Egy 1849-es orosz dokumentum a magyar nyelvről

A Habsburgok magyarországi hatalmának megmentésére 150 éve indított orosz intervenció egyik eddig nálunk ismeretlen dokumentumára bukkantam az Odesszai Állami Egyetem könyvtárának Voroncov-gyűjteményében. Az N 38/43. jelzésű, jó félszáz lapos országismertető füzet a (Magyarország és a magyar ügyek) címet viseli, és Szentpétervárott adták ki 1849-ben.

Ivan Oreusz ezredes, az intervencióról 1880-ban megjelent első összefoglaló orosz hadtörténeti mű szerzője szóvá tette, hogy a cári seregek nem rendelkeztek elegendő előzetes információval Magyarországról. Valóban: a csapatok – a cár jelenlétében, aki néhány jelképes versztányit be is lovagolt az országba – Szepesófalunál június 15-én lépték át a határt, viszont a kormánybürokrácia ki tudja milyen útvesztői folytán P. Jelagin cenzor csupán július 14-én (európai időszámítás szerint 27-én) engedélyezte kinyomtatni a szóban forgó könyvecskét, amely az akkori közlekedési viszonyokat figyelembe véve legjobb esetben is egy hét múlva, vagyis alig egy héttel Világos előtt juthatott el Paszkevics csapataihoz.

A 63 szövegoldalból és egy országtérképből álló munka négy különböző terjedelmű részből tevődik össze. A bennünket itt közvetlenül érdeklő első, nyelvi részt 15 oldalas földrajzi és 16 oldalas történelmi áttekintés követi, amelyet egy több mint húszoldalnyi összefoglalás zár a szabadságharc első évének főbb katonai eseményeiről.

Az első rövid résznek (5–8. pp.) a címe ez: A magyar nyelv és a magyar nevek kiejtése. Itt a következőket olvashatjuk:

A magyar tulajdonnevek kiejtésének magyarázata céljából szükségesnek tartjuk röviden kifejteni, hogyan ejtik Magyarországon az egyszerű és az összetett betűket. A keresztény Európa valamennyi nyelve között a magyar [az eredetiben ] őrizte meg leginkább az ázsiai eredetének a nyomait. Napjainkra számos tudós bebizonyította, hogy e nyelv egyfelől a finn, másfelől a török nyelvvel áll közeli rokonságban.

A magyar nyelvben a betűk kiejtése, jóllehet sokban különbözik az egyéb nyelvekben megszokottól, olyan feltétlen szabályoknak engedelmeskedik, amelyek az ejtést megkönnyítik.

Magánhangzó hét van: a, e, i, o, ö, u és ü, ezeket vagy röviden, hangsúly nélkül ejtik, vagy hosszan, hangsúlyosan (ez utóbbit a ´ jellel adják vissza). Ez a nagy magánhangzóváltozatosság a magyar nyelvet rendkívül alkalmassá teszi az antik költemények visszaadására, oly módon, hogy fennmaradjon az eredeti versmérték is. A magánhangzókat ezenkívül keményekre (a, o, u) és lágyakra (e, ö, ü) is felosztják. Az i magánhangzó mindkét csoportba tartozhat.

A mássalhangzók között a megszokottakon túl összetett betűk is vannak (cs vagy ts, cz vagy tz, gy, ly, ny, sz, ty, zs), ezek mindegyike sajátosan ejtődik.

Az y-nal összetett betűk a leglágyabb módon ejtődnek, a francia ll-hez hasonlóan (pl. mouillés), vagy ahogy az n és l a szavak végén ejtődik (pl. émail, dain, gain). Azt is mondhatni, hogy a y betűt nem is ejtik, hanem az mintegy a megelőző mássalhangzó lágyítására szolgál. Orosz betűkkel történő transzlitteráció esetén – amint alább látni fogjuk – az y az betűvel helyettesíthető. Kivétel kevés van, például a régi családnevekben Pálffy és Esterházy ejtése: Palfi, Esztergazi.

A gy ejtése a legfurcsább, a leginkább a -re hasonlít. Ezért a Magyaz (sic!) szó ’’ ejtése: , nem pedig vagy , mint még sokan ejtik és írják.

Általában szólva így ejtik:

A cs (és a ts) úgy, mint a vagy a . (Pl. a Cseb városnév ejtése , a Cselnecké .)

A c (és tz) úgy, mint a . (Pl. Debreczin ejtése .)

A gy úgy ejtődik, mint a lágy , vagyis a . (Magyar kiejtése , Gyorok kiejtése .)

A ly kiejtése nagyon lágy, a szó végén pedig majdnem mint a vagy mint a francia l az émail szóban, vagyis szinte egyáltalán nem ejtik. (Pl. Vasarhely ejtése .)

