejezése;

(e) deklaratív: a nyilatkozattal megváltoztatjuk a szociális kapcsolatokat, viszonyokat, helyzeteket, pl. kinevezés, keresztelés, ítélkezés, felmondás egy munkahelyen.

2. A mondatok osztályozása szerkezetük szerint

2.1. Az osztályozás szempontjai és problémái

A mondatokat szerkesztettségük alapján több csoportba sorolhatjuk:

Egyszerű a mondat, ha egyetlen tagmondatból áll, azaz egyetlen alany–állítmányi szerkezetet vagy tagolatlan egységet tartalmaz, és összetett, ha több tagmondatból áll. A határ egyszerű és összetett mondat között nem éles, vannak ugyanis átmeneti típusok, amelyek esetében nem mindig lehet egyértelműen eldönteni, hogy a mondat egyszerű-e vagy összetett (pl. ha a halmozott állítmányoknak közös és külön bővítményeik is vannak: A folyó kiáradt és a vetés elpusztult a nagy eső miatt). (L.: Az egyszerű és az összetett mondat határeseteinek típusai.)

Az egyszerű mondat tagolt, ha van benne alany–állítmányi viszony (pl. A nyúl fut; Villámlik⁴), és tagolatlan akkor, ha nincs, és a mondat nem is igényel alannyal, illetve állítmánnyal való kiegészítést (pl. Szia!; Teringettét!). A tagolatlan mondat lehet szerkesztetlen (pl. Puff!), ha egyetlen szóból áll, és szerkesztett (pl. Azt a hét meg a nyolcát!), ha felbontható szintagmákra, de a szintaktikai szerkezet csúcsán nem az állítmány áll, hanem egy olyan főtag, amely sem alanynak, sem állítmánynak nem tekinthető. A tagolt és a tagolatlan mondat között is vannak átmenetek, ilyen például az, amikor egy mondatszó bővítményt vesz fel (pl. Nesze a pénzed!; Jaj lesz neked!). A mondatszó ekkor mind szintaktikailag, mind funkcionálisan módosul, eltávolodik eredeti tulajdonságaitól, és az állítmányi értékhez közelít (vö. A mondatszók).

A tagolt mondat tovább bontható abból a szempontból, hogy minimális szerkezetű-e (vagyis az állítmányon és az alanyon kívül csak ezek kötelező vonzatait tartalmazza) vagy bővített, vagyis található benne a minimálishoz képest többlet (fakultatív vonzat, szabad bővítmény).

Ha a szintaktikai szerkezet sérül, keletkezhet hiány mind a minimális, mind a bővített szerkezetű mondatban (hiány a minimális szerkezetben: *Józsi szándékozik; hiány a bővített szerkezetben: *A szándékozó Józsi megtette a szükséges előkészületeket). A nyilatkozatokban gyakori hiány magyarázható azzal, hogy a szövegkörnyezetből/beszédhelyzetből már ismert vagy ismerhető elem implicit maradhat (pl. Józsi szándékozik beiratkozni a nyelvmesterire. – Éppenséggel én is szándékozom. Majd meglátjuk, mi lesz belőle).

Az összetett mondatok csoportosítása a tagmondatok grammatikai-szemantikai viszonya alapján történik, így beszélünk alárendelő és mellérendelő összetett mondatokról. Az alárendelő mondat jellemzője, hogy tagmondatai nem azonos szerkezeti szinten helyezkednek el, egymáshoz képest fő- és mellékmondatok (a mellékmondat is lehet relatív főmondat, ha neki is van alárendelt tagmondata). Az alárendelő összetett mondatok tagmondatai közötti kapcsolat lehet kétszeresen jelölt is: a főmondatban van (illetve lehet) utalószó, a mellékmondatot pedig alárendelő kötőszó vagy vonatkozó névmás vezeti (illetve vezetheti) be. A szintaktikai viszony megállapítása az utalószó mondatrészi szerepe alapján történik, vagyis amilyen mondatrész szerepében áll az utalószó, olyan mondatrészt fejt ki a mellékmondat, ezért is beszélünk ilyenkor mondatrészkifejtő alárendelésről (pl. Azé lesz a serleg, aki elsőként fut be a célba – állítmányi alárendelés).

Elméletileg kifejezhető mellékmondattal az alany, a névszói állítmány, a tárgy, a határozó és a jelző, vagyis az igei állítmány kivételével minden mondatrész. Az azonban nem igaz, hogy minden konkrét mondatrész-előfordulás kifejthető mellékmondattal, ennek szintaktikai és szemantikai korlátai egyaránt vannak (pl. nem fejthető ki mellékmondattal az alany, ha névmás, kivéve, ha birtoklást fejez ki: Valaki kopog; tulajdonnév: Péter díszletező; számnév: A negyede is sok lenne). És ugyanígy az sem igaz, hogy minden mellékmondat beilleszthető volna a főmondatba, az utalószó szintaktikai pozíciójába (pl. nem ágyazható be a mellékmondat akkor, ha a főmondatban egy tartalomváró szó az utalószó alaptagja: A régi bölcsesség: a legfontosabb megismerni önmagunkat; a mellékmondat következményt tartalmaz: Olyan a szaga, hogy nem lehet megmaradni a környezetében).

Van olyan nézet is a szakirodalomban, amely azt tartja, hogy az igei állítmány is kifejthető mellékmondattal, pl. Akkor azt csináljuk, hogy felütünk egy tojást, habosra keverjük…, amelyben utalószó helyett inkább utaló szerkezetet találunk, amely mutató névmásból és egy tartalmatlan jelentésű igéből áll (Kubínyi). A hagyományos elemzés ekkor tárgyi alárendelést állapít meg, mivel utalószónak csak a névmást fogadja el. A fenti mondat azonban lényegesen különbözik például az alábbi, valódi tárgyi alárendeléstől: Mi azt csináljuk, amit te mondasz nekünk. Érdemes megfigyelni, hogy tárgyi alárendelésnél a kapcsolóelem vonatkozó névmás és hogy kötőszó egyaránt lehet, míg az igei állítmányi alárendelés mindig hogy kötőszós, mivel a lényegi tartalmat fejti ki (vö.: Az alárendelő mondatok). Fontos szempont az is, hogy nem várható el a mondat központi magjától az, hogy egyszerű utalószava legyen, hiszen az igei állítmányra kérdezni sem tudunk kérdő névmással, csak – a fentihez hasonlóan – kérdőszó és tartalmatlan ige kapcsolatával: mi történik, mit csinál, mégsem mondjuk a kérdőszó alapján (mi, mit), hogy a válasz az első kérdésre alany, a másodikra tárgy. Mivel azonban a tagmondatokat kapcsoló elem sem nyújt biztos elhatárolási szempontot az igei állítmányi alárendelés és az alanyi, tárgyi alárendelés között, ezért eltekintünk a szerkezetek megkülönböztetésétől, és követjük a hagyományos elemzési megoldást.

A mellérendelés esetén a tagmondatok kapcsolata alapvetően logikai viszony, a viszony fajtáját mellérendelő kötőszó jelölheti, illetve teheti egyértelművé. A kötőszó hiánya esetén a tagmondatok jelentésviszonya nem mindig állapítható meg egyértelműen (pl. Péter elment, Mari visszajött; Péter elment, és/de/ezért/ugyanis Mari visszajött).

