Az alakzatkutatásról – egy pályázat ürügyén

1. Az ELTE Mai Magyar Nyelvi Tanszéke mellett működő stíluskutató csoport a múlt évben ismét pályázatot nyújtott be az OTKA-hoz azzal a céllal, hogy – ha a pályázat eredményes lesz – az elkövetkezendő négy évben alakzatkutatással kíván foglalkozni. Kérelmünket természetesen igyekeztem alaposan megindokolni, kitérve az alakzatkutatás jelentőségére, eddigi helyzetére, és felvázoltam azt is, hogy milyen módszerrel, milyen rendszerben fogjuk tárgyalni az alakzatokat, és hogy hogyan kívánjuk várható eredményeinket közzétenni. Be kell vallanom, hogy az irodalmi zsűrihez benyújtott pályázatunk nemcsak elfogadtatott, hanem a zsűri a kért összeget is teljes egészében megadta. Úgy gondolom, talán nem lesz tanulság nélkül való a pályázat szakmai részének az itteni megjelentetése. Egyébként az új ciklus első értekezletén a csoport tagjai is határozottan ezt kérték.

2. Pályázatunkban szólnom kellett mindenekelőtt az előzményekről.

A stíluskutató csoport 1970-ben kezdte meg munkáját. 1980-tól fokozatosan növekedve és immár csaknem az egész hazai felsőoktatást (egyetemeket és főiskolákat) átfogva 25 taggal végzi teendőit, 1992-től az OTKA támogatásával.

A nyolcvanas évek végéig a századforduló nyelvével és stílusával foglalkoztunk. Ennek eredménye az akkori Tankönyvkiadó gondozásában 1989-ben megjelent könyvünk: Tanulmányok a századforduló stílustörekvéseiről (l. Fábián–Szathmári 1989), amely egyetemi segédkönyvként is szolgál.

1990-től kutatásunk tárgya a két világháború közötti stílusirányzatok vizsgálata. A hangsúlyt azonban először a stíluselméletre, a stilisztikai kategóriákat, a stilisztika felépítését stb. érintő kérdésekre tettük. Egyfelől mert a stilisztika az utóbbi időben válságba jutott. Igaz, önálló tudománnyá válni eddig nem tudott, mert nem a saját problematikájából nőtt ki (hanem főként a retorikából); mert elkülönülésétől (a XIX. század első felétől) kezdve mindig a nyelvészettől, ritkábban az irodalomtudománytól kapta az indíttatásokat; mert felvállalta a szépirodalmi stílus vizsgálatát; mert nálunk igazán kiemelkedő tudós művelője – az egy Zolnai Béla kivételével – nem volt, iskolát azonban ő sem tudott teremteni; végül pedig hátrányosan érintette a magyar stilisztikát az is, hogy 1950-től mintegy három évtizeden át a nyugati modern nyelvészeti és irodalmi irányzatok (a strukturalizmus stb.) politikai okokból itt nem válhattak ismertté, és így nem is hathattak. Mindamellett – főleg az úgynevezett funkcionális stilisztika – nem jelentéktelen eredményt ért el az ötvenes évektől napjainkig. Viszont a stilisztikai vizsgálódások újabban, főként a nyolcvanas évektől, átcsúsztak a szövegtan, a pragmatika, a poétika stb. területére. Feltétlen kívánatossá vált tehát a stilisztika elméleti hátterének korszerűbbé és egyben megalapozottabbá tétele. A stíluselméleti kérdésekkel való foglalkozásunk másik oka a nyelv- és irodalomtudománynak a szinte forradalmi átalakulásában keresendő. Kiszélesedett ugyanis a nyelvtudomány (l. modern szemantika, szövegtan, pragmatika, szociolingvisztika, beszédtettelmélet, kognitív nyelvészet stb.), és szintén fellendült a modern irodalomelmélet, a hermeneutika stb. Mindezek csaknem megkövetelik a stilisztikának (legalábbis bizonyos értelemben való) újrafogalmazását.

