A retorika és a stilisztika immáron közel két és fél ezer éves története folyamán újból és újból felvetődik az a kérdés, hogy a kép (elsősorban a metafora) „rendellenes” jelenségnek tekintendő-e a nyelvben, vagy éppen ez a „szabályszerű”, az emberi nyelv természetének leginkább megfelelő kifejezésmód.
Erre a kérdésre az általam ismert szakirodalomban két, egymással szöges ellentétben álló válasz található:
– a nyelvi kép különlegesség, szabálytalanság, majdhogynem rendellenesség, egyszóval olyasmi, ami eltér a nyelv megszokott, „normális” működésétől;
– a nyelvi kép a lehető legtermészetesebb, legszabályosabb dolog, hiszen a képszerűség az emberi gondolkodás és nyelv lényegéhez tartozik.
A továbbiakban röviden bemutatom a fenti két állítás mellett felhozott főbb érveket, majd arra a kérdésre igyekszem választ adni, mi okozhatja az ellentmondást, és az feloldható-e.
1. Elsőként a nyelvi képet „különlegesség”-ként számon tartó elgondolásokat ismertetem. Az ezt a nézetet vallók sorát nem kisebb egyéniség, mint maga Arisztotelész, minden tudományok atyja nyitja meg.
Arisztotelész a Poétika XXII. könyvében többek között ezt jelentette ki a metaforáról: „… legfontosabb a metaforák használata, mert csak ezt nem lehet másoktól eltanulni, ez a tehetség jele” (1974: 54; Sarkady János fordítása). Jó metaforát csak az tud alkotni, aki képes felismerni különböző dolgok hasonló vonásait és ennek alapján azonosítani őket. Csaknem szóról szóra ugyanezt találjuk a Rétorika III. könyvének 2. fejezetében is: „a költészetben és a prózában egyaránt ez [ti. a metafora] a leghatásosabb, … A világosság, a kellemesség és a különösség többnyire a metafora sajátja, és ez az, amit nem lehet másoktól megtanulni” (1982: 177; Adamik Tamás fordítása).
Arisztotelésznek ezeket a kijelentéseit mindenki ismeri és idézi, általában egyetértően. Csak I. A. Richards, a New Criticism jeles költő-teoretikusa nyilvánított határozott ellenvéleményt (erre később, a nyelvi képet „szabályszerű”-nek minősítő nézetek tárgyalásakor térünk ki).
Az ókori retorika nagy rendszerezője, M. Fabius Quintilianus a trópusról és az alakzatról egyaránt megállapítja, hogy „mindegyik eltér a közvetlen és egyszerű beszédmódtól” (Szónoklattan, IX. 1. 3.; Quintilianus 1921: 174; Prácser Albert fordítása). A továbbiakban már csak az alakzatot (figurá-t) jellemzi olyan beszédmódként, amely „eltér a rendes és önként kínálkozó beszédmódtól” (IX. 1. 4.), „nem egyéb, mint a közönséges, egyszerű gondolkodás- vagy beszédmódtól való okos eltérés” (uo. 11.), „ami az egyszerű és mindenkinek kéznél levő közönséges beszédtől a költői és szónoki előadásban eltér” (uo. 13.; mindezt l. Quintilianus 1921: 175–7). Minthogy azonban a trópusok és a figurák között már magának Quintilianusnak a véleménye szerint is nehéz meghúzni a határvonalat (IX. 1. 3.; i. h. 174), később pedig több szerzőnél, így a 18–19. századi francia retorikusoknál és a 20. századi francia újretorikában az alakzat (figure) kategóriája magában foglalja a trópusokat is, Quintilianusnak a figurára vonatkozó állításai a trópus (és általában a nyelvi kép) megítélését is nagyban befolyásolták.
2. Az alakzatot a retorika – Quintilianus és más ókori szerzők nyomán – évszázadokon át úgy fogta fel, mint eltérést a köznyelvi szóhasználathoz képest (vö. Cohen 1970: 17).
Du Marsais a trópusokról szóló nagy hatású értekezésének (Traité des tropes, 1730) bevezetésében így határozza meg az alakzatot: „Általában azt mondják, hogy az alakzatok olyan beszédmódok, amelyek eltávolodtak a természetes és szokásos beszédmódoktól; hogy ezek olyan beszédfordulatok és kifejezésmódok, amelyek valamiben különböznek a közönségesen szokásos és egyszerű beszédmódtól” (idézi Cohen 1970: 17–8).1 Az alakzatok közül azokat, amelyek a szavak jelentését érintik, trópusok-nak nevezi. Du Marsais a trópusoknak különleges hatást és jelentőséget tulajdonít.
