A nyelvi viselkedés mintái a televízióban

1. A televízió mint tömegkommunikációs eszköz nemcsak információkat nyújt, hanem sajátos tapasztalati keretet is jelent az információk értelmezésében és rendszerezésében, ezért elterjedésével napjainkra társadalmi magatartásformák közvetítőjévé, meghatározó szocializációs színtérré vált. Másrészt a televízióban megjelenő társas kapcsolatok, viszonyrendszerek, helyzetek olyan alapanyagot jelentenek a társadalomkutató számára, amelyből a társadalom értékrendjére és értékzavaraira is vissza tud következtetni. Hasonló módon a nyelvhasználat is kétarcú a televíziózásban: mindennapi nyelvünk irányító és befolyásoló mintája és az élőnyelv sajátságainak éles tükre egyszerre (vö. Balázs 1998: 91–6).

A társadalom állandó változásával párhuzamosan folyamatosan alakulnak a beszélők közös beszédformái és beszédmódjai által fenntartott specifikus személyközi kapcsolatok, beszédhálózatok is. Egymás „verbális megérintésének” módjai (vö. Fülei-Szántó 1994), a nyelvi érintkezésformák, udvariassági szabályok alakulása pedig olyan kulturális indikátornak tekinthetők, amelyek érzékenyen jelzik a társadalom változásainak tágabb összefüggéseit is.

Társadalmunk nyelvi viselkedést szabályzó öntudatlan normáiban jelenleg is változások vannak folyamatban. Vizsgálódásaim során azt kutattam, hogy a nyelvi érintkezésformák megválasztásában uralkodó anómia, zűrzavar hogyan jelenik meg, hogyan „tükröződik” a televízióban; s hogy az itt tapasztalható nyelvi választások, a televízió nyelvhasználatából kirajzolódó köszönési, megszólítási és tegezési-magázási szabályok mennyiben tekinthetők mintának mindennapi nyelvi bizonytalanságainkban.

Az elemzésre kiválasztott minta az országosan elérhető magyar nyelvű televízió-csatornák legkülönbözőbb típusú műsoraiból válogat, s az adások összességét tekintve reprezentatívnak tekinthető; vagyis nemcsak a beszélő és beszéltető típusú műsorokat (vö. Deme–Grétsy–Wacha 1987: 88), hanem a tévéfilmekben, sorozatokban, ifjúsági- és gyerekfilmekben, reklámokban megjelenő nyelvi udvariasságot is vizsgáltam. Természetesen a kommunikációs helyzet szempontjából különbséget lehet tenni e műsortípusok nyelvhasználatának megítélésében, a nyelvhasználó számára azonban minden esetben passzív helyzetben (tükörként és mintaként) jelenik meg az ábrázolt helyzetek, szituációtípusok és a hozzájuk tartozó nyelvi viszonyok kifejezőeszközeinek sokasága.

2.1. Az elmúlt évtizedek egyik leglátványosabb jelensége ezen a területen a tegeződő érintkezés elterjedése. Mára elfogadott és bevett normának tekinthető a kölcsönös tegeződés olyan viszonylatokban is, amelyekben még akár tizenöt-húsz évvel ezelőtt is, vagyis a nyelvi illemtan egészét feldolgozó átfogó művek megjelenésekor (Guszkova 1981; Deme–Grétsy–Wacha 1987) még szokatlannak, kerülendőnek számított. Az ifjúsági rétegműsorokban, könnyűzenei adásokban általánossá vált, már fel sem tűnik a tegeződés, sőt egész zenei csatornákon is elterjedt, holott Deme László 1987-ben (sőt a Nyelvi illemtan 1999-ben megjelent, részben átdolgozott második kiadásában is) ezt írja: „Az már megfontolandó, hogy a rádiónak, s még inkább a televíziónak, miért tegezi egyre több ifjúsági műsora az egész közönséget – olyan csúcsidőben, amikor szinte mindenki ezt a műsort hallgatja, illetve nézi. Ráadásul, nem is véletlenül, ez a tegezés hol »topisan« igénytelen, hol erőltetetten »gógyiskodó« nyelvhasználattal társul” (Deme–Grétsy–Wacha 1987: 89; 1999: 86–7).