Az alárendelés és a mellérendelés között is vannak átmenetek. Ezek egyrészt olyan eseteket tartalmaznak, amelyekben a forma az alárendelésre jellemző, a tagmondatok közti jelentésviszony azonban inkább mellérendelésre vall (pl. Behozta a dolgozatokat, amelyeket rögtön szét is osztott ’Behozta a dolgozatokat, és rögtön szét is osztotta őket’; Miként a részvények árfolyama emelkedett, akként a fontosabb állampapírok értéke is nőtt ’Emelkedett a részvények árfolyama, és nőtt az állampapírok értéke’ – a teljes tagmondatok párhuzamos hasonlítása valójában mellérendelést fejez ki). A vonatkozó névmással kapcsolt tagmondat a megelőző mondategység egészére is vonatkozhat (pl. Három évet vártam rá, amit nem sajnálok ’Három évet vártam rá, és ezt nem sajnálom’). Érdemes megfigyelni, hogy a vonatkozó névmással kapcsolt második tagmondat a fenti példákban mindig követi a főmondatot, és vagy egyidejű vele, vagy utóidejű ahhoz képest. Tökéletes átmenetnek számít az az eset, amikor nem is dönthető el egyértelműen a viszony, időhatározói alárendelés és szembeállító ellentétes mellérendelés egyaránt lehet: Míg Mari nyaral, Juli dolgozik a boltban.

Külön átmeneti típust képviselnek a nem mondatrészkifejtő alárendelések, ezek ugyanis – akárcsak a mellérendelők – logikai viszonyt fejeznek ki (feltételezés, megengedés-megszorítás stb.), de alárendelő formában, vagyis úgy, hogy a tagmondatok felcserélése esetén is változatlan marad az a logikai viszony, amelyet a kötőszó jelöl. Így például megengedő alárendelés: Hideg van, bár süt a nap   Bár süt a nap, hideg van; megszorító ellentétes mellérendelés: Süt a nap, de hideg van *De hideg van, süt a nap.

A megengedés és a feltételesség nemcsak önálló alárendelő viszony lehet, hanem a mondatrészkifejtésre épülő sajátos jelentéstartalom is (pl. Nem bánom azt, ha megvetsz is – megengedő sajátos jelentéstartalmú tárgyi alárendelő összetett mondat). Sajátos jelentéstartalom lehet még a hasonlítás és a következményesség (pl. Olyat rendeltem, mint te tegnap – hasonlító sajátos jelentéstartalmú tárgyi alárendelő összetett mondat; Annyit rendeltem, hogy nem bírtam megenni – következményes sajátos jelentéstartalmú tárgyi alárendelés).

2.2. A mondat mikroszerkezete

2.2.1. A minimális egyszerű mondat szerkezeti felépítése

A minimális mondatokat alapvetően két csoportra oszthatjuk: igei (egyszerű) és névszói-igei (összetett) állítmányúakra. Az igei állítmány lexikai és grammatikai szófajisága azonos: ige, míg a névszói-igei állítmány tartalmaz egy lexikai névszót (főnevet, melléknevet, névmást), ritkán melléknévi igenevet⁵, valamint egy kopulát, amelynek az a szerepe, hogy a névszót igei kategóriákkal egészítse ki, grammatikai igévé tegye. Ezért a kopulát is tartalmazó állítmány egyszerre hordoz névszói és igei tulajdonságokat, ami mondatszervező szerepét is befolyásolja. Az egyéb összetett mondatrészek viselkedése szintén komplexebb, mint az egyszerűeké, ezért a szerkezeti felépítés vizsgálatában az összetettséget figyelembe kell venni.

Az átmeneti szófajok is kitüntetett figyelmet érdemelnek, hiszen például a főnévi igenévvel kifejezett tárgy másként bővül, mint a főnévi tárgy: az utóbbi kaphat jelzőt, a főnévi igenév nem, az igenév viszont felvehet igére jellemző bővítményeket, például egy újabb tárgyat. Ezért táblázatunkban feltüntetjük azt, ha a mondatrészt csak főnév (fn) vagy csak igenév (in) fejezheti ki a bemutatott szerkezetben.

Főnév csak kivételesen kaphat tárgyat, és csak akkor, ha tárgyas igéből lett képezve, pl. A lapokat böngészésben megfájdult a szemem; a nyelvhasználat ilyenkor a szóösszetételt részesíti előnyben: a lapböngészésben vagy az igenévi szerkezetet: a lapokat böngészve.

Jelző egyik ábrában sem szerepel. Ennek az az oka, hogy a jelző alapvetően szabad bővítmény. Listázható esetei vannak annak, amikor a jelző megjelenése kötelező (l. A jelző és az értelmező).

A jelzővel kapcsolatban szokás megemlíteni bizonyos függő szavakat, amelyek nélküle nem állhatnak: elsősorban -ú/-ű/-jú/-jű képzősöket, a mértékjelölő főneveket, valamint olyan szavakat, amelyek csak E/3. birtokos személyjellel fordulnak elő (pl. színe-java). A kötöttségnek azonban tisztán szemantikai okai is lehetnek, nem mondjuk például azt, hogy *Marinak szempillája volt hiszen ez normális esetben evidens, ezért a továbbított információ csak úgy lesz megfelelő mennyiségű, ha a szempilla jelzőt kap, pl. hosszú, nagy, fekete, (mű-).

Nincs alárendelt alany sem a képletekben, mivel az igenevek közül csak a határozói és az igei igenév esetén (ha az utóbbi passzív) vonzat a saját alany, az igei igenév maga azonban mindig szabad bővítmény, jelző. A határozói igenévre a főtagjához való laza kapcsolódásmód a jellemző, vonzat csak ritkán lehet (pl. a hagy, tart, felejt igék állapothatározójaként: lógva hagyja/tartja/felejti), ekkor azonban nem jelenik meg az igenév saját alanya a mondatban, mivel azonos a kiemelt igék tárgyával (ezért szabályosan törlődik) (l. A határozói igenév; Az alany).

2.3. A tagolatlan mondat szerkezeti típusai

A tagolatlan mondatok lehetnek szerkesztetlenek (egy szóból vagy elemezhetetlen frazeológiai egységből állók) vagy szerkesztettek (szintagmatikus viszonyokat tartalmazók). A két csoport között természetesen szintén vannak átmenetek, például a Hess innen! mondatban jól felismerhető a helyhatározó, de az alaptag nem tekinthető állítmánynak, a szerkezetet nem tudjuk egyértelműen elemezni (l. A mondatszók).

Nem tartjuk mondatnak – az egyébként tagolatlan – feliratokat, firkákat (pl. Mosdó, Iroda; Vágtázó Halottkémek), mivel ezek csak az őket befogadó környezetben funkcionálnak. A rámutató, önkifejező stb. feliratok vizsgálhatók nyelvi szempontból mint vizuális szövegek, de funkciójuk nem ragadható meg a nyelvi rendszer oldaláról közelítve.

