A hangváltozások klasszikus és modern interpretációi

1. Közhelyszámba megy az a megállapítás, hogy minden nyelv a szakadatlan változás állapotában van, minthogy azonban a nyelv „nem organizmus, nem él önállóan, hanem azoknak az embereknek a tevékenysége, akik használják, ezért a nyelvi változások különböző fizikai és pszichikai momentumokat tartalmaznak” (Ivšić, Stj. 1970: 23).¹ A változások okainak felderítése így olyan feladat, amelynek csupán részleges megoldási kísérleteiben is fontos szerepe van a társadalmi és lélektani tényezőknek, tehát a szocio- és a pszicholingvisztikának is. Újabban a szociolingvisztikában merült föl ismét az a kérdés, megfigyelhetők-e, leírhatók-e mintegy menet közben, tehát folyamatukban a nyelvi változások? A legtöbb kutató szerint ugyanis az egyes változásoknak csupán következményei, eredményei mutathatók ki világosan. Ha azonban a nyelvet a közlés folyamatában, tehát működésében szemléljük, akkor az írott nyelv diakrón vizsgálatában is sokszor érhetünk tetten egy-egy változást. Megfigyelhetjük új szintaktikai kapcsolatok kialakulását, észrevehetünk olyan hangváltozásokat is, amelyek maguk után vonhatják szavak jelentésének vagy hangulatának megváltozását is (vö. Hadrovics 1992: 65–92; Wardhaugh, R. 1995: 169–91).

A történeti nyelvtudományban fontos kutatási tárgyként szerepeltek és szerepelnek a hangváltozások, mivel ismeretükben válnak érthetővé legkorábbi nyelvemlékeink, világítható meg számos újabb jelenség oka, valamint kutatható az egymással érintkező nyelvek kapcsolata. Tudjuk például, hogy a szlávban a nazálisok denazalizációja (az egyik átfogó, minden szláv nyelvre kiható hangváltozás) kb. a X. századra befejeződött, így azok a szláv eredetű szavak, amelyek a magyarba vokális + nazális hangkapcsolattal kerültek, X. század előtti kölcsönzések, például abroncs, galamb, lencse stb.

2. A hangváltozásokkal tudományosan először az újgrammatikusok kezdtek el foglalkozni, akik „a hangváltozások tanulmányozásához elkerülhetetlenül szükségesnek tartották az igen alapos fonetikai tudást, a beszédhangok természetének részletekbe menő és az életben való megfigyelésén alapuló ismeretét” (Bárczi 1955: 132). Kutatásaikat tehát a klasszikus és a rokon nyelvek, valamint a dialektusok hangrendszerén alapuló rekonstrukciókon túl kiterjesztették a fiziológiai és a pszichikai folyamatokra is. „Elsősorban Humboldt–Steinthal hatása érvényesült abban, hogy a nyelvet mind a külső forma, a hangállomány, mind a belső forma, a lélektani folyamat szempontjából azoknak a föltételeknek a figyelembevételével vizsgálták, amelyek között a beszédtények végbemennek.” (Bárczi i. h.) A legújabb nyelvtörténeti kézikönyvek is az újgrammatikusok által lefektetett alapokon írják le a hangváltozásokat, az általánosan jellemző hangfejlődési tendenciákat; például az utóbbi években megjelent ószláv nyelvtanok felépítése és tárgyalási módja sem tér el lényegesen a klasszikusokétól, mondjuk, Leskien nyelvtanáétól.

A hangváltozások felosztása, az egyes tipikus jelenségek elnevezése bizonyos mértékig önmagában is utal ugyan a feltételezett indítékokra, a lehetséges okok feltárásával azonban a tudomány máig adós, amint ezt többen meg is állapították (Abaffy 1991: 56; idézi Gósy 1998: 276).

