Az állítmány*

1. Az állítmány fogalma, funkciója

Az állítmány a tagolt mondat központi szerepű, fő mondatrésze. Az egyetlen olyan mondatrész, mely önállóan, más mondatrészek részvétele nélkül képes teljes (nem hiányos) szerkezetű mondatot alkotni, például Jössz?; Fürödjünk!; Esteledik; Fáradt vagyok. Az állítmányt ezért a mondat minimumának vagy minimális mondatnak is szokták nevezni. (A 3. személyű állítmányok mellett azonban általában kötelező vonzat az alany.) Az állítmány szervezi meg a tagolt mondat minimális struktúráját. Szemantikai és grammatikai tulajdonságaitól függ, hogy van-e a mondat minimális szerkezetében alany, tárgy, határozó vagy jelző. Lásd: Pirkad – az igei állítmány semmiféle kiegészítést nem kíván meg, minimális szerkezete: Á. Kék az ég; A madarak csiripelnek – az állítmány alanyi bővítményt hív elő; a mondat minimális szerkezete: Á – A. Feri a feleségére gondol; Feri nem hajlandó fürödni – az állítmány alanyi és határozói bővítményt kíván meg; a mondat minimális szerkezete Á – A – H; stb. Az állítmány a legszélesebben bővíthető mondatrész; kötelező bővítményeivel együtt a mondat szerkezeti vázát alkotja.

2. Az állítmány szerepű szavak szófaja

Az állítmány igei természetű mondatrész, azaz grammatikai szófajisága igei. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy az állítmány kizárólag ige lehet, hanem azt, hogy rendelkezik mindazon grammatikai kategóriákkal, melyek az igét is jellemzik. Az állítmány grammatikai jelentései az időjelentés, a módjelentés, a személy- és a számjelentés. Ezeken kívül – mint az ige – aspektuális, valamint egyéb modális jelentéseket is kifejezhet. Az ige és az állítmány grammatikai kategóriáinak egyezéséből adódik az, hogy az ige az egyetlen szófaj, mely önmagában (segédszó hozzáadása nélkül) állítmány lehet. Igei állítmányok: Szállnak a fecskék; Épp most megy le a nap; A lányok tollasoznak; Lépések zaja hallatszott; Mikor lesz a születésnapod?

Az igei szófaj az állítmányi szerepből származik. Az ige állítmányi szerepre specializálódott alapszófaj.

Ha az állítmány lexikális-fogalmi jelentését nem ige, hanem valamely névszó hordozza, az állítmány kötelezően kiegészül segédigével (kopulával), például: Légy figyelmesebb; Ez oroszlánüvöltés volt; Én vagyok a csapatkapitány. (A segédige az állítmány alapalakjában, tehát jelen időben, kijelentő módban, egyes szám, harmadik személyben fokú: András pincér ; de nem kell megjelennie a többes számban sem: Szépek a képeid.) A névszói alapú állítmányok segédigéje tartalmazza az állítmány kötelező grammatikai jegyeit: az időt, a módot, a számot és a személyt. A Légy figyelmesebb állítmány jelen idejű, felszólító módú, egyes számú és 2. személyű; a lehettünk volna elsők állítmány múlt idejű, feltételes módú, többes szám 1. személyű.

Az állítmány grammatikai igeiségét a névszó melletti segédige biztosítja, illetőleg megfordítva: a segédigét a névszó mellett az állítmány grammatikai igei természete hívja elő.

Az állítmány szófaja szerint tehát kétféle lehet: igei állítmány: Gábor úszik; Otthon maradtunk; Figyeljetek rám!; és névszói-igei állítmány: Tegnap óta lázas vagy; Jók legyetek a kiránduláson!. A névszói-igei állítmányban a következő szófajok vehetnek részt. Főnevek: Hamupipőke és Piroska ismert mesehősök; Te az én barátom vagy; A varjú énekesmadár. Melléknevek: Még zöld a cseresznye; A mi focistáink nagyon gyorsak; Te nem tizennyolcadik vagy a névsorban?; Ez már nekem is sok. Névmások: Olyan vagyok, mint te; Mi az ott?; Én nem vagyok ő. Az igenevekre általában nem jellemző az állítmányi szerep. A főnévi és a határozói igenév soha nem állítmány. A melléknévi igenévi szóalakok közül csak azok lehetnek állítmányok, amelyekben a melléknévi jelleg dominál: A leves még gőzölgő volt, amikor behozták; illetőleg melyek melléknevekké váltak: Ez a hely kitűnő; Sápadt voltál ma reggel; Imre ruhái nagyon elhanyagoltak mostanában. Az -andó/-endő képzős melléknévi igenév szükségszerűséget kifejező modális jelentéstöbbletet tartalmazó állítmány: A második feladat lemásolandó, a harmadik pedig megtanulandó. A melléknévi igenévi alakú állítmányok szófaja vitatható (legtöbbjük melléknév vagy igen közel áll a melléknévhez), ezért besoroljuk őket a névszói-igei állítmányok közé, s nem veszünk fel egy harmadik, igenévi állítmányi csoportot.

A hagyományosan névszói állítmánynak nevezett mondatrész valójában névszói-igei állítmány, melyben a kopula fokú.

Az ige jövő idejű alakjában szereplő főnévi igenévi szóalakot (el fog utazni) nem tartjuk valódi főnévi igenévnek. A le van írva típusú szerkezetet az állapothatározós, igei alaptagú szintagmákhoz soroljuk.