2.4. Topik–komment szerkezet

A szintaktikai jellegű topik–komment értelmezést a magyar szakirodalom is megkülönbözteti a kommunikatív szempontú aktuális mondattagolástól, amely az aktualizálódó mondat, vagyis a nyilatkozat elemzése a már ismert (téma) és az új közléselem (réma vagy propozitum) szempontjából (É. Kiss).

A szintaktikai szerkezet topikra és kommentre bontható: a topik a mondatnak kisebb nyomatékú, kezdő szakasza⁷, a komment az ezt követő második szerkezeti egység, amely a mondathangsúlyt viselő (főhangsúlyos) résszel kezdődik, és az igét mindig magában foglalja. A főhangsúlyos rész neve: fókusz.

Természetesen nem minden mondatban van szintaktikai főhangsúly, amely egyértelművé tenné a tagolást: vannak főhangsúly nélküli, ún. lapos prozódiájú mondatok is (ekkor az elemzés nem nélkülözheti a kommunikatív szempontot), és a topik sem jelenik meg minden mondatban (a tagolatlan mondat egésze kommentnek tekinthető, és az igével kezdődő mondatok is csak kommentet tartalmaznak).

A topik–komment szerkezet szempontjából különböző mondatok például:

A hagyományos elemzés is különbséget tesz a fenti mondatok között a hangsúly és a szórend szempontjából, ugyanakkor szintaktikailag azonos szerkezetűnek tartja őket:

Mondat és nyilatkozat viszonyában pedig azt tartja, hogy a mondatok szintaktikai szerkezeti típusa, mintája az ágrajzon látható, a fenti mondatok (i–viii) a hozzájuk rendelhető nyilatkozatok (Ny_i–viii) típusai.

2.5. Az összetett mondatok makroszerkezete

Az összetett mondatok szerkezetének vizsgálatában alkalmazott alapvető szempontok: a tagmondatok száma és a tagmondatok közötti viszony. Ennek megfelelően külön szólunk a többszörösen összetett mondatokról és azok elemzési problémáiról. Az összetett mondatok részletes vizsgálata Az alárendelő mondatok, A mellérendelő mondatok című fejezetekben olvasható.

3. A mondatfajták

3.1. A mondatfajta meghatározása

A beszédcselekvések (illokúciós aktusok, vagyis a nyilatkozat kimondásával végrehajtott cselekvések) főbb típusai grammatikalizálódtak, ezek a mondatfajták. Minden mondat besorolható valamilyen mondatfajtába szintaktikai és intonációs szerkezete, valamint szóállománya és elsősorban az ige tipikus morfémaszerkezete alapján (Keszler).

Öt mondatfajtát különböztetünk meg: a kijelentő, óhajtó, felszólító, kérdő és a felkiáltó mondatfajtát.

Mondatfajták minden nyelvben vannak, számuk és elkülönítésük szempontjai azonban különbözhetnek az egyes nyelvtanokban. A magyarban nagy szerepet kapnak a modális partikulák. Ez összefügg azzal, hogy a magyar nyelv viszonylag szabad szórendű, és a módbeli segédigék sem alkotnak olyan struktúrát, mint például az angolban vagy a németben, így a mondatfajta sem határozható meg ezek segítségével. A magyar mondatfajta-jelölők elsődlegesen a módjelek és a partikulák (Fábricz).

Az elkülönítésnek jelentős szempontja az intonáció is, amely nemcsak a nyilatkozathoz, hanem a mondathoz is hozzátartozik, ugyanis egy mondat kimondása nem történhet teljesen ad hoc módon. A mondatban szintaktikai eredetű intonációs tömbök különíthetők el (ezekkel foglalkozik a tonoszintaxis). Még az emocionális intonációnak, vagyis az érzelmek kifejezésének is vannak nyelvi intonációs mintái, bár ezek nehezebben írhatók le, mint az ún. szintaktikai intonáció.

A beszéd olyan „speciális zaj” (Halliday), amelyben az emocionális-expresszív intonáció és a szintaktikai intonáció, azaz „bizonyos nyelvtani jelenségek és kategóriák szupraszegmentális, prozódiai megnyilvánulásai, egymással interferálva határozzák meg a nyilatkozat dallamát” (Hetzron).

Problematikus például, hogy felvehetjük-e külön mondatfajtaként a felkiáltó mondatot, hiszen az más mondatfajtából is létrehozható pusztán az emocionális intonáció segítségével (pl. Megjött!). Mivel azonban vannak nem más mondatfajtára visszavezethető felkiáltó mondatok is, amelyeknek egyértelmű lexikai jelölői vannak, megtartottuk ezt a – magyar nyelvtanokban hagyományosan szereplő – mondatfajtát.

3.2. Az egyes mondatfajták mint típusok tovább bonthatók alcsoportokra, így például beszélhetünk többféle kijelentő, óhajtó, kérdő és felszólító mondatról.

A) A kijelentő mondat

– lehet kijelentés, ebben az esetben az állítmány igéje vagy kopulája zéró módjelet tartalmaz (pl. Üres volt a táskám);

– lehet nem tényközlő, ebben az esetben az állítmányban feltételesmód-jel is lehet (pl. Vehetnénk valami finomat).

B) Az óhajtó mondatfajta két csoportja a jelölt módviszony, valamint a modális partikulák előfordulása alapján különíthető el:

a) a feltételes módú igealakkal szerkesztett mondatok, mindig tartalmaznak modális partikulát (pl. Bárcsak ehetnénk most valami finomat!); jellemzőik tehát: a bennük lévő ige vagy segédige feltételes módban áll, a feltételességet (’korlátozott lehetőséget’) kiegészítheti a ’lehet, nem korlátozott lehetőség’ jelentésű -HAT jelszerű képző; mindig tartalmaz modális partikulát (bár, bárcsak, csak, vajha, ha);

b) a felszólító módú igealakkal szerkesztett óhajtó mondatok; ezekben legfeljebb a csak, hadd modális partikula jelenhet meg:

– a mediális ige felszólító módja vágyat, kívánságot fogalmaz meg (pl. Gyógyulj meg!);

– létige szerepel felszólító módban (óhaj, kívánság, ráhagyás kifejezésében) (pl. Legyen kívánságod szerint!);

– az összetett állítmány segédigéje felszólító módú (pl. Csak ne légy beteg a fagylalttól!).

Kevésbé tipikus esetek a következők:

– cselekvő ige felszólító módja a hadd partikula mellett kérés, ráhagyás, kívánság kifejezésére alkalmas (Hadd menjenek a gyerekek!);

– cselekvő ige felszólító módja [nem élő/nem cselekvő] jegyű alany mellett (pl. Kísérjen utadon sok szerencse!).

Szenvedő ige felszólító módjának sincs közvetlen felszólítottja (az eszközhatározó sem tekinthető annak), például Engedtessék meg, …, Töröltessék el minden népellenes rendelet.

Olyan eset is létezik, hogy az ige nem mediális, van címzettje a felszólításnak, de a beszélőnek nem áll hatalmában őt felszólítani. Tipikusan ilyen a természeti erőknek (causalis eset) és/vagy a hitvilág alakjainak felszólítása (’Isten, áldd meg a magyart…!’). Az ilyen mondatok értelmezése a szintaktikai elemzésen túlmutató szemantikai és pragmatikai kérdéseket is felvet.