Paul szerint a hangváltozások megértéséhez azokat a fizikai és pszichikai folyamatokat kell megvilágítani, amelyek a hangkomplexumok létrehozásában szerepet játszanak. Ezek: a beszélőszervek mozgásai, azok az érzetsorok, amelyek a mozgásokat kísérik, azaz a mozgásérzet, valamint a hallgatókban keltett hangérzetek. Ezek az érzetek természetesen nem pusztán fiziológiai, hanem pszichológiai indíttatásúak is. A fizikai inger eltűntével emlékképek maradnak hátra, amelyek a hangváltozások tekintetében a legfontosabbak. A korábban végbement mozgások érzete által hátrahagyott emlékképek segítségével hasonló mozgások reprodukálhatók. A mozgás- és a hangérzetnek nem szükséges kapcsolatban állnia. Puszta hallás nem kelt mozgásérzetet, és nem juttat el a hallott hangkomplexum utánzásának képességéhez sem; mindig keresés és begyakorlás szükséges ahhoz, hogy egy hangot, amelynek kiejtéséhez addig nem szoktunk hozzá, utánozzunk. A mozgásérzet és a hangérzet momentumai sem okvetlen tudatosak. „Nagy tévedés azt hinnünk, hogy egy szó hangzásának a maga sajátosságában történő felfogásához… minden egyes hangnak, amelyből a szó áll, világosan tudatunkba kell hatolnia” (Paul, H. 1898: 467). A kezdetben tudatosan ható képzetek gyakorlás folytán tesznek szert arra a képességre, hogy szinte automatikusan működjenek. Ez az ösztönös működés teszi lehetővé a képzetek gyors egymásutánját, így a mindennapi beszédet is. Az ösztönös működés azonban bizonyos kontrollt sem zár ki. Számtalanszor kiejthetünk vagy hallhatunk egy megszokott hangsort anélkül, hogy minden egyes alkalommal arra is gondolnánk, hogy éppen erről az így és így összetett hangcsoportról van szó. Észrevehetjük azonban a megszokottól való legkisebb eltérést akkor is, ha az semmi különös percepciós zavart nem eredményez. Természetesen az eltérés felismerése nem jelenti egyúttal a változás természetének és okainak tudatosodását és megértését is (Paul, H. i. m. 49–50). Az egyes hangok közötti artikulációs átmenet számtalan fokozaton keresztül valósulhat meg. Ha az artikulációs ingadozások több szóban rendszeresen egy meghatározott irányban hatnak, akkor az artikulációs változás gyakran percepciós változással is jár. Ezt a típust Bárczi a finnugor szókezdő *p- magyar szókezdő f- változáson szemlélteti (Bárczi i. m. 63). Korunkban amerikai szociolingvisták térképeztek fel néhány hangváltozást (vö. Wardhaugh, R. i. m. 169–91), és írta le Labov a változások mechanizmusát, amelynek szerinte tizenhárom stádiuma van (ld. Wardhaugh, R. i. m. 183–4). Bailey szerint „egy hangváltozás fokozatosan terjed el azokon a szavakon keresztül, amelyeket érint… Kezdetben a szavaknak csak egy részében érvényesül a hatás, aztán másokban, aztán ismét másokban, mígnem a változás teljessé válik” (Wardhaugh, R. i. m. 186).

A nyelvtanulás során csak a hangok hagyományozódnak át, nem a mozgásérzetek. A sajátmagunk által produkált hangoknak a másoktól hallottakkal való egyezése nyújt garanciát arra, hogy helyesen beszélünk. Azt pedig, hogy az artikulációs mozgások is hasonlóak, csak azért tételezhetjük fel, mivel megközelítően azonos hangok csak a beszélőszervek megközelítően azonos mozgásának eredményeként jöhetnek létre. Amint lehetséges különböző beszélőszervi mozgásokkal megközelítően azonos hangokat képezni, ugyanúgy lehetségesnek kell lennie, hogy a nyelvet tanuló és tanító személy artikulációs mozgásérzete elüssön egymástól. A dorsalis t és s hangok például hangzás tekintetében alig különböznek az alveolárisaktól, noha artikulációjuk lényegesen eltérő (vö. gyermeknyelv!). A lingvális és uvuláris r hangok viszont jól megkülönböztethetőek. Az egyiknek a másikba való átmenete Paul szerint elsősorban pszichikai okokra, restségre, hanyagságra vezethető vissza, valamint arra, hogy az ingadozó képzést nem korrigálták. „Tudomásom szerint a különböző nyelvjárásokban vagy az egyik (ti. az egyik fajta artikuláció, Ny. I.), vagy a másik elfogadott, de egyiknek a másikba való átmenete aligha magyarázható másként, mint úgy, hogy az ingadozó artikulációt nem korrigálták, mert a hangzás egyes eltérései nem voltak szembetűnőek” (Paul, H. i. m. 59). Sajátos egybeesés Paul példájával, hogy újabban két amerikai nyelvész éppen az uvuláris r terjedését vizsgálva jutott arra a megállapításra, hogy ez az artikuláció a XVII. századtól kezdve Párizsból kiindulva kezdett terjedni, főként a városi lakosság körében. A társadalmi (szociális) tényezők hatására már Brugmann is utalt, amikor azt mondta, hogy a hangváltozások „helyileg és szociálisan behatárolt körből” indulnak ki (Brugmann, K. 1902: 37). Eckhardt Sándor az uvuláris r hangot párizsi r-nek nevezte, s megállapította, hogy „a hivatali nyelv útján terjedve ma már az egész országban hallható” (Eckhardt S. 1988: 42). Érdekes Eckhardtnak az a megállapítása is, hogy az uvulárissal szemben az apikális r „derűsebb hangzású” (Eckhardt S. i. m. 43). Megfigyelhető ugyanakkor, hogy a párizsi népnyelv „alacsonyabb rétegeiben” a német ch-val jelölt hanghoz hasonló veláris spiránst is ejtenek, amely „hanyag ejtésben” másoknál is hallható (Eckhardt S. i. m.). Erről a hangról mondja Péter Mihály, hogy „presztízskonnotációja érzelmi mozzanatokat is tartalmazhat”, mint a régebbi arisztokratikus raccsolás, amely azonban az r-nek ezt az artikulációját nem tette általánossá (Péter M. 1991: 230).

