Máté Jakab: A 19. századi nyelvtudomány rövid története.
Elméletek, irányzatok és módszerek I.
Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 1997. 216 lap.

A 20. századi nyelvtudomány történetének főbb elméletei és irányzatai.
Elméletek, irányzatok és módszerek II.
Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 1998. 339 lap.

A szerző kétkötetes műve hézagpótló nemcsak a magyar nyelvtudományi, hanem a nemzetközi nyelvtudomány-történeti publikációk terén is, hiszen számos monográfiát nem számítva kevés az összefoglaló mű. (De ilyen például V. A. Zvegincev 1964-ben kiadott kötete, amely ugyancsak a XIX. és XX. századi nyelvészet történetéről ad áttekintést.) Máté tudománytörténeti szempontból átfogónak minősíti Róna-Tas Andrásnak „A nyelvrokonság” (Budapest, 1978) című munkáját, ám magam úgy látom, hogy az inkább az összehasonlító és nyelvtörténeti kutatásokat állítja előtérbe.

A két kötet címe szerint a XIX. és XX. század nyelvtudományának történetét ígéri, de korábbi kitekintéssel az egész tudományszak történetét tárja elénk, sőt ezen túlmenően értékelésével és kritikus megjegyzéseivel útmutatót nyújt a nyelvészet megismeréséhez az egyetemi hallgatóknak, a rokon tudományok művelőinek, sőt a nyelvészeknek is. A jelentős irányzatok és fő képviselőik szemléjében a nemzetközi horizonton túl helyet kapnak a hazai elméletek és eredményeik, így a szerző a magyar nyelvészeket méltó módon helyezi el a külföldiek mellett. A magyar vonatkozások ugyan nem kapnak külön fejezetet, de meg vannak említve a tárgyalásban, a bő lábjegyzetekben és az irodalomjegyzékekben (a tételek száma az I. kötetben mintegy 400, a másodikban kb. 500).

A két kötet elő- és végszavából kiderül, hogy Máté több évtizedes kutatás és anyaggyűjtés után zárta le a kötetek kéziratát, de a második kötet 1990 januárjától kezdve várt a megjelenésre. A második kötet epilógusában (325) a szerző mentegetőzik amiatt, hogy fontos művek és eredményeik nem fértek már bele e munkába, ám szigorú számonkéréssel is alig találunk lényeges hiányosságokat e téren (l. erről később).

Az első kötet bevezetése (9–33), valamint a visszapillantás a kezdetekre („A nyelvészeti gondolkodás kezdetei”, 35–37) a nyelvészetnek a filozófiával és az általános tudományelméletekkel való kapcsolatát is vázolja. „Az összehasonlító-történeti nyelvészet mibenléte” cím alatt (47–86) Bopp, Humboldt, Vosztokov, Schleicher, Max Müller munkásságáról, valamint a logikai és lélektani (Steinthal, Wundt stb.) elméletekről olvasunk. A következő nagy fejezet: „Az újgrammatikus irányzat kialakulása, elméleti és módszertani alapelvei” (87–107) a német úttörőkön (Leskien, Paul stb.) kívül külön alfejezetben beszél a moszkvai (Sahmatov, Peskovszkij, Fortunatov stb.) és a kazányi (Baudouin de Courtenay és Krusevszkij) iskolák jeleseiről. Az „Új utak keresése a századforduló éveiben és a 20. század első évtizedeiben” (109–196) című, legvaskosabb fejezetben a nyelvföldrajzi módszer, a Wörter und Sachen, az esztétikai irányzat, a neolingvisztika, valamint néhány nagyobb egyéniség (Whitney, von der Gabelentz és mások) munkásságáról kapunk képet.