C) A felszólító mondatfajta

A felszólító mondatnak közvetlen felszólítottja van, így az igei állítmány csak [+ cselekvő] jegyű (azaz cselekvő, műveltető, visszaható) ige lehet, amely felszólító módban áll.

– 2. személy felszólítása (pl. Vidd le a kutyát!);

– ritkábban T/1. személy felszólítása (pl. Menjünk egy kicsit gyorsabban!);

– felszólítást kifejező interakciós mondatszó van a mondatban (pl. Jer! , Addsza a kezedet!⁸);

– főnévvel vagy főnévi igenévi főtaggal alkotott, potenciális parancsot tartalmazó tagolatlan mondatok (pl. Futás!, Leülni!).

D) A kérdő mondatfajta

– eldöntendő kérdés (-e/ugye partikulával vagy partikula nélkül) (pl. Ízlett az ebéd?): a felelet igenlés vagy tagadás;

– választó kérdés (pl. Busszal vagy vonattal mész?): a felelet a kérdésben felkínált választási lehetőségek valamelyike vagy igenlés, illetve tagadás mindkettőre nézve (is – is, sem – sem);

– kiegészítendő kérdés (mindig tartalmaz kérdő névmást) (pl. Hogy sikerült?): egy mondatrészre vonatkozik, így a felelet egy mondatrésszel vagy szintagmával megadható (Jól. Jól sikerült);

– nyitott kérdés (mindig tartalmaz kérdő névmást) (pl. Hogyan lehet ezt megoldani?): hosszabb, esetenként több mondatnyi kifejtést igényel (– *Jól, *Rosszul; Véleményem szerint a következőképpen:…)⁹.

Csak pragmatikai szempontból határolható el a retorikai kérdés (pl. Miért mondtam el ezeket a szempontokat? Azért, hogy jobban lássuk…), és az ismételtető (echo-) kérdés (pl. Kérem azt a piros borítékot. – Melyik borítékot kéred?) (Kiefer).

A kérdő mondatoknak egy külön csoportja az utókérdés vagy simuló kérdés. Ez mindig egy kijelentő tagmondatot követ, és azt mintegy utólag alakítja kérdéssé. Ez állhat egy interakciós mondatszóból, tagadószóból vagy partikulából (Ez izgalmas,ugye/mi/nem?), esetleg alapszófajú szóból (Megnézzük, jó/igaz?), amely önálló kérdő intonációval rendelkezik.

E) A felkiáltó mondat

– indulatszót, interakciós mondatszót tartalmazó tagolatlan mondat (pl. Jaj minden cselszövőnek!)

– indulatszó nélküli tagolt mondat, amelyben fokozó partikula (pl. be, de) vagy olyan, annyira, úgy fokhatározó szerepű szó található (Milyen jó zavartalanul olvasgatni!)

– az első két csoport kombinációi (pl. Jaj de jó…, Hű de szeretném ezt megkóstolni!)

3.3. Az összetett mondatok és a mondatfajták

Az alárendelő mondategyüttesek mondatfajtááját a főmondat határozza meg, a mondatzáró írásjelet is ennek megfelelően állapítjuk meg. A mellérendelésben minden tagmondat megőrzi eredeti típusát, a mondatzáró írásjel a legutolsó tagmondat fajtájára jellemző.

Az alárendelésnél megfigyelhető, hogy bármilyen fajtájú főmondat esetén is lehet kijelentő a mellékmondat, egyéb mondatfajta azonban csak akkor lehet, ha idézetszerű (pl. Azt kértem, hogy hallgasson el rögtön). Ezekben a mellékmondatokban tehát függő óhaj, felszólítás, kérdés, felkiáltás található. A mellékmondatban szerepelhet módjel akkor is, ha ezt nem a mondatfajta kívánja meg, hanem egy főmondatbeli keretkifejezés (kulcsszó), ennek nagyon általános ’legyen/ne legyen’ jelentése szabályozza (l. Az igeragozás) (pl. Nincs, aki elmenjen) (Keszler, H. Molnár).

Ezt a módhasználatot a szakirodalom metaforikus módhasználatnak vagy függő módnak nevezi.

4. Funkcionális-szemantikai kategóriák a mondatban

4.1. Funkcionális-szemantikai kategórián olyan jelentéseket értünk, amelyeket nyelvi elemek funkcionális kapcsolata, rendszere valósít meg a mondat szintjén. Ilyennek tartjuk a modalitást, a beszélői attitűd megjelenését a mondatban; a mondat időviszonyait, ezen belül belső időszerkezetét, aspektusát, (amelyet az időjelek, segédigék, a mondat időhatározói, rémakiemelő partikulái, a tárgyas szerkezetek, a határozottság–határozatlanság kategóriája, az igeaspektus és az akcióminőség együttesen hoznak létre); a mondatban megjelenő előfeltevéseket, implicit jelentéseket (amelyeket hordozhat a szójelentés, partikulák és a szintaktikai szerkezet, szórend, hangsúly egyaránt); a mondat személyviszonyait (lexikai és morfológiai elemek, határozottság és határozatlanság, általánosság és egyediség rendszerét). A személyviszonyok részletes jellemzése az alanyról szóló fejezetben olvasható. Hasonlóképpen a tárgy, valamint a határozók kifejtésénél találhatók az egyéb funkcionális kategóriák közül a határozottság és a helyviszonyok is (a határozottság témája megjelenik még a névelő szófaji fejezetében és a tárgy mellett például az alany vizsgálatában is).

4.2. A modalitás

A modalitást szemantikai kategóriaként értelmezzük, és elválasztjuk a mondatfajtától, amely szintaktikai kategória, valamint a beszédaktustól, amely pragmatikai fogalom (Kiefer). Mindez csak teoretikusan lehetséges, ezek a kategóriák (beszédaktus, modalitás, mondatfajta) természetesen összefüggnek: a leggyakoribb beszédaktustípusokhoz meghatározott szintaktikai szerkezetek tartoztak, s ezek mondatfajtákként (mintaként vagy típusként) rögzültek. A jelentés szintjén pedig (konkrét beszédhelyzettől függetlenül is) rendelhető beszélői viszony egy mondathoz: az az attitűd, amelyet a mondattal potenciálisan ki is tudunk fejezni. Az elkülönítés ugyanakkor szükséges, mert a vizsgált kategóriák között nincs egy az egyben megfelelés, például felszólítani valaminek a megtételére nem csak felszólító mondatfajtával lehet, és a felszólító mondat megvalósulása esetén nem mindig parancs (lehet kérés, fenyegetés stb.).

A modalitás univerzális kategória, jelölői minden nyelvben megtalálhatók.