Ilyen indíttatásra született „Hol tart ma a stilisztika? (Stíluselméleti tanulmányok)” című kötetünknek tehát a célja: bemutatni: hol tart napjainkban a stilisztika, továbbá választ adni a nyelv- és irodalomtudomány mai álláspontja alapján a stilisztika legalapvetőbb kérdéseire és egyben alapot szolgáltatni mind anyagában, mind módszerében, mind a maga egészében egy lehetőleg teljes stilisztika megírására. Szabó Zoltán kötetünk ismertetését (Szabó 1998) – az előbbiekre is utalva – a következővel zárta: „…az ismertetett kötet jelentős fordulat a magyar stilisztika történetében, aminek a tudomány (-ág) valamennyi művelője örvendhet, örülhet elsősorban azért, mert jól hasznosítható forrásként szolgál, tájékoztat és eligazít, és még a stilisztika jelenében és jövőjében kételkedőknek, reményvesztetteknek is némi biztatást, valamilyen reménysugárt, esetleg távlatot jelezhet.” (L. még Máté Jakab idevonatkozó tanulmányát: Máté 1997.)

Másik vállalásunk, az 1994–1998-as futamidőben a „Stilisztika és gyakorlat” című kötet (Szathmári 1998). Ez a múlt év augusztusában látott napvilágot. Az előző kötet folytatásaként ezúttal a gyakorlatot állítottuk a középpontba. Ennek megfelelően mintegy működés közben igyekszünk bemutatni a különböző megközelítési, elemzési módokat. Egyébként a kötetben mindenekelőtt a két világháború közötti időről van szó, de nemcsak a legnagyobb, legismertebb költők, írók szerepelnek benne (mint Babits, Kosztolányi, Tóth Árpád, Kassák, Móricz, Németh László, Weöres Sándor), hanem olyanok is, akik eddig jobbára kimaradtak a stíluskutatók látóköréből: Elek Artúr, Füst Milán, Gulácsy Irén, Kós Károly, Sinka István, Márai Sándor, Szentkuthy Miklós, Prohászka Ottokár. Csak néhány esetben léptük át a jelzett korszakot: Ady és Csáth Géza, illetve Pilinszky és Örkény stílusát elemezve. Nem kevésbé változatos kötetünkben a vizsgált műfajok listája is. A szokásosokon kívül (lírai költemény, novella, regény stb.) megjelenik az esszé (Babits: Kölcsey), a napló (Márai Füves könyve), az elmélkedés (Prohászka műve), a (lírai) útijegyzet (Elek Artúr munkája), a publicisztika (Márai publicisztikája), a tudományos stílus és a reklám. De újdonságnak mondható Weöres illusztrált egysorosainak az elemzése és a Fekete vőlegények című, a maga korában igen népszerű történeti regénynek a vizsgálata is. Értékelésként ismét Szabó Zoltán alapos recenziójának (Szabó 1999) a záró sorait idézem: „…az ismertetett kötet mindenképpen megfelel a korszerűség mai igényeinek. És ugyanakkor az egész szakma több évtizedes stagnálása után a kitörést, a feltörést, a pozitív irányú fejlődést reprezentálja. Így emiatt is cáfolata lehet annak – amit a kötet szerkesztője is idéz a bevezető fejezetben –, hogy többek véleménye szerint a stilisztikának nincs távlata, hogy a stilisztika halott (7). Nagy érdeme a kötetnek az is, hogy problémafelvetései lényeges kérdések jobb megvilágítását segítik elő, olyanokét, amelyeken a stilisztika művelőinek érdemes elgondolkozniok. Más szóval a tanulmányok nemcsak ismereteinket bővítik, gazdagítják, hanem eszméltetnek is, megvilágosítanak, előrelendítenek.”

Már itt rá kell mutatnom, hogy a korábbiakban, illetve mostanában közvetlenül és közvetve mintegy előkészítettük új pályázatunk témáját: az alakzatkutatást. Gáspári László „Egy új retorika- és stíluselmélet vázlata” (Gáspári 1996) és Bencze Lóránt „A trópusok, az alakzatok és a metaforaalkotás” című dolgozatában (Bencze 1996a) már körvonalazta elképzeléseit a jelzett vizsgálódásról. Ezenkívül 1997 elejétől több megbeszélést szenteltünk a „hogyan tovább?” kérdésének, sőt egy-egy alakzat megtárgyalásának is (Kocsány Piroska: a retorikai kérdés; a hüpallagé és az enallagé, a paralelizmus; Gáspári László: az ismétlés; Nagy L. János: a chiazmus; Czetter Ibolya: az ismétlés; Heltainé Nagy Erzsébet: az ismétlés és az ellentét), és ki is alakítottunk egy bizonyos általánosabban követhető módszert jövendő kutatásunkkal kapcsolatban (ez utóbbit l. később).

