Hány segédigénk van?

„…agyunk teljesítőképessége véges. Végesnek kell tehát lennie mind az elemkészletnek, mind a szabálykészletnek” (Kenesei 1995: 77).

Mostanában túl sok új, csak elég kevés esetben érvényes szerkezetet írnak le, s felmerül a kérdés: valóban ennyi kivétel van, vagy csak a szabályt nem találjuk, ami az adott szerkezetre érvényes. Ezért érdemes megvizsgálni a problémás eseteket a generatív grammatika módszereivel, illetve az általa már feltárt generálási szabályok alapján (É. Kiss 1992, Komlósy 1992).

Ma már elfogadott tény, hogy különbség van rendszermondat és szövegmondat között. Károly Sándor szerint „e tudásunk a generatív grammatikának köszönhető. A generatív grammatika világossá tette azt a különbséget, ami a beszéd közben létrejött konkrét mondatok szerkezete és e konkrét mondatszerkezetek esetlegessége mögötti szabályszerűség között fennáll” (Károly 1980–1981: 51). Vizsgáljuk meg e szabályok alapján azokat az igéket, amelyeket újabban segédigéknek, illetve segédigegyanúsnak tartanak: a segédigékre vagy a főigékre jellemző sajátosságokat hordozzák-e?

Eredetileg a magyar nyelvben csak a volt, lesz, lenne stb. igéket – vagyis a kopulát – tekintették segédigének. A későbbiekben segédigévé nevezték ki a fog + főnévi igenévi vonzatot és a marad valamilyen állapotban vonzatos igét is, ha a vonzat ragtalanul volt kifejezve a mondatban, illetve nyelvtörténeti okok miatt segédige lett a múlik is. Eredetileg nem segédige a lesz (válik) / lett valamivé ige sem, amint azt egyrészt a főnévi igeneves kifejezésekben: „Úgy szeretnék eggyé lenni veled” (József Attila: Vers), másrészt egyes szerkezetekben láthatjuk: „Hamis tanúvá lettél saját igaz pörödnél” (József Attila: Tudod, hogy nincs bocsánat). Néhány szerző további segédigéket is számba vett (vö. Molnár 1998: 498).

Az utóbbi időben a szakirodalomban ismét felmerült a kérdés: hány segédigénk is van tulajdonképpen? Először Kálmán C. György, Kálmán László, Nádasdy Ádám és Prószéky Gábor (1989) foglalkoztak a kérdéssel, majd cikkük nyomán további közlemények jelentek meg (pl. Lengyel 1995).

I.1. A négy szerző kiindulási pontja szerint az ige + főnévi igeneves szerkezeteknek két típusa van:

A) A vevők utálnak várakozni.

B) A vevők perelni akarnak.

Az A típusban elöl van az ige, mögötte pedig a főnévi igenév, míg a B típusban a főnévi igenév megelőzi az igét. Ebből azt a következtetést vonják le, hogy a -ni alak kétféleképpen viszonyul az igéhez, és ennek megfelelően mondattani szerepe is különböző: ha a főnévi igenév megelőzi az igét, akkor ún. ’igevivő’, s az igének csak valamiféle segédigei funkciója van. Ha viszont az ige áll elöl, akkor a főnévi igenév bővítménynek tekintendő. Ennek megfelelően kétféle elemzést végeznek a két mondat esetében:

Valóban két típus van? Valóban igaz az, hogy az „akar semleges, nyomatéktalan mondatban különösebb ok nélkül is csügg, míg az imád-nak ehhez különleges körülményekre van szüksége” (Kálmán C.–Kálmán–Nádasdy–Prószéky 1989: 61)? Alakítsuk át a két mondatot tagadóvá:

(1) A vevők nem utálnak várakozni.

(2) A vevők nem akarnak perelni.

Ezek a mondatok is semlegesek, mégis mind a kettőben a módosító szó után áll az ige, amit követ a főnévi igenév. Vagy vegyük például a következő mondatokat:

(3) Péter otthon akar maradni.

