A magyar mellékhangsúly fonológiai státusáról

1. Bevezetés

A magyar mellékhangsúlyok fonológiai jelentőségét nemrégen megkérdőjelezték (l. Kálmán–Nádasdy 1994). Az érvelés lényege az, hogy nincs olyan (ismert) fonológiai szabályunk, amely érzékeny lenne a mellékhangsúlyok jelenlétére vagy hiányára, ezért a mellékhangsúlyok, noha fonetikailag kétségtelenül léteznek, fonológiai elismerésre nem tarthatnak számot. Az alábbiakban ez utóbbi állítást kívánom cáfolni. Véleményem szerint létezik nyelvünkben egy szabály, az úgynevezett dallambeékelés szabálya, amely mellékhangsúlyos szótagokat keres a működéséhez, és így a magyar mellékhangsúlyok fonológiai relevanciáját bizonyítja.

A tanulmány felépítése a következő. A bevezetőt tartalmazó 1. rész után, a 2. részben röviden ismertetem a magyar hangsúlyrendszert, amelyben a mellékhangsúly középső helyet foglal el a főhangsúly és a zérushangsúly között. A 3. részben részletesen megvizsgálom a magyar mellékhangsúly négy típusát. Bemutatom, hogy az első három típus szóeleji szótagon jelenik meg és főhangsúlyból származik redukcióval; ám a negyedik típus, az úgynevezett ritmikai mellékhangsúly, a szó belsejében jelenik meg (rendszerint páratlan szótagokon), és egy posztlexikális szabálynak köszönheti létét; ez a szabály zérushangsúlyokat erősít fel mellékhangsúllyá. A 4. részben cáfolom a magyar mellékhangsúly fonológiai jelentősége ellen Kálmán és Nádasdy (1994) által felhozott érveket. Az 5–8. részben leírom a dallambeékelés szabályát, és ismertetem azt a 105 főre kiterjedő kísérletet, amely bizonyítja, hogy a dallambeékelés szabálya érzékeny a mellékhangsúlyos szótagokra. A 9. rész rövid összefoglalás.

2. A mellékhangsúly és a magyar hangsúlyrendszer

A magyar hangsúlyrendszer három tagból áll: fő-, mellék- és zérushangsúlyból (vö. Varga 1985: 209; 1998: 229). A főhangsúlyos (elsődleges hangsúlyú) szótagok prominenciája két komponensből tevődik össze: egyrészt dallamon kívüli prominenciából (ezt elsősorban intenzitástöbblettel, továbbá esetleg junkturális vagy hosszúsági eszközökkel érjük el), másrészt dallami prominenciából: ez azt jelenti, hogy a főhangsúlyos szótag hangmagassági akcentust (’pitch accent’-et) kap, mert egy bizonyos beszéddallamot, úgynevezett karakterdallamot indít. A főhangsúly jele: . A mellékhangsúlyos (másodlagos hangsúlyú) szótagok viszont csak dallamon kívüli prominenciával (intenzitás-többlettel stb.) rendelkeznek, dallami prominenciájuk nincsen. Jelük: . A zérushangsúlyú (hangsúlytalan) szótagok sem dallami, sem dallamon kívüli eszközökkel nem emelkednek ki. A főhangsúlyok akcentusoknak is hívhatók, a mellék- és zérushangsúlyos szótagok viszont akcentusnélküliek.

A három hangsúlyfokozat mindegyike diszkrét kategória, mert a dallami kitüntetettség megléte vagy hiánya, illetve a dallamon kívüli eszközök megléte vagy hiánya kategoriális különbség; a dallamon kívüli eszközökkel elért prominencia (intenzitástöbblet, stb.) mértéke pedig nem része a hangsúlyfokok definíciójának. Ezt mutatja az 1. táblázat.

1. táblázat: A magyar hangsúlyrendszer

A magyar magánhangzók minősége nem redukálódik szisztematikusan a hangsúlytalan szótagokban; vö. például Kerek (1971: 36–37).¹ A szisztematikus redukció hiánya növeli a mellékhangsúlyok és zérushangsúlyok perceptuális megkülönböztetésének a nehézségeit, és emiatt a mellékhangsúly jelenlétének másféle bizonyítékaira is támaszkodnunk kell.² Általában azonban a mellékhangsúly tiszta esetei könnyen előállíthatók és meghallhatók, és ezért a magyar mellékhangsúly fonetikai realitását nem vonják kétségbe. Mellékhangsúlyok a főhangsúly előtt és után egyaránt előfordulhatnak. Például az (1)-ben a főhangsúly előtt, a (2)-ben a főhangsúly után állnak. A betűsoroknak a dallam szerinti sematikus kanyarítása az intonációt, az aláhúzás pedig a hangsúlyos szótagokat jelzi.

A magyar mellékhangsúly nem kötelező: mindig helyébe léphet a zérushangsúly (vö. Kálmán–Nádasdy 1994: 409, Varga 1998: 230). Így az (1) helyett a (3), a (2) helyett pedig a (4) is gyakori:

3. A magyar mellékhangsúly típusai

A magyar mellékhangsúlyok alapvetően az alábbi négy típus valamelyikébe tartozhatnak:

Ez a lista csak osztályozás, és nem pedig a mellékhangsúlyok kiosztását vezérlő algoritmus; vagyis nem tartalmaz instrukciókat a mellékhangsúlyok elhelyezésére nézve. Például az (5b) típus elkülönítésével nem kívánom azt mondani, hogy minden deakcentuált szó szükségszerűen mellékhangsúlyt visel.