2.2. A közönség tegezésénél is általánosabbá vált a riporterek és riportalanyok tegeződése az ún. indirekt, beszéltető, közönség előtti műfajokban. Az egymást akár csak egy-két korábbi beszélgetésből ismerő partnerek közt sokszor nem jelent akadályt a nem, a kor és rangbeli különbség sem: a fiatal riporternő egy műsor során nemcsak színész és zenész vendégei mindegyikével, hanem a zeneszerzőként is tevékenykedő országos rendőrfőkapitánnyal is tegeződhet. A mélyebb személyes ismeretség hiányában is megengedett tegeződést mutatja az a helyzet is, amikor a harminc év körüli riporternő meglepődve kérdezi meg a 42 éves humoristát: „Van gyereked?”

A közönség előtti, de egymást ismerő emberek közötti szituációkban sokszor hangsúlyozottá is válnak a bizalmasság tekintetében a nézők és a beszélgetőtársak között meglévő különbségek, például amikor egy külföldi tudósító így jelentkezik be a hírműsorba: „Szervusz Péter! Jó estét kívánok a nézőknek!”, már a köszönéssel jelzi az eltérő kapcsolatot.

Az egymást jól ismerő, egy műsorban beszélgető partnerek között nemcsak a tegezés, hanem a fokozottan bizalmas hangnem is általános; a bizalmas formák gyakran a spontaneitás érzetét, a közönséget is befogadó, egyenrangú partnernek tartó baráti légkört kívánják megteremteni. A túlzott bizalmasság azonban visszájára is fordulhat, s olyan helyzet teremtődhet, amelyben a résztvevők egyértelműen belül vannak, a nézők pedig egyértelműen kívül rekednek. Mint amikor egy műsorvezető páros egyik tagja így figyelmezteti a másikat: „Jaj, beszélsz, Robi!”, s az idősebb zenész riportalany békíti őket: „Össze ne vesszetek, gyerekek!”

2.3. Elfogadottá vált az utcán ismeretlenül megkérdezett fiatalabb riportalanyok tegezése is, megmutatva azt, hogy az életkornak minden más változónál (iskolai végzettség, nem) meghatározóbb szerepe lett a tegező és a magázó formák közötti választásban. Például ugyanaz a fiatal riporter egy cipőboltban így fordul egy középkorú férfihez: „Fel merne mosni nekünk egy felmosórongyon szteppelve?”; majd ezt követően egy huszonéves lányhoz: „Fel mersz úgy mosni nekünk, hogy egy felmosórongyon szteppelsz?”. A T/V eltérésen túl az első esetben a feltételes módú alak választása tovább árnyalja a kérdést. (A továbbiakban a tegező és magázó formák jelölésére a Brown és Gilman által bevezetett, a megfelelő latin névmások kezdőbetűit felhasználó, mára klasszikusnak számító rövidítéseket is használom: Brown–Gilman 1975: 359–88).

2.4. Néhány televíziós játékban is előfordul a tegeződés. A játékosokat a keresztnevükön szólítják, s a fiatal férfi játékvezető sok esetben kezdeményezi a kölcsönös tegeződést, akár nőkkel, néhány évvel idősebbekkel szemben is. Olykor azonban – nyilvánvalóan a kor alapján – egy-egy játékosnál a magázó forma mellett dönt; s ezt már az üdvözlésben is kiemeli „Szervusz Szilárd! Üdvözlöm Ferenc! Lehet helyet foglalni. Úgy nézett rám, mintha valami rosszat mondtam volna. Szervusz, Ida! Remélem jól érzitek magatokat, és Ferenc is jól érzi magát! ” Az udvariasnak szánt bevezető azonban szinte kirekeszti a csak pár évvel idősebb, 40 év körüli férfit, aki természetesen rögtön felajánlja a tegeződést.