(4) Péter utál otthon maradni.

Mindkét mondat semleges, s mindkettőben az ige megelőzi a főnévi igenevet. (1)–(4) alapján felmerül a gyanú, hogy a kiinduló mondatokban nem az akar ige természetéből kifolyólag, hanem valami más ok miatt különböző a szórend.

Tudjuk, hogy különbség van rendszermondat és szövegmondat között. A szövegmondatban a szórend aszerint változik, hogy a mondat mely része az új, a leglényegesebb információ, azaz mi kerül a fókuszba. A fókuszt az ige jelöli ki, azaz helye mindig a fókusz mögötti pozíció.

Az A mondat hangsúlykérő igét tartalmaz. Ez egyrészt jelentéstani okokkal magyarázható: erős érzelmi töltéssel rendelkezik, hasonlóan az imád, gyűlöl, szeret stb. igékhez. Másrészt ezeket az igéket általában akkor használjuk, amikor a téma már adott (pl. várakozni kell), s új közlésként az ehhez való viszonyunkat közöljük: utálunk. (Természetesen ez az ige is elvesztheti hangsúlyát, ha témává válik: A ’vevők is utálnak várakozni. Várakozni a ’vevők is utálnak.)

A B mondatban viszont a lényeges közölnivaló az, hogy perelni. (Az akar témának tekinthető, hiszen az ember mindig akar valamit; új közlésnek az számít: mit akar, éppen ezért az akar semleges mondatokban mindig hangsúlytalan.) Ennek megfelelően az ige – fókuszkiemelő funkciójánál fogva – az igenév mögött áll. Elég a B mondatot egyetlen igekötővel bővítenünk, s az igevivő megszűnik igevivő lenni:

(5) A vevők be akarnak perelni.

Igazunkat azzal is bizonyíthatjuk, ha az elemi mondatokat – melyekben a fókusz elmozdulása behatárolt – bővítjük:

(6) „’Akarom kezeimbe sodorni hajad,

(7) ’Akarom megízlelni telér ajakad.” (József Attila: Szerelem ez?)

Az ige mindig a fókusznak megfelelően fog mozogni:

(8) ’Kezeimbe akarom sodorni hajad.

(9) ’Hajad akarom kezeimbe sodorni.

Az utál igével is ugyanezek a szórendek alakulnak:

(10) ’Utálom kezeimbe sodorni hajad.

(11) ’Kezeimbe utálom sodorni hajad.

(12) ’Hajad utálom kezeimbe sodorni.

A főnévi igenév mindkét mondatban csak akkor előzheti meg az igét, ha fókuszpozícióba kerül, ám ezek a mondatok nem mondhatók semlegesnek:

(13) ’Sodorni akarom kezeimbe hajad (nem fogni).

(14) ’Sodorni utálom kezeimbe hajad (nem fogni).

A szórend tehát nem az akar ige tulajdonságával, hanem a kommunikációs szituációval magyarázható.

Feltételezésünk szerint mind a két mondatban az ige az állítmány szerepét tölti be, és a két mondat ágrajza tökéletesen egyforma:

(15) A kezeimbe utálom sodorni hajad.

(16) A kezeimbe akarom sodorni hajad.

Ha ezt nem fogadjuk el, akkor a következő megszorítást kell tenni ezekkel az igékkel kapcsolatban: segédigék azok az igék, amelyek állító, csak igekötő nélküli, és csak bizonyos bővítményeket tartalmazó mondatban a főnévi igenév után állnak. Hogy melyek ezek a bővítmények, az további kutatásokat igényel.

I.2. A négy szerző a hangsúly alapján is igyekszik bebizonyítani azt, hogy két típus létezik:

A) ’Bea ’készülődni akar a ’vendégségre.

B) *’Bea ’készülődni imád a ’vendégségre.