A mellékhangsúlyos szótagok erős tendenciát mutatnak arra, hogy elkerüljék a főhangsúlyos szótagokkal való szomszédságot. Azt mondhatjuk, hogy valahányszor egy mellékhangsúlyos szótag közvetlenül szomszédos egy főhangsúlyos szótaggal ugyanabban a frázisban, a mellékhangsúly zérushangsúllyá redukálódik, hacsak jelenlétének nincs jelentésmegkülönböztető szerepe. Ezért szinte bizonyosra vehető, hogy a (2) példa lesz szava zérushangsúlyú; és a vége szó szintén zérushangsúlyú, mivel a jó szó közvetlenül előtte eredetileg főhangsúlyos volt.

Adataink azt mutatják, hogy az (5a), (5b) és (5c) típusú (szóeleji) mellékhangsúlyok előbb jelennek meg, mint az (5d) típusú (ritmikai) mellékhangsúlyok. Az (5d) típusú mellékhangsúlyok posztlexikálisak, és csak olyan szótagokon jelennek meg, amelyek nem szomszédosak sem főhangsúlyos szótagokkal, sem olyan szótagokkal, amelyek előzetesen (5a), (5b) vagy (5c) típusú mellékhangsúlyt kaptak.

Miután az (5d) típusú mellékhangsúlyok megjelentek, minden mellékhangsúlyt, beleértve az éppen megjelent (5d) típusúakat is, zérushangsúlyra redukálhat egy választható posztlexikális hangsúlytörlő szabály.

3.1. Ad (5a): A szóösszetételi elem élén levő mellékhangsúly

A szóösszetételekben a második tag első szótagján megjelenő mellékhangsúly lehetőségét általában elismerik (vö. Papp 1966: 159; Szende 1976: 120). Így például mellékhangsúly jelenik meg a (6) mes- szótagján. Ez főhangsúlyból jön létre, kötelező redukcióval. A mellékhangsúly azonban tovább redukálható zérushangsúllyá, ezért tesszük a mellékhangsúly jelét zárójelek közé:

(6) tanító()mester

Az irodalom kevesebb figyelmet szentel az olyan összetett szavak hangsúlyozásának, amelyek maguk is beágyazott összetett szavakat tartalmaznak. Kálmán és Nádasdy (1994: 408) szerint csak a legmagasabb (nem beágyazott) összetetételek nem első tagjai kapnak mellékhangsúlyt, a mélyebben beágyazott konstituensek zérushangsúlyúak.

Kálmán–Nádasdy (1994: 408)

Ez helyes megfigyelés, és egy két lépésből álló szabályban fejezhető ki, amit a (8a, b)-ben formalizálok:

ahol X és Y az összetett szó közvetelen összetevői.

Így a (7a) és (7b) derivációját a (9), illetve a (10) mutatja:

Mivel azonban a magyar mellékhangsúlyt mindig felválthatja a zérushangsúly, a (7a) és (7b) közötti különbség elveszhet: [pótkerékcsapágy].

3.2. Ad (5b): A deakcentuált szó élén levő mellékhangsúly

A lexikai szavak deakcentuálása különböző okokból mehet végbe; ezek közül mutat be néhányat az alább következő rész. Minden esetben a szó első szótagjának mellékhangsúlya főhangsúlyból jön létre, redukcióval. Mivel a mellékhangsúly pedig zérushangsúlyra cserélhető, a példákban a mellékhangsúly jelét zárójelbe tesszük.

Először is, a deakcentuálást kiválthatja a szó szemantikai tartalma (jelentése); például az, hogy a szó részlegességre utal (vö. Varga 1983: 144). A részlegességre utaló kifejezések közepes fokot fejeznek ki valahol a pozitív és negatív magas és totális fokok között. Például a néhány szó ilyen részlegességet kifejező elem a minden (pozitív totális) és semennyi (negatív totális) szavak által meghatározott „pozitív-negatív teljességi egyenes” közepén, közvetlenül a sok (pozitív magas) és a kevés (negatív magas) kifejezések között:

2. táblázat: A pozitív-negatív teljességi egyenes

A részlegesség a magyarban megjelenhet mennyiségben: néhány, némi, egy kicsi; idő- és térbeli disztribúcióban: néha, néhol, egyelőre; intenzitásban: enyhén, kissé, némileg, valamelyest; és egzisztenciálisan kvantált határozatlan névmásokban és határozószókban: valaki, valahol, valamikor, valahogyan stb. Bár a főhangsúly szintén lehetséges az ilyen kifejezéseken, a mellékhangsúly sokkal valószínűbb. Amikor azonban a hangsúlyozás a jelentésmegkülönböztetés egyetlen eszköze, akkor a főhangsúly a részlegesség kifejezésére nem használható. Ez történhet például a valamennyi szóval. Ez a szó mind pozitív teljességet, mind részlegességet kifejezhet; vö. (11a, b).

Másodszor, a deakcentuálás oka lehet az a szintaktikai pozíció, amelyet a szó a magyar mondatban elfoglal. Például, amikor a magyar mondat fókuszpozíciója be van töltve, az ige közvetlenül utána elveszíti a főhangsúlyát, és mellékhangsúlyt vesz fel.³

(12) Bombát ()találtak az udvaron.