3. Az állítmány szerkezeti felépítése

Az állítmányban szereplő szóalakok száma, minősége, valamint (több tartalmas szóalak esetén) kapcsolódásmódja alapján megkülönböztetünk egyszerű, összetett, kettős és halmozott állítmányokat.

3.1. Az egyszerű állítmány mindig ige; az ige mindig egyszerű állítmány: Ég a tűz; Épül a ház. Az igealak lehet analitikus szerkesztésű is: csöngetni fogunk, elhittem volna. Az igekötő és az ige egyetlen szóalakot alkot: megnézi, összeszedi; így az elváló igekötőt is az egyszerű állítmány részének tekintjük: nézd meg, szedjem össze. Az analitikus szerkesztésű igekötős igék így több szóból álló egyszerű állítmányt eredményeznek, például Nem nézhettem volna meg a meccset, ha nem jössz; Össze fogom szedni a szemetet.

3.2. Az összetett állítmány névszói és igei egyszerre, melyben a lexikális-tartalmi jelentést egy névszó, az igei grammatikai jelentést segédige (kopula) hordozza: szép vagy, nyugdíjas leszel. Az összetett állítmány kopulája a van segédige szóalakjai (vagyok, voltatok, leszünk, lenne, legyél stb.), a marad vagy a múlik, elmúlik, például író vagyok, tiszta maradtál, húszéves múltál. A segédigei szóalak lehet analitikus szerkesztésű is, tartozhat hozzá elváló igekötő: Ha nem múlt volna el hétéves, most ingyen utazhatna; kiegészítheti segédszó: Lehettetek volna kedvesebbek is a vendégekhez.

Kapcsolódhat hozzá szóalakteremtő segédige: Márton szokott leggyorsabb lenni a terítésnél; Csak nem tetszik álmos lenni?; Ha a fiam beteg talál lenni, bizony, gondban leszek.

A kopula használatával az összetett állítmány morfológiai szerkezete az egyszerű állítmány szerkezetéhez válik hasonlóvá, vö. komoly-kod-t-ál és komoly vol-t-ál.

Az összetett állítmány létigei alakú (van) kopulája fokú az állítmány alapalakjában, tehát olyan szintaktikai előfordulásban, amelyben az egyszerű állítmány grammatikai jelentéseit is a morféma hordozza: Ő figyel – Ő figyelmes (ilyenkor szoktuk a névszói állítmány kifejezést használni). Az állítmányban jelöli a jelen időt a jövő és a múlt idővel szemben (hangos – hangos lesz, hangos volt); a kijelentő módot a felszólítóval és a feltételessel szemben (bátor – bátor legyen, bátor lenne); a 3. személyt az 1. és a 2. személlyel szemben (ő szőke – én szőke vagyok, te szőke vagy). Ha tehát az állítmány jelen idejű, kijelentő módú, egyes szám 3. személyű, a van kopula elmarad. Az állítmány többes számát a névszói részen is meg tudjuk jelölni, ezért a kopula használatára többes számú (3. személyű, kijelentő módú, jelen idejű) állítmány esetén nincsen szükség, vö. az ismerősöm német – az ismerőseim németek ; a narancs édeskés – a narancsok édeskések.

Az állítmány alapalakjában megjelenő segédigék jelentéstöbbletet hordoznak.

Sohasem áll fokon a marad és a múlik segédige, melyek aspektuális jelentéstöbbletet tartalmaznak a van segédigéhez képest: Bence okos – Bence okos marad; Kati néni hetvenhét éves – Kati néni hetvenhét éves múlt. Nem áll fokon a szokott, talál és tetszik segédigével kiegészülő kopula az állítmány alapalakjában: nem szokott fáradt lenni; bánatos talál lenni; képes tetszik lenni. Az állítmányoknak itt aspektuális vagy modális jelentéstöbbletük van. Az alapalakban levő -het képzős kopulát is ki kell tennünk: jó lehet, görbe lehet, hiszen modális jelentéstöbblet hordozója.

A jelöltség nélküli van kopulát akkor tesszük ki kivételesen, ha az állítmány (vagy a szerkezetes állítmány) minőséget, fokot, mértéket nevez meg, és modális jelentéstöbbletet is hordoz. Például Van ő már harmincéves is (vö. ő legalább harminc éves); Vannak ők olyan okosak, hogy ne menjenek oda; Van Péter olyan szakember, hogy még ezt a gépet is meg tudja javítani. A kopula ilyenkor mindig mondathangsúlyos rész. Jellegzetessége, hogy időnként igekötőt is kaphat: Megvan ez a zsák huszonöt kiló is.

3.3. A kettős állítmány alanyi alárendelő összetett mondat tagmondatainak átszövődése során keletkezett mondatrész: el kell menjünk (= kell az, hogy elmenjünk ~ el kell mennünk). A kettős állítmány egyik tagja a kell ige valamely szóalakja, a másik pedig egy felszólító módú ragozott igealak, illetőleg esetleg kopulás névszó. Például Ötre otthon kell legyek; Be kellene vedd az orvosságot; El kellett olvassunk néhány könyvet; Most aztán gyors kell legyél.

A kell igének kettős állítmány tagjaként nincsen szám- és személyparadigmája, hiszen az állítmány személykategóriáit a felszólító módú igealakon jelöljük: el kell induljak/indulj/induljon stb. Az állítmány idő- és módbeli jelentéseit azonban a kell alakjai hordozzák: el kellett induljak, nehogy most kelljen elinduljunk, el kellene induljunk. Az állítmány teljes paradigmájának jelölésében tehát sajátos megosztás figyelhető meg a két állítmányi rész között: a jeleket a kell, a ragokat a felszólító módú igealak hordozza. A ragos igealak felszólító módját a kell modális jelentése hívja elő, az csupán formális, nem fejez ki valódi felszólítást.

