Molnár Zoltán Miklós: Nyelvföldrajzi-szociolingvisztikai vizsgálatok a magyar nyelvterület nyugati régióiban.
A Berzsenyi Dániel Tanárképző Főiskola Magyar Nyelvészeti Tanszékének Kiadványai III. Szombathely, 1999. 203 l.

Kétségtelen tény, hogy a szombathelyi Berzsenyi Dániel Tanárképző Főiskola Magyar Nyelvészeti Tanszéke az utóbbi két évtizedben mind a magyar nyelvjárások vizsgálatában, mind pedig a tudományszervezői munkában jelentős eredményeket mondhat magáénak. Erről tanúskodnak azok az önálló kiadványok, kisebb-nagyobb terjedelmű tanulmányok, cikkek, melyeket az ottani nyelvészkollégák tettek közzé, továbbá a tanszékhez kapcsolódó diákkör tevékenysége és az eddig három alkalommal Szombathelyen megrendezett dialektológiai szimpóziumok is.

Ezeknek az eredményeknek az elérésében nyilvánvalóan közrejátszik az a körülmény, hogy az ott dolgozó kollégák többségének munkásságában a magyar nyelvjárások kutatása megkülönböztetett szerepet kap. Ez azért is fontos, mert éppen az utóbbi két évtizedben (különösen az 1990-es évektől) országszerte egyre kevesebb azoknak a kutatóknak a száma, akik dialektológiai vizsgálatokkal foglalkoznak. Ezért is üdvözlendő, hogy Molnár Zoltán Miklósnak kandidátusi értekezésként megvédett dolgozata a Berzsenyi Dániel Tanárképző Főiskola Magyar Nyelvészeti Tanszékének újabb köteteként napvilágot láthatott.

Molnár Zoltán a magyar nyelvtudomány középnemzedékének tehetséges és igen eredményes kutatója. Tudományos tevékenységére sokoldalúság jellemző, hiszen cikkei, tanulmányai például a stilisztika, a nyelvjáráskutatás, a névtudomány, a tantárgypedagógia, a nyelvművelés területére egyaránt kiterjednek. Az utánpótlásgondokkal küszködő magyar dialektológia szempontjából azonban