Majdnem száz évvel később Fontanier újból kiadja Du Marsais fenti munkáját, mégpedig saját, ugyanolyan terjedelmes kommentárjaival kiegészítve (Les tropes de Du Marsais avec un commentaire raisonné…, 1818). Fontanier ezt a definíciót adja az alakzatról: „A beszéd alakzatai többé-kevésbé jelentékeny és többé-kevésbé szerencsés hatású (jellem)vonások, formák vagy fordulatok, melyek által a beszéd az eszmék, a gondolatok vagy az érzelmek kifejezésében többé-kevésbé eltávolodik attól, ami azoknak egyszerű és közönséges kifejezése lett volna” (idézi Delas 1971: 8). Vagyis a figura (s ezen belül a trópus és általában bármely nyelvi kép) úgy áll szemben mindazzal, ami nem figura, mint a sajátos, a figyelemre méltó az egyszerűvel és közönségessel.
A retorikai eszközökkel élő beszéd a nyelvhasználatnak valamely különleges, kitüntetett módja, amely annak révén ismerhető fel, hogy eltér az „egyszerű és közönséges” nyelvhasználattól. Ez utóbbi nem azonos a mindennapok beszélt nyelvével (hiszen már Du Marsais észrevette, hogy a halaskofák beszédében több figura fordul elő, mint az akadémikusokéban), hanem logikai kényszer szülte sápadt absztrakció. Vagyis az eltérés egy olyan normához képest állapíttatik meg, amely normát valójában épp az eltérésből kiindulva, annak alapján (re)konstruáltak. (Arra, hogy ez körben forgó okoskodás, többen is rámutattak, pl. Vígh Árpád 1973 és másutt is.)
Du Marsais és Fontanier között időben középütt áll Beauzée, az Enciklopédia trópus szócikkének szerzője, de mivel azt a művét, amelyből idézni fogok, csak jóval halála után adták ki (egy évvel később, mint Fontanier említett kommentárjait), az ő nézeteivel zárom a francia klasszicista retorika szükségképpen vázlatos szemléjét.
„Valamely nyelvi alkotás [az eredetiben: discours] energiája, ereje, képei és szépségei – állapítja meg posztumusz művében Beauzée – egyedül a nyelvtan törvényeinek megsértésétől (violation) függenek. … ami természetes a nyelvtanban, az idegen a retorikától; ami természetes a retorikában, az idegen a nyelvtantól” (Grammaire générale, 1819; idézi Soublin 1979: 54). Nem nehéz mindebben felismerni a francia-belga neoretorika eltéréskoncepciójának előképét: a nyelvi esztétikum e szerint az elgondolás szerint a nyelv szabályainak megszegése, a nyelv „megerőszakolása” árán (és által) jön létre. Ezért is „ásták ki” a feledésből Beauzée-t és művét. Minderre később, a neoretorika nyelvikép-koncepciójának tárgyalásakor még vissza fogok térni.
3. A 19. század közepére – a művészetekben a romantika, a tudományokban a történetiség előtérbe kerülésével – a retorika veszített jelentőségéből. Ismeretesek pl. Hugónak vagy Crocénak a retorikával szembeni fenntartásai.
A nyelvi kép sajátos voltának kérdése csak a századforduló után, immáron egy új tudományág, az akkoriban a retorika örökösének tekintett stilisztika keretében vetődött fel.
A modern stilisztikának, mint ismeretes, több irányzata, iskolája is kialakult. Tekintsük át (igen röviden), hogyan vélekedtek ezek a nyelvi kép „természetes” vagy „különleges” voltáról!
3.1. A leíró stilisztiká-nak vagy a kifejezés stilisztikájá-nak nevezett irányzat Saussure nyelvszemléletén alapul. Megalapítója és egyben legnagyobb alakja Charles Bally volt. Jóllehet Bally maga is igen elítélően nyilatkozott a retorikáról, az ő szemléletében is fontos szerep jut az eltérés kategóriájának. A Traité de stylistique française (1909) bevezető részében az egyéni stílus megragadását az eltérés fogalmára építi: „minden egyén a maga módján használja anyanyelvét; bizonyos körülmények között vagy szokásosan eltéréseknek (déviations) veti alá, melyek a nyelvtant, a mondatszerkesztést, a kifejezőrendszert érintik; mikor a beszélő ugyanolyan feltételek közé kerül, mint csoportjának összes többi tagja, ebből a körülményből norma keletkezik, amelyhez hozzámérhetjük az egyéni kifejezésmód eltéréseit (écarts)” (Bally 1909/1951: 18–9). Siessünk azonban leszögezni, hogy itt a nyelvközösség bármely tagjának egyéni beszédsajátosságairól van szó, nem pedig az írói nyelvhasználat tudatos, bevallottan esztétikai célú eltéréseiről. Bally, mint tudjuk, ki is rekesztette a szépirodalmat a stilisztikai vizsgálódás köréből. (Bally stilisztikájának mai értékeléséhez vö. Szathmári 1996: 19–24.)