Véleményünk szerint a két mondat azért nem hasonlítható össze, mert az első rendszermondat, a második pedig szövegmondat. A B mondat rendszermondatként a következő lenne:

(17) Bea imád készülődni a vendégségre.

Ebben az esetben pedig hangsúlyozható az A mondathoz hasonlóan:

(18) ’Bea ’imád készülődni a ’vendégségre.

Bővítsük ismét a két mondatot egy módosítószóval:

(19) Bea nem készülődni akar a vendégségre (hanem részt venni rajta).

(20) Bea nem készülődni imád a vendégségre (hanem részt venni rajta).

(21) Bea nem akar készülődni a vendégségre.

(22) Bea nem utál készülődni a vendégségre.

Könnyen belátható, hogy mindegyik mondat teljesen azonos – lapos – dallammenettel is ejthető:

(23) ’Bea ’nem készülődni akar a ’vendégségre.

(24) ’Bea ’nem készülődni imád a ’vendégségre.

(25) ’Bea ’nem akar készülődni a ’vendégségre.

(26) ’Bea ’nem utál készülődni a ’vendégségre.

I.3. A beférkőzés is a négy szerző érvei között szerepel. Az akar ige „beférkőzhet” az igekötő és az ige közé, viszont az imád nem:

(27) Pajor szét akarta szedni a biciklijét.

(28) *Pajor szét imádta szedni a biciklijét.

A (27)-ben a fókuszban – mint igemódosító – az igekötő áll, mivel ez jelenti a cselekvés eredményét, s ennek megfelelően az ige helye az igekötő mögötti pozíció. (28)-ban viszont maga az ige áll a fókuszban. Ez sokkal inkább jelentéstani, mint grammatikai kérdés – amint arról már fentebb volt szó. A hangsúlykérő igék ritkán használatosak igekötős ige mellett. A Gyűlöli megmondani az igazat mondat helyett Gyűlöl igazat mondani, az Imádja bebarangolni az erdőt helyett Imád az erdőben barangolni hangzik el. A négy szerzőtől idézett mondatban akkor férkőzhetne be az ige az igekötő és a főnévi igenév közé, ha az igekötő jelentése kerülne fókuszba. Esetleg helytelen használat helyesbítéseként: Nem ’össze imádja szedni a biciklijét, hanem szét.

A szerzők végső eredményét idézve központi segédigék az akar, fog, kell, kéne, szokott, tetszik, tud (’pouvoir’); másodlagos segédigék a bír, kezd, kíván, lehet, mer, óhajt, próbál, szabad, szándékozik, szeretne, szokás(!), tud (’savoir’), talál, méltóztatik.

II. Lengyel Klára (1995) is részletes vizsgálatnak veti alá azokat az igéket, melyek segédigegyanúsak főnévi igenév mellett. Ezek az akar, bír, kell, kezd, kíván, lehet, mer, óhajt, próbál, szándékozik, szeretne, szokott, talál, tetszik, tud. Vizsgálatában három szempontot vesz figyelembe:

1. Van-e jelen idejű teljes paradigmájuk? Itt négy igét talál, amelyek ezzel nem rendelkeznek: kell, lehet, szokott, tetszik. Mivel végkövetkeztetése szerint a segédigék a szokott, talál és a tetszik, ez a szempont nem látszik mérvadónak.

2. Mely igéknek hiányzik a jövő idejű alakja? Hétnek. Az előbbiekhez képest bővül a sor a kezd, akar, kíván, talál és a szándékozik igékkel. A két szempont figyelembe vétele tehát nem hoz azonos eredményt.

3. Képezhető-e belőlük melléknévi igenév? Nem képezhető melléknévi igenév a kell, lehet, szeretne (mellesleg egyetlen feltételes módú igéből sem képezhető), szokott (ez múlt idejű alak, így természetes), talál, tetszik és a tud (’pouvoir’) igékből. Megint nem találunk teljes azonosságot.