2.5. Guszkova Antonyina 1981-ben megjelent értekezésének megfigyelései szerint „a reklámok inkább az önözést, vagyis a 3. személyű igealakot használják” (33), mára azonban részben az angolból fordítás miatt, részben pedig – a megcélzott vásárlóréteg igényeit feltérképezve – pszichológiai okok miatt tegez bennünket a reklámok jó része. Az általam vizsgált mintában a reklámok 39%-a választotta e közvetlenebbnek tartott formát. Tegezve fordulnak hozzánk például csokoládék, rádiótelefonok, tusfürdők, chipsek, samponok reklámjai, önöz viszont a borotva, a mosópor, a fogkrém, a margarin, a macskaeledel és a különböző tisztítószerek reklámja. A megoszlást – mint a példákból látszik – nem magyarázza egyértelműen az eladni kívánt árucikk feltételezhető vevőköre sem. A tegező forma választása lehet valóban közvetlen és hatásos egy-egy reklámban, ha megfelelő megszólítással, udvarias kérdésformával, biztatással együtt fordul elő, könnyebben vezethet azonban túlzottan bizalmaskodó, esetleg visszatetsző kifejezésekhez is; mert ki mástól fogadnánk el sértődés nélkül például azt a felszólítást: „Lehetnél egy kicsit lazább, barátom”, hacsak nem egy sportszerreklámtól.

3. Az egyre terjedő tegeződés lehetőségeit megfigyelve elsősorban azok a helyzetek lehetnek érdekesek minden műfajban, amelyekben bizonytalanság érzékelhető a T/V alakok közötti választásban, és amelyekben megjelenik a váltás aktusa, annak elfogadása, esetleges elutasítása, a tegező formák kerülése a váltás után.

A tegező formára váltás sajátos szituációját jelentik a telefonos játékok, hiszen a riporternek pusztán a hang alapján van lehetősége megítélni a beszédpartnere közt és közte meglévő szociális távolságot. A játékvezetők többsége ezért induláskor szinte minden esetben a távolságtartóbb, udvariasabb formát választja, s a váltást nemtől, kortól, társadalmi helyzettől függetlenül leggyakrabban a játékosok kezdeményezik. Az egyik naponta többször is jelentkező telefonos játék fiatal műsorvezetőnője például következetesen mindig Jó napot kívánok!, Jó estét kívánok! formával köszönti a felhívott játékosokat, azok azonban igen gyakran Sziával felelnek, s ez a választásuk egyértelmű váltást idéz elő, kölcsönös tegeződést eredményez. Hosszabb telefonbeszélgetések esetén, több információt szerezve a másikról gyakran le is játszódik a bizalmasabb formára való áttérés rítusa, de előfordulhat automatikus váltás is. Fiatal lányhang és a középkorú énekesnő magázódva beszélget; mikor kiderül hogy a lány 15 éves, az énekesnő így reagál: „A hangja, vagyis a hangod alapján nem is gondoltam volna, mert tényleg nagyon fiatal vagy”, majd a beszélgetés végéig megtartja a tegező formákat. A váltás megtörténik, a tegeződés felajánlásának az idősebbtől kezdeményezhető aktusa azonban nem, ezáltal a partner nyelvi helyzete bizonytalanná válik, elkezdi kerülni a megszólító formákat, s végül egy alig hallható Sziá-val köszön el.

Hasonló, nehezen kezelhető helyzet teremtődik akkor, amikor a telefonon felhívott idősebb férfi a „Jó reggelt, elnök úr!” köszönésre így válaszol: „Szervusztok! Nemcsak neked köszönök, hanem a veled szemben ülő három fiatalembernek is”, majd a beszélgetés során felajánl több megszólítási formát is, de a kölcsönös tegeződést nem, ezért a végig bizonytalankodó riporter így köszön el: „Hát akkor, elnök úr, Lányi úr, Zsolt, mindhárom megszólítást felajánlotta, köszönöm a beszélgetést.”

Ezek a szituációk azt mutatják, hogy a bizalmasabb formára való átállásnak is igen szigorú szabályai vannak, s a kölcsönös tegeződés térhódítása ellenére udvariasságra törekedve általában kerüljük ezek megsértését.

4. Tegeződés tekintetében a riportműsoroktól, játékoktól, reklámoktól eltérő állapotot találunk a sorozatok és tévéfilmek többségében. Egyes más társadalmi viszonyrendszert megjelenítő, idegen nyelvből fordított filmek, például a brazil filmsorozatok esetében jóval több nem kölcsönösen tegező viszonyt találunk, hiszen ez a nyelvi reláció a mai magyar nyelvközösségben csak a gyermek-felnőtt viszonyban és igen nagy korkülönbség esetén elfogadott. Ezekben a szinkronizált műsorokban legtöbbször változatlan formában szerepelnek az adott idegen nyelvre jellemző megszólítási módok is; az ábrázolt nyelvi helyzetek és kifejezések hatása ezért elenyésző.