A közvetett előkészítés pedig arra vonatkozik, hogy a csoport három tagja – a stilisztikának említett módszerbeli kiszélesedését követve – több, kisebb-nagyobb stilisztikai munkát jelentetett meg, talán egy kissé jelezve ennek az újraéledő diszciplínának a jövendő útját is. (Ezek időrendben a következők: Szathmári 1994, 1995; Tolcsvai Nagy 1995 és 1996; Bencze 1996b.) Ezek a munkák természetesen egyéni alkotások, de a csoportbeli viták, megbeszélések minden bizonnyal adtak ötleteket, erősítették vagy éppen gyengítették a szerzők nézeteit, azaz ott vagy ott is formálódtak könyvvé. E munkákra itt nem térhetek ki, csupán idézek Máté Jakabnak már említett „Új szempontok és távlatok a stílus- és stilisztika kutatásokban” című alapos tanulmányából: „…a stilisztikának mint tudományos diszciplínának a státusa megerősödött, a tudományos területek egész sorával tartós kapcsolatokat kiépítve ő maga is egyre inkább integráló, illetve integrált tudományterületté kezd válni…” (Máté 1997: 343). Megjegyzem – talán nem hat szerénytelenségnek –, hogy Máté Jakab éppen a jelzett munkák hatására, vagy arra is, vonta le az idézett következtetést. Magam egyébként a stilisztika önállósodását – elméleti kiszélesedésén kívül, illetve részben ennek következtében – abban látom, hogy immár mintegy bebizonyosodott: a stílust – szemlélettől, elméleti háttértől függően – többféleképpen is le lehet írni. Egyetértek tehát Tolcsvai Nagy Gábornak (Andereggre hivatkozva) azon véleményével, amely szerint például nincs általános stílusdefiníció, hanem a nyelvfelfogástól és szemlélettől függ, hogy hogyan közelítjük meg ezt a fontos kategóriát, illetve hogy melyeket tartjuk lényeges vonásainak.

3. A pályázat első megválaszolandó kérdésköre így hangzik: „A világirodalomban az adott kutatási témában eddig folytatott kutatások”.

Az alakzat a klasszikus retorika alapfogalma. Az alakzatok – mint Fónagy Iván utal rá (Fónagy 1990: 18) – „Nemcsak a lírai költemény, az elbeszélés és a dráma szerkezetét határozzák meg. Minden verbális mű, így a film, a tudományos értekezés, az újságcikk, a miniszterhez intézett kérvény vagy az iskolai dolgozat kisebb vagy nagyobb mértékben alá van vetve ezeknek a formai kényszereknek.” Vagyis az alakzatok átfogják szinte a teljes kommunikációt. Megjegyzem, napjainkban a költészetbeli szerepük is megnőtt. A mai költészet egyik nyelvi jellemzője ugyanis „a szintaktikai viszonyok előtérbe kerülése a megnevező értékű szóval szemben” (l. Fehér 1998: 38).

Így érthető, hogy Arisztotelésztől napjainkig hol a retorika, hol a nyelvtudomány, hol az irodalomtudomány keretében így vagy úgy mindig foglalkoztak velük, de – különösen korábban – inkább a gyakorlat felől, illetve később is a jelzett tudományok szemléletétől, elméleti hátterétől, módszerétől függően (például a lige-i, sajátos felépítésű retorikát – amely éppen az alakzatokon alapul – sokan és joggal bírálták; l. többek között Vígh 1981: 488–9; Bencze 1996b: 194–5; stb.). Ezért ma is vitatott az alakzatok meghatározása, osztályozása, bizonytalan a számuk stb. (l. a Világirodalmi lexikon „alakzat, hang-, szó-, mondat- és gondolatalakzat” címszavát). És bár az újabb retorikák – mindenekelőtt Lausberg sokat forgatott munkája (Lausberg 1960) – és az újabb vizsgálódások (például Adamik Tamás frissen megjelent könyve az antik stíluselméletről: Adamik 1998) előbbre vitték az alakzatok ismeretét, sok még a tennivaló a kommunikációban betöltött szerepüknek, jellegzetességeiknek stb. a feltérképezésében, továbbá számuknak, rendszerüknek a megállapításában. Ebben természetesen segít a kibővült nyelvtudomány, a kiszélesedett stilisztika, a megújult irodalomelmélet. Bencze Lóránt például az alakzatok vizsgálatában az úgynevezett modulrendszerű elemzést alkalmazza, vagyis a vizsgált jelenséget több tudományág: a grammatika, a szemiotika, a szemantika, a pszichológia, a tudásszociológia, a hermeneutika stb. nézőpontjából közelíti meg. Továbbá a kognitív interpretációnak a segítségével végzi kutatását, amely a XX. században eluralkodó formális nyelvtani, szemantikai stb. elemzésen túl Langacker és mások nyomán a mentális folyamatokra is tekintettel levő integrált nyelvtani, szemantikai, stilisztikai elemzést jelenti. És követi az úgynevezett szociointerpretációs módszert, amelynek alaptétele, hogy minden ismeret társadalmilag jóváhagyott ismeret. (L. Bencze 1996b: 153–4.)