4. Lengyel aszerint is megvizsgálja a kritikusnak tartott igéket, hogy a főnévi igenévi vonzat felváltható-e főnévi vonzattal. Ez szemantikai kérdés. Vannak olyan igék és melléknevek, amelyek több vonzattal is rendelkeznek, s vannak, amelyek csak eggyel. Pl. a -ra/-re állandó határozói rag is felváltható esetenként infinitivusszal, más esetekben viszont nem:

(29) Van időm az olvasásra/olvasni.

(30) Képtelen a várakozásra/várakozni.

(31) Büszke az írására / *Büszke írni.

(32) Van kedve táncolni / *Van kedve a táncolásra.

A negyedik kritérium szerint sem fedik a csoportok egymást, így megnyugtató következtetést ismét nem lehet levonni.

Ennek ellenére a szerző három segédigét mégis kiválaszt: szokott, talál tetszik. Ezek közül kettő ragozható (szokott, talál), egy nem (tetszik). Egynek nincs jelen idejű paradigmasora (szokott). Egynek nincs felszólító módú alakja (szokott), kettőnek viszont van: Tessék helyet foglalni! Meg ne találjon sérteni!

Lengyel Klára a három segédigén túl segédigegyanúsnak tartja a bír, kell, lehet, kezd és tud igéket is, melyek szerinte szorosan kapcsolódnak a főnévi igenévhez. Ezek közül kettő ragozhatatlan (kell, lehet), a többi ragozható.

Hogy ez a szoros kapcsolódás mit jelent, kérdés. Véleményünk szerint ugyanis – amint azt korábban is láttuk – csak bizonyos kommunikációs szituációban áll a főnévi igenév az ige után. Máskor viszont igen távol is kerülhetnek egymástól. Pl.: Meg kell ezt még sokszor és alaposan gondolni. Bír ez még hosszú éveken át is hibátlanul működni stb.

Igaza van Lengyel Klárának abban, hogy: „…tanításaink rendkívül gyorsan terjednek szét az alsóbb fokú iskolákban. Az ellenőrizetlenül, a rosszul ellenőrzötten megjelenő s az ellenőrizhetetlenül sokfajta tankönyv és program világában a felsőoktatásnak igen fontos, irányadó szerepe van. Nem tarthatjuk közömbösnek, mit visznek magukkal hallgatóink leendő diákjaik közé, hogyan ismertetik anyanyelvünk viselkedését, felépítését, s miből készítenek tananyagot. Nekünk is a lehető legegyszerűbb és legpontosabb megoldást kell választanunk” (1995: 313).

Ebben a szellemben nézzük meg néhány – állítólagos segédigés, segédigegyanús és nem segédigés – mondat felépítését, azaz nyelvtani szerkezetét. Kiindulásként vegyünk egy Petőfi-verssort: „meg talállak csípni” (Arany Lacihoz).

(33) Meg talállak csípni téged. (segédige)

(34) Meg szeretnélek csípni téged. (főige)

(35) Meg szoktalak csípni téged. (segédige)

(36) Meg merlek csípni téged. (főige)

(37) Meg tudlak csípni téged. (segédigegyanús)

(38) Meg akarlak csípni téged. (főige)

(39) Meg kívánlak csípni téged. (főige)

Kálmán C.–Kálmán–Nádasdy–Prószéky a következő igéket kizárja a segédigék közül:

(40) Meg engedlek csípni téged.

(41) Meg hagylak csípni téged.

Feltételezésünk szerint mindegyikben egyformán igei állítmány található, s valamennyi mondat ágrajza a következő:

Ezek ugyanis valamennyien vonzatos igék, mégpedig főnévi igenévi vonzattal rendelkezők (É. Kiss 1998: 113), a főnévi igenevek pedig megőrzik az ige tárgyát: megcsíp valakit. Eredetileg ebbe a sorba tartozott a fog csinálni valamit is, amelyet az egyszerű jövő idő kihalása után (HB.: emdül), a kezd igével párhuzamosan kezdtek a jövő idő kifejezésére használni. A fog alakkal kifejezett jövő idő rögzült, és így segédigévé minősült, miután elhomályosult vonzatos volta:

(42) Meg foglak csípni téged.