Harmadszor, a funkció, amit a szó betölt a mondatban, szintén oka lehet a deakcentuálásnak. Például, a mondathatározók gyakran elveszítik a főhangsúlyukat. A természetesen határozószó módhatározóként szerepel a (13a) mondatban, de mondathatározóként a (13b)-ben:

Végül: a deakcentuálás egyik leggyakoribb oka az, hogy a szó csüggő helyzetben vagy egy irtóhangsúly után áll (ezekről l. Kálmán–Nádasdy 1994: 396), vagy egyszerűen a nyilatkozat „adott információt hordozó” szakaszában található. A (14a)-ban és (14b)-ben a tudjátok ige emfatikus okokból irtóhangsúlyt kap, és az utána álló mellékmondat főhangsúlya ezért mellékhangsúlyra redukálódik. A (14a) és (14b) mellékmondatai különböző jelentésűek, de ha mellékhangsúlyuk zérushangsúlyra csökken, a hangzásbeli különbséggel együtt a szemantikai különbség is neutralizálódik: Tudjátok, hogy dolgozom.

Varga (1985: 209)

3.3. Ad (5c): A funkciószó élén levő mellékhangsúly

Feltételezem, hogy a funkciószavak (névelők, kötőszók, személyes névmások stb., vagyis az olyan szavak, amelyek zárt rendszereket alkotnak) mellékhangsúllyal jelennek meg, ha több szótagúak, és zérushangsúllyal, ha egy szótagúak. A szóeleji mellékhangsúly itt is főhangsúlyból származik. A (15)-ben a minket névmás több szótagú, az az névelő egy szótagú funkciószó.

(15) Meghívtak ()minket az előadásra.

3.4. Ad (5d): A ritmikai mellékhangsúly

Hagyományos vélemény szerint a (nem összetett) magyar szavakban ritmikai mellékhangsúly jelenik meg bizonyos (rendszerint páratlan számú) szótagokon a főhangsúlyos első szótag után (vö. például Papp 1966: 159). Ezek a mellékhangsúlyok csak olyan szótagokon jelenhetnek meg, amelyek nem szomszédosak fő- vagy mellékhangsúlyos szótagokkal. Ilyen ritmikai mellékhangsúlyokat mutat be a (16a). A főhangsúly a szó első szótagjára esik, a mellékhangsúlyok a harmadik és ötödik szótagon jelennek meg. A példa alatti számok a szótagok számát mutatják:

Az említett nézetek azt a benyomást kelthetik, hogy a ritmikai mellékhangsúlyok éppen olyan nyilvánvaló, állandó és automatikus jellemzői a magyar szavaknak, mint mondjuk a maranungku szavaknak.⁴ A valóságos helyzet azonban más, és a leírások ellentmondásosak.

Hayes (1995: 330) – Kerek (1971) alapján – úgy találja, hogy az irodalom két mintát mutat fel a magyar szavak ritmikai mellékhangsúlyainak elhelyezésével kapcsolatban. A főhangsúly mindkettőben az első szótagra esik. Az A mintában, amelyet elsőnek Balassa (1890) írt le, a mellékhangsúlyok a főhangsúly utáni páratlan szótagokon jelennek meg. Ezzel szemben a B mintában, amelyet Szinnyei (1912: 12) közölt, „a mellékhangsúly a harmadik és ötödik szótagra esik, vagy (ha a harmadik szótag könnyű) a negyedikre és hatodikra, de sohasem az utolsó szótagra” (Hayes i. h.; saját fordításomban, V. L.). Hayes szerint az A mintában az „erős lokális elemzés” (két szótagú ütemeket létrehozó elemzés: „strong local parsing”), a B mintában pedig a „gyenge lokális elemzés” (három szótagú ütemeket is megengedő elemzés: „weak local parsing”) nyilvánul meg. A kétféle elemzőrendszer gyakran található egymás mellett.

Kager (1995: 374) azonban a B mintáról nem tud, és úgy beszél az A mintáról, mint a magyar szavak mellékhangsúly-helyezésének egyetlen módjáról. Hammond (1987) is úgy véli, hogy az A minta az egyetlen lehetőség, de ő a mellékhangsúlyoknak két fokozatát is megkülönbözteti. Ezt úgy éri el, hogy egy speciális colonréteget iktat be, amely nagyobb prominenciát juttat a páratlan számú ütemeknek. Ezt mutatják a (17) példái. A példákban pontosvesszőt használok az erősebb mellékhangsúly jelölésére.

(17) (a)      (b) ⁵

Hammond (1987: 268)

A mellékhangsúlyok továbbdifferenciálása erősebb és gyengébb fokozatokra azonban nem meggyőző. Magyar anyanyelvű beszélők (magamat is beleértve) egyszerűen nem hallják az állítólagos különbségeket, és Hammond példáit mesterkéltnek érzik.

További bizonytalanság forrásai azok a módosító indítványok, amelyek az ismertetett hangsúlyozásokkal kapcsolatban morfológiai kritériumokra hivatkoznak. Például Szende (1976: 120) úgy véli, hogy az úgynevezett „élő” egy szótagos képzők magukhoz vonhatják a mellékhangsúlyt akkor is, ha egyébként a hagyományos leírások szerint ritmikailag nem esélyesek rá (nem páratlan számú szótagok). Így például a -ság képző mellékhangsúlyos lehet a hatalmasságok szóban. De ezt más források tudtommal nem erősítették meg.