Az angolból, franciából, németből fordított filmekre és az eredeti magyar alkotásokra is jellemző, hogy jelentős részük a mai magyar állapotnál konzervatívabb nyelvi viselkedést ábrázol. Az egyik magyar teleregényben például az egymást hosszú idő óta ismerő, jó viszonyban lévő szomszédok egy része, sőt a presszóban együtt dolgozó fiatalok is magázódnak. A francia és a német filmekben megfigyelt helyzetek (a görkorcsolyapályán a huszonéves lányt felsegítő, vele egykorú fiú magázza; harminc év körüli barátok barátnői csak egy átbeszélgetett délután után tegeződnek össze stb.) valószínűleg szó szerinti fordítások, s tükörszerepük csak saját nyelvi közegükben, az adott nyelv udvariassági szabályaival összevetve lenne értékelhető. Az angol és amerikai filmek szinkronjában a magázó formák általában az ott távolságtartóbbnak számító vezetéknéven való szólítás megfelelői: például 30 év körüli, együtt dolgozó páros egészen szerelmi kapcsolatuk kezdetéig magázza és természetesen a vezetéknevén szólítja egymást. Olyan is előfordul e fordítások esetében, hogy a magyar szöveg az angolban bizalmasabbnak számító keresztnévhasználat felajánlása után is megmarad a magázó formáknál.

A gyermek-felnőtt viszony nyelvi ábrázolása azért lehet nagyon lényeges kérdés, mert a nyelvhasználat befolyásolhatósága az elsődleges nyelvi szocializáció folyamán a legnagyobb mértékű. A szűkebb családi környezet pedig mára – a nyelvi egyenrangúsodás, az általános tegeződés miatt – nem nyújt valódi, aktív lehetőséget a különböző nyelvi szerepek, viselkedésmódok elsajátítására. A vizsgált műsorokban szerepelt kölcsönös magázódás a középiskolában, a tanárok magázásának a diákok tegezésével való kapcsolódása, de olyan viszony is, hogy az általános iskolás korú diákot a tanár magázza, az pedig tetszikeli őt (tanár: „Beszédem van magával, Mariel!”, diák: „Elnézését kérem, de nem értem, miről tetszik beszélni!”), sőt kölcsönös tegezés is; azonban a legjellemzőbbnek tartható helyzet: vagyis amikor a diákok tetszikelik a tanárokat, azok pedig tegezik őket, egyáltalán nem fordult elő.

5. Nyelvhasználati kételyeket teremt mindennapi társalgásainkban a magázáson belüli differenciálás kérdése, a megfelelő harmadik személyű névmás választása is. A riportműsorok, beszélgetések szinte kizárólag csak az Ön névmással élnek, mind a magázó, mind a tetszikelő formák csak ritkán, egy-egy személy egyéni névmásstílusára jellemzően fordulnak elő. A Maga névmás hiánya jelzi a megítélésében egyre terjedő bizonytalanságot; sokszor sértőnek, durvának érezzük, és biztonságosabbnak véljük az Ön használatát.

Néhány filmszinkronban, filmben azonban még elevenen megjelennek a két forma stílusértékbeli különbségei. Egy sorozatnak ugyanabban az epizódjában a fiatal pszichológusnő így szól szintén egyetemi végzettségű, fiatal nő pácienséhez: „Maga tényleg dilis, maga tisztára kivan”; az ügyvéd viszont így fordul a vádlotthoz: „Ön úgy gondolkodott, hogy ezt kell tennie”, illusztrálva ezzel a két forma között a távolságtartás szempontjából meglévő különbséget.

A magázódáshoz kapcsolódó köszönésformákkal kapcsolatban úgy látszik, hogy a Hello! egyes eredetileg angol nyelvű műsorokban az ott érvényes használati szabályt követi. „Hello, Maga biztosan új itt, mert én minden nővért ismerek” – fordul a beteg ismeretlen ápolójához, holott a magyarban ez az üdvözlési mód csak bizalmas viszonyban terjedt el.

6. Az egyéni köszönésformák, üdvözlésbeli neologizmusok is meghatározzák a televízió intenzív benyomáskeltésre törekvő nyelvhasználatát (vö. Nemesi 1997: 493). Ezek egyrészt tükrözik a főként a fiatalság körében ható egyéni nyelvhasználatra való törekvést, a hagyományos köszönésformáktól való eltérés igényét, az üdvözlésbe foglalt identitásjelzés vágyát, másrészt egy-egy ilyen formula akár széles körben is elterjedhet.