A szociolingvisztikai szempontú leírás és elemzés sok mindent megvilágít, amire e kutatások előtt nem gondoltak, magukra a változásokat előidéző okokra azonban nem minden esetben ad magyarázatot. A részleteket tekintve itt ismét vissza kell mennünk az újgrammatikusokig.

3. Brugmann az előidéző okok szempontjából velső vagy spontán és külső vagy analógiás változásokat különböztet meg (Brugmann, K. i. m. 32–3). Lefolyásuk szerint Wundt is két csoportra osztja őket: a lassú, fokozatos változást Lautwandel (’hangváltozás’), az ugrásszerűt Lautwechsel (’hangváltás’) névvel illeti (Wundt, W. 1900: 362). Lassú, fokozatos változás olyan esetekben lehetséges, amelyekben a folyamatban résztvevő hangok az artikuláció kisebb eltolódásainak folyamatában átmehetnek egymásba (vö. az említett p- f- változást), míg olyan hangok esetében, amelyeknél a fokozatos átmenet nem lehetséges, ugrásszerű változást kell feltételeznünk. Az első esetet tekintve, a példaként felhozott p- f- típusú spontán változások mellett előfordulnak olyanok is, amelyeket más hang idéz elő (ez az analógiás változás egyik típusa), például az ófelnémet gesti (’vendégek’) egy korábbi gasti (’ua.’) alakból az i asszimiláló hatása folytán bekövetkező a e változással állt elő, majd ebből jött létre a véghangzó hangsúlyának gyengülése következtében a középfelnémet geste alak. Az ugrásszerű változás – amint azt az indogermán *peke latin quinque (’öt’) klasszikus példája mutatja – független a hangkörnyezettől. A két szókezdő hang között semmiféle „közbülső állás” sem lehetséges. Ilyen változás a horvátban és a szerbben Ivšić szerint a szótagalkotó l u-vá válása (pl. snce sunce ’Nap’) vagy az egykori veláris i (y ~ ) palatális i-vé fejlődése (pl. syn sin ’vkinek a fia’).

4. A hangváltozások sokat hangoztatott okaként sokszor említik a kényelemre (gazdaságosságra) való törekvést, hogy ti. a beszélőszerveknek minél kevesebb munkát kelljen végezniük. „Annak okát, hogy az eltávolodás (ti. valamely hang eredeti, egyedi képzési helyétől, Ny. I.) egyik esetben nagyobb, mint a másikban, aligha kereshetjük másban, mint abban, hogy az a beszélő szerveinek valamely tekintetben kényelmesebb” (Paul, H. i. m. 53). A kényelemre való fiziológiai törekvés azonban nem zárja ki a pszichikai feltételezettséget sem.