Bally követői, miközben a fenti kérdésben a lényeget érintő engedményt tesznek, megőrzik az eltérést mint alapelvet, s ennek megfelelően a nyelvi képet is különleges, a szabványos nyelvhasználattól elütő kifejezésmódként tárgyalják. Marouzeau a nyelv semleges állapotával, a zéró fokú stílussal az írói preferenciákat (bizonyos nyelvi elemeknek következetes előnyben részesítését) állítja szembe (vö. Dienes 1981: 234). Bruneau a stilisztikát „az eltérések tudománya”-ként definiálja (idézi Guiraud–Kuentz szerk. 1970: 124). Guiraud szerint „a stílus a különféle kifejezőeszközök használatában megnyilvánuló eltérésből ered” (1954b: 3). A stílust nem maga a használat, hanem e használatnak a megszokottól eltérő módja határozza meg. Ha például leltárba vesszük Victor Hugo összes metaforáját, ezzel csupán az író nyelvét tanulmányozzuk. A stilisztikai elemzés akkor (és azzal) kezdődik, hogy megállapítjuk e metaforák sajátos és rendhagyó (aberrant) jellegét (uo.). Ezt a fajta stilisztikát – az olasz Giacomo Devoto kifejezésével élve – a „klinikai esetek” érdeklik (idézi Guiraud–Kuentz szerk. 1970: 34). Ehhez az irányzathoz kapcsolódott a magyar származású Stephen Ullmann is, bár őrá hatott a másik fő vonulat, Spitzer stilisztikája is, sőt át akarta hidalni a kétféle stilisztika ellentétét (Ullmann 1957: 5). Ullmann az eltérést (deviation) a stilisztikai vizsgálódás három alapelve közé sorolta (a másik kettő: a polivalencia és a felidéző értékek). „Egy nyelvi eszköz kifejezőereje nem kis mértékben attól függ, mennyire tér el a kialakult nyelvszokástól (ordinary usage)” (uo. 9). Ebben a szellemben, tehát mint egyéni sajátosságot, különlegességet tárgyalta Ullmann a modern regény, különösen a modern francia regény nyelvi képeit (1957: 210–62; 1960).
3.2. A másodikként említhető irányzatnak, a genetikus stilisztiká-nak vagy az egyén(iség) stilisztikájá-nak (az elnevezésre vö. Guiraud 1954a: 67–86) voltaképp csak egy nagy alakja volt: Leo Spitzer. Az ő stilisztikáját Guiraud könyve az „idealista” jelzővel különbözteti meg (uo. 71).
Spitzer stilisztikájának is vannak nyelvelméleti előzményei (Croce nyelvfilozófiája vagy Vossler nyelvesztétikája), végeredményben azonban ez a stíluselemző módszer annyira egyéni, annyira egy bizonyos kutatónak az egyéniségére van szabva, hogy elméleti alapokról és továbbadható módszerről csak erős megszorításokkal beszélhetünk. Maga Spitzer egy 1930-as cikkében így körvonalazza a kiinduló hipotézist: „az olyan lelki izgalomnak, amely eltér lelki életünk normális habitusától, a normális használattól való nyelvi eltérés felel meg” (idézi Wellek–Warren 1949/1972: 272; Szili József fordítása). Vagyis összefüggést tételez fel az ismétlődő stilisztikai jegyek és a szerző lelki alkata, világszemlélete között. Ez főleg az 1928-ban Stilsprachen címmel kiadott stíluselemző tanulmányokat jellemzi. De az életmű egészére is áll, hogy Spitzer figyelme elsősorban „az általános normától való egyéni stilisztikai eltérésre” irányul (Spitzer 1948: 11). Ezekből az eltérésekből, ha azok rendszeresnek bizonyulnak, következtetéseket lehet levonni az író, sőt a korszak lelkiségére, az abban bekövetkező váltásokra, változásokra („a shift of the soul of the epoch”; uo.).
A nyelvi kép ebben a szemléleti keretben mint különlegesség, az egyéniség megnyilvánulása jelenik meg, legyen szó a vér és a seb motívumáról Henri Barbusse-nél vagy Proust túlzó képeiről és hasonlatainak „szálelvesztő technikájá”-ról (a hasonló elszakad a hasonlítottól).
Spitzernek követői bizonyára voltak – a szakirodalom a két Alonso (Amado és Damaso), Spoerri és Hatzfeld nevét említi –, módszerének igazi folytatója azonban nem akadt. Nem is történhetett ez másképpen, hiszen a „módszer” valójában ő maga volt: a tudása és az intuíciója együtt (vö. Guiraud 1954a: 71–7; Starobinski 1970; Enkvist 1973: 28–9).
3.3. Az 1950-es évek végétől „az écart stilisztikájá”-t egyre több bírálat éri: kétségbe vonják mind elméleti alapjait (pl. rámutatnak a norma definiálhatatlanságára), mind gyakorlati használhatóságát.
E bírálatok közül az egyik legalaposabb egy fiatal amerikai kutató, Michael Riffaterre cikke volt, amely magát a spitzeri alapelvet támadta: „Nincs rá bizonyíték, hogy egy stilisztikai struktúra megfelel egy pszichológiai struktúrának” (Riffaterre 1958).
Riffaterre nem vetette el mindenestül az eltérés fogalmát, de a viszonyítási alapot nem a szövegen kívül, hanem azon belül kereste. A stilisztikai eljárásokat nem valamely külső normához (a köznyelvhez vagy egy zéró stilisztikumú, stilisztikailag semleges kifejezésmódhoz) viszonyítja, hanem a szövegelőzményhez mint belső normához. Ezt stilisztikai kontextus-nak nevezi. (Vö. Riffaterre 1971: 50–63, 64–94.)