A ny úgy ejtődik, mint a lágy , vagy a francia gn a campagne szóban. (Pl. Baranyavar ejtése , Ivany ejtése .)

Az sz úgy ejtődik, mint az , csak hosszan. (Pl. Liszt ejtése , Szegedin városé , a Szekler ejtése , nem pedig .)

A ty ejtése lágy , vagy amint a francia ti a métier szóban.

A zs ejtése .

A z ejtése , de semmi esetre sem . (Pl. Esterhazy ejtése .)

Az s ejtése . (Pl. Temesvar ejtése , Vasarhely ejtése , Kossuth ejtése .)

A v ejtése és nem , mint a németben. Példaként szintén a Temesvar és a Vasarhely hozható.

A b és a d a szó elején csaknem és -ként ejtendő.

A c, ch, q, w, x kevés kivétellel csak idegen szavakban található.

A névszói ragozás nagyon egyszerű: a nemeket nem jelölik, a többes számot k betű hozzátoldásával képezik (ak, ok a kemény és ek, ök a lágy mássalhangzós szavakban), pl. tanito (sic!) ’’, a többes száma tanitok (sic!), virag (sic!) ’’, a többes számban virágak (sic!), köniv (sic!) ’’, többes számban konivek (sic!). Az eseteket járulékos szótagok jelzik.

Az igék és ragozásuk fölöttébb gazdag a szemléletben és módokban, amelyek a magyar nyelv alaposabb megismerésében a legnagyobb nehézséget jelentik.

E nyelv mondattana sokban hasonlít a latinéra, s ugyanaz a közvetlenség jellemzi a fordulatokban. A melléknevet a főnév előtt használják, s e szabály alapján a magyaroknál a keresztnevet megelőzi a családnév, mely melléknévi jellegű.

Átengedve az érdemi elemzést a magyar nyelvészettel foglalkozó kollégáknak, magam csupán néhány megjegyzésre korlátozódom. A legfontosabb, hogy ez a bevezető rész (is) pragmatikus célt követ: a magyar helységnevek (és kisebb részt a személynevek) kiejtésében való eligazodást. (Ezért némileg mulatságos itt a magánhangzókkal kapcsolatos megjegyzés az antik költemények versmértékéről.) A francia kiejtési analógiákra támaszkodás az orosz nemesség (és tisztikar) jó francia nyelvtudására apellál. A gy ejtésének a magyar szóban jelzett kétféle „veszélye” egyfelől a németre utal (innen került a szövegbe a Szekler szó is), másfelől a Dél-Oroszországban meghonosodott magyar szőlőfajták, jelesen a Kubanyban és Grúziában máig élő madzsari, madzsarka nevű bor közismert voltára. A Debrecin és Szegedin nyilvánvalóan a német nyelvű térképekről átvett formák. Sajátságos, hogy noha olvashatunk itt a hosszú magánhangzók jelöléséről, csupán egyetlen ilyen hangzót tartalmazó szóban jelöli ezt, a többiről lehagyja.

Ki lehetett a szerzője ennek a résznek? A szentpétervári egyetemen ekkoriban még intézményesen nem tanulmányozták a magyar nyelvet. Feltehetőleg valamelyik, a finnugor nyelvészetet is ismerő egyetemi oktatót bízták meg az összeállításával. (Erről árulkodik az antik versmértékre utalás.) Nem kizárt, hogy ez maga I. I. Szreznyevszkij professzor volt, aki, mint Tardy Lajostól tudjuk, néhány évvel előtte több ízben is járt hazánkban. Ő szlavista volt, ezért nem kérhetjük számon rajta például az olyan fontos mozzanatokat, mint a h, a zs és s (az orosztól lényegesen eltérő) ejtésének kiemelését, vagy a b és a p ejtéséről írt rejtélyes magyarázatot.

Az ő szövegét is „megadjusztálta” az egész kiadványt szerkesztő (névtelenül maradt) vezérkari főtiszt. A magán- és mássalhangzók betűkként való emlegetése ezt sejteti.

Néhány évvel ezelőtt e hasábokon Kálmán Béla ismertette a legelső orosz–magyar szójegyzéket, a II. Katalin rendeletére (és az 1787-ben az ő neve alatt) kiadott Minden nyelvek és nyelvjárások összehasonlító szótárát. (Megfelelő információs hálózat létezése esetén nem kellett volna Bécsből rendelnie a mikrofilmet, hiszen a szegedi Somogyi-könyvtár anyagába még az alapító életében bekerült, s ma is ott található.) Az általunk bemutatott, nagyon gyakorlati céllal készült ismertető további láncszem kultúráink kapcsolatának történetében.

Fenyvesi István