Kerek fentebb említett művében (1971) egy roppant fontos felismerést tesz, amit más leírásokban nem találunk. Szerinte a szóbelseji mellékhangsúlyok kijelölésének tartománya a fonológai frázis (i. m. 41). Ezt saját kutatásaim teljes mértékben alátámasztják. A fonológiai frázis főhangsúlyos szótaggal kezdődő szótagfüzér, amely egy bizonyos intonációs kontúrt, beszéddallamot hordoz. Úgy látom, hogy a magyar szavak korlátlan hosszúságú ütemek (unbounded feet) formájában hagyják el a lexikont, vagyis csak főhangsúlyuk van (az első szótagjukon), és nincsenek mellékhangsúlyaik. Ez megváltozik a posztlexikális strátumban, ahol ritmikailag motivált mellékhangsúlyok jelennek meg a fonológiai frázisokba egyesült szavak bizonyos szótagjain (beleértve az egyetlen szóból álló fonológiai frázisokat is). De ezek a mellékhangsúlyok újra elveszhetnek, hiszen a beszélő tetszése szerint alkalmazhatja azt a végső hangsúlytörlő szabályt, amely minden mellékhangsúlyt zérushangsúlyra fokoz le. Tehát a matematikus szó hangsúlyképletének szótári alapformája nem a (16a), hanem a (16b). A (16a) posztlexikálisan átalakított változata a (16b)-nek, és mivel opcionális, vissza is változhat (16b)-vé.

(16) (b) matematikus

Kálmán és Nádasdy (1994: 407) ennél tovább mennek, és tagadják a ritmikai mellékhangsúlyok létét. Számukra csak a (16b) létezik, a (16a) nem. Azt megengedik, hogy ritmikai hangsúlyok jelenhetnek meg bizonyos emocionálisan jelölt magyar megnyilatkozások páratlan számú szótagjain, de ezek főhangsúlyok, mert intonációs kontúrt indítanak, ahogyan azt Csűry híres példája mutatja:

Csűry (1925: 13)

4. A mellékhangsúlyok fonológiai jelentősége

Bár a magyar mellékhangsúly különböző elhelyezésével eltérő jelentéseket tudunk megkülönböztetni [vö. (7a, b), (11a, b), (13a, b), (14a, b)]; a mellékhangsúly fonológiai jelentősége vita tárgya lett (vö. Kálmán–Nádasdy 1994: 409–10).

Kálmán és Nádasdy (i. m.) több érvet vonultat fel a magyar mellékhangsúlyok fonológiai jelentősége ellen. Szerintük a mellékhangsúlyok (a) a főhangsúlyok lefokozott változatai, (b) ingadozók (instabilak), és (c) jelenlétüknek vagy hiányuknak nincs fonológiai következménye, hiszen nincs fonológiai szabály, amely érzékeny lenne rájuk. Következésképpen úgy kezelendők, ahogyan például a nazális magánhangzókat kezeljük a magyar fonológiában. A nazális magánhangzók meglehetősen gyakoriak a magyarban, például [] jelenik meg a kazánház szóban, amikor úgy ejtjük, hogy [kzhaz]. De a nazális magánhangzó felbukkanása pusztán fonetikai tény: semmiféle fonológiai következménye nincs, és mindig pótolható orális [a] és [n] hangkapcsolattal, mint a [kzanhaz] ejtésben. Ezért, ahogy a nazális []-nak nincs fonémikus értéke a magyarban, ugyanúgy a mellékhangsúlynak sincsen, akármennyire gyakori is fonetikai szinten.

Vizsgáljuk meg ezeket az érveket közelebbről. Az első szerint, amikor a mellékhangsúlyok jelentéseket különböztetnek meg, mindig szóeleji főhangsúly lefokozott változatai (tulajdonképpen álcázott főhangsúlyok). Kontrasztban állhatnak a nem lefokozott főhangsúllyal [mint a (11a, b) és (13a, b) példákban] vagy a zérushangsúllyal [mint a (7a, b) és (14a, b) példákban], de mindkét esetben az alapvetőbb főhangsúlyokból származnak, és nincs független státusuk. Ezzel az érveléssel az a probléma, hogy ezek a főhangsúlyból származó mellékhangsúlyok a főhangsúlynak nem valamiféle fonológiailag kondicionált változatai, és így a független létük elismerést kíván. Ezt a következő analógia világítja meg: ahogy a kapa főnév a kapál igéből származik elvonás, fordított szóképzés (back-formation) eredményeként, és a magyar nyelv önálló szava, ugyanúgy a főhangsúlyból származtatható mellékhangsúlyok is önálló hangsúlyfokot képviselnek. A ritmikai mellékhangsúlyok [az (5d)-típusúak] pedig semmilyen kapcsolatban nem állnak a főhangsúlyokkal, tehát azokból egyáltalán nem eredeztethetők.

Másodszor, Kálmán és Nádasdy (1994: 409) szerint a magyar mellékhangsúly instabil: mindig lecserélhető zérushangsúlyra. Ez igaz, de a zérushangsúlyra való lefokozás kockázattal járhat: a jelentésmegkülönböztető erő megszűnésével. Amikor a mellékhangsúly a főhangsúllyal áll szemben [mint a (11a, b) és (13 a, b) példákban], zérushangsúlyra való lefokozása esetén a jelentéskülönbség megmarad, mert ezekben az esetekben a mellékhangsúly és a zérushangsúly szabad váltakozásban áll. De amikor a mellékhangsúly a zérushangsúllyal áll szemben [mint a (7a, b) és (14a, b) példákban], zérushangsúlyra való lefokozása esetén a jelentéskülönbség elvész. Ilyenkor, ha igény támad a megkülönböztetésre, a beszélőnek egyszerűen használnia kell a mellékhangsúlyokat.