Riffaterre strukturális stilisztikájában kezdettől fogva nagy szerepet játszik a nyelvi képek elemzése, különösen a klisék, közhelyek, megújított köznyelvi képek, konvencionális irodalmi formák vizsgálata (vö. Riffaterre 1971: 161–202; uő 1994). Riffaterre-t elsősorban az érdekli, hogyan válnak ezek a „köztulajdonban levő” nyelvi elemek a másodlagos, szépirodalmi felhasználás során (pl. Victor Hugónál) különössé, különlegessé.
3.4. Röviden összegezve: az ún. eltérés-stilisztikák a nyelvi képet is eltérésnek, különlegességnek, az egyéni stílus sajátosságának minősítik. Csak abban különböznek egymástól, hogy mit tekintenek összehasonlítási alapnak, normának: vagy a kódot, vagy a stilisztikailag semleges, „jelöletlen” kifejezésmódot, vagy a szövegkörnyezetet, pontosabban -előzményt, amely olvasói várakozásokat kelt, és a továbbiakban belső normaként, mintaként funkcionál. (Az écart fogalmának stilisztikai használhatóságáról vö. Gueunier 1969; Vígh 1973; Kemény 1991: 16–7.)
4. Az 1960-as évek közepe táján érezhetően megélénkült az érdeklődés – különösen Franciaországban – a régi (az ókori, de különösen a klasszicista) retorika iránt. A retorika „újjászületésé”-nek (Vígh 1977a) több nyilvánvaló előzménye is volt: 1963-ban franciául is kiadják Roman Jakobson általános nyelvészeti írásait, köztük a nyelv metaforikus és metonimikus pólusáról szóló tanulmányt. 1964/65-ben Roland Barthes szemináriumot tart a régi retorikáról (ennek anyaga, a nevezetes „emlékeztető” franciául 1970-ben, magyarul 1997-ben jelent meg). 1968-ban Gérard Genette szerkesztésében és bevezetőjével megjelenik egy vaskos kötet Fontanier retorikai műveiből.
A francia-belga újretorika kulcsfogalma már nem annyira az eltérés, mint inkább az anomália, a nyelv szabályainak megszegése, a nyelven való erőszaktétel (transgression, violation, sőt viol). Ebben a szemléleti keretben a stilisztikum nem a nyelv által, hanem mintegy a nyelv ellenében jön létre.
Ez az irányzat egyébként már nem is beszél stilisztikáról, csak retorikáról (olykor poétikáról). Ennek ellenére röviden át kell tekintenünk a neoretorika három fontos változatát, mert azáltal, hogy a stílustényeket, köztük a bennünket most érdeklő nyelvi képet anomáliának tekintik, nagymértékben erősítették a képnek „rendellenesség”-ként való, amúgy is hagyományos felfogását.
4.1. Jean Cohen a költői nyelvet a prózával szembeállítva, ahhoz képest határozza meg (Cohen 1966). A költészet ebben a sajátos értékrendben se nem több, se nem kevesebb a prózánál, hanem egyszerűen ellentéte annak. A költészet: „ellen-próza”, tehát a próza korlátozásai őrá is vonatkoznak, de csak abban az értelemben, hogy köteles áthágni őket. Prózán Cohen a természetes, színezetlen, stilisztikailag nem „jelölt” nyelvhasználatot érti. Ennek mintáját a 19. század végi tudományos értekező stílusban (pl. Pasteur stílusában) találja meg. A művészi próza (ezt a vizsgált korpuszban Hugo, Balzac és Maupassant regényei képviselik) közbülső helyet foglal el a színezetlen próza és a költészet között.
Mindez természetesen azt is megszabja, mit tekint Cohen költői képnek, pontosabban alakzatnak (ebbe a gyűjtőfogalomba, mint már Fontanier-nál is láthattuk, a tulajdonképpeni alakzatokon kívül a nyelvi képek: metafora, hasonlat stb. is beletartoznak).
Alakzat csak a nyelv valamely szabályának áthágása útján jöhet létre. Abban a sávban helyezkedik el, amely a nyelvtaniatlan (agrammatikális) és az elfogadhatatlan között húzódik. Ezt ebben a formában Todorov (1967: 104) állapítja meg Cohenről. De ezt már ő maga írta le a költői hasonlatról szóló híres tanulmányában: „Minden hasonlat jó poétikailag, feltéve hogy strukturálisan rossz” (Cohen 1968: 51).
Költői hasonlat a fenti tanulmány szerint négyféle módon keletkezhet: kihagyás, össze nem illés (impertinence), belső és külső redundancia útján. Az a hasonlat, amelyben ezeknek a „rendellenességeknek” egyike sem fordul elő, nem is számít költői hasonlatnak. Ennek következtében az alakilag és jelentéstanilag szabályos hasonlatokról végeredményben semmit sem tudunk meg (Vígh 1973: 124).