4. A következő kérdéskör: a pályázat céljainak leírása és ezek jelentősége a kutatás jelenlegi állásához képest.

Az alakzatok vizsgálata rendkívül sokágú:

a) Az alakzatoknak történetük van, tehát filológiai kutatást igényelnek.

b) Ezenkívül a műfajokhoz hasonlóan kultúrtörténeti jellegűek (egy-egy korban bizonyos fajták kedveltek, aztán visszábbszorulnak, illetve legalábbis egy időre mintegy kimennek a divatból), tehát kultúrtörténeti, esztétika- és poétikatörténeti kutatást is igényelnek.

c) Szövegekben vizsgálhatók, azaz összefüggnek a szövegtípussal, továbbá a szöveg leírásával, interpretációjával (megértés és megértetés) stb.

d) Ugyanakkor az alakzatok nyelvi-stilisztikai jelenségek, és éppen napjainkban érdekes megközelítési szempont lehet, hogy mennyiben függnek össze az emberiség számára közösen adott nyelvi és kognitív univerzáliákkal (például a gondolatpárhuzam vagy a hüpallagé esetében).

e) És akkor még nem beszéltünk az alakzatok rendszerezésének, osztályozásának, továbbá az alakzatfogalom tisztázásának, valamint az egyes alakzatok megfelelő leírásának, sokoldalú bemutatásának a nehézségeiről.

Az elmondottak figyelembevételével céljaink tehát a következők:

a) Az alakzatok alapproblémáinak a lehetséges tisztázása (az alakzat fogalma, osztályozásuk, az alakzatok és a nyelvi szintek összefüggése, az alakzatok tudományági helye stb.).

b) A legfontosabb alakzatok, alakzattípusok részletes kidolgozása (egyébként a csoport tagjai egyénenként vagy két-három tagú részleget alkotva végzik munkájukat). Ezen belül szerepel tervezetünkben egy-egy alakzat interpretatív, hatásnyomozó vizsgálata egy-egy korban, egy-egy életműben vagy egyes alkotásokban.

c) Célunk továbbá az alakzatokon keresztül egyes kiválasztott költők, írók, illetve műfajok, valamint stílusrétegek (tudományos, sajtó- és hivatali nyelv, továbbá a mindennapi nyelvhasználat), egyáltalán a kommunikáció alaposabb megismerése.

d) Az alakzatok tudománytörténeti kutatásán belül megpróbálkozunk olyan vizsgálódással, amely a keletkezés és működés kognitív és nyelvi univerzalitását igyekszik felfedni.

e) Célunk aztán kikristályosodott eredményeinknek konferenciákon való előadása (a magunk által rendezendőn is), folyóiratokban való publikálása, aztán tematikus füzetekben (másfél–két és fél íves formában), a futamidő utolsó, negyedik évében pedig külön erre a célra megszerkesztett és kiegészített kötetben való megjelentetése. Egyelőre úgy gondoljuk, hogy a füzetek mintegy előtanulmányokul szolgálnának, a kötet pedig valamilyen „egészet” jelentene.

f) Fontos célunk végül doktorandusz tagjainknak a bevezetése a tudományos kutatásba. (A stilisztikát választó doktoranduszok ugyanis eljárhatnak megbeszéléseinkre, később pedig be is kapcsolódhatnak munkánkba.) A jelzett könyvet pedig segédkönyvnek szánjuk a doktoranduszok, az egyetemi és a főiskolai hallgatók, továbbá a középiskolai tanárok és diákok és természetesen a kutatás számára.