Harmadszor, Kálmán és Nádasdy (1994: 406) szerint a magyarban nincs olyan fonológiai szabály, amely érzékeny volna a mellékhangsúlyok jelenlétére vagy hiányára. Az angolban például a főhangsúly előtti (prenukleáris) mellékhangsúly kiválthatja a jambikus megfordulás jelenségét (Liberman–Prince 1977: 319), így a jambikus megfordulás lehetősége prenukleáris mellék-hangsúly jelenlétéhez kötődik (és egyúttal annak bizonyítéka). A magyarban más a helyzet, a jambikus megfordulásnak megfelelő magyar ritmikai hangsúlyváltakozás főhangsúlyokat (hangmagassági akcentusokat) érint és nem mellékhangsúlyokat (Varga 1998). Ugyancsak az angolban: a főhangsúly utáni (posztnukleáris) első mellékhangsúlyos szótag kezdi az alsó teraszt a stilizált eső dallam megvalósításakor (Gussenhoven 1985: 124). Ezzel szemben a magyar stilizált eső dallamban az alsó terasz az utolsó szótagon jelenik meg, és nem kötődik mellékhangsúlyokhoz (Varga 1990). Eddig tehát valóban úgy tűnhetett, hogy a magyarban nincs olyan fonológiai szabály, amely mellékhangsúlyt kíván.

Megjegyzendő, hogy a közelmúltban született egy javaslat (Gráf 1998), amely már nagyon közel áll egy mellékhangsúlyt kívánó szabály felállításához. Gráf feltételezi, hogy a /b, g és d^y/ intervokális mássalhangzóknak a gyors beszédben bekövetkező lenizációja (erről l. Siptár 1995: 106) elmarad, ha ezek a mássalhangzók ütem elején állnak a magyar szóban. A Gráf-féle keretben az ütemképzés a szótagsúllyal (a szótag „könnyű”, illetve „nehéz” voltával) függ össze, és nem a szótaghangsúllyal, de a javaslat konvertálható a hangsúly alapú ütemekre is. Ebben az olvasatban a javaslat azt jelentené, hogy az intervokális mássalhangzó lenizációja tilos, ha hangsúlyos (fő- vagy mellékhangsúlyos) szótag élén áll. Hogy ez igaz-e vagy sem, a jövő kutatásai döntik majd el. A továbbiakban ezzel a lehetőséggel itt nem foglalkozom. Helyette bemutatok egy olyan szabályt, ami határozottan érzékenynek tűnik a mellékhangsúlyokra. Ez a dallambeékelés szabálya. A cikk hátralévő részében erről lesz szó.

5. A dallambeékelés szabálya

Dallambeékelés akkor fordulhat elő, ha a magyar intonációs frázis utolsó előtti főhangsúlyos szótagja féleső dallamot, az utolsó főhangsúlyos szótagja eső dallamot indít, és a két főhangsúlyos szótag között legalább három akcentusnélküli szótag található.⁶

Ha ezek a feltételek teljesülnek, akkor megtehetjük, hogy a féleső dallam megrövidítésével egy magas szinttartó dallamot iktatunk be a féleső és az eső dallamok közé, és ezáltal az új dallamot indító szótagot főhangsúlyossá léptetjük elő az eredetileg is meglévő két főhangsúly között. Ez a dallambeékelés jelensége. A dallambeékelés opcionális folyamat, amellyel egy attitudinálisan jelölt dallamképletet hozunk létre. Az így létrejövő, féleső + magas szinttartó + eső dallamokból (A + B + A profilokból, l. Bolinger 1986, 1989) álló sorozat azt fejezi ki, hogy a beszélő a mondat tartalmát magától értetődőnek (nyilvánvalónak, természetesnek, könnyen kitalálhatónak stb.) tartja. A dallamsorozat egyúttal a beszélő intellektuális vagy hivatali fölényét is érzékelteti, és így egyszerre leereszkedő és kategorikus attitűdöt is kifejezhet, de nem barátságtalan. Ezért gyakori a kisgyermekeknek adott tanítói magyarázatokban és előadásokban, de védekezésekben vagy tiltakozásokban sem ritka.

Ha csak három akcentusnélküli szótag van az eredeti két főhangsúly között, akkor az utolsó előtti fonológiai frázis (vagyis a féleső dallam tartománya) négy szótag hosszú. Ebben az esetben e tartomány harmadik szótagja fogadja a dallambeékelést. Így a közönséges (19n)-ből a dallambeékelő (19a) jöhet létre. A példák alatti számok az utolsó előtti fonológiai frázis szótagjainak a számát mutatják.

Az új főhangsúly máshová nem kerülhet; sem a (19b), sem a (19c) nem fogadható el.

Mivel a főhangsúly utáni harmadik szótagot általában a mellékhangsúllyal asszociálják, feltételezem, hogy a (19a) harmadik szótagja azért fogadja el a dallambeékelést, mert mellékhangsúlyos.

Viszont az olyan esetekben, ahol a féleső dallam eredeti tartománya négy szótagosnál hosszabb, a dallambeékelés helye már kevésbé nyilvánvaló. Mindenesetre az a valószínű, hogy a dallambeékelést ezekben az esetekben is mellékhangsúlyos szótag vonzza.⁷ Hogy ez a hipotézis igazolható vagy cáfolható legyen, egy kísérletet hajtottam végre.