(43) *Megcsípni téged.

Nemcsak a régens, hanem a vonzat elmaradása esetén is hibás a szerkezet. Vagy mert a vonzat elmaradása értelmetlen mondatot eredményez, vagy mert jelentése idegen az eredeti mondatétól:

(44) *Szoktalak téged.

(45) *Bírlak téged.

A három csoport igéivel teljesen azonos szórendű és prozódiájú mondatok alkothatók meg:

(46) Tudsz a nyáron szabadságot kivenni? (segédigegyanús)

(47) Akarsz a nyáron szabadságot kivenni? (főige)

(48) Kívánsz a nyáron szabadságot kivenni? (főige)

(49) Szokott nyáron szabadságot kivenni? (segédige)

(50) Szoktam esténként a szobában a sötétben ücsörögni. (segédige)

(51) Szeretek esténként a szobában a sötétben ücsörögni. (főige)

(52) Próbálok esténként a szobában a sötétben ücsörögni. (segédigegyanús)

A négy szerző által a segédigék közül kizárt igékkel:

(53) Igyekszem/iparkodom/készülök/törekszem/illik stb. esténként a szobában a sötétben ücsörögni.

Segédige gyanúja sem fért eddig a következő igékhez:

(54) Gyűlölök esténként a szobában a sötétben ücsörögni.

(55) Imádok esténként a szobában a sötétben ücsörögni.

(56) Szándékozom esténként a szobában a sötétben ücsörögni.

Mindez azért lehetséges, mert a bővítmények minden esetben a főnévi igenévhez járulnak, hiszen az igenév az, amely megtartja az ige kötelező és szabad bővítményeit.

A segédigeség ellen szól az is, hogy a Kálmán C.–Kálmán–Nádasdy–Prószéky-cikkben említett A és B mondatból egyaránt transzformálható igeneves szerkezet, segédigéből pedig nem transzformálható igenév:

(57) A perelni akaró vevők felkeresték a vállalatot.

(58) A várakozni utáló vevők türelmetlenkedtek.

Igazunkat látszik bizonyítani az is, hogy a fenti mondatok bármelyik igei állítmányát helyettesíthetjük melléknévvel:

(59) Képtelen/képes esténként a szobában a sötétben ücsörögni.

(60) Képtelen/képes a nyáron szabadságot kivenni!

Az (59), (60)-ban vitathatatlanul az állítmány szerepét tölti be a melléknév. A szerkezetbeli különbség csupán annyi, hogy a főnévi igenév nem tárgyi, hanem állandó határozói bővítmény.

Más oldalról is megközelíthetjük a kérdést. Lengyel Klára megállapítja, hogy a segédigék funkciója az, hogy „…alkalmassá tesznek egy-egy lexémát olyan mondatrészi pozíció betöltésére, melybe eredeti szófajiságuk – jelöletlenül – nem engedné őket. Pl. a névszó állítmányi pozícióba kerül, és grammatikai igévé válik” (Lengyel 1995: 320).

A strukturális nyelvtan szerint a segédigék funkciója nem ez. A névszói-igei állítmányok esetében a tulajdonképpeni állítmány a névszó. A segédigére csupán formai okokból van szükség, hogy első és második személyben, illetve múlt időben mindhárom személyben magára vehesse az idő, mód, személy és szám jelölését. A kopulának nincs egyes és többes szám harmadik személyű alakja.

Az általunk vizsgált igék tehát semmilyen szempontból nem hasonlíthatók a kopulához:

1. A főnévi igenév nem töltheti be az állítmány szerepét, tehát ha mégis állítmányként elemeznénk, akkor mellette az igére nem csupán formai okokból lenne szükség. A fog + főnévi igenév nem lehet érv, hiszen, mint láttuk, szintén vonzatos ige.