5. Szólnunk kellett a kutatás tervéről, benne a módszerekről stb.

Csoportunk eddigi munkamódszere bevált. Továbbra is havonként tartunk munkaértekezletet az egyes egyetemi félévekben. Az értekezleteken a témakörbe vágó egy tanulmánynak, továbbá bizonyos stíluselméleti kérdéseknek, valamint meghatározott (főként idegen nyelvű) szakkönyveknek a megvitatása szerepel, két-két vitaindító előadás bevezetésével. Vitaindítónak a csoporttagokon kívül a téma irodalmár szakértőit is felkérjük. Meghívjuk továbbá a stilisztikával érintkező tudományágak (esztétika, művészettörténet, zenetudomány, filozófia stb.) kiemelkedő képviselőit is egy-egy előadás megtartására. Egyébként továbbra is napirenden tartjuk a kognitív stilisztikával, továbbá az új metaforaelmélettel való foglalkozást. Jelzem, hogy kutatásainkhoz számítógépes vizsgálatokat is végzünk.

Tematikus füzeteink (évenként előreláthatólag négy) három kérdéskörben látnak napvilágot: a) az alakzatokkal kapcsolatos elméleti kérdések (az alakzat fogalma, az alakzatok felosztása, alakzat és szókép szétválasztása stb.); – b) az alakzatok története; – c) egyes kiemelt alakzatok bemutatása (mint jeleztem, máris csaknem készen állnak a következők: a retorikai kérdés, a hüpallagé és enallagé, az ismétlés, a chiazmus). Ezenkívül gondoltunk arra is, hogy egy-egy füzet tartalmazhatná néhány odaillő fontos munka ismertetését.

A kiemelt alakzat tárgyalása általában a következő sorrendben történne: a) a fogalom több szempontú körüljárása; – b) az alakzat helye a hasonló jelenségek rendszerében; – c) reális és szükségszerű visszatekintés (vagyis a történeti háttér); – d) az illető alakzat jellemzése (szintaktikai, szemantikai, pragmatikai, valamint stilisztikai sajátságai; mely nyelvi szinten, szinteken jelentkezik?; alfajai; stb.); – e) használata korábban és napjainkban, szépirodalmi és valamennyi stílusrétegből vett példákkal illusztrálva; – f) ezután megoldandó problémák az illető alakzattal kapcsolatban; – g) felhasznált és felhasználható fontos magyar és idegen nyelvű szakirodalom.

Ami pedig a közvetlen kutatási módszert illeti, utalok Bencze Lórántnak már jelzett modulrendszerű kognitív és szociointerpretációs eljárására, közelebbről szemiotikai-szövegtani, pszicholingvisztikai, szemantikai és grammatikai jellegű szempontjaira. Egy másik eljárásmód, amelyet Gáspári László dolgozott ki. Ő maga ezt így jellemzi a csoport számára készített tervezetében: „…a gondolatalakzatok (az ismétlés, az ellentét, a chiazmus, az allúzió, az allegória, az irónia, a hiperbola, a hasonlat) mint pragmatikus-ismeretelméleti kategóriák, mint a valóság művészi leképezésének formulái a nyelvvel bomlanak le, illetve ki, mondat-, szintagma-, lexéma- vagy hangalakzatokkal, melyek a rájuk jellemző specifikus jegyek mellett egyszersmind (és szükségszerűen) a fölérendelt és elsődleges alakzattípus generikus jegyeit is képviselik, hordozzák. Ez egyúttal azt is jelenti, hogy a gondolatalakzatok vizsgálata az egyéb alakzatok minősítését, a szövegben betöltött funkcionális természetük feltárását is magában foglalja.” Végül mintegy munkánk illusztrálásaképpen idézem a paralelizmussal kapcsolatban a Kocsány Piroska által feltett közvetlen kérdéseket: „Vajon az ismétlődéshez képest mi a paralelizmus? Melyek azok a nyelvi elemek, amelyek a paralelizmust létrehozzák, és melyek azok, amelyek ezt nem teszik, nem tehetik? Milyenek, melyek azok a grammatikai kategóriák, amelyek paralelizmust alkothatnak? Pontosan miben áll az a formális egyezés, amely a párhuzamos szavakat, nyelvi elemeket jellemzi? Milyen (pszichológiai) törvényszerűségek alapján kerül sor paralelizmusra? És mi magyarázza a jelenség annyira elterjedt és struktúraként annyira univerzális voltát?”