Sok műsor a címre vagy a tematikára utal egy-egy állandó köszönésforma kialakításával: egy életmód-magazin műsorvezetője minden alkalommal a „Szép napot, jó egészséget kívánok!” formával üdvözli a nézőket; egy meteorológus rendszeresen „Derűs napot!”, sőt „Derűs éjszakát!” is kíván; „Tartsanak velünk a jövő héten is, addig is ne feledjék: Csíííz!” — köszönnek el hétről hétre a Csíííz! című műsor vezetői; s a kapcsolat felvételekor és lezárásakor is „Szép napot! Kakuk!” formulával üdvözöl bennünket a Kakuk című adás azonos családnevű műsorvezetőnője. Ezeken a szignálértékű köszönéseken kívül még egyénibb stílusra törekvő nyelvi alakokkal is találkozunk: „Ciao! Maximum respect mindenkinek!” — köszön el sajátos makaróninyelven az egyik könnyűzenei műsor vezetője, s „Csű, csá, csocsó, csí, csú” ritmikus formával búcsúzik egy rockegyüttes dobosa.

7. A televíziózás nyelvhasználatának kiemelt szerepére utalhat az is, hogy a Nyelvi illemtan második kiadásának egyetlen új fejezete is ezzel a kérdéskörrel foglalkozik (Deme–Grétsy–Wacha 1999: 333–48), elsősorban a mintaadásra törekedve.

A nyelvi udvariasság különböző műsortípusokban megjelenő sajátosságai megfigyeléseim szerint valóban szoros összefüggést mutatnak a nyelvi viselkedés általános, a társadalom egészére kiterjedő változásaival. Amint a felvillantott jellegzetes példák is mutatták, a riportműsorokban, beszélgetésekben a nyelvi bizonytalanságok, használatbeli udvariatlanságok, egyes kérészéletű neologizmusok még mindennapjaink nyelvi helyzeteinél is gyakrabban jelennek meg, pedig e műsortípusok készítői a szórakoztatáson és tájékoztatáson túl azt is feladatuknak tekinthetnék, hogy a nyelvhasználat tükréből, annak követendő mintájává váljanak. A játékfilmekben és sorozatokban ábrázolt nyelvi viselkedés a szociolingvisztikai szabályok szempontjából is helyesen megfeleltetett filmszinkronok pedig – mivel ezek szövegalkotása nem a pillanathoz kötött, tudatosabb, szerkesztettebb – még nagyobb lehetőséget jelenthetnek az udvarias nyelvhasználat befolyásolásában és megőrzésében.

SZAKIRODALOM

Balázs Géza 1998. A média nyelvhasználatának kritikai megközelítése. In: Magyar nyelvkultúra az ezredfordulón. A–Z Kiadó. Budapest, 91–6.

Brown, R.–Gilman, A. 1975. A hatalom és szolidaritás névmásai. In: Pap Mária–Szépe György (szerk.): Társadalom és nyelv. 359–88.

Deme László–Grétsy László–Wacha Imre 1987. Nyelvi illemtan. Ifjúsági Lap- és Könyvkiadó. Budapest.

Deme László–Grétsy László–Wacha Imre 1999. Nyelvi illemtan. Szempimpex Kiadó. Budapest.

Fülei-Szántó Endre 1994. A verbális érintés. Linguistica Series C, Relationes 7. Budapest.

Guszkova Antonyina 1981. A társadalmi kapcsolatteremtés eszközei a mai magyar nyelvben. Akadémiai Kiadó. Budapest.

Nemesi Attila László 1997. Miként viselkedünk a szavakkal? Benyomáskeltés és nyelvhasználat. Nyr. 121: 490–6.

Domonkosi Ágnes

Domonkosi, Ágnes: Patterns of language behaviour in Hungarian television programmes. This paper discusses forms of polite language as they appear in television programmes. The sampling for content analysis has been made after a careful selection from completely different types of television channels and of programmes that are broadcast nationwide. The analysis shows, by means of characteristic examples, the way forms of greeting and addressing, as well as T/V-relationships reflect problems of everyday usage, and also to what extent these utterances can be considered as guiding or directing patterns for spoken language in general.