A II. kötet három nagy fejezet köré csoportosítja az ismertetést, amelyekben számos alfejezetet találunk. „A nyelvtudomány viszonylagos önállósulásának (autonómiájának) korszaka” (21–174) című főfejezet a kötet felét teszi ki. Benne először Saussure, a strukturális nyelvészet, a prágai nyelvészkör, Hjelmslev és a koppenhágai glosszematikai irányzat, majd a nálunk csak inkább a század dereka óta jobban megismert amerikai iskola (Bloomfield, Boas, Sapir stb.) tanaival foglalkozik a szerző, de szót ejt Saussure tanítványairól (Bally, Sechehaye), továbbá Jakobson, Meillet, Vendryes, Martinet és az angol strukturalisták (Firth, Halliday stb.) tevékenységéről. Ebben a főfejezetben található az indoeurópai gutturálisok elmélete (Kuryłowitz) és a glottokronológia, illetve a lexikostatisztika elmélete és módszere. A prágai iskola ismertetésében Máté kiemeli a nyelvi normával kapcsolatos vizsgálatokat, különösen Bohuslav Havránek gondolatait a nyelvművelés fontosságáról, amelyet ma számos kortárs kollégánk teljesen elvet vagy lebecsül. „A generatív nyelvészet kialakulása és térhódítása” (175–207) című rész nemcsak ennek az elméletnek és módszernek az ismertetésével foglalkozik, hanem teret szentel a bírálóiknak, akikhez Máté maga is csatlakozik. De, amint írja (177): „A generatív nyelvészet elméletét és módszertanát széltében-hosszában bírálják, ám az igényes nyelvészeti munkában – bárhogy is vélekedjék a kutató a generatív nyelvészet metodológiájáról – magát a generatív nyelvészeti irányzatot nem kerülheti meg; vagy mellette, vagy ellene állást kell foglalnia, olyannyira szerves részévé vált a nyelvészeti gondolkodás mindennapjának.” Bizonyos megszorításokkal a recenzens is egyetért Máté kijelentésével. A harmadik főfejezet „A tudományközi kapcsolatok elmélyülése, a hagyomány és újítás egysége a hetvenes-nyolcvanas-kilencvenes évek nyelvtudományában” (209–324) címen a szövegnyelvészet, a stilisztika, a szociolingvisztika, a matematikai nyelvészet és az etnolingvisztika (Sapir–Whorf-féle elmélet) elméletét és módszereit vitatja meg. Máté művének érdeme a széles kitekintés, túl a nyugati nyelvtudomány eredményein, az orosz (századunk nagy részében szovjet) és az általa kitűnően ismert román (románul is publikált) nyelvészeti művekre. Tüzetesen szól például Solomon Marcus matematikai módszerekkel vizsgált nyelvesztétikai munkásságáról, amelynek kapcsán ő „A nyelvi szépség matematikája” (Budapest, 1977) című magyarul megjelent antológiában bevezetésként hosszabb tanulmányt írt.

A kötetekben ismertetett irányzatok elemzésében végigvonul az a törekvés, hogy a különböző elméletek és módszerek közt meglelje a hasonló, az összeegyeztethető gondolatot, amely a heves viták és szembenállások ellenére lehetővé tette a nyelvtudomány mindenkori fejlődését. Így mutat rá például (80), hogy Hjelmslevnek 1958-ban Oslóban, a nemzetközi nyelvészkongresszuson tartott előadása jelentősen hatott a modern szemantikai elméletekre, nem utolsó sorban a Katz–Fodor-féle tézisekre.