Cohen poétikai nézeteit még az 1970-es évek elején alaposan megbírálta Gérard Genette. Ez a tanulmány magyar fordításban is olvasható (Genette 1971/1974), ellentétben magának Cohennek az írásaival, amelyekből – tudomásom szerint – semmi sem jelent meg magyarul.
4.2. A neoretorika másik jelentős alakja a bolgár születésű Tzvetan Todorov, aki azzal vált ismertté, hogy l965-ben kiadott egy bő válogatást francia nyelven az orosz formalisták irodalomelméleti írásaiból. Még ugyanebben az évben publikált egy merész cikket a költészet és a nyelvi helyesség (a Franciaországban mindig is szentnek és sérthetetlennek tekintett bon usage) viszonyáról. Ebben nem kevesebbet állít, mint hogy „A költői nyelvtől nemcsak idegen a helyes nyelvhasználat, hanem ellentéte annak. Lényege a nyelv normáinak megsértésében van” (idézi a Rhétorique générale [a továbbiakban: RG], 17). A stílushatás a normával, az intézményesített nyelvhasználattal való szembenállásból ered (uo. 22).
Érthető hát, hogy a retorikai jelenségek, köztük a nyelvi képek ebben a megközelítésben mint rendellenességek, anomáliák jelennek meg.
Todorov 1966-ban a Langages folyóirat első számában tette közzé a szemantikai anomáliákról írott, egy időben sokat idézett tanulmányát. Ebben két posztulátumból indul ki (i. h. 101):
– minden morféma jelentését (sens) fel lehet bontani egyszerűbb egységekre (szemantikai jegyekre, szémák-ra);
– ezen az elemeire bontható jelentésén kívül minden morféma rendelkezik egy kombinatorikus megkülönböztető jeggyel (caractéristique combinatoire), amely azt mutatja meg, milyen szémáknak kell meglenniük egy másik morfémában ahhoz, hogy az egy adott szintaktikai viszonyban összekapcsolódhasson vele. (Nyilvánvaló a párhuzamosság a generatív grammatika egykorú törekvéseivel, pl. Chomsky [1965] szelekciós szabályaival; erre még visszatérünk!)
A tulajdonképpeni szemantikai anomáliák azok, amelyek olyan mondatokat hoznak létre, melyekben egy morféma szémái nem tesznek eleget egy másik morféma kiválasztási kötöttségeinek. Ezeket az anomáliákat Todorov kombinatorikus anomáliák-nak nevezi, megkülönböztetésül a logikai és a referenciális anomáliáktól (uo. 102). Gyakorlatilag ebbe a kategóriába kerül mindaz, amit a hagyományos és az újretorika figurá-nak, mi pedig nyelvi kép-nek nevezünk.
Következő művének, a Littérature et signification című kötetnek (1967) a függelékében, amely a Trópusok és figurák címet viseli, Todorov Du Marsais és Fontanier nyomán bővebben is kifejti természetes nyelv és képes nyelv kettősségét (99–105). Figyelemre méltó, hogy eszerint a „természetes” nyelv nem lehet képes (figuré), a képes nyelv pedig nem természetes.
A kétféle nyelvhasználat között négy oppozíciót állít fel: logikus/alogikus, gyakori/kevéssé gyakori, leírhatatlan/leírható (mert „kiemelkedik” a szövegből, eltér, s ezáltal átlátszatlanná válik), végül semleges/fogyatékosnak értékelt. (Ez utóbbi úgy értendő, hogy a figuratív nyelv végeredményben helytelenség, ám csak akkor érezzük annak, ha nem nyer esztétikai igazolást. Vagyis a figura vagy erény, vagy hiba, de soha nem semleges!)
A retorikai alakzatok meghatározásának Todorov szerint két kritériuma van: a leírhatóság (mert ami nem figura, az nem írható le; ez az ún. gyenge kritérium) és az eltérés (ez az erős kritérium, mivel a figuráknak csak egy részére alkalmazható).
Az alakzatok két csoportra oszlanak: 1. nyelvi anomáliát mutatók (ezek a tulajdonképpeni anomáliák); 2. anomáliát nem tartalmazók (ezek a szó szorosabb értelmében vett figurák). Az 1. csoport alosztálya a 2.-nak, hiszen míg minden figura leírható, addig az anomáliák nemcsak leírhatók, hanem nyelvi szabályt is áthágnak.
Az alakzat (figure) kategóriája magában foglalja tehát: 1. a szemantikai anomáliákat (gyakorlatilag: a hagyományos trópusokat); 2. az egyéb – hangalaki, szintaktikai és a jel-referens viszonyt érintő – anomáliákat; 3. a szó szorosabb értelmében vett figurákat, tehát azokat az alakzatokat, amelyekben nem mutatható ki semmiféle szabályszegés, „rendellenesség”. Az anomáliák és figurák áttekintő táblázatát a könyv 114. oldalán találhatjuk meg. Első pillantásra is feltűnik, hogy ez a táblázat nyilvánvaló előképe az RG metabolatáblázatának. Kár, hogy ez a rész a magyar fordításból (Todorov 1977) kimaradt.