A kettős állítmány egyes nyelvi rétegekben a szabad és a muszáj állítmányi szerepű szavakkal is előfordulhat: be szabad menjek, muszáj elmenjek.

3.4. A halmozott állítmány két vagy több egymásnak mellérendelt állítmány. Például Judit olvas és eszik egyszerre; Ő szép és okos is. A névszói-igei állítmányok halmozásában a morfológiai természetű szerkezetek ismétlődő tagja általában törlődik: Te erős vagy és maradsz; A gyerekek aranyosak, kedvesek voltak.

Minthogy az állítmány a tagolt mondat minimuma, bonyolultabb, halmozásos szerkezetek elemzésében problémát okozhat a két vagy több állítmány megjelenése. Sokszor nehéz eldönteni ugyanis, hogy az állítmányok egyszerű mondatok halmozott mondatrészei-e, vagy két külön tagmondat főtagjai.

4. Az állítmány jelentése

Az állítmányok fogalmi jelentései az őket alkotó szófajok fogalmi jelentéseivel azonosak. Így az igei állítmány cselekvést, történést, létezést, állapotot fejez ki: Pakold össze a színes ceruzákat; Erősen fúj a szél; Nincs bennem erő; Napok óta köhög; a főnévi állítmány személyt, dolgot, fogalmat: Az a fiú a testvérem; A legegyszerűbb lábbeli a saru; a melléknévi állítmány tulajdonságot, mennyiséget, állapotot jelent: Az intézet ma kétszázötven éves; Kevés a zöldség a levesben. A névmási állítmány szófaji értékének megfelelő indirekt denotatív jelentést hordoz: Ki vagy te?; Akkora maradtál, mint amilyen tizenöt éves korodban voltál.

A névszói állítmány és az alany jelentésviszonyai alapján megkülönböztetjük a minősítő és az azonosító állítmányokat. Minősítőnek tartunk minden melléknévi és melléknévi névmási állítmányt, illetőleg a főnévi és a főnévi névmási állítmányok közül azokat, melyeknek jelentésköre tágabb az alany jelentéskörénél. Például: Végre tiszta a lakás!; Mitől foltos a ruhád? – minősítő melléknévi állítmányok; Sohasem leszek olyan, hogy ezt megtegyem; Mennyi az alma? – minősítő melléknévi névmási állítmányok. Az -é birtokjeles főnév és főnévi névmás állítmány szerepében mindig tulajdonító jelentésű minősítő állítmány: A játszótér a gyerekeké; A paprikás krumpli a bátyátoké; Kié ez a fél szandál? A töltőtoll mától fogva az enyém. A minősítő jelentésű főnévi állítmányi szerkezetek leggyakrabban besoroló, osztályozó jelentésűek: Géza öccse vámtiszt; A sas ragadozó madár; Ez fontos dolog. Gyakori a mértéknévvel, mértéknévi szerkezettel kifejezett minősítő főnévi állítmány is: Az autó sebessége 160 kilométer óránként; Sportolóink átlagmagassága 182 centiméter.

Az azonosító állítmány csak főnévi típusú szófaj lehet (főnév, főnévi névmás vagy főnevesült más szófaj). Az azonosító állítmány jelentésköre az alany jelentéskörével azonos: A bíró a barátunk; A bátrak mindig a legjobbak; Ő nem te. Az alany és az állítmány is egyedi vagy egyedített személyt, dolgot, fogalmat kifejező szó, így lehet tulajdonnév, személyes vagy mutató névmás, névelős főnév, kijelölő jelzős főnév, birtokos jelzős főnév.

Azonosító viszony esetén nehéz megállapítani, hogy az alany-állítmány szerkezetben melyik tag az állítmány, és melyik az alany, vö. János a győztes; A praliné a legjobb édesség; A víz víz. Ilyenkor nincsen logikai különbség alany és állítmány között; grammatikai különbségük azonban kimutatható. Bármelyik tagot is tekintsük a mondat alanyának vagy állítmányának, a kopula az állítmány része, az állítmányként kiválasztott szóhoz kapcsolódik. A névszói-igei állítmány az alany fölé rendelt alaptag, melyet személy és szám tekintetében egyeztetünk az alannyal.

Az állítmány kötelező egyeztetése bizonyos mondattípusokban megkönnyíti az elemzést. Azokban a mondatokban, melyekben 3. személyű személyes névmás van, megegyezés szerint a névmást tartjuk alanynak. Ő a legkiválóbb ; Ők a mi .

Ha az azonosító szerkezet alanyának és az állítmány névszói részének személyjelentése eltérő, a kopula személyjelentésének megfelelő névmás, esetleg főnév lesz az alany. Például: Te – ; Én – ; Én – ; Péter – ; Te – .

Az azonosító mondatok szerkezetének elemzéséhez nyelvtanaink többféle szempontot ajánlanak. Az egyik az, hogy figyeljük meg, melyik mondatrész az, ami eleve szűk körű, s melyik az, amelyet nyelvtani eszközök segítségével szűkítettünk le. Így például a Péter a bajnok mondatban a Péter tulajdonnév egyedet jelöl, a bajnok szó pedig köznév, melynek jelentéskörét a névelő szűkíti. A nyelvi eszközökkel szűkített mondatrészek állítmánynak tekintendők, szemben az eredetileg is egyedet jelentő alanyokkal. Lásd még: Budapest Magyarország ; A Balaton a magyar ; A Nap a központi .