Számos olyan hangváltozással találkozunk, amelyekről valóban elmondható, hogy a változás eredményeként létrejött hangcsoport artikulációja kényelmesebb, a beszélőszervek számára kisebb erőfeszítéssel jár, mint azé a hangcsoporté, amelyből az új kialakult. Az olasz sette (’hét’), otto (’nyolc’) artikulálása kisebb erőfeszítéssel és kevesebb munkával jár, mint az eredeti septem, octo kiejtése. Bárczi óvatosan szintén megállapítja, hogy „egyes esetekben ez (ti. a kényelmességre való törekvés, Ny. I.) valóban lehetséges; így lett például a romt, bomt, himt-ből ront, bont, hint” (Bárczi i. m. 65). Minden bizonnyal ez a törekvés nyilvánul meg idegen eredetű szavaink azon csoportjaiban is, amelyekben az átadó nyelvbeli mássalhangzó-torlódás a magyarban feloldódott. A feloldást szolgáló úgynevezett ejtéskönnyítő magánhangzók kerülhettek a szó elejére: szl. stol asztal, szl. strugar esztergályos vagy a szó belsejébe: szl. brštan borostyán, szl. čatrnja csatorna, szl. čbr csombor stb. Hasonlóan: latin schola iskola, német sturm ostrom, francia clinche kilincs stb. (vö. Bárczi 1954: 89; Kniezsa I. 1974²). Ugyanezen okra vezethető vissza az ősszlávban a növekvő hangzósságra való törekvés, amely az ún. nyíltszótagos tendencia érvényesülésében mutatkozott meg. H. Tóth Imre szerint „az ősszláv nyelvbe és az egyes szláv dialektusokba bekerült jövevényszók gyakran tartalmaztak olyan hangkapcsolatokat, amelyekben a növekvő hangzósság nem érvényesült… Ilyenkor redukált magánhangzók betoldásával hozták létre a növekvő hangzósságot, illetve tették könnyebbé a kiejtést… Az ószláv nyelv emlékei jól szemléltetik a redukált hangok betoldását: ószl. organ, zakchei, psalm – gör. , , ” (H. Tóth I. 1993: 93). A kényelemre, a könnyebbnek tartott artikulációra való törekvés azonban relatív, mivel találkozunk olyan hangváltozásokkal is, amelyek – a magyar artikulációs változásokkal – éppen ellentétes tendenciát mutatnak. Így például a monoftongus diftongus változás a csehben (o uo ů) vagy a német Bruder, amelynek mai u-ja ősgermán -ból való; ez az ófelnémetben uo-t adott, majd ua, oa átmeneti fokozatokon keresztül u-t (vö. Ivšić, Stj. i. m. 24). A szótagalkotó r artikulációja a szlávoknak semmiféle „kényelmetlenséget” nem okoz. Ezt mutatja néhány magyar szókölcsönzés a horvát és szerb nyelvjárásokban, így például teher, tornác, törköly szavaink ezekben a nyelvjárásokban trh, trnac, trkulj alakban honosodtak meg (Hadrovics 1985).

5. Wundt szerint a hangváltozások okai között szerepe van a természeti környezet hatásainak is. Kevés olyan nyelv létezik, amelyekben a szoros genetikai rokonság ellenére annyi hangrendszerbeli eltérés van, mint a németben és az angolban. Ezek az eltérések az artikulációban, a beszédprodukcióban mutatkoznak meg. Angol nyelvterületen született és ott élő német gyermek esetében a begyakorolt beszélőszervi működés legyőzi az elsajátított tulajdonságokat. A környezet hatását látja Wundt abban is, hogy a hegyvidéki népek hangrendszere feltűnően gazdag guturálisokban. Lehetséges, hogy a hegyi klíma mellett az életmód is befolyásolja a hangképző szervek működését, például az egyik hegyről a másikra való kiáltozás, mint a kommunikáció egyetlen lehetséges formája. Az is megfigyelhető, hogy egymással rokonságban nem álló nyelvek hangrendszerükben akkor mutatnak szembeszökő hasonlóságot, ha hasonló földrajzi helyzetben beszélik őket. (vö. Wundt, W. i. m. 297–400).

