Kiss Gábor (szerk.): Magyar szókincstár.
TINTA Könyvkiadó, 1998. 929 p.

Ez a címe az első olyan magyar–magyar szótárnak, mely alcíme szerint „Rokon értelmű szavak, szólások és ellentétek szótára”. A kiváló, nyelvtudományunkat gazdagító mű a rokonértelműség (szinonimika) és ellentétesség (antinomika) együttes megjelenése a magyar szótárírás történetében. A 929 oldalas kötet főszerkesztője Kiss Gábor, főmunkatársa Temesi Viola, szerkesztőinek sora pedig: Balázsi József Attila, Bencédy József, Fazekas Emese, Nemoda Judit, Spannraft Marcellina, Villó Ildikó. Rajtuk kívül a számítástechnikai, technikai szerkesztésben közreműködő héttagú Radnóthy és Fia Bt. járult hozzá ahhoz, hogy a TINTA Könyvkiadó 1998-ban megjelentethesse a munkát.

A fülszöveg arról tudósít, hogy a kötet szócikkeiben 80 600 szó van, címszóinak száma 25 500 (ezek kövérbetűsek). 14 400 szónak, szinonimasornak olvashatjuk az ellentétét, s több mint 3800 közmondás, szólás található benne 760 címszó alá besorolva. A kötet 28 korábban megjelent szótár feldolgozásával lexikológiai és jelentéstani szempontból, valamint technikailag is korszerű színvonalon nyújt eligazítást „a magyar anyanyelvűek legszélesebb köre”, közöttük anyanyelvünk oktatói számára is, nélkülözhetetlen segédeszközként. Az alábbi áttekintés ezért a pedagógiai gondolattal, közelebbről az iskolai anyanyelvi nevelés időszerű szándékával közvetlen kapcsolatban született meg, nem zárva ki a szótárforgatóknak, egyben a nyelvművelésünk után érdeklődőknek vagy éppen a tollforgatóknak a körét sem. Egyetemes jellege – korántsem kimerítő méltató és ismertető soraimból is – bizonyára kiviláglik.

A belépőt a Magyar szókincstár (MSzkt.) világába az Előszó kínálja. Ez mindenekelőtt azzal igazolja a mű megjelenését, hogy a ránk zúduló, gyakran nyomasztó információmennyiség megköveteli szókincsünk számbavételét, mégpedig – a nagy szótáríró elődök nyomdokain haladva – korszerű megközelítéssel. A korszerűsítés fő tényezője az, hogy feltérképezi a szókincs elemeit ellentétes jelentésükkel párhuzamosan, hiszen „valamely szónak és ellentétének jelentése szorosan kapcsolatban áll egymással: kiegészítik és meghatározzák egymást, mint a fény és árnyék” (I). A szerzők számítanak a felhasználók ösztönös anyanyelvi érzékére (kompetenciájára), ami feltételezi a szótár alkotó használatát. Segíti őket a kötet tipográfiája és útmutató jelzésrendszere. Ez utóbbival világosan elkülönülnek a kövérbetűs címszó után olvasható jelek. A szinonimasorokat egymástól külön jellel, függőleges vonallal választják el (hiszen a feltüntetett szinonimák leggyakrabban jelentésmezők együttesét alkotják), s összességüket üres káró jel () előzi meg. Ellentéteik (melyek csupa nagybetűsek) előtt telt káró jel () áll. A szólásokat kövér Sz: betű vezeti be. Csúcsos zárójelben olvashatók a vonzatok; az értelmezéseket szögletes zárójel vezeti be. Szükséges ismernünk a rövidítéseket, ezek ugyanis fontos információként jelzik a stílusminősítést kerek zárójelben, dőlt betűkkel ilyenformán: (rég), (táj), (vál), (szleng), (tréf), (biz). A szófajokat szokásos jelölés ismerteti. A jelek és minősítések szükségszerű mennyisége annak a szellemi erőforrásnak differenciált felfogása végett szükséges, amelynek szolgálatában az MSzkt. áll.