6. A pályázat követelményeinek megfelelően szólnunk kell még a kutatás várható eredményeiről.

Ezek a következők:

a) Az évi (valószínűleg) négy jelzett tematikus füzet (a négy év alatt tehát összesen 15-16) minden bizonnyal segíti az alakzat elméleti kérdéseinek a megoldását.

b) Segíti továbbá az alakzatok sokoldalú elemzését.

c) Hozzájárul az e tekintetben vizsgált költők, írók, műfajok, illetve stílusrétegek stílusának a jobb megismeréséhez.

d) A futamidő végéig megjelentetendő összefoglaló kötetet pedig segédkönyvként használhatják – mint már utaltam rá – a doktoranduszok, az egyetemi és főiskolai hallgatók, de haszonnal forgathatják majd a tanárok, a diákok, az érdeklődők és természetesen a kutatók.

e) Közben – a korábbiakhoz hasonlóan – a félidők vége felé egy-egy tudományos konferenciát rendezünk az addigi eredmények bemutatására.

f) Odahatunk, hogy az utánpótlást jelentő doktoranduszaink a több mint negyedszázada összeszokott csoportunknak igazi alkotó tagjai legyenek.

g) Továbbá, hogy tagjaink minél többet szerepeljenek más konferenciákon, kongresszusokon, és hogy minél többet publikáljanak folyóiratokban és egyebütt.

A tervezet tehát készen áll, a pályázatunk eredményes volt, immár rajtunk a sor, hogy valóra váltsuk vállalásunkat.

SZAKIRODALOM

Adamik Tamás 1998. Antik stíluselméletek. Gorgiastól Augustinusig. Seneca Kiadó, Budapest.

Bencze Lóránt 1996a. A trópusok, az alakzatok és a metaforaalkotás. In: Szathmári István (szerk.): Hol tart ma a stilisztika? Stíluselméleti tanulmányok. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 234–309.

Bencze Lóránt 1996b. Mikor Miért Minek Hogyan [!]. Stílus és értelmezés a nyelvi kommunikációban 1–2. Corvinus Kiadó, Budapest.

Fábián Pál–Szathmári István (szerk.) 1989. Tanulmányok a századforduló stílustörekvéseiről. Tankönyvkiadó Budapest.

Fehér Erzsébet 1998. Alakzat és szövegszerkezet. In: Abaffy-eml. Budapest, 38–40.

Fónagy Iván 1990. Gondolatalakzatok, szövegszerkezet, gondolkodási formák. MTA Nyelvtudományi Intézet. Budapest.

Gáspári László 1996. Egy új retorika- és stíluselmélet vázlata. In: Szathmári István (szerk.): Hol tart ma a stilisztika? Stíluselméleti tanulmányok. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 36–80.

H. Lausberg 1960. Handbuch der literarischen Rhetorik. München.

Máté Jakab 1997. Új szempontok és távlatok a stílus- és stilisztikai kutatásokban. Nyr. 121: 343–58.

Szabó Zoltán 1998. Hol tart ma a stilisztika? Recenzió. Irodalomtörténet 345–50.

Szabó Zoltán 1999. Stilisztika és gyakorlat. Recenzió. Nyr. 123: 131–5.

Szathmári István 1994. Stílusról, stilisztikáról napjainkban. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest.

Szathmári István 1995. Három fejezet a magyar költői stílus történetéből. NytudÉrt. 140. sz. Budapest.

Szathmári István (szerk.) 1996. Hol tart ma a stilisztika? Stíluselméleti tanulmányok. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest.

Szathmári István (szerk.) 1998. Stilisztika és gyakorlat. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest.

Tolcsvai Nagy Gábor (szerk.) 1995. A stílus diszkurzív elmélete. Helikon 41: 219–405.

Tolcsvai Nagy Gábor 1996. A magyar nyelv stilisztikája. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest.

Vígh Árpád 1981. Retorika és történelem. Gondolat, Budapest.

Szathmári István

Szathmári, István: On the study of stylistic figures – launching a new project. The author sketches a four-year research proposal of the Stylistics Research Group of the Department of Hungarian Linguistics of Loránd Eötvös University, Budapest. The project focusses on the study of stylistic figures. The paper discusses recent developments in stylistics, in particular, Hungarian stylistics, becoming a well-established and independent area of research. It also describes the three volumes this group has published so far, as well as the preliminary steps they have taken in this new project of figure research. Then the history of the study of figures is briefly summarised. The author points out that, even though figures of speech pervade communication as a whole, their definition and classification are still a matter of debate, and no coherent description of the field is available to date. He gives the purposes of the proposed project, including a possible way in which the results will be presented. Finally, he remarks that the results are planned to be published in thematic booklets (three or four per year, circumstances permitting) and possibly also in a volume containing the whole material, at the end of the research period.