Todorov ezután is elég sokat publikált a nyelvi képekről (az ő szóhasználata szerint: trópusokról és figurákról). További műveinek ismertetésére most nem térhetünk ki. Érjük be annyival, hogy a kép az ő számára mindvégig különleges, rendellenes tünemény maradt, amely kivételt képez a nyelv normális működése alól. (Ez az avantgardista modernség nyelv- és költészetszemléletéből fakad, nála éppúgy, mint Cohennél.)
4.3. A lige-i egyetem hat oktatója, a magát a metafora görög kezdőbetűjéről µ-csoportnak nevező munkaközösség 1970-ben jelentette meg Általános retorika (Rhétorique générale, RG) című könyvét, amely ma is a neoretorika alapművének számít (vö. Vígh 1977b). Egyik fejezete kivonatos fordításban magyarul is olvasható (Dubois és mások 1977), a teljes mű azonban, sajnos, nem.
Az RG szerzői a retorika elsődleges feladatának az alakzatok (metabolák) meghatározását és rendszerezését tekintik. Az alakzatok, köztük a jelentésalakzatok, nyelvi képek azáltal jönnek létre, hogy egy adott szöveg természetes elemei helyébe rendellenes elemek lépnek (92). Vagyis az RG a képet (a metaszemémá-t) „rendellenesség”-nek, valamely normától való eltérésnek tartja.
De mi is ez a norma? A könyv 41. oldalán olvasható meghatározás szerint eltérésen (écart-on) „a zéró foktól való érezhető elváltozást (altération) értünk”. Tehát a viszonyítási alap a zéró fokú közlés, a naiv, mesterkéletlen beszéd, amely mentes minden burkolt célzástól, ki nem fejtett hátsó gondolattól, amelynek számára „egy macska csak egy macska” (35). Az a fajta egyértelmű közlésmód (univocité) ez, amelyre a tudományos nyelv is törekszik. A zéró fokot azonban „a számunkra adott nyelvezet nem tartalmazza” (uo.), vagyis csak absztrakció útján következtethetjük ki. A „gyakorlati zéró fok” olyan kijelentésekből áll, amelyek az összes lényeges és a lehető legkisebb számú mellékes szémát tartalmazzák (36).
Maga az eltér(ít)és ténye, annak jellegétől függetlenül is, hordoz jelentést, mégpedig a retorizáltság (irodalmiság, költőiség, humorosság stb.) mozzanatát (42). A stílustényt azonban nem az eltérés mint olyan hozza létre, hanem a norma-eltérés viszony. Pl. egy metafora azáltal fogható fel metaforaként, hogy egyszerre utal a képes és a tulajdonképpeni értelemre (22).
Mint láthattuk, az RG minden hangsúlyozott formalizáltsága és technicizáltsága (táblázatok, új terminológia) ellenére lényegében ugyanazokkal a nehézségekkel küzd, mint Du Marsais és Fontanier retorikája: kutatásának tárgyát csak valami olyasmihez képest tudja meghatározni, amit előbb neki magának kell megalkotnia. (A lige-i retorika értékeléséhez vö.: Vígh 1977b; Bencze 1996: 268.)
5. A nyelvi képet „rendellenesség”-ként számon tartó vélemények közül befejezésül és kitekintésül a generatív grammatika felfogását ismertetjük, elsősorban Daniel Delas cikke (Delas 1978) alapján.
A generatív grammatika az ún. deviáns mondatok problémája kapcsán találkozott a nyelvi képpel, gyakorlatilag a metaforával (ezért a továbbiakban az egyszerűség kedvéért a metafora, metaforikus megjelöléseket használom).
Chomsky már első könyvében, a Syntactic structures-ben is használta a később oly sokat idézett példát:
colorless green ideas sleep furiously
’színtelen zöld ötletek dühödten alszanak’
(Chomsky 1957: 15). Ez a mondat nyelvtanilag szabályos (grammatical), ám értelmetlen (nonsensical).
De vajon csakugyan az-e? Ha a colorless green ideas-t sápadt zöld eszmék-nek fordítanám, nem vonatkoztathatnám-e, metonimikusan, a környezetvédőkre, a zöldek-re, akik dühösen, mert tehetetlenül szunnyadnak, miközben mások dunai vízlépcsőt terveznek, vagy újraindítják a csernobili atomerőművet? Dell H. Hymes annak idején még verset is írt annak bizonyítására, hogy Chomsky híres mondatának igenis van jelentése. A vers címe (és tartalma?) természetesen ez volt: „Colorless green ideas…” (Vö. Voegelin 1960: 59, 3. jegyzet.)