A jelek és minősítések fölsorolása azért volt ajánlatos, mert önmagukban is kellő támogatást adnak az említett szolgálat mibenlétéről; azaz abban, hogy leíró és történeti, köznyelvi és szaknyelvi, közlő (denotatív) és érzelmi (emotív, konnotatív) szempontból hiteles értéktájékoztatást nyújtson.

A szókincstár címében (is) szereplő ellentét főnév értelmezését és ennek az adatokban is következetesen érvényesülő funkcióját az előszó négy pontban közli, mégpedig – tehetjük hozzá – a kommunikativitásban érvényesülő jelleg szempontjából. Két szó közötti ellentétesség esetei eszerint a következők: 1. a résztvevők nézőpontjából ellentétes párosítás, (például ad – kap); 2. a kölcsönös kizárás (apály – dagály); 3. pólusszerű szembenállás, esetleg a pólusok közötti közbenső lépcső figyelembevételével (forró – [langyos] – hideg); 4. két szó ellentétes akkor, ha föléjük rendelhető egy közös szó (személy – teher – [vonat]). Hozzáfűzött megjegyzés: az automatikusan képezhető ellentétek (például alkalmas – alkalmatlan) gyakori felsorolását a szerkesztők lehetőleg elkerülik. És valóban: a koros szócikket nem követi a kortalan, pedig várható lett volna, hiszen az utóbbi (mn.) éppúgy ellentéte a korosnak, mint az időtlen az időnek (l. ÉrtSz.); és sajátos stílusértéke is van, akárcsak az anyátlan-apátlan szópárnak együtt és külön is. Megvan viszont szótárunkban a gyökér mellett a gyökértelen és az élet mellett az élettelen. Érdemesek az alapos olvasói-tanulói elemzésre, mint több hasonló szócikk anyaga-adata is, amelyeknek fölkutatása és elemzése – a hozzájuk tartozó szólásokkal együtt is – igen hasznos gondolat- és érzelemgazdagító hatással járhat.

Legalább két szempontból illeti elismerés a szerkesztőket azért, hogy szólásokat is rendeltek a címszavakhoz. Az egyik az, hogy szótárszerkesztői megfontolásból nem rekesztették ki a „kincstárból” az állandó szószerkezeteknek ezt a – hagyományaik miatt is – érdemes és értékes voltát, hiszen sok „friss”, pontosabban idő- és korszerű adat gazdagítja az adattárat, például megkapja a dilihoppot a megbolondul szinonimájaként. Ez a példa is bizonyítja, hogy a kincstár kínálja az alkalmakat arra, hogy a szót ne csak mint önálló jelentéssel bíró egységet mutassa be, hanem – a kommunikációs folyamatban – feldúsítva, a megnyilatkozás rangjára emelje. Ilyenformán kapja meg a mondat rangját, s ezzel együtt stilisztikai jelentőségét is, hiszen egy-egy fogalmat (denotátumot) érzelmi színezéssel tesz kifejezőbbé pozitív vagy negatív irányban. Voltaképpen a dramatizálás fogásaként is minősíthetjük azt az eljárást, amivel életszerűbbé, hatékonyabb kommunikációs tényezővé formálja a szinonimikus értékrendben. Ezt a tendenciát igazolja az is, hogy számos névszóhoz igét is tartalmazó szólás tartozik (például az óvatos címszóhoz négy közül ez a három szólás járul: az aludttejet is megfújja; szemhéj alatt is vigyáz; tojást visz).

Többlettartalmat a szólások jó része életmódra jellemző utalással ad. Az önálló melléknévhez például ez a kettő társul: megáll a maga lábán; maga kenyerén van. S két oldallal tovább, az öreg címszó alatti 54 szólásból sok idézi az életkorra jellemző mozgást, a táplálkozást, a kiesést a közösségből és a romlást. Az örül igéhez testmozgás képzete járul, például dagad a szíve a boldogságtól; hízik a mája; madarat lehetne fogatni vele; stb.

Érdekes jelenség az, hogy az igekötős igékhez mennyire eltérő mennyiségű szólás társul. Például a meggel kezdődő szavakhoz igen sok, az össze igekötősekhez igen kevés szólás tartozik. Hasznos feladat ennek a jelenségnek a magyarázatát keresni, s esetleg arra a megállapításra jutni, hogy a meg a mozgásjelleg intenzitásbeli sajátosságát sokkal inkább idézi föl, mint az össze. Vizsgálódásra, vitára sok alkalmas feladat kínálkozik.