2. Ezeknek az igéknek (kivéve a szokott múlt idejű használattal rögzült, de jelenre is vonatkozó jelentéssel bíró alakját) van kijelentő mód, jelen idő, egyes és többes szám harmadik személyű alakja, és ezek az igék sohasem maradhatnak el a rendszermondatból.

A fenti mondatok megalkothatók a kell, lehet, szabad és a tetszik igékkel is, melyek mellett a főnévi igenév az alany szerepét tölti be (más megoldásokra is utal Keszler 1980: 483). A grammatikai alany kitétele a mondatot agrammatikussá teszi:

(61) *Tetszik a néni esténként a szobában a sötétben ücsörögni?

Csak a részeshatározóval – a logikai alanyt jelölő mondatrésszel – szerkesztett mondat helyes:

(62) Tetszik a néninek esténként a szobában a sötétben ücsörögni?

Ezt az igénket leggyakrabban úgy használjuk, hogy egy tagolatlan mondat, egy megszólítás előzi meg: Néni, tessék leülni!, a *Tessék leülni a néni! mondat viszont soha nem hangozhat el, mert a mondatnak már van egy grammatikai alanya, a főnévi igenév. A másik három igével is ugyanezt a szerkezetet tudjuk megalkotni:

(63) Kell a néninek esténként a szobában a sötétben ücsörögni?

(64) Lehet a néninek esténként a szobában a sötétben ücsörögni?

(65) Szabad a néninek esténként a szobában a sötétben ücsörögni?

Nem igazán érthető, hogy az ige + főnévi igenévi vonzat közül miért pontosan az a 15 vált segédigegyanússá, amelyeket a cikk elején felsorakoztattunk. A sort lehetne még jócskán bővíteni a törekszik, igyekszik, szégyell, habozik, elfelejt, restell, sikerül stb. csinálni valamit igékkel. Azt már csak a mondattani elemzés deríti ki, hogy a főnévi igenevek alanyi, tárgyi, célhatározói vagy okhatározói funkciót töltenek-e be.

A fentiek végiggondolása után a legegyszerűbb megoldásnak az mutatkozik, ha ezeket az igéket mind vonzatos igéknek tekintjük, vonzata ugyanis segédigének nem lehet:

(66) *Szokott esténként a szobában.

(67) *Esténként a szobában ücsörögni.

(68) *Szeret esténként a szobában.

(69) *Esténként a szobában ücsörögni.

(70) Szokott ücsörögni.

Ha mindezek ellenére mégis ragaszkodunk ahhoz, hogy a segédigék számát bővítenünk kell, és elfogadjuk azt is, hogy léteznek segédigenevek, akkor próbáljuk meg elemezni a következő mondatot:

(71) Festőművész tetszik lenni?

Van benne egy segédige, tehát az állítmányunk: tetszik lenni. Ez a lenni viszont segédigenév (Faluvégi–Keszler–Laczkó 1996: 79). A segédigenévnek az a funkciója, hogy segítségével összetett alanyt hozzunk létre. Így az állítmányunk egyik tagja egyben az alany segédigeneve, tehát beszélnünk kell az állítmány egy új típusáról: a segédigés segédigenévi állítmányról, valamint egy, talán segédállítmányos alanynak nevezhető mondatrészről is.

Elgondolkodtató, hogy a segédigét helyettesíthetjük névszóval, ami a mondat névszói állítmánya lesz: Érdekes festőművész(nek) lenni?

Elemezzük a következő összetett mondatot is:

(72) ¹Nem énekelgetem már annyit, ²hogy: De szeretnék hajnalcsillag lenni, ³mert még tényleg hajnalcsillag találok lenni.