A másik fogódzó annak kipróbálása, hogy a kérdéses mondatrészek közül átalakítható-e valamelyik igei állítmánnyá. Az igévé alakítható mondatrészt tekintjük állítmánynak: A barátom a tanár A barátom tanárkodik. (Megjegyezzük, hogy az igévé alakítás nem a nyelvtani különbségekre, hanem a logikai viszonyokra mutat rá, így természetes, hogy lesznek olyan mondatok, melyek kétféle elemzési módot is megengednek: A tanár katonáskodik; A katona tanárkodik.)

Egy másik fogódzó az azonosító mondatok elemzésében a mondatrészek határozóvá alakítása. Az állítmány ugyanis sokszor átalakítható eredmény- és állapothatározóvá, míg az alany eredethatározóvá alakítható, lásd: A testvérem a barátom A testvérem a barátommá vált (eredményhatározó); A testvéremet a barátomnak (is) tartom (állapothatározó); A testvéremből lett a (legjobb) barátom (eredethatározó).

A fenti próbák és átalakítások csak az azonosító mondatok egy részének elemzéséhez nyújtanak segítséget. Úgy véljük, az azonosító viszony elemzésénél érdemes figyelembe venni ezeket a szempontokat, de több esetben meg kell engednünk az azonosító szerkezet logikai viszonyait tükröző kétfajta elemzési módot.

5. Az állítmány és az alany viszonya

5.1. Logikai és grammatikai viszony az állítmány és az alany között

Az állítmány és az alany terminusokat a nyelvtudomány a logika fogalomtárából vette át. Keletkezésük és használatuk azon a megfigyelésen alapul, hogy a nyelv legtöbb mondatában van egy állítást tartalmazó mondatrész, melynek jelentése egy másik mondatrészre, általában az alanyra vonatkoztatható. A klasszikus grammatikák felfogása szerint az állítmány és az alany kapcsolata alkotja a mondat nyelvtani, szemantikai, logikai magvát, hordozza a mondat predikatív (valósághoz viszonyító) jelentésének meghatározó elemeit. A hagyományos nyelvtanok ezért az állítmány és az alany kapcsolatát elhatárolják a többi (tárgyas, határozós, jelzős) alárendelő, valamint a mellérendelő szószerkezettípustól. Funkciója alapján predikatív szerkezetnek, szerkezetformája szerint hozzárendelő szintagmának nevezik az állítmány-alany viszonyt.

A mondat logikai szerkezete azonban nem feltétlenül egyezik a mondat grammatikai szerkezetével. Állítást nem csupán az állítmány fejez ki, és az állítás nem kizárólag a grammatikai alanyra vonatkozhat. Például melegem van (állítás) – nekem (az állítás vonatkoztatottja); el kell indulnia (állítás) – a vonatnak (az állítás vonatkoztatottja); bőrből van – a ruha; bokáig ér – a víz.

Néhány nyelvtan az állítást tartalmazó mondatrészt vagy mondatrészletet predikátumnak, az állítás vonatkoztatottját szubjektumnak nevezi, elhatárolva őket a kizárólag grammatikai értelemben használható állítmány és alany fogalmától. A logikai értelemben vett állítás és a grammatikai állítmány a magyar nyelvben is megkülönböztethető, hozzátéve, hogy az esetek többségében az állítást tartalmazó mondatrész nálunk is az állítmány. A predikátum és a szubjektum között valóban hozzárendelő viszony van: én – megyek; nekem – mennem. A két tag kölcsönösen függ egymástól. A kölcsönös függést grammatikailag az egyeztetés jelzi még abban az esetben is, ha a szubjektum nem grammatikai alany. A hozzárendelő kapcsolat tehát logikai fogalom, nem grammatikai. A predikatív jelentésviszony is a predikátum és a szubjektum között jelenik meg, s nem az állítmány-alany nyelvtani viszonyhoz kötődik.

A mondat grammatikai felépítése eltér vagy eltérhet a logikai szerkezettől. Ha az állítmány ige, akkor alanya hozzátartozik szófaji jelentéséhez. Az alany az igének mindig vonzata, tehát annak alá van rendelve. A névszóknak azonban nincsen saját alanyi vonzatuk, állítmányként mégis kiegészülhetnek alannyal. A névszói állítmányokat a segédige alakítja át igei természetű szerkezetekké; s ennek az igei természetű morfológiai szerkezetnek lesz alárendelt szerkezettagja az alany: jó vagy – te; értékes volt – a felszólalás. Az alany a névszói állítmánynak strukturális (a mondat struktúrájából adódó) bővítménye.

Az alany tehát grammatikai szempontból mindig alárendeltje az állítmánynak, akár igei, akár azonosító névszói-igei, akár minősítő névszói-igei alaptagú szerkezet része.

Az alany és az állítmány kettős (logikai és grammatikai) függését szerkezetviszonyuk jelöltségének kettősségében is megfigyelhetjük. Logikai (hozzárendelő jellegű) kapcsolatuk jelölője az egyeztetésből származó személyrag az állítmányon. Grammatikai (alárendelő típusú) kapcsolatuk jelölője a viszonyítást kifejező esetrag az alanyon.