6. A kísérlet

Négy mondatsorozatról a saját felolvasásomban magnófelvételt készítettem. Minden sorozat egy-egy mondatot tartalmazott többféle megvalósításban; a változatok a dallambeékelés helyében különböztek. A sorozatokat 105 magyar anyanyelvű egyetemista és főiskolás hallgatónak játszottuk le, akiknek életkora 18 és 36 év között volt. Az elhangzó mondatok meg voltak számozva. A résztvevők kérdőívet kaptak a felolvasott mondatok számaival, és miután minden mondatot kétszer meghallgattak, a mondatnak megfelelő szám mellett jelezték, hogy a hallott mondatot elfogadhatónak tartották-e, vagy sem. A továbbiakban egy harmadik meghallgatás után minden sorozatban azonosítaniuk kellett azt a mondatot, amelyet a saját sorozatában a legjobbnak tartottak. Minden „elfogadó” és minden „legjobb” szavazat 1 pontot ért. Az egy-egy mondat által nyert pontokat összeadtuk és elosztottuk 105-tel, hogy az adott mondat átlagpontszámát megkapjuk. Ezután statisztikai elemzés következett, melynek az volt a célja, hogy lássuk, hogy az átlagpontszámok egy-egy sorozaton belül szignifikánsan különböztek-e. Kéttagú sorozatokban T-teszt statisztikát, többtagúakban egyirányú ANOVA-tesztet alkalmaztunk.⁸

A (20) és (21) sorozatban olyan mondatok szerepeltek, amelyekben a féleső dallam eredeti tartománya öt szótagos volt. A (20) sorozatban a (20a) mondat átlaga 0,40, a (20b) mondaté 0,83 volt. Ezek szignifikánsan különböznek egymástól a p < 0,05 szinten, vagyis a hallgatók szignifikánsan elfogadhatóbbnak találták a (20b)-t, mint a (20a)-t.

A (21) sorozatban az átlagértékek megint szignifikánsan különböztek: a (21a) esetében ez az átlagérték 0,60 volt, a (21b) esetében 1,10.

A (20) és (21) eredményei egyértelműen mutatják, hogy amikor a féleső dallam tartománya öt szótag hosszúságú, a harmadik szótag a dallambeékelés legvalószínűbb helye, éppúgy mint a négy szótagú tartományok esetében. Azaz, úgy látszik, hogy a dallambeékelést az öt szótagú tartományokban is a mellékhangsúly vonzza.

A (22) sorozatban az eredeti féleső dallamhordozó hat szótagból áll.

Itt az átlagérték a (22a) esetében 1,29, a (22b) esetében 0,53, a (22c) esetében 0,61, a (22d) esetében pedig 0,44 volt. Az ANOVA-elemzés szerint (22a) szignifikánsan különbözött az összes többi mondattól a sorozaton belül. Ez azt jelenti, hogy itt is az eredeti féleső dallamú tartomány harmadik szótagja a legesélyesebb a dallambeékelésre (22a). A második legesélyesebb az ötödik szótag (22c). Ezek az eredmények további bizonyítékul szolgálnak amellett, hogy a mellékhangsúlyos szótagok vonzzák a dallambeékelést.

A (23) sorozatban a féleső dallam eredeti hordozója 8 szótagból áll.

A nyert értékek a következők voltak: (23a) 0,62, (23b) 0,50, (23c) 1,12, (23d) 0,85, (23e) 0,34. A szignifikánsan legmagasabb elfogadottságú megoldás, a (23c), az utolsó előtti dallamhordozó ötödik szótagjára teszi a dallambeékelést, és ez megintcsak egy hagyományosan elismert mellékhangsúlyos pozíciónak felel meg. Az 5. szótag azért győz a 3. felett, mert az 5. szótag az eredeti féleső dallamhordozó közepén található, és azt két egyenlő részre osztja. Ugyanakkor elég sok hallgató inkább a hatodik szótagra tenné a dallambeékelést; vö. (23d).⁹ Ennek az átlagértéke (0,85) relatíve szintén magas, és szignifikánsan különbözik az összes többi, alacsonyabb értéktől a p < 0,05 szinten. Lehetséges, hogy ezek a beszélők a mellékhangsúly-helyezés B-mintáját követik, l. 3.4. Ebben a mintában a mellékhangsúly a 4. vagy 6. szótagra eshet, ha a harmadik szótag könnyű (ez itt teljesül: a -le- könnyű szótag). Hogy a (23d)-ben a dallambeékelést miért a 6. (és nem a 4.) szótag vonzza, nem tudom; valamilyen okból talán az 5:3 szótagarány kellemesebb a fülnek, mint a 3:5 szótagarány.

A következő táblázat a statisztikai elemzéseket foglalja össze:

3. táblázat: Az átlagértékek statisztikai elemzésének összefoglalása

A győztes megoldásokban a dallambeékelés a szó páratlan számú szótagján jelent meg [l. (20b), (21b), (22a), (23c)], azaz mindig olyan szótagon, amelyet hagyományosan mellékhangsúlyosnak tartanak. A (23d)-ben a dallambeékelés helye páros számú szótag, de – mint láttuk – a B mintában ez is mellékhangsúlyosnak tekinthető.

Észre kell azonban vennünk, hogy ezek a ritmikai mellékhangsúlyok függetlenek a szóhatároktól és így a szavaktól is. A szótagok számlálása az utolsó előtti kontúrhordozó (a féleső dallamot hordozó fonológiai frázis) első szótagjától indul, és a mellékhangsúlyok nem feltétlenül esnek egybe a szavak páratlan számú szótagjaival; vö. például (24).

A (24n)-ben az utolsó előtti kontúrhordozó harmadik szótagja a mondtam szó második szótagjával azonos, tehát a mellékhangsúly páros számú szótagra esik azon a szón belül. A -tam szótag itt nem egy szó részeként, hanem egy fonológiai frázis részeként kapta meg a mellékhangsúlyt. Ez azt mutatja, hogy a ritmikai mellékhangsúly elhelyezése a magyarban posztlexikális folyamat; a ritmikai mellékhangsúlyok a magyarban nem a szavak, hanem a fonológiai frázisok (intonációs kontúrhordozók) tulajdonságai.