6. A hangváltozások egyik lehetséges oka a beszédtempó gyorsulása (vö. Gósy M. 1998). „A tempógyorsulás kétségkívül hatással van az ejtésre (artikuláció), másfelől azonban az észlelésre is. Minél gyorsabb az elhangzó beszéd, annál bizonytalanabbul működnek a percepciós folyamatok, nagyobb a tévedés lehetősége, amely azután forrása lehet a lassú átalakulásoknak, a változásoknak” (Gósy M. i. m.: 280). Feltételezhető a beszédtempó gyorsulása a nyelvtörténet bármely időszakára vonatkozóan (Gósy M. i. h.). Ezzel a ma már bizonyítható feltételezéssel sok hangváltozás oka megmagyarázható. Az artikulációval együtt a percepció szerepe is meghatározó. Percepciós átcsapással magyarázza Gósy Mária az ősmagyar korban még feltehetően meglevő veláris i (y) palatális i-vé történő változását: „…ez az átcsapás kétirányú lehet: egyfelől az illabiális palatális i-be […] vagy a labiális palatális ü-be” (Gósy M. i. m.: 277). Valószínűleg ez lehet a magyarázata az ősszláv jat (ě; ) sajátos fejlődésének a horvátban és a szerbben. Ez az indog. -re vagy kettőshangzóra visszavezethető, s az írott emlékek tanúsága szerint diftongikus artikulációjú hang a különböző dialektusokban e, i vagy (i)je hanggá fejlődött attól függően, hogy az eredeti diftongusnak melyik eleme vált uralkodóvá az artikulációban.

A beszédtempó gyorsulása lehet a sorvadó hangok eltűnésének és a hangkieséseknek is fő oka. Erre már Wundt is felfigyelt, amikor a Grimm-törvényt pszichofizikailag értelmezte: „Ha mindent figyelmen kívül hagyunk is…, van egy körülmény, amely az elmúlt évszázadok folyamán állandóan, kisebb időközökben észrevétlenül, egészében véve azonban feltartóztathatatlanul változott: ez a beszéd sebessége” (Wundt, W. i. m. 418). Ehhez hozzáfűzi még a zenei tempó gyorsulását is, hiszen – mint mondja – köztudott, hogy Beethoven szimfóniáit manapság (1900-ban) gyorsabb tempókkal adják elő, mint amilyenekben a zeneszerző megkomponálta őket, és ez a különbség még szembetűnőbb Haydn vagy Mozart, Händel vagy Bach művei esetében. A tempóváltozással függ össze a hangszerek magasabb tónusú hangzása is. Wundt arra is felhívja a figyelmet, hogy a nyelvek grammatikai konstrukciója alapján szintén következtethetünk korábbi nemzedékek beszédtempójára. Gottsched korában a német beszédstílus lassú, méltóságteljes lehetett, a vulgáris társalgásban pedig esetlen, míg ugyanabban a korban a francia jóval hajlékonyabb és minden bizonnyal gyorsabb dikciójú volt. Leibniz vagy Nagy Frigyes franciául biztosan gyorsabban gondolkodott és beszélt, mint németül. A kultúra haladása, a gyorsabb gondolkodás és a gyorsabb beszédtempó összefüggnek egymással (Wundt, W. i. m. 420). Erről tapasztalati úton is meggyőződhet bárki, ha régi, ötven-hatvan év előtti magyar filmeket néz, illetve hallgat. A rossz hangminőség ellenére is minden szó tisztán artikulált, jól érthető, szemben jó néhány mai alkotással, amelyekben a beszéd sebessége szinte az érthetőség és percipiálhatóság lehetőségének végső határáig fokozódik. Az artikuláció sebessége minőségi tekintetben is meghatározza a percepciót. A hosszabb időtartam „nyíltabb magánhangzó felismerését eredményezi” (Gósy M. i. m. 280). Ebben lehet a magyarázata annak, hogy az egykor főként idegen szavak kiejtésében hallható illabiális nyílt a () ma már eltűnt.

A Meseautó című régi magyar filmben a motorhiba miatt megálló autó sofőrje (Törzs Jenő alakítja) ezt kérdezi: „Talán a krburátorral van valami baj?” Lehetséges az is, hogy az ilyen típusú artikulációban bizonyos sznobizmus is kifejeződött (vö. Péter M. i. h.), noha manapság is lehetne erre ok, hiszen ma is beszélnek annyian idegen nyelveket, mint a két világháború közötti időszakban. Lehetséges, hogy az egyre jobban terjedő angol nyelv egyes artikulációs hatásai bizonyos idő múlva érzékelhetők lesznek, ám az kérdés, okoznak-e majd általános, köznyelvi hangváltozásokat.