A) Modalitáson szűkebb értelemben a beszélői attitűd megjelenését értjük a mondatban. A beszélői attitűd jelölése az a művelet, amellyel a beszélő egy állítást nem tényként, nem létező realitásként ábrázol, hanem saját viszonyát rávetítve a mondatot nem valóságábrázolóvá teszi. Ha a mondat nem valóságábrázoló, akkor a benne lévő „állítás” nem tagadható, nem feltételezhető és általában nem kérdezhető:

A beszélői attitűd jelölői eszerint a módosítószók (pl. talán, biztosan, feltehetőleg), modális-pragmatikai partikulák (pl. bárcsak, vajon; egyáltalán), módosító mondatrészletek, modális tagmondatok (pl. minden valószínűség szerint; úgy vélem; igaz).

B) Tágabb értelemben modális minden mondat, amely a világnak egy lehetséges állapotát mutatja be, azaz nem tényt közöl (pl. Péter megbetegedhetett; A medencébe csak úszósapkában szabad bemenni; Az orvosnak szándékában áll elvégezni a szívátültetést; Szeretnék bemenni).

A tágabb értelmezés szerint a modális rendszer a következőképpen épül föl.

a) A modalitás alapkategóriája a mód, amelyet az igén (és a segédigén) jelölünk (l. Az igeragozás).

b) A -HAT jelszerű képző lehetőséget (potencialitást) fejez ki.

c) A magyar nyelvben nem tartunk számon módbeli segédigéket (kivéve a volna igei segédszót és a talál segédigét).

Létezik azonban olyan tanulmány, amely szerint módbeli segédige az akar, kell/kéne, tud, bír, kíván, lehet, mer, óhajt, próbál, szabad, szándékozik, szeretne, talál, méltóztatik(?), mivel ezek megszakítják az igekötő + ige sorrendet (Kálmán C.–Kálmán–Nádasdy–Prószéky). Ezek közül több a mi nyelvtanunkban is a segédigék és az igék közötti átmeneti sávban szerepel.

d) A modális jelentéstartalmú alapszófajú szavak elkülönítése még több gondot okoz. Vannak nyelvészek, akik azt mondják, hogy ebben célszerű a logikai modalitáskategóriákra támaszkodni (Fülei-Szántó, Murvai):

1. episztemikus modalitás: a biztos–kétes, valószerű–kizárt, szükségszerű–véletlen, lehetséges–lehetetlen fogalompárokkal jellemezhető (lehetséges, biztos, elképzelhető stb.);

2. deontikus modalitás: kötelező–fakultatív, tiltott–megengedett fogalompárokkal jellemezhető (kötelező, tilos, megengedett stb.);

3. buletikus modalitás: akarat, óhaj kifejezése (igyekszik, szándékában áll, kér, parancsol stb.);

4. affektív (érzelmi) modalitás: a kedvező–kedvezőtlen fogalompárokkal jellemezhető (örvend, sajnál, kár; kedves, hogy stb.).

e) A beszélői attitűdöt jelölő szófajok (attitudinális operátorok): modális partikulák (pl. bárcsak, vajon), módosítószók (pl. talán, valószínűleg).

f) A szónál nagyobb, beszélői attitűdöt jelölő egységek: módosító mondatrészletek, modális fő- és mellékmondatok (akarom mondani; azt hiszem; az igazat megvallva; ne tudd meg stb.).

C) A modalitás és a mondatfajták

A mondatfajtákhoz (amennyiben nem tényközlők) modális alapértékek tartoznak:

ezeket az alapértékeket pedig további, ún. modális kiegészítő értékek árnyalhatják. Ilyen kiegészítő érték például a -HAT az óhajtó mondat igéjében, pl. a vajon, csakugyan partikula az eldöntendő kérdésben, a módosítószó a -HAT jelszerű képzőt vagy feltételes módjelet tartalmazó kijelentő mondatban stb.

4.3. Az aspektus

Aspektuson a mondat belső időszerkezetét értjük. A belső idő nem más, mint a mondatban lévő esemény ideje és annak szerkezete. Az eseményidő összevethető külső időkategóriákkal is: a) a beszédidővel (a mondat kimondásának, aktualizálásának idejével), ehhez képest az eseményidő lehet múlt (ha megelőzi a beszédidőt, pl. Már megírtam), jelen (ha tartalmazza a beszédidőt vagy egybeesik vele, pl. Ne zavarj, olvasok!, Most én beszélek) és jövő (ha követi a beszédidőt, pl. Meg fogom írni), b) a referenciaidővel, azaz a mondatban megadott időponttal, időtartammal (pl. Már tegnap megírtam; Ne zavarj, most olvasok; Öt és hat között meg fogom írni), illetve viszonyított eseménnyel (pl. Nyomban felderült az arca, amint meglátta szerelmesét).

A beszédidő és az eseményidő viszonyát jelölhetik előfeltevést hordozó rémakiemelő partikulák (pl. már, még, illetve ezek tagadószós kapcsolatai), amelyek rendszert is alkothatnak (még nem, már, még, már nem).

Vannak olyan, „időtlen” mondatok is, amelyekben az eseményidőt nem viszonyítjuk a külső időhöz, ezeknek általában nincs is referenciaidejük: meghatározások, definíciók, törvények és törvényszerűségek, szabályok, állandó tulajdonságok, általános bölcsességek megfogalmazása sorolható ide (pl. A halak gerincesek; A háromszög szögeinek összege 180°; Dohányozni tilos!; Nem eszik olyan forrón a kását).

Nem vizsgáljuk az egzisztenciális mondatok időszerkezetét sem, mivel azokban nem az esemény ideje a lényeges, hanem az, hogy az esemény valaha már bekövetkezett, vagy hogy x létezik, létrejött egyáltalán. Az egzisztenciális mondatok alanya és tárgya ezért sosem határozott, specifikus, és a mondatnak nincs főhangsúllyal kiemelt részlete sem (pl. A mezőn vannak lepkék; Született két gyerek; Táncoltam tangót).

Az aspektust nem egyetlen jelölő alakítja ki, hanem többféle szintű nyelvi elem (morfémák, szavak), ezek elrendezése (szórend) és kapcsolataik szerkezete (pl. a tárgyas szerkezet típusai). A belső időszerkezetben mégis meghatározó szerepűnek kell tartanunk az igét, amely az igeaspektus, illetve az ige akcióminősége révén alapvetően meghatározza, hogy milyen időviszonyok alakulhatnak ki a mondatban (l. Az ige).

Az osztható, folyamatos aspektus jellemzője, hogy az esemény a hozzá tartozó időintervallum tetszőleges szakaszaiban, osztataiban is fennáll, pl. a Péter délután dolgozott mondatban a délutánnal jelölt intervallum tetszőleges osztatait vizsgálva a Péter kettőkor/háromkor/négy után stb. is dolgozott állítások is helyesek.

Az igeaspektusnak megfelelően a statikus, nem cselekvést, hanem állapotot, képességet, állapotváltozást, létezést, birtoklást, viszonyítást, értékelést kifejező igékkel alkotott állítmányok, illetve az ilyen jelentésű összetett állítmányok (pl. beteg lett, hasonló volt) nem bővíthetők bármilyen időhatározóval. Például nem jók a következő mondatok: *Péter 5 és 6 között szereti Idát, *Sárának délután van egy macskája, A kép *délután/*évek óta hasonlít az eredetire. A jelölt esemény folyamatosan tart, tehát a hozzá rendelhető időtartam tetszőleges osztataiban is fennáll, de nem szakítható meg (*Péter februárban és márciusban tud olvasni¹⁰), progresszívvé általában nem alakítható (*Éppen tudott olvasni/szerette a spenótot, amikor…).