A tradicionális leírások azért tekintik az ilyen mellékhangsúlyokat a szavak tartozékának, mert amikor egy szót izoláltan kimondunk, az fonológiai frázist alkot, és olyan intonációs egységgel esik egybe, amely egy megnyilatkozásnak felel meg. Például, a matematikus szó (16a)-ban bemutatott hangsúlyképlete úgy jöhet létre, hogy a szót mint elszigetelt szótári elemet valaki kimondja. Az elszigetelten kiejtett szótári elemek egyszerre megnyilatkozások, intonációs egységek és fonológiai frázisok.

7. A dallambeékelés egyéb esetei

Ha a dallambeékelés mellékhangsúlyokhoz kötődik, akkor nemcsak a ritmikai (szóbelseji) mellékhangsúlyokat érintheti, hanem a szó elejieket is. Mint látni fogjuk, ez a predikció helyesnek bizonyul. A 3.-ban rámutattunk, hogy a szó eleji mellékhangsúlyok [azaz az (5a), (5b), (5c) típusok] korábban létesülnek, mint a ritmikaiak [azaz az (5d) típusúak], és az utóbbiak csak olyan helyeken jelenhetnek meg, amelyek a szó eleji mellékhangsúlyok megjelenése után erre alkalmasak maradtak. A (25)-ben a dallambeékelés egy szó eleji mellékhangsúlyos szótagot céloz meg. Ez a volna szó első szótagja.

A volna szó első szótagja normális körülmények között mellékhangsúlyos [vö. (25n)], és így dallambeékelést kap a (25a)-ban. Mivel a ritmikai mellékhangsúlyok később jelennek meg, mint a szóelejiek, a (25)-ben nem helyezhető mellékhangsúly a -tem szótagra, mert az szomszédos lenne a már mellékhangsúlyos vol- szótaggal. Ezért a (25b) valószínűtlen megoldás:

A (26) példában a szóeleji mes- szótag a tanítómester összetett szó második elemének első szótagja, és így a magyar összetételi hangsúlyszabály (8) értelmében mellékhangsúlyos. Ezért dallambeékelést kaphat; vö. (26a).

Mivel ritmikai mellékhangsúly nem jelenhet meg a korábban létesített összetételi mellékhangsúly szomszédságában, a (26b) valószínűtlen:

A (27)-ben a minket személyes névmás mellékhangsúlyos kezdő szótagja a dallambeékelés helye.

A -tak szótagon történő dallambeékelés [l. (27b)] valószínűtlen, mert ennek az volna a feltétele, hogy ritmikai mellékhangsúly legyen rajta, vagyis ritmikai mellékhangsúly jelenjék meg a már korábban mellékhangsúlyos min- szótag szomszédságában.

Ha a féleső dallam tartománya több szó eleji mellékhangsúlyt tartalmaz, akkor az utolsó mellékhangsúlyos szótag fogadja a dallambeékelést. A (28)-ban két szó kezdődik mellékhangsúllyal: volna és magát. A második kapja a dallambeékelést:

8. A dallambeékelő szabály összefoglalása

A dallambeékelés olyan mellékhangsúlyos szótagon mehet végbe, amelyik egy félig eső dallam tartományában van, feltéve, hogy a félig eső dallamot eső dallam követi. A dallambeékelés folyamatát részletesen a (29) írja le.

9. Konklúzió

Ebben a tanulmányban megvizsgáltam a magyar mellékhangsúlyok létrejöttének módozatait, és bizonyítékot találtam arra, hogy a mellékhangsúlyok a magyarban fonológiailag jelentősek.

A tanulmány szerint (a) azok a mellékhangsúlyok, amelyek szó eleji pozícióban jelennek meg, korábban keletkeznek, mint a szó belseji mellékhangsúlyok; (b) a szó belseji mellékhangsúlyok – melyek a leírások szerint a szavak főhangsúlyos első szótagja után, leggyakrabban páratlan számú szótagokon jelennek meg – voltaképpen egy posztlexikális ritmikai folyamat eredményei; (c) következésképp ezeket a mellékhangsúlyokat helytelen a szóhoz kötni, mert valójában nem szavak, hanem fonológiai frázisok (intonációs kontúrhordozók) sajátosságai. A leírások azért asszociálják őket szavakkal, mert az izoláltan kiejtett szavak fonológiai frázisokat alkotnak. A tanulmány megmutatta továbbá, hogy (d) a magyar mellékhangsúlyok fonológiai jelentősége ellen felhozott érvek nem állják meg a helyüket; és hogy (e) a magyar mellékhangsúlyok fonológiailag jelentősek, mert (f) létezik egy fonológiai szabály a magyar nyelvben, amely érzékeny a mellékhangsúlyokra: ez a dallambeékelés szabálya.

SZAKIRODALOM

Balassa J. 1890. Hangsúly a magyar nyelvben. Nyelvtudományi Közlemények 21: 401–34.

Bolinger, D. 1986. Intonation and its parts. London, Edward Arnold.

Bolinger, D. 1989. Intonation and its uses. London, Edward Arnold.

Burzio, L. 1994. Principles of English stress. Cambridge, CUP.

Csűry B. 1925. A szamosháti nyelvjárás hanglejtésformái. A Magyar Nyelvtudományi Társaság Közleményei 22.