Meg kell jegyeznünk, hogy az alany bővítmény volta csupán igei állítmány esetében egyértelmű. A teljes azonosítást tartalmazó alany-állítmány szerkezetek (A pénz pénz; Ő ő) hozzárendelő jellege erős, különösen abban az esetben, ha a kopula fokon van. Az alany-állítmány meghatározásában azonban nem tehetünk különbséget az állítmányok szófaja és jelentéstartalma alapján, így egységesen alárendelőnek tekintünk minden alany-állítmányi szerkezetet. Tisztában vagyunk döntésünk vitathatóságával. Kétségtelen azonban, hogy az alany vonzata az igének, tehát nem elemezhető hozzárendelt szerkezettagként. Az is vita tárgya lehetne, ha az igei és a névszói alaptagú állítmányokat eltérő típusú szerkezetekként kezelnénk (vö. én megbetegedtem – alárendelő szintagma; én beteg vagyok – hozzárendelő szintagma; szőkül a haja – alárendelő szintagma; szőke a haja – hozzárendelő szintagma?).

5.2. Az állítmány és az alany egyeztetése

Az állítmány és az alany közötti egyeztetés a két mondatrész kölcsönös függését jelzi. Az egyeztetés grammatikai eszközökkel kifejezett logikai viszonyjelentés, mely a grammatikai kategóriák közül ez esetben a számra és a személyre terjed ki. Az állítmány-alany szerkezetbeli egyeztetést az alany irányítja: az állítmány szóalakját az alany számához és személyéhez igazítjuk. Az igei állítmány, valamint az összetett állítmány kopulája számban és személyben, az összetett állítmány névszói része pedig számban egyeztetődik az alany grammatikai kategóriáival. Például Én dolgozom, te dolgozol, ő alapos , ők alaposak , mi rokonok vagyunk, ti rokonok vagytok.

A számbeli és a személybeli egyeztetés általános szabályaitól nyelvünk több esetben eltérhet.

A) A számbeli egyeztetés

a) Halmozott, egyes számú alanyok esetén az állítmány általában egyes számú, de néha lehet többes számú is. Mátyás és József is ott volt/voltak; Tanár és diák együtt pakol/pakolnak a szertárban. Az egyes számú állítmány az alany alakjához igazodik, ezért ezt alaki egyeztetésnek nevezzük. A többes számú állítmány használatával az egyes számú alanyok együttes jelentését, a többséget vesszük figyelembe, ez az értelmi egyeztetés. Az értelmi egyeztetés akkor gyakori, esetleg kötelező is, ha az összetett állítmány névszói része kölcsönösséget kifejező névszó. Például Péter és Pál barátok/ellenfelek/testvérek voltak; A kék és a zöld nem illenek egymáshoz; A Petőfi utca és a Molnár utca párhuzamosak egymással.

b) Ha a halmozott alanyok különböző számúak, az állítmány alaki egyeztetéssel a hozzá legközelebbi alany számához igazodik. Például Az üveggyöngyök, a szalvéta, a díszdoboz lepotyogott a földre; Két rendőr és katonák segítettek a mentésben – Katonák és két rendőr segített a mentésben. Értelmi egyeztetés esetén az állítmány ilyenkor mindig többes számú: Pacsirták és egy gólya látszanak a fényképen; Papírzacskó, újságlapok és egy szakadt rongydarab repülnek a szélben. Ez az egyeztetés jobban érezteti a halmozott alany egységes voltát.

c) Nem egyeztetjük az állítmányt az olyan többes számú alannyal, mely egyedi, egyes számú fogalmat fejez ki, például Az Évgyűrűk időseknek szóló tévéműsor; Az Egyesült Államok elnökválasztásra készül; Győzött a Bácskai Sasok.

d) A gyűjtőnévi vagy összefoglaló jelentésű állítmányi névszót nem kell egyeztetnünk a többes számú alannyal: Ők a legkiválóbb osztály; Szorgalmas kis csapat vagytok.

e) Az alanyhoz tartozó értelmező átveheti az alany irányító szerepét az egyeztetésben; s ha az alany és az értelmező nyelvtani száma különböző, az állítmány számbeli kategóriája az értelmezőhöz igazodhat. Például Kár, hogy éppen a csoportvezetők, a két legismertebb fiú nem tudott eljönni.

f) Speciális esete a számbeli egyeztetés hiányának az, amikor a névszói állítmány minősítő jelentésű anyagnevet tartalmaz: Ti meg csupa sár vagytok; Tiszta víz lettünk (nem sarak és vizek).

B) A személybeli egyeztetés

a) Különböző személyű halmozott alanyok esetén az állítmány mindig a „kisebb számú” személyhez igazodik: Én és te szeretjük (1. személy) egymást, Ti és ők mikor ismerkedtetek meg (2. személy)?

b) Én, aki mindent megtettem értetek, most egyedül maradtam. A második tagmondat alanya az aki vonatkozó névmás 3. személyű. Az állítmány 1. személyét az első tagmondat személyes névmása „sugározza át”. A vonatkozó névmási alanyt tartalmazó értelmezői mellékmondatokban a közvetett egyeztetés kötelező, például Itt látszotok ti, akik mindenkinél előbb értek a célba.

c) A magázó mondatokban az alanyt kizárólag alakilag egyeztetjük: Ön nem jön?; Maga is üljön ide!. Itt jelenhet meg az egyeztetésnek egy különleges fajtája (nevezhetjük pragmatikai egyeztetésnek is), amikor a 2. személyt kifejező határozott alanyok egyike tegező, a másik pedig magázó alany; az állítmány pedig 3. személyű. Például Ön, Pista bácsi és te, Jóska, üljenek ide!