7. A beszédtempóval összefügg a hangsúly szerepe a hangváltozásokban. Ennek jelentőségét a német Lautverschiebung ismeretében Verner fogalmazta meg. A gör. , szóval összefüggő német zeihen (verzeihen ’megbocsát’) < ófelnémet zîhan és zeigen (’mutat’) < ófelnémet zeigôn mai alakjukat hangsúlyeltolódás eredményeként nyerték: „normális irányú” (tenuis spirans) fejlődés a kötött, az ezzel ellentétes irányú pedig a mozgó hangsúly számlájára írható (Wundt, W. i. m. 432). A szláv nyelvekben a hangsúlynak különleges jelentősége van – egyebek mellett – az r és az l hangok metatézisében.

8. A fentiekben megkíséreltem a hangváltozással kapcsolatos feltételezéseket és megállapításokat röviden összefoglalni azzal a céllal is, hogy tudományunk klasszikusainak némely megállapítását fölelevenítsem, hiszen némelyiküket a modern kutatások is igazolták, például a beszédtempó gyorsulásának artikulációs és percepciós változásokat indukáló hatását. Bizonyos, hogy a hangváltozásokat fiziológiai, pszichikai és szociális okok egyaránt motiválják. Ezek közül az utóbbiak közül különösen figyelemre méltó az idegen nyelvek hatása, amit annak idején az újgrammatikusok is hangsúlyoztak, s ami korunkban mindennapi aktualitássá is vált (vö. Bańczerowski J. 1999a, b).

SZAKIRODALOM

Abaffy Erzsébet 1991. Bárczi Géza és a magyar hangtörténet. In Kiss Jenő–Szűts László (szerk.): Tanulmányok a magyar nyelvtudomány történetének témaköréből. Akadémiai Kiadó, Budapest, 49–56.

Bańczerowski Janusz 1999a. Nyelvek a mai világban. In: Ember és nyelv. Tanulmánykötet Keszler Borbála tiszteletére. ELTE.

Bańczerowski Janusz 1999b. Nyelvi kommunikációs problémák a mai világban. Nyr. 123: 382–7.

Bárczi Géza 1954. Magyar hangtörténet. Tankönyvkiadó, Budapest.

Bárczi Géza 1955. Bevezetés a nyelvtudományba. Tankönyvkiadó, Budapest.

Brugmann, Karl 1902. Kurze vergleichende Grammatik der indogermanischen Sprachen. Strassburg.

Eckhardt Sándor 1988. Mai francia nyelvtan. Terra, Budapest.

Gósy Mária 1998. Hangtörténeti változások feltételezett okairól. MNy. 95, 276–83.

Hadrovics László 1985. Ungarische Elemente im Serbokroatischen. Akadémiai Kiadó, Budapest.

Hadrovics László 1992. Magyar történeti jelentéstan. Akadémiai Kiadó, Budapest.

Ivšić, Stjepan 1970. Slavenska poredbena gramatika. Priredili Josip Vrana i Radoslav Katičić. Zagreb.

Kniezsa István 1974². A magyar nyelv szláv jövevényszavai I. kötet (2. kiadás). Akadémiai Kiadó, Budapest.

Paul, Hermann 1898. Prinzipien der Sprachgeschichte. Dritte Auflage. Halle a. S.

Péter Mihály 1991. A nyelvi érzelemkifejezés eszközei és módjai. Tankönyvkiadó, Budapest.

H. Tóth Imre 1993. Bevezetés a szláv nyelvtudományba. JATEPress, Szeged.

Wardhaugh, Ronald 1995. Szociolingvisztika. Ford. Pap Mária. Osiris–Századvég, Budapest.

Wundt, Wilhelm 1900. Völkerpsychologie. Erster Band. Die Sprache. Leipzig.

Nyomárkay István

Nyomárkay, István: On classical and modern interpretations of sound changes. The Neogrammarians were the first scientists who dealt with the problems of sound changes. The present paper starts with their statements, some of which have been confirmed by modern psycholinguistic and sociolinguistic investigations. This study provides an overview of some types of sound changes and also reflects on their presumable reasons.

¹ A külföldi szerzőket saját fordításomban idézem. Ny. I.