A szabályszegő (deviant, deviáns) mondat kérdésével Chomsky a következő könyvében, az Aspects…-ben is foglalkozott. A devianciának két fokozatát különböztette meg. Az egyik csoportba olyan szabályszegő mondatok tartoznak, amelyek ún. szigorú alkategorizálási szabályt sértenek meg:
John found sad
’John szomorú talált’
John elapsed that Bill will come
’John elmúlta, hogy Bill eljön’
John persuaded great authority to Bill
’John nagy tekintélyt beszélt rá Billnek’
(Chomsky 1965: 148–9). A másik csoport tagjai csak kiválasztási szabályt hágnak át:
colorless green ideas sleep furiously
’színtelen zöld ötletek dühödten alszanak’
golf plays John
’a golf johnozik’
the boy may frighten sincerity
’a fiú megijesztheti az őszinteséget’
(uo. 149). Ez utóbbiakról maga Chomsky is megjegyzi, hogy „A kiválasztási szabályokat megsértő mondatok gyakran értelmezhetők metaforikusan (különösen megszemélyesítésként)” (Chomsky 1965/1986: 240; Nádasdy Ádám [?] fordítása).
A metafora és a szemantikai deviancia viszonyáról a generatív nyelvészeten belül is két különböző felfogás alakult ki. Bickerton (1969) szerint a két kategória megkülönböztethető egymástól, mert „bár mindegyik metaforát tekinthetjük szabálysértésnek, nem mindegyik szabálysértést tekinthetjük metaforának” (idézi Delas 1978: 68). Matthews (1971) ezzel szemben úgy vélekedik, hogy a metafora és a deviáns mondat nem különböztethetők meg egymástól, mert a szövegkörnyezet minden deviáns mondatot igazolhat metaforaként (vö. Delas 1978: 77).
A generatív grammatika ekkori felfogása szerint tehát a metafora olyan eltérési eset, amely szemantikailag értelmezhető (ez az interpretáció azonban nagymértékben függ a kontextustól).
Mindehhez saját véleményemként az alábbiakat fűzöm hozzá:
1. A szigorú alkategorizációs szabályt sértő (nem grammatikális) mondat ab ovo értelmezhetetlen, így metafora sem lehet.
2. A szelekciós (kiválasztási) szabályt sértő mondatok egy része olyan logikai képtelenséget tartalmaz, hogy értelmetlennek kell minősíteni. Pl. Az öcsém két évvel idősebb nálam. Ezek a nonszenszmondatok sem metaforák!
3. Más efféle, tehát kiválasztási szabályt áthágó mondatokat viszont – megfelelő kontextusba helyezve – csakugyan értelmezhetünk metaforaként. Pl. A személyzeti főnök gyorsan átfutotta, széljegyzetelte, majd ad acta tette az aznapi jelentkezőket. Talán még az ilyeneket is: Ez a kutya macska (Kocsány 1981: 65), sőt: A halogatás négyszerességet iszik (Bickerton példája; idézi Delas 1978: 74).
De ez már nem a költészetszemantika vagy a stilisztika, hanem a nyelvi játék területére vinne bennünket.2
HIVATKOZÁSOK
Arisztotelész 1974. Poétika. Ford. Sarkady János. Magyar Helikon. Budapest.
Arisztotelész 1982. Rétorika. Ford. Adamik Tamás. Gondolat. Budapest.
Bally, Charles 1951. Traité de stylistique française. I–II. Georg & Cie S. A.–C. Klincksieck. (Első kiadása: 1909.)
Barthes, Roland 1970. L’ancienne rhétorique. Aide-mémoire. Communications 16: 172–229.
Barthes, Roland 1997. A régi retorika. Emlékeztető. In: Thomka Beáta (szerk.): Az irodalom elméletei. III. Jelenkor. Pécs. 69–178.
Bencze Lóránt 1996. A szóképek, az alakzatok és a metaforaalkotás. Trópusok és figurák. In: Szathmári István (szerk.): Hol tart ma a stilisztika? Stíluselméleti tanulmányok. Nemzeti Tankönyvkiadó. Budapest. 234–309.
Bickerton, Derek 1969. Prolegomena to a linguistic theory of metaphor. Foundations of Language 5: 34–52.
Chomsky, Noam 1957. Syntactic structures. Mouton. The Hague.
Chomsky, Noam 1965. Aspects of the theory of syntax. The M.I.T. Press, Cambridge. (14. lenyomata: 1985.)
Chomsky, Noam 1986. A mondattan elméletének aspektusai. In: Antal László (szerk.): Modern nyelvelméleti szöveggyűjtemény. VI. Ford. Csongrády Zsuzsanna, Lázár A. Péter, Nádasdy Ádám. Tankönyvkiadó. Budapest. 111–319. (Eredetije: Chomsky 1965.)
Cohen, Jean 1966. Structure du langage poétique. Flammarion. Paris.
Cohen, Jean 1968. La comparaison poétique. Essais de systématique. Langages 12: 43–51.
Cohen, Jean 1970. Théorie de la figure. Communications 16: 3–25.
Delas, Daniel 1971. Préface. In: Riffaterre, Michael 1971. 5–24.
Delas, Daniel 1978. La grammaire générative rencontre la figure. Lectures. Langages 51: 65–104.
Dienes Ottó 1981. Egy átfogó stílusmeghatározási kísérlet. Magyar Nyelv 233–6.