A második tagmondatban az állítmány: szeretnék, a hajnalcsillag lenni pedig összetett tárgy. A harmadik tagmondatban az állítmány: találok lenni. A második tagmondat tanúsága szerint a hajnalcsillag lenni segédigeneves tárgy, tehát az állítmány egyik tagja egyben segít abban is, hogy az összetett tárgyat megalkossuk. Következésképpen van egy segédigés segédigenévi állítmányunk, valamint egy – az előzőhöz hasonlóan – segédállítmányos tárgynak nevezhető mondatrészünk. (A személybeli egyeztetés miatt a hajnalcsillag nem töltheti be az alany szerepét.) Gondot már csak az jelent, hogy ezeket az új szerkezeteket hogyan ábrázoljuk.

Vagy esetleg beszélhetünk névszói-igei-igenévi állítmányú mondatról alanytalan (Festőművész tetszik lenni?) és alannyal rendelkező (Hajnalcsillag találok lenni) változatban is. És akkor valóban a legegyszerűbb megoldást választottuk.

SZAKIRODALOM

Faluvégi Katalin–Keszler Borbála–Laczkó Krisztina szerk. 1996. Magyar leíró nyelvtani segédkönyv. Budapest. Nemzeti Tankönyvkiadó.

Kálmán C. György–Kálmán László–Nádasdy Ádám–Prószéky Gábor 1989. A magyar segédigék rendszere. Általános nyelvészeti tanulmányok XVII., 49–103.

Károly Sándor 1980–1981. Mondat és megnyilatkozás. Néprajz és nyelvtudomány XXIV–XXV., 49–63.

Kenesei István szerk. 1995. A nyelv és a nyelvek. Akadémiai Kiadó. Budapest.

Keszler Borbála 1980. Elmélet és gyakorlat viszonya az igenevek mondatbeli szerepének tárgyalásában. Nyelvtudományi Értekezések 104.

É. Kiss Katalin 1992. Az egyszerű mondat szerkezete. Strukturális magyar nyelvtan 1. Mondattan. Szerk.: Kiefer Ferenc. Budapest. Akadémiai Kiadó.

É. Kiss Katalin 1998. Az igeneves kifejezések. Új magyar nyelvtan. Budapest. Osiris Kiadó.

Komlósy András 1992. Régensek és vonzatok. Strukturális magyar nyelvtan 1. Mondattan. Szerk.: Kiefer Ferenc. Budapest. Akadémiai Kiadó.

Lengyel Klára 1995. Átmeneti kategóriák a nyelv különböző szintjein. Magyar Nyelvőr 119: 310–33.

Molnár Katalin 1998. A magyar segédige terminus történetéhez. Magyar Nyelvőr 121: 497–9.

Uzonyi Kiss Judit–Tuba Márta

Uzonyi Kiss, Judit–Tuba, Márta: How many auxiliaries are there in Hungarian? In traditional Hungarian descriptions, only the copula van ‘be’ was considered to be an auxiliary. Later the verb fog ‘will’ in the structure fog + infinitive, the verb marad ‘remain’ with the set complement valamilyen állapotban ‘in some state’, and the verb múlik ‘pass’ were also claimed to be auxiliaries.

In the recent literature some authors have described an increasing number of lexical items as auxiliaries. György C. Kálmán et al. tell verbs and auxiliaries apart mainly on the basis of two criteria: word order and stress patterns. The argumentation of Klára Lengyel involves the criteria of defective paradigms, the formation of participles, and the replacement of the infinitive by a nominal complement. In the view of Katalin É. Kiss, all the items in question are verbs governing set complements.

Through the examination of various sentence patterns, the paper aims to prove that verbs considered to be auxiliaries behave in the same way as main verbs do with respect to stress and word order. The paper arrives at the conclusion that one group of the verbs concerned govern an infinitival complement which is either a direct object or a goal adverbial, and another group – the members of which, in every case, can be replaced by a nominal predicate – govern an infinitival subject complement.