Habár a szerző maga ismeri el, hogy művéből főként a terjedelmi kötöttségek folytán több fontos téma kimaradt, soroljunk föl mégis néhányat. A történeti és összehasonlító módszer, valamint az indogermanisztika tárgyalásakor hiányolható Szemerényi Oswald neve és működése, éppen a hazai nyelvészet eredményeinek bemutatása végett. Nincs szó az úgynevezett „budapesti iskola” inkább gyakorlati, mint elméleti tevékenységéről, noha Gombocz Zoltán, Bárczi Géza és az iskola más nagyjai külön-külön megtalálhatók a megfelelő fejezetekben. A nyelvföldrajzi módszer külön alfejezetet kap az I. kötetben (131–147), és benne a nyelvjáráskutatás szintén kellő méltatást, ámde a strukturális nyelvföldrajzi vizsgálatok nincsenek megemlítve, köztük elsősorban Jan Goossens „Strukturelle Sprachgeographie” (Heidelberg 1969) című úttörő gondolatairól lehetett volna megemlékezni a II. kötetben. Az összehasonlító és történeti módszer vadhajtásait nem ártott volna bemutatni a II. kötetben. Ez vonatkozik mindenekelőtt az úgynevezett tömeges összehasonlítás (mass comparison) módszerére, amelyet az elméletileg igen jól képzett Joseph H. Greenberg alapított meg Swadesh nyomán az ötvenes években, s mely általánossá vált az írásbeliség nélküli nyelvek rokonsági és dialektális kapcsolatainak meghatározására, s máig is irányító szerepet játszik az afrikai nyelvek osztályozásában. A Swadeh-féle glottokronológiai és lexikostatisztikai módszert Máté főként Róna-Tas idézett művéből ismerteti, s bírálja a 100-as szójegyzék kritériumát, de nem szól a módszer eleve hibás kiindulópontjáról, miszerint minden nyelv alapszókincse (100-as, illetve 200-as lista) hosszabb időszak alatt azonos arányban változik meg. (L. erről a Nyelvtudományi Közlemények 63. kötetében, 1961-ben írt tanulmányomat, 308–350.) Az I. kötet anyagában meg kellett volna emlékezni a nyelveredet kérdéséről, amely a XVIII. századi nyelvbölcselők nyomán a múlt század tudósait erősen foglalkoztatta, s mely iránt még manapság sem halt ki az érdeklődés. Igaz, helyenként egy-egy megjegyzés keretében szó esik róla (Wundt, 76). A Sapir–Whorf-féle úgynevezett nyelvi relativitás elméletét illetően (II. 309–315) magam kevésbé fogadnám el Whorf nézeteit, főként ami a hopi nyelv grammatikai időszemléletét illeti, tudniillik újabb kutatások szerint Whorf tévesen ítélte meg e nyelv kategóriáit, melyekből nem következik a népnek az általa felállított relatív időszemlélete. Vö. E. Malotki: Hopi Time (Berlin 1983).

A generatív nyelvtan magyar vonatkozásaira nézve Máté megjegyzi (II. kötet 202), hogy az a hatvanas-hetvenes évek fordulóján zsákutcába jutott, de folytatásként a Kiefer Ferenc-féle „Strukturális magyar nyelvtan” című, eddig két kötetben megjelent művet említi meg. Erről nem ártott volna megjegyezni, hogy ez a nyelvtan több tekintetben eltér a Chomsky-elmélettől, amit a címe is mutat, mely a vizsgálati módszert strukturálisnak, nem generatívnak nevezi; ezenkívül, amint az előszóban olvasható (I. Mondattan, Budapest 1992, 13), nem törekedett, de tegyük hozzá, nem is törekedhetett teljes nyelvi leírásra, mert a generatív módszer nem alkalmas erre.

Máté kötetei nem olvasmányosak, hiszen a nyelvtudományi tételek közt sok az elvontabb, logikai-filozófiai problémákra való utalás. De azért a szerző igyekszik mindenütt érthetővé tenni a bonyolult elméleteket, ámbár néhány helyen elkeltek volna nyelvi példák a könnyebb megértésre. Ch. J. Fillmore esetgrammatikájának ismertetésében (II. kötet 194–195) például szükséges lett volna nyelvi példaanyag. Tárgyi hibára nemigen akadunk. Ilyen mégis a signifiant ’jelölt’ – signifié ’jelölő’ szembeállítása a fordított magyar értelmezés helyett: jelölő – jelölt. A II. kötet 202. lapján Havas Ferenc generatív nyelvelméleti bírálatára történik hivatkozás, amely 1981-ben jelent meg, ám a pontos cím és az egyéb bibliográfiai adatok mind a lábjegyzetből, mind a forrásjegyzékből hiányoznak, hacsak nem az említett szerzőnek 1982-ben megjelent szöveggyűjteményéről van szó.

Máté műve több, mint tudománytörténet, hiszen főként a második kötet anyaga élő eszköztár az olvas számára. Ilyen minőségben tehát az egyetemi tankönyv szerepét tölti be. Gondolati gazdagságát figyelembe véve idegen nyelven is meg kellene jelentetni, hogy külföldön szintén haszonnal forgathassák a nyelvészek és a rokon tudományok művelői, s egyben megismerhessék belole a magyar nyelvtudomány értékeit is.

Fodor István