É. Kiss, K. 1981. Structural relations in Hungarian: a ’free’ word order language. LI 12: 185–213.

Gósy M. 1997. A magánhangzók minőségváltozásai a spontán beszédben. Magyar Nyelvőr 121: 45–56.

Gráf, Z. B. 1998. The Outline of a Hungarian Foot Theory. Unpublished manuscript. Budapest, ELTE.

Gussenhoven, C. 1985. Intonation: a whole autosegmental language. In H. van der Hulst–N. Smith (eds.) 1985. Advances in nonlinear phonology. Dordrecht–Cinnaminson: Foris. 117–31.

Hammond, M. 1987. Hungarian cola. Phonology Yearbook 4, 267–9.

Hayes, B. 1995. Metrical stress theory. Chicago, London, The Univ. of Chicago Press.

Kager, R. 1995. The metrical theory of word stress. In J.A. Goldsmith (ed.) The handbook of phonological theory. Cambridge, Mass. – Oxford UK, Blackwell. 367–402.

Kálmán L.–Nádasdy Á. 1994. A hangsúly In: Kiefer, F. (ed.) Strukturális magyar nyelvtan 2. Fonológia. Budapest, Akadémiai Kiadó. 393–467.

Kenstowicz, M. 1994. Phonology in generative grammar. Cambridge, Mass.–Oxford, UK.

Kerek, A. 1971. Hungarian metrics (some linguistic aspects of iambic verse). Indiana University Publications Uralic and Altaic Series Vol. 117.

Liberman, M.–Prince, A. S. 1977. On stress and linguistic rhythm. LI 8: 249–336.

Papp I. 1966. Leíró magyar hangtan. Budapest, Tankönyvkiadó.

Siptár P. 1995. A magyar mássalhangzók fonológiája. Budapest, MTA Nyelvtudományi Intézete.

Szende T. 1976. A beszédfolyamat alaptényezői. Budapest, Akadémiai Kiadó.

Szinnyei, J. 1912. Ungarische Sprachlehre. Berlin, Göschen.

Varga, L. 1983. Hungarian sentence prosody: an outline. Folia Linguistica XVII. 117–51.

Varga, L. 1985. Intonation in the Hungarian sentence. In: Kenesei, I. (ed.) Approaches to Hungarian. Volume one. Data and descriptions. Szeged, JATE. 205–24.

Varga L. 1990. Stilizált beszéddallamok a magyarban. In: Balogh L.–Kontra M. (szerk.) Élőnyelvi tanulmányok. Budapest, MTA Nyelvtudományi Intézete. 169–77.

Varga, L. 1998. Rhythmical variation in Hungarian. Phonology 15: 227–66.

Varga László

Varga, László: On the phonological status of secondary stress in Hungarian. The phonological significance of Hungarian secondary stresses has been denied recently, on grounds that no phonological rule has been found that is sensitive to their presence or absence. This is what the present article challenges. The most important claims of the article are the following: (a) those secondary stresses which appear in word-initial position are assigned at an earlier stage than the word-internal secondary stresses; (b) the latter kind of stresses, which have been reported to appear on certain (usually odd-numbered) syllables after the primary stress in Hungarian words, are the result of a postlexical rhythmical process; (c) they are, contrary to common beliefs, a property of phonological phrases (multisyllabic intonation contour carriers) and not of words; (d) the arguments against the phonological significance of Hungarian secondary stresses do not hold; (e) there is a phonological rule, viz. Contour Insertion, which requires secondary stresses, and so secondary stresses do have a phonological status in Hungarian.

¹ Ez valamelyest változott az elmúlt évtizedekben. Gósy (1997) szerint a spontán magyar beszédben a magánhangzók kvalitása gyakran elmosódik és a svához közelít. Mivel azonban a kvalitatív redukció mind hangsúlyos, mind hangsúlytalan szótagokban előfordul (még ha az utóbbiakban gyakrabban is), a redukció a hangsúlyos és hangsúlytalan szótagok elkülönítésére nem használható fel.

² Hasonló a helyzet az angolban, amikor azt kell eldönteni, hogy egy főhangsúly utáni szótag, amelynek a magánhangzója nem redukálódott (mint például az anecdote, vagy a dynamite utolsó szótagja) mellékhangsúlyos-e vagy hangsúlytalan; vö. például Burzio (1994: 48).

³ A magyar mondat topik-, kvantor-, fókusz-, ige- és ige utáni pozícióra bontásáról l. É. Kiss (1981).

⁴ Az Ausztráliában beszélt maranungku nyelv szavaiban „a főhangsúly az első szótagra esik, és ezt minden második szótagon mellékhangsúly követi” (Kenstowicz 1994: 555). (Saját fordításom, V. L.)

⁵ Hammond cikkében a Kiskunfélegyháza szó tévesen hosszú ú-val szerepel.

⁶ A magyar intonációs frázisban több főhangsúlyos (akcentusos) szótag lehetséges. Az utolsó (jobbszélső) terminális dallamot indít (pl. esőt, eső-emelkedőt, emelkedőt, emelkedő-esőt stb.), míg a nem utolsó főhangsúlyos szótagok mindegyike féleső dallamot indít.

⁷  Erre a lehetőségre É. Kiss Katalin hívta fel a figyelmemet (személyes közlésben).

⁸ A statisztikai elemzéseket Csölle Anita (ELTE, Angol Alkalmazott Nyelvészeti Tanszék) végezte, amiért ezúton is köszönetet mondok.

⁹ Én magam is inkább a 6. szótagra tettem volna a dallambeékelést.