A mennyiség kérdése a szólások számát illetően is tanulságos lehet. E tekintetben a következő kérdések tehetők fel: Mi az oka annak, hogy a nagyszájú címszóhoz 14, a szűkszavúhoz egyetlen egy sem; az ügyetlenhez 8, az ügyeshez 4; a tékozolhoz 4, a takarékoshoz egy sem, a takarékoskodikhoz 2; a sír igéhez 21, a nevethez csupán 6; a gazdaghoz 11, a szegényhez 52; stb. szólás tartozik? Vajon a különbség abból eredhet-e, hogy a társadalom állapota tükröződik benne, vagy szubjektív mozzanatok játszanak szerepet, esetleg a párosított szavak mozgás- és érzelembeli különbsége, gyakorisági sűrűségének jelentésbeli eltérése?

Külön vizsgálatot érdemelnek a legnagyobb számú szólások. A meghal 105, az iszákos 46, a fösvény 53, a buta 47 szólást vonz. Ezek egy-egy mozgásfajta vagy tulajdonság alapos tanulmányozására adnak alkalmat. A szólások rengetegében előforduló nyelvi, stílusbeli jellemzés változatai igen tanulságosak: alkalmat adhatnak általános és regionális, rokon és ellentétes, gyakori és ritkán előforduló, jelen- és múltbeli formák értékelésére és elemzésére, az egyéni és az általános alkalmazásra kínálkozó minősítés tanulmányozására. Az elemzések ilyenformán nemcsak nyelvi, hanem esztétikai, sőt etikai tanulságokkal is járhatnak.

A szólások tanulmányozása sok esetben együtt járhat a szócikkek tagolódásának tanulmányozásával. A gyorsan (hsz.) címszó két szólást is tartalmaz az értelmezés két módjához igazodva. Az első (mintha puskából lőtték volna ki) a gyors mozgást végző ember tudati állapota szemszögéből tartalmazza a szinonimikát, a második (egy szempillantás alatt) az időtartam szempontján alapul. Van azonban egy harmadik sorozata is a szócikknek, amely a cselekvés módjára vonatkozó szinonimákat sorolja föl (például kutyafuttában); ehhez nem kapcsolódik szólás. A hallgat címszó öt szinonimasort közöl, de csak egyikhez tartozik szólás. Ez a visszahúzódikkal indul, s 21 szólással fejeződik be. Az efféle esetek a sorozatok leírásával indulnak, s annak felfedezését várják az olvasótól, hogy a szólások mely sorozathoz tartoznak nagyobb valószínűséggel.