A dinamikus, megszakítható események sajátossága, hogy ha időpont szerepel a mondatban, akkor az esemény az időpont utánra vonatkoztatva is érvényes (pl. Péter ötkor dolgozott ’közvetlen 5 után feltehetően még mindig dolgozott’). A dinamikus-folyamatos aspektus tulajdonképpen bármilyen időhatározót megenged a mondatban. Ez alól csak a progresszív aspektus jelent kivételt. A progresszív aspektus megalkotásában szerepet játszik a kirekesztő szórend (az igekötő az ige mögé kerül), és nem kötelezően az éppen, pont rémakiemelő partikula. A progresszív aspektus időszerkezete általában csak akkor lesz teljes, ha azt egy másik eseményhez (leggyakrabban a tagmondatnak alárendelt időhatározói mellékmondat eseményéhez) viszonyítjuk.

A korlátlan időtartamú folyamatos szerkezetre jellemző a javában, ekkor, még mindig, továbbra is határozókkal való összeférés, míg befejezett aspektusban ezek sosem fordulnak elő.

A befejezett aspektus nem osztható és nem szakítható meg. Vagy azért, mert csak pontszerű idő rendelhető hozzá, mivel pillanatnyi cselekvést jelöl, vagy azért, mert (bár tartalmazhat intervallumot) az eseményt végső fázisában (bevégződve) mutatja be (befejezett, tartós aspektus). A tartós befejezett kategóriába kétfázisú események tartoznak, például megír, amelynek első fázisa az ír igével jelölhető, a megír a második fázist, a cselekvés eredményes bevégzését jelöli. Ez a magyarázata annak, hogy a Délután megírta a levelet (bár tartozik hozzá intervallum) a tetszőleges időosztatokra nem érvényes (*Kettőkor/háromkor/négy után is megírta). A pillanatnyi befejezett időszerkezetre a pontszerűség jellemző. Ezen belül a végpontot, eredményt jelölők szintén kétfázisúak, de ezeknél az első fázist más tőből alkotott lexéma jelöli, például (1.) küzd – (2.) győz, (1.) keres – (2.) talál.

A befejezett aspektusú mondatban lévő eseménynek tehát határpontja van. A határpont lehet belső, az ige jelentéséhez hozzátartozó elem (pl. reccsen ’egy pillanatig tart’, megszeret ’kezdet’, megsüt ’végpont’) (l. Az ige, Az igeaspektus). Az ige időviszonyító képessége megváltoztatható, ennek morfológiai eszközei (az igekötők, egyes képzők) (új) akcióminőséget hoznak létre (vö. Az ige, Az akcióminőség).

A külső határpontok szintén befejezetté teszik az eredetileg folyamatos aspektusú igével jelölt eseményt. A külső határpont lehet a mondatban megadott időpont vagy intervallum, illetve tárgy és többféle határozó (pl. Egy óra alatt futott két kört – a fut igének nincs belső határpontja, a mondatban szereplő külső határpontok miatt lesz a leírt esemény befejezett).

A folyamatos–befejezett aspektus-szembenállást kialakító (az igén kívüli) kategóriák és eszközök:

Az igenevek időviszonyító képességét az igenevekről szóló fejezet tárgyalja.

4.4. Az előfeltevések (preszuppozíciók)

Az előfeltevés tartozhat egy mondathoz (szemantikai-logikai előfeltevés) vagy egy nyilatkozathoz (szemantikai-logikai és pragmatikai előfeltevés). A nyilatkozat előfeltevését alkotják mindazok az állítások, amelyeket a beszélő igaznak tesz fel, amikor a nyilatkozatot kimondja (pl. Van még csoki? – Húzd ki az alsó fiókot! ’Az alsó fiókban van csoki’). A logikai előfeltevés azoknak a feltételeknek az együttese, amelyek teljesülése szükséges ahhoz, hogy egy mondatnak igazságértéke lehessen, azaz igaznak vagy hamisnak tarthassuk. A logikai előfeltevés-fogalomnak problémája, hogy vannak olyan mondatok, amelyek se nem igazak, se nem hamisak (pl. ha…, akkor feltételes állításban, ha a feltétel nem lehet igaz, és a feltétel teljesülése lehetetlen, akkor a feltételes állításnak nincs igazságértéke), másrészt igazságértéke csak annak a mondatnak van, amely tartalmaz állítást (propozíciót). (L. még Az alárendelő mondatok.)

Az előfeltevés nem valósulhat meg mondatnál kisebb nyelvi egységben, ugyanakkor az előfeltevés forrása a mondatban lehet szó vagy szerkezet (összefoglalóan: preszuppozíciós szerkezet). Ha például a mondatban szerepel a visszautasít ige, akkor bizonyos, hogy amire vonatkozik, az tény, már megtörtént, tehát a Mari visszautasította Máté közeledését mondat előfeltevései közé tartozik, hogy Máté közeledett Marihoz. Előfeltevésen tehát azt értjük, hogy a mondat valamely preszuppozíciós szerkezete előidézi, hogy a mondatban lévő állításhoz más állítások kapcsolódjanak, amelyek hozzátartoznak a mondat értékelhetőségéhez.

Preszuppozíciós szerkezetek:

– határozott főnévi szerkezetek, pl. Mari bátyja egyetemista (előfeltevések: Van valaki, akit Marinak hívnak; Marinak van bátyja, és csak egy bátyja van)

– faktív igék, azaz olyan igék, amelyek mindig tényre vonatkoznak, pl. Elpanaszoltam, hogy milyen szemtelen voltál (előfeltevés: Szemtelen voltál)

– állapotváltozást jelölő igék, pl. Mari meggyógyult (előfeltevés: Mari korábban beteg volt)

– viszonzást, kölcsönösséget jelentő igék, pl. Kriszta visszanézett a tanárra (előfeltevés: A tanár Krisztára nézett)

– tulajdonságok valódi összehasonlítása¹³, pl. Mari érdeklődőbb, mint Kriszta (előfeltevés: Mari és Kriszta érdeklődő), alapfokban csak a negatív pólus, illetve nem mérhető minőségek összehasonlításánál lép fel előfeltevés: Mari olyan alacsony, mint Kriszta (előfeltevés: Mari és Kriszta alacsony),

– rémakiemelő partikulák (is, csak, már, még stb.)

– külső tagadás, pl. Nem az én macskám ette meg a papagájt (előfeltevés: Létezett egy korábbi állítás, amely szerint az én macskám ette meg a papagájt)

– érzelmi nyomatékos (emfatikus) főhangsúly, pl. A tükröt bámulta egész nap (előfeltevés: Valamit bámult)

– mellékmondat eleve preszuppozíciós főnévi szerkezethez kapcsolódva, ha annak vonatkozását szűkíti, pl. Az a tanuló, aki átugrotta a lécet, tanúsítványt kapott (előfeltevés: Volt olyan tanuló, aki átugrotta a lécet).