6. Az állítmány összefüggései más mondatrészekkel

Az állítmány bővítményei az alanyon kívül lehetnek tárgyak, határozók és jelzők is. Tárgya kizárólag az igei állítmánynak lehet. Határozót az igei és a névszói-igei állítmány is kaphat, például Nem aludtam a zaj miatt; A társunk mindenből részesedni fog; Képes vagy ezt megtenni?; Ez a hely nem alkalmas a rakodásra. Az állítmányhoz tartozó tárgyak és határozók többsége az állítmányt alkotó szófajok lexikális bővítményei. Az állítmányhoz azonban járulhatnak olyan bővítmények is, melyek nem tartoznak az állítmányt betöltő szófaj jelentésstruktúrájához, tehát nem lexikális bővítmények. Például A szomszédunk Salgótarjánban főpincér (a főnévi állítmánynak helyhatározói bővítménye van); Te még bárányhimlősen is szép vagy (a melléknevet tartalmazó állítmánynak állapothatározói bővítménye van); Nézd meg, milyen voltam tíz évvel ezelőtt! (a névmást tartalmazó állítmányhoz időhatározói bővítmény kapcsolódik). Ezeket szerkezeti bővítményeknek nevezzük, mert használatukat a mondatszerkezet kívánja vagy engedi meg. A bővítmények ilyenkor az állítmány egészéhez tartoznak. Szerkezeti bővítmények a névszói állítmányhoz tartoznak; a főnév, a melléknév és az őket helyettesítő névmások a hely-, idő- és állapothatározókat állítmány szerepében kapják meg. A fenti határozók tehát valójában mondatrészt bővítenek, nem szófajt. (A névmásra például a bővíthetetlenség jellemző, állítmányként azonban megkaphatja a fenti határozófajtákat: Kíváncsi vagyok, milyen lehetsz otthon este tízkor pizsamában.)

A jelenség magyarázatát az állítmány lexikai és grammatikai szófaji tartalma közötti különbségben találjuk. Az állítmány grammatikai szófaji jellege olyan bővítményeket is megenged, melyek nem jellemzők az őt alkotó szó lexikális szófaji tulajdonságaira.

Az igei állítmány nem bővülhet jelzővel, de nem kaphat jelzőt – grammatikai igei jellege miatt – a névszói-igei állítmány egésze sem. Az összetett állítmányhoz kapcsolódó jelzők az állítmány névszói részének saját, lexikális bővítményei. Például A ló négylábú állat; A híradó a legjobb tévéműsor; János Katalin testvére.

7. A létigével és a kopulával szerkesztett állítmányok elemzési kérdései

A létige a tartalmas, fogalmi jelentéssel rendelkező szavak közé tartozik, a vele azonos alakú kopula pedig viszonyszó. Megkülönböztetésük nem csupán szófaji, hanem mondattani szempontból is fontos, hiszen a létige önmagában egyszerű állítmány, a segédige pedig összetett állítmány része.

A létigés egyszerű állítmány, valamint a segédigés összetett állítmány néha nehezen különböztethető meg.

Az egyszerű és az összetett állítmány elhatárolásában elsősorban az segít, ha az állítmányt alapalakba (kijelentő mód, jelen idő E/3. alakba) helyezzük, és megfigyeljük, megjelenik-e a létige alakú szó, vagy sem. Vö. Háromig otthon leszek Ő háromig otthon van; Háromig ügyeletes leszek Ő háromig ügyeletes. A létigei alakú szó „eltűnése” az állítmány alapalakjában arra utal, hogy ennek szófaja itt segédige, hiszen a van kopula alapalakban fokú.

Az átalakítás a marad ige és kopula megkülönböztetésében is segít, ha a marad szót azonos környezetben helyettesítjük a van szóalakkal. Pl. egyedül maradtam egyedül voltam egyedül van (a marad ige); és edzett maradtál edzett voltál edzett vagy ő edzett (a marad segédige).

A létigés és a segédigés mondatok megkülönböztetésében továbbá segítséget jelenthet a létigei szóalakokhoz közvetlenül kapcsolódó névszók vizsgálata. A segédige mindig ragtalan főnév, melléknév vagy névmás grammatikai kiegészítője: eladó voltál, takarékosak vagytok, akkora volt. A házban van, rosszul van, ott volt, írva van, egyedül van stb. szerkezetekben a létigékhez ragos névszók vagy határozószók kapcsolódnak szorosan.

A létigéhez vagy a létigéből képzett igenevekhez kötődő fogalomszó alaki vizsgálata segít az olyan szerkezetek megítélésében, mint például jó egészséges lenni és jó egészségesnek lenni; nehéz kiváló lenni és nehéz kiválóvá lenni. Az egészséges lenni, kiváló lenni összetett alanyokat tartalmaznak. Az összetett alany az összetett állítmányból vezethető le (ő egészséges/kiváló ), s az összetett alany névszói része sem lehet viszonyragos. Az egészségesnek lenni, kiválóvá lenni szerkezet névszói tagjai viszonyragosak, így nem elemezhetjük őket összetett alany részeként. Az egészségesnek lenni szerkezet mellékneve állapothatározó; a kiválóvá lenni szerkezet mellékneve eredményhatározó.