Számos alkalom kínálkozik a kincstárban való búvárkodásra. Még a felületes szemlélőnek is feltűnik, hogy eltérő hosszúságú szócikkek váltogatják egymást. Mi ennek az oka? – kérdezhetjük, s keressük a választ. Ha több szinonimabokor következik a cím után, mégpedig új bekezdésben, s ráadásul a bokor tagjai között függőleges vonal is látható, felderíthetjük a sorrendezés módjának okát is. A szégyenfolt címszó például két szinonimasort tartalmaz: 1. szégyenbélyeg után a ’megbélyegzés’ jelentésű főnevek következnek, s ellentétül a glória áll; 2. szégyen, gyalázat szerepel, ellentétül pedig a dicsőség. A szétválasztás nyilván a konkrét, illetőleg az elvont jelentés alapján történt. Testesebb szócikkek mélyebb elemzést kívánnak, különösen azok, amelyek értelmi kiegészítéseket, vonzatokat, stílusárnyalati minősítéseket kapnak. Ez utóbbiak összességükben egy rendszeres stilisztika építőkövei, amelyek csoportokba rendezve az alább következő tematikai területeket idézik föl (követve a tájékoztatóban foglalt magyarázatot, amely szerint a szavak akkor kapnak minősítést, ha sajátos stílusárnyalatuk, az általánostól eltérő csoportnyelvi használatuk van). Ezt a tényt a szinonima után kerek zárójelben dőlt szedés jelzi (a címszó minősítése az adott jelentéshez tartozó szinonimabokor élén a sor elején áll). A (biz) jelölés a fesztelen társalgás szavain kívül a gyermeknyelvi és familiáris stílusban használatos szavakat minősíti, például klassz, letol, stramm, rásóz. A (durva) minősítés szavai az alantas stílusú beszélgetésben hangzanak el, például pofázik, szarházi. Az (id) idegen szavakra vonatkozik, például evidens, team. A rosszallást, helytelenítést a (pej ’pejoratív’) jelzés illeti, például csürhe, lebuj. A ma már nemigen használt szavak a (rég) minősítést kapják, például mustra, áristom. A (szak) minősítésű szavak szakmai vagy tudományos körökben használatosak, például aljzat, moratórium. A (szleng) jelzés illeti az igénytelen, argó, diáknyelvi, tehát a legfesztelenebb társalgás szavait, például sittre vág, lemar. A (táj) minősítésűek a nyelvjárási szavak, például csimota, pacuha. A (tréf) minősítésűek a kedélyes, vidám hangzású szavak, például birkanyírás, távrecsegő. A (vál) minősítés jár az emelkedett nyelvhasználat szavainak, például kebel, tovaszáll. Előfordul – tehetjük hozzá –, hogy néha kettős minősítésű szavak is előfordulnak a szótárban, például meglovasítás (szleng, tréf). Ez a felsorolás az anyanyelv olyan történeti, területi, művelődési, esztétikai, sőt etikai szempontú tagolódását idézi, amely az általános nyelvszemlélet kategóriáit is illeti. Együttesük a mai nyelvtudomány álláspontját tükrözi, egyben pedig alapul szolgál a pedagógia átfogó nyelvismereti és nyelvhasználati (nyelvművelői) alapstratégiájának. Nem kisebb szerepet tölt be a Magyar szókincstár, mint hogy a mai társadalmi valóság tükörképe, és ezáltal az iskolai nevelési cél- és feladatrendszer távlatilag is érvényes, időszerű és innovatív (azaz folyamatos) továbbfejlesztése. Ehhez hatalmas szóanyagot és napjainkban keletkező adatok garmadáját is felhasználja. (Nem szeretnék a kákán csomót keresés gyanújába keveredni: az újságok egyikében az olvasható – vádként –, hogy egy politikus bűnös kapcsolatba lépett egy külföldivel, s erre az illető a mutyizik (pej) igét használta. Hiába kerestem ezt a szót a kötetben a különböző címszók alatt, pedig jól illenék akár a le- vagy összepaktál, esetleg összejátszik, összebarátkozik, -bratyizik társaságába, hiszen öt szólás is található a fogalomra a 679. oldalon, például összeszűri a levet, egy csuporban kotornak stb.)

Határt megvonni a szókincs birodalmában nem lehet. Az a gyarapodás, amely minden előző magyar–magyar szótárhoz képest teljesítette a korszerűség követelményét, kitágítja a szó kapcsolatainak és állandó kapcsolatainak lehetőségeit. Sőt – az előszó tanúsága szerint – fel is kínálja minden magyarul beszélőnek és írónak, mondván: „A szótár használója részére a szerkesztők nagy bőségben felajánlják a címszók szinonimáit, s a gyakran eltérő hangulati, különböző használati körű szinonimák közül a választást az olvasóra bízzák (az én kiemelésem – Sz. A.), mert bíznak ösztönös anyanyelvi érzékében, kompetenciájában. Ily módon a szótár »alkotó« használatot tételez föl.” Erre a szerény fogalmazású kívánalomra válaszunk: az anyanyelv tudását intézményes művelődési lehetőségeknek is vállalniuk kell, elsősorban az iskolának. Az iskola ugyanis nem egyszerűen lehetőséget ad minden korosztály számára az anyanyelvhasználat tudatosítására, hanem az módszertani kötelezettsége is.

Minden pedagógiai megnyilatkozás, minden tanulói dolgozat megírása, felelet elmondása, nevelő és tanuló párbeszéde megannyi alkalom a személyiségfejlesztésre.

Szende Aladár