Az összetett mondatnak nincsenek saját előfeltevései, minden állítás, amely az összetett mondathoz előfeltevésként kapcsolható, hozzátartozik valamely tagmondatának előfeltevéseihez.

SZAKIRODALOM

Az aspektusról szóló rész Kiefer Ferenc, Wacha Balázs és Pete István tanulmányai alapján, az előfeltevésekről és a modalitásról szóló Kiefer Ferenc munkái alapján készült. A mondat belső időszerkezetét bemutató táblázat Kiefer Ferenc rendszerét követi egy-két (véleményünk szerint lényeges) változtatással.

Austin, John L. 1990. Tetten ért szavak. Akadémiai Kiadó. Budapest.

Balázs Géza. 1998. Magyar nyelvkultúra az ezredfordulón. A–Z Kiadó. Budapest.

Balázs Judit. 1995. A mondat szerkezete. In: Benkő Loránd (szerk.): A magyar nyelv történeti nyelvtana. II/2. Akadémiai Kiadó. Budapest. 43–120.

Bańczerowski Janusz. 1997. A nyelvi közlés rejtett pragmatikai információiról. Nyr. 121 49–62.

Bolla Kálmán. 1992. Szupraszegmentális elemzések. Egyetemi Fonetikai Füzetek 7. ELTE. Budapest.

Chomsky, Noam. 1995. Mondattani szerkezetek. Nyelv és elme. Osiris–Századvég. Budapest.

Deme László. 1971. Mondatszerkezeti sajátságok gyakorisági vizsgálata. Akadémiai Kiadó. Budapest.

Deme László. 1975. A mondat meghatározásához. MNyTK. 140 125–30.

Deme László. 1984. A beszéd és a nyelv. Tankönyvkiadó. Budapest.

Elekfi László. 1986. Petőfi verseinek mondattani és formai felépítése. Akadémiai Kiadó. Budapest.

Fülei-Szántó Endre. 1974. A modalitás logikai és szemantikai modelljéről. NytudÉrt. 83. sz. Akadémiai Kiadó. Budapest. 148–55.

Hadrovics László. 1969. A funkcionális magyar mondattan alapjai. Akadémiai Kiadó. Budapest.

Halliday, M. A. K.–MacIntosh (eds.) 1966. Patterns of Language. Longman.

Hetzron Róbert. 1980. Ízelítő a magyar tonoszintakszisból. NytudÉrt. 104. sz. Akadémiai Kiadó. Budapest. 389–98.

Kálmán C. György–Kálmán László–Nádasdy Ádám–Prószéky Gábor. 1989. A magyar segédigék rendszere. ÁNyT. XVII. Akadémiai Kiadó. Budapest. 49–103.

Károly Sándor. 1980–1981. Mondat és megnyilatkozás. NéprNytud. 24–25 49–62.

Kelemen József. 1970. A mondatszók a magyar nyelvben. Akadémiai Kiadó. Budapest.

Keszler Borbála. 1989. Az összetett mondatok modalitása. In: Rácz Endre (szerk.): Fejezetek a magyar leíró nyelvtan köréből. Tankönyvkiadó. Budapest. 283–305.

Keszler Borbála. 1989. Az egyszerű és az összetett mondat határsávja. In: Rácz Endre–Szathmári István (szerk.): Tanulmányok a mai magyar nyelv mondattana köréből. Tankönyvkiadó. Budapest.111–33.

Keszler Borbála. 1990. Subjekt – Subjektsatz. In: Szathmári István (szerk.): Annales Universitatis Sc. Budapestiensis. Sec. Linguistica, XXI. 135–9.

Kiefer Ferenc. 1983. Az előfeltevések elmélete. Akadémiai Kiadó. Budapest.

Kiefer Ferenc. 1984. A magyar aspektusrendszer vázlata. ÁNyT. XV. Akadémiai Kiadó. Budapest. 127–49.

Kiefer Ferenc. 1986. A modalitás fogalmáról. NyK. 88 3–37.

Kiefer Ferenc. 1988. Modal particles as discourse markers in questions. Acta Linguistica Hungarica 38 107–25.

Kiefer Ferenc. 1990. Modalitás. Linguistica Ser. C, Relationis, 1. Budapest.

Kiefer Ferenc. 1992. Az aspektus és a mondat szerkezete. In: Kiefer Ferenc (szerk.): Strukturális magyar nyelvtan I. Akadémiai Kiadó. Budapest. 797–886.

É. Kiss Katalin. 1983. A magyar mondatszerkezet generatív leírása. NytudÉrt. 116. sz. Akadémiai Kiadó. Budapest.

Kubínyi László. 1954. Az igei állítmányi mellékmondat kérdéséhez. MNy. 50 408–19.

Kugler Nóra. 1995. „Nyelv és beszéd tengelyén”: a rendszermondat és a szövegmondat. In: Laczkó Krisztina (szerk.): Emlékkönyv Szathmári István hetvenedik születésnapjára. ELTE. Budapest. 249–58.

Linell, Pel. 1988. A nyelvészeti konstruktumok szinkrónikus érvényessége. In: Antal László (szerk.): Modern nyelvelméleti szöveggyűjtemény VI. 3. rész, Tankönyvkiadó. Budapest. 373–415.

Lyons, John. 1977. Semantics. Cambridge.

MacIntosh–Halliday (eds.). 1966. Patterns of Language. Longmans.

H. Molnár Ilona. 1968. A nyelvi modalitás fogalma. A modalitás nyelvi kifejezőeszközeinek kérdése. In: Módosító szók és módosító mondatrészletek a mai magyar nyelvben. NytudÉrt. 60. sz. Akadémiai Kiadó. Budapest. 5–25.

H. Molnár Ilona. 1997. Az alárendelt mondatbeli felszólító módról. Kézirat.

Murvai Olga. 1982. Szempontok a szövegjelentés és a modalitás kapcsolatának vizsgálatához. In: Szabó Zoltán (szerk.): A szövegvizsgálat új útjai. Kriterion. Bukarest. 53–83.

Németh T. Enikő. 1994. Módszertani útmutató a szóbeli diskurzusok megnyilatkozás-példányokra tagolásához. MNy. 90 327–30.

Nyirkos István. 1996. A makroszintagmák egy típusáról. In: Absztrakció és valóság. JGyTF Kiadó. Szeged.

Palmer, F. R. 1986. Mood and Modality. Cambridge.

Pataki Pál. 1984. A francia subjonctif és a magyar kötőmód. ÁNyT. XV. Akadémiai Kiadó. Budapest. 207–18.

Pete István. 1994. Mondataspektus vagy igeszemlélet? Nyr. 118 232–47.

Péter Mihály. 1986. A nyilatkozat mint a nyelvi közlés alapegysége. MNy. 82 1–10.

Péter Mihály. 1991. A nyelvi érzelemkifejezés eszközei és módjai. Tankönyvkiadó. Budapest.

Pléh Csaba–Radics Katalin. 1982. Beszédaktuselmélet és kommunikációkutatás. ÁNyT. XIV. Akadémiai Kiadó. Budapest. 87–108.