A létigét a tartalmas szófajok közé soroljuk, de jelentése bizonyos használatban, szerkezettípusokban annyira általános, hogy igeként is gyakran van segédigékre emlékeztető jelentése, funkciója. A létige és a segédige, csupán a jelentéseit tekintve, nem minden esetben különíthetők el egymástól. A létige előfordulásai több jelentéstípusba is besorolhatók.

a) Tartalmasság szempontjából legteljesebb, legönállóbb a csupán létezést jelentő létige, mely alanyi kiegészítőn kívül semmilyen bővítményt nem kíván meg. Például Van igazság; Nincs kardfogú tigris. A létezést jelentő létige minden határozója szabad bővítmény: Van igazság a földön; Ma már nincs kardfogú tigris. Sajátos az előfordulása a létigének a természeti, környezeti állapotot, helyzetet kifejező szerkezetben: Meleg van; Csend van; Béke van; Hétfő van.

b) A birtoklást kifejező mondatok létigéjét „birtoklásigének” is nevezik. Például Andráséknak három tévéjük van; Máriának van férje; A pókoknak nyolc lábuk van. A birtoklást kifejező létige egyrészt kapcsoló szerepet tölt be birtokosszó és birtokszó között, másrészt egyszerre létezést és birtoklást is kifejez. A birtokost megnevező főnév a létige részeshatározói bővítménye, a birtokot megnevező főnév alany: Jánosnak van autója; Az autónak nincsen kereke. Bizonyos esetekben nehéz a létigés mondatban szereplő, birtoklást kifejező részeshatározó megkülönböztetése a birtokos jelzőtől: Jánosnak van autója és Jánosnak a garázsban van az autója. A megoldásban az segíthet, ha kipróbáljuk, kaphat-e a birtokszót kifejtő alany névelőt, illetőleg megfigyeljük, van-e névelője. Az úgynevezett birtoklásige tudniillik nem kaphat határozott alanyt, pl. *Nekem van a kutyám, de: Nekem van kutyám és Nekem van egy kutyám. Az is hozzásegíthet a megoldáshoz, ha (esetleg a szórendi változtatással) kipróbáljuk: elmaradhat-e a -nak/-nek rag a birtokost megjelölő szótól. Mint tudjuk, a részeshatározós esetben álló főnév ragja kötelező, míg a birtokos jelzői szerepű főnév esetragja fakultatív, illetőleg a szórendtől függően szabad vagy kötelező, pl. A gyakornoknak van naplója *Van a gyakornok naplója/*A gyakornok naplója van (a gyakornok szó részeshatározó); illetőleg A gyakornoknak a naplója az asztalon van A gyakornok naplója az asztalon van (a gyakornok szó birtokos jelző szerepében áll).

A gyakornoknak van egy naplója típusú mondatokban a létige birtoklást fejez ki, míg A gyakornoknak az asztalon van a naplója típusú mondatokban a létige nem birtoklást, hanem helyben, időben vagy állapotban lételt fejez ki.

A hely-, idő-, állapot- és egyéb határozói vonzattal rendelkező létige nem birtoklásige; a birtoklásigék ezeket a bővítményeket nem is vehetik fel vonzatként.

c) A létezést jelentő ige partitivusi jelentéssel is társulhat: Van még szőlő (= Van még a szőlőből); Nincs már egy csöpp sem a málnaszörpből.

A létigés partitivusi mondatok kötelező vonzata egy partitivusi jelentésű névelőtlen főnévi bővítmény; a mondatszerkezettől függően szabad vagy kötött fakultatív bővítménye pedig egy mennyiséget jelentő névszó. A partitivusi jelentésű főnévi bővítmény lehet alany: Kenyér van még (három); Kenyerünk már alig van (valamennyi). Ilyenkor a mennyiséget jelentő szó (általában melléknév) értelmező jelző szerepében áll. A partitivusi jelentésű főnév megjelenhet partitivusi határozóként is. A mennyiségjelentést hordozó szó ilyenkor azonban az alany pozíciójába kerül: A kenyérből van még három; A kenyérből már alig van valamennyi. A mennyiséget jelentő alany fakultatív vonzat, például Kenyérből van még sok/valamennyi.

d) A létigék többi fajtája kötelezően társul valamilyen határozói bővítménnyel. Ilyenkor a nyelvtanok a létigék jelentéstöbbletéről beszélnek, ám ez a jelentéstöbblet nem a létigék sajátja, hanem a bővítmény jelentéséből származik, és a szerkezet jelentéséhez tartozik. Például A só az asztalon van; A cipőm bőrből van. Valójában ilyenkor a létigék tartalmas jelentése gyengül. Szorosan kapcsolódnak bővítményeikhez, semleges mondatban mindig hangsúlytalanok: a hangsúlyt a bővítmény viseli.

A létigék a következő bővítményekkel kapcsolódnak össze leggyakrabban. Helyhatározóval: A hús a sütőben van; A cékla a tányéron van; A bokor a fánál van; Ferenc Pécsett van. Időhatározóval: A születésnapja májusban van; Az edzés ötkor van; Naponta vannak a vizitek. Számhatározóval: Kétszer van edzés hetente. Állapothatározóval: Már jobban vagyok; Kutyául vagyok; Kocsival van. Számállapot-határozóval: Hárman vannak a szobában. Eredethatározóval: A pénz aranyból van. Eszközhatározóval: Csak pénzért van szolgáltatás. Főnévi igenévi célhatározóval: Vásárolni van, dolgozni van.

e) Sajátos többtagú szerkezettípus az, melynek alaptagja a létezést kifejező létige, ennek alanyi bővítménye a főnévi igenév. A főnévi igenévi alany azonban kötelezően kiegészül egy tárgyi vagy határozói bővítménnyel, melyet kérdő formájú névmás tölt be. (A kérdő névmás funkciója leginkább a határozatlan névmáséhoz hasonlítható.) Például Van mit olvasni; Van hová mennünk; Van hol aludnod?; Lesz mire tenned; Lett volna miből fizetni.