Dubois, J.[acques] és mások 1977. Dubois, J.[acques]–Edeline, F.[rancis]–Klinkenberg, J.[ean]-M.[arie]–Minguet, P.[hilippe]–Pire, F.[rancis]–Trinon, H.[adelin]: A metaszemémák. Helikon 41–59. (Eredetije: 1970.)
Enkvist, Nils Erik 1973. Linguistic stylistics. Mouton. The Hague–Paris.
Fontanier, Pierre 1968. Les figures du discours. Flammarion. Paris.
Genette, Gérard 1974. Költői nyelv, a nyelv költészettana. Helikon 290–308. (Eredetije: 1971.)
Groupe µ 1982. Groupe µ (Dubois, J.[acques]–Edeline, F.[rancis]–Klinkenberg, J.[ean]-M.[arie]–Minguet, P.[hilippe]–Pire, F.[rancis]–Trinon, H.[adelin]): Rhétorique générale. Seuil. Paris. (Első kiadása: 1970. Larousse. Paris.)
Gueunier, Nicole 1969. La pertinence de la notion d’écart en stylistique. Langue Française 3: 34–45.
Guiraud, Pierre 1954a. La stylistique. Presses Universitaires de France. Paris.
Guiraud, Pierre 1954b. Stylistiques. Neophilologus 1–11.
Guiraud, Pierre–Kuentz, Pierre szerk. 1970. La stylistique. Lectures. Klincksieck. Paris.
Jakobson, Roman 1963. Essais de linguistique générale. Les Éditions de Minuit. Paris. (II. kötete: 1973. uo.)
Kemény Gábor 1991. Szindbád nyomában. Krúdy Gyula a kortársak között. MTA Nyelvtudományi Intézet. Budapest.
Kocsány Piroska 1981. Jelentéstan és metafora. A metaforakutatás újabb útjai a nyelvtudományban. Magyar Nyelv 59–72.
Matthews, Robert J. 1971. Concerning a ’linguistic theory’ of metaphor. Foundations of Language 7: 413–25.
Quintilianus, M. Fabius 1921. Szónoklattana tizenkét könyvben. II. Ford. Prácser Albert. Franklin. Budapest.
Rhétorique générale (RG) l. Groupe µ 1982.
Riffaterre, Michael 1958. Réponse M. Léo Spitzer: sur la méthode stylistique. Modern Language Notes 474–80.
Riffaterre, Michael 1971. Essais de stylistique structurale. Flammarion. Paris.
Riffaterre, Michael 1994. L’inscription du sujet. In: Molinié, Georges–Cahné, Pierre (szerk.): Qu’est-ce que le style? Presses Universitaires de France. Paris. 283–312.
Soublin, F.[rançoise] 1979. 13 30 3. Langages 54: 41–64.
Spitzer, Leo 1948. Linguistics and literary history. Essays in stylistics. Russell and Russell. New York.
Starobinski, Jean 1970. Préface. In: Spitzer, Léo: Études de style. Gallimard. Paris.
Szathmári István 1996. A funkcionális stilisztika megalapozása. In: Szathmári István (szerk.): Hol tart ma a stilisztika? Stíluselméleti tanulmányok. Nemzeti Tankönyvkiadó. Budapest. 13–33.
Todorov, Tzvetan szerk. 1965. Théorie de la littérature. Textes des formalistes russes. Seuil. Paris.
Todorov, Tzvetan 1966. Les anomalies sémantiques. Langages 1: 100–23.
Todorov, Tzvetan 1967. Littérature et signification. Larousse. Paris.
Todorov, Tzvetan 1977. Trópusok és figurák. Helikon 30–40. (Eredetije: 1967.)
Ullmann, Stephen 1957. Style in the French novel. University Press. Cambridge.
Ullmann, Stephen 1960. The image in the modern French novel. Gide, Alain-Fournier, Proust, Camus. University Press. Cambridge.
Vígh Árpád 1973. A költői kép strukturális elemzésének francia módszere. Helikon 114–25.
Vígh Árpád 1977a. A retorika újjászületése. Helikon 3–23.
Vígh Árpád 1977b. A lige-i retorika. Helikon 140–9.
Voegelin, C. F. 1960. Casual and noncasual utterances within unified structure. In: Sebeok, Thomas A. (szerk.): Style in language. The Technology Press of Massachusetts Institute of Technology and John Wiley & Sons, Inc. New York–London. 57–68.
Wellek, René–Warren, Austin 1972. Az irodalom elmélete. Ford. Szili József. Gondolat Kiadó. Budapest. (Eredetije: 1949.)
Kemény Gábor
Kemény, Gábor: Figures of speech as ‘irregularity’. The author tries to find an answer to a very old puzzle of semantics and stylistics: the question of whether figurativity, especially the use of metaphors, is to be seen as ‘irregularity’ in language use or, just the other way round, this is the regular and natural way of speaking. In the present paper, the first of a series of three, he surveys the arguments that have been adduced from ancient rhetorics to generative grammar in support of the ‘irregularity’ view.
|