Pólya Katalin. 1995. A mondat fajai modalitásuk szerint. In: Benkő Loránd (főszerk.): A magyar nyelv történeti nyelvtana II/2. Akadémiai Kiadó. Budapest. 19–39.

Prileszky Csilla. 1974. A felszólító módú mellékmondat néhány kérdéséről. NytudÉrt. 83. sz. Akadémiai Kiadó. Budapest. 73–5.

Rácz Endre. 1988⁷. Mondattan. In: Rácz Endre (szerk.): A mai magyar nyelv. Tankönyvkiadó. Budapest. 205–458.

Rácz Endre. 1991. Modális mellékmondatok. NytudDolg. 38 85–91.

Rácz Endre. 1992. Mondatgrammatika és szöveggrammatika. Linguistica C, Relationes 6., MTA. Budapest.

Radics Katalin. 1989. A vonatkozó mellékmondatokról. In: Rácz Endre–Szathmári István (szerk.): Tanulmányok a mai magyar nyelv mondattana köréből. Tankönyvkiadó. Budapest. 135–70.

Ruzsa Imre. 1988. Logikai szintaxis és szemantika. Akadémiai Kiadó. Budapest.

Searle, J. R. 1997. Az illokúciós aktusok szerkezete. In: Pléh Csaba–Síklaki István–Terestyéni Tamás (szerk.): Nyelv – kommunikáció – cselekvés. Osiris Kiadó. Budapest. 43–61.

Searle, J. R. 1997. Közvetett beszédaktusok. In: Pléh Csaba–Síklaki István–Terestyéni Tamás (szerk.): Nyelv – kommunikáció – cselekvés. Osiris Kiadó. Budapest. 62–81.

Szabolcsi Anna. 1984. A performatívok szemantikája. ÁNyT. XV. Akadémiai Kiadó. Budapest. 281–91.

Szabolcsi Anna. 1992. A birtokos szerkezet és az egzisztenciális mondat. Akadémiai Kiadó. Budapest.

Telegdi Zsigmond. 1976. A nyilatkozat mint indícium. ÁNyT. XI. Akadémiai Kiadó. Budapest. 279–87.

Tompa József. 1962. Az egyszerű mondat belső megszerkesztettsége és részei. Általános kérdések. In: Tompa József (szerk.): A mai magyar nyelv rendszere II. 95–104.

Varga László. 1989. Szintaktikai szerkezet és intonációs tagolás a magyar mondategészben: ÁNyT. XVII. Akadémiai Kiadó. Budapest. 241–78.

Varga László. 1994. A hanglejtés. In: Kiefer Ferenc (szerk.): Strukturális magyar nyelvtan 2. Fonológia. Akadémiai Kiadó. Budapest. 468–549.

Wacha Balázs. 1989. Az aspektualitás a magyarban, különös tekintettel a folyamatosságra. In: Rácz Endre (szerk.): Fejezetek a magyar leíró nyelvtan köréből. Tankönyvkiadó. Budapest. 219–82.

Wacha Balázs. 1989. A folyamatos–nemfolyamatos szembenállásról. ÁNyT. XVII. Akadémiai Kiadó. Budapest. 279–328.

Kugler Nóra

Kugler, Nóra: Syntax. The paper is a chapter of „Hungarian Grammar” (Borbála Keszler ed., Magyar grammatika. Budapest: Nemzeti Tankönyvkiadó, to be published in 1999), which is not only a university textbook but, according to its authors’ intentions, a reference grammar as well.

Syntax offers a general introduction to syntax studies. The approach applied is rather formal and traditional in its use of basic analytical categories, but it is rather functional in the interpretation of the system. It introduces functional grammatical and pragmatic categories such as aspect, modality, presupposition, speech acts, etc. It aims to answer questions like „What are sentences and utterances?”, „What are the prototypes of Hungarian sentence structure?”. Illustrations and tables are provided for better orientation.

* Próbafejezet a Magyar grammatikából. Készült az OTKA (A/053/94) támogatásával.

¹ A beszédhez képest másodlagos jelrendszerben, az írásban pedig a hangzást rögzítő írásjelek (betűk, tagoló és intonációs jelek) tartoznak ide.

² A kontextus szűkebb értelemben csak a verbális, tágabb értelemben a verbális és nem verbális környezetet jelenti.

³ A magyar szakirodalomban inkább a beszédaktus, beszédcselekvés elnevezés használatos a folyamatra, beszédtett terminus a produktumra.

⁴ Az alany itt szintén vonzat, szintaktikailag E/3. személyű, de a vonzathely lexémával való kitöltése tilos. A tilos alany is része az igei állítmány jelentésének, strukturálisan pedig oppozícióban áll a kötelezően, illetve fakultatívan jelölt alannyal megalkotható szerkezetekkel (pl. Villámlik a szeme – az alany kötelező; Dörög (az ég) – az alany fakultatív, Dörög a hangja – az alany kötelező).

⁵ Felvetődik azonban, hogy az állítmányi szerepbe már melléknevesülés után kerül az igenév, vagyis szófajt vált, l. Az igenevek.

⁶ A mondatnak természetesen van szintaktikai alanya (E/3. sz.), de az alanyi vonzathely lexémával való kitöltése tilos.

⁷ Lehet hangsúlyos, de nyomatéka mindig kisebb a fókuszénál. A topikot még megelőzhetik a mondatban lévő állítás egészére vonatkozó szabad határozók, például (A kertemben)(a füge)_TOPIK ((idén)_FÓKUSZ termett először)_KOMMENT.

⁸ Bár ezek történetileg felszólító módú igealakok (pl. ad + d + sza, azaz az E/2. határozott ragozású ige jelöletlen felszólító módú rövid alakja és a -sza partikula összekapcsolódásával), már elszigetelődtek eredeti szófajuktól (nincs igei paradigmájuk, a mondatban főtagok, de nem állítmányok), mondatszóvá váltak (l. A mondatszók).

⁹ A választó és a nyitott kérdés szintaktikailag azonos vagy szinte azonos a két alaptípussal, az eldöntendő és a kiegészítendő kérdéssel (a választó kérdés a vagy kötőszón kívül mindenben megegyezik az eldöntendő kérdéssel; a nyitott kérdés azonos szerkezetű a kiegészítendővel), elsősorban a kérdésre adandó válaszban különböznek tőlük.

¹⁰ A Péter nyáron szereti a fagylaltot [télen nem] mondat azt mutatja, hogy a nem cselekvést jelentő igék is megtűrhetnek intervallumot jelentő időhatározót maguk mellett. Ez azonban nem csökkenti a megszakíthatatlanság érvényét. Ha ugyanis nyáron szereti, akkor ez a kijelentés a teljes időszakra érvényes (*Péter júniusban és augusztus második felében nem szereti a fagylaltot).

¹¹ De határozatlan tárgy is lehet folyamatos aspektusban (pl. képeslapokat nézegetett).

¹² A valódi tárgyhoz legközelebb álló, ún. helyhatározói értékű tárgy, amely képes a határozottságbeli egyeztetés irányítására (Járja a várost), megjelenhet folyamatos aspektusban is, ha az igei bővítmény határozott tárgyként viselkedik.

¹³ Csak a negatív pólus kizárásával igaz.