A létigékhez a mondatelemzés során a felsoroltaknál több fajta határozót is kapcsolhatunk. Sok olyan határozónk van, melyek nem a puszta létigét bővítik, hanem az alannyal, tárggyal vagy határozóval bővített létigei alapú szerkezet egészét. Például kedve van vmihez, van ereje vmihez; nincs fogalma vmiről, nincs ötlete vmihez, van pénze vmire, öröme van vmiben; illetőleg Koncerten voltam a barátaimmal; A sámli reggel még darabokban volt; Így van ez az állatoknál is; A terítő a sarokban van, gyűrötten.

SZAKIRODALOM

Antal László: A szintaktikai viszonyok egy lehetséges hierarchiája. MNy. 75 [1979]: 69–72.

Berrár Jolán: Megjegyzések a szintaktikai viszonyok formális meghatározásához. NytudÉrt. 46. [1965]: 17–24.

Berrár Jolán: Alany és állítmány. In: Rácz Endre és Szathmári István (szerk.): Tanulmányok a mai magyar nyelv mondattana köréből. Tankönyvkiadó, Budapest, 1977. 79–93.

Deme László: Mondatszerkezeti sajátosságok gyakorisági vizsgálata. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1971.

Deme László: A nyelvről felnőtteknek. Gondolat Kiadó, Budapest, 1976.

Deme László: Az általános nyelvészet alapjai. Slovenské Pedagogické Nakladeľstvo, Bratislava, 1969.

Elekfi László: A mondat elemzésének fő szempontjai. MNy. 49 [1953]: 69–76.

Elekfi László: Az aktuális mondattagolás egyik alapformája a magyarban. NyK. LXVI. [1962]: 331–70.

Elekfi László: A predikatív viszony. Nyr. 90 [1966]: 62–75.

Farkas Vilmos: A hozzárendelő (alany-állítmányi) szerkezet. In: Benkő Loránd (főszerk.): A magyar nyelv történeti nyelvtana I. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1991. 632–48.

Farkas Vilmos: Az állítmány. In: Benkő Loránd (főszerk.): A magyar nyelv történeti nyelvtana II/2. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1995. 223–46.

Gaál Edit: Leíró nyelvtani vázlatok. MNy. 75 [1979]: 416–21.

Huszár Ágnes: A predikatív viszony szintaktikai kategóriái. NytudÉrt. 101 [1979].

Jakab István: Gondolatok az összetett mondatrészekről. Nyr. 105 [1981]: 286–92.

Károly Sándor: Az alany és az állítmány elemzéséhez. Nyr. 88 [1964]: 158–68.

Keszler Borbála: Elmélet és gyakorlat viszonya az igenevek mondatbeli szerepének tárgyalásában. NytudÉrt. 104 [1980]: 481–9.

Kicska Emil: A subjectum és a praedicatum a grammatikában. Budapest. 1908.

Kiefer Ferenc: A tud segédige jelentéstanáról. MNy. 80 [1984]: 144–60.

Klemm Antal: Magyar történeti mondattan. 1928–1942.

Kocsány Piroska: Adalékok az állítmányi melléknevek szemantikájához. MNy. 72 [1976]: 450–6.

Márk Tamás: A nem igei állítmányról. NytudÉrt. 104 [1980]: 553–7.

Pap Mária: Generatív grammatikai vázlatok a koordinációról. NyK. 73 [1971]: 113–28.

Rácz Endre: A mondat fő részei. In: Rácz Endre (szerk.): A mai magyar nyelv. Tankönyvkiadó, Budapest, 227–56.

Rácz Endre: Az egyeztetés a magyar nyelvben. Akadémiai Kiadó. 1991.

Sauvageot, Aurélien: A predikatív viszony kérdéséhez. MNy. 54 [1958]: 411–6.

Szalamin Edit: A mondatformák kérdéséhez. NyK. 78 [1976]: 453–65.

Szathmári István: Személytelen formák a mai magyar nyelvben. MNy. 82 [1986]: 385–92.

Szépe György: Megjegyzések a magyar nominális mondatról. ÁNyT. V. [1967]: 269–83.

Tompa József: Melléknévi igeneveink állítmányi használatáról. MNy. 49 [1953]: 129–40.

Tompa József: A főmondatrészek. In: Tompa József (szerk.): A mai magyar nyelv rendszere II. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1962. 105–46.

Tompa József: „S néked én te vagyok”. MNy. 59 [1963]: 322–32.

Varga László: A magyar névszói állítmány. NyK. 83 [1981]: 79–95.

Zolnai Gyula: Igenév és állítmányi ige. MNy. 40 [1944]: 1–9.

Lengyel Klára

Lengyel, Klára: The predicate. This paper is a chapter from the forthcoming university textbook “Hungarian Grammar” (Borbála Keszler ed., Magyar grammatika. Budapest: Nemzeti Tankönyvkiadó, to be published in 2000). It is a detailed study of the central constituent of the sentence: the predicate. After a description of the concept and function of the predicate, the part-of-speech specification of words used as predicates and the structural make-up of (simple, complex, double, and accumulated) predicates are discussed. In terms of semantic properties, the author primarily discusses what she calls ‘qualifying’ and ‘identifying’ predicates. She gives some advice with respect to the analysis of the latter type. The section on the relationship between subject and predicate explores the logical and grammatical relationship of those two constituents and provides theoretical evidence that the subject is a complement of the predicate, i. e. that the relationship between them is that of subordination. This is where agreement is also discussed. The introduction of the subject complement is followed by that of the direct object, adverbial, and attributive complements. The last section of the paper describes predicates involving an existential verb or copula, predicates whose recognition and classification is usually a problem for analysts.

* Próbafejezet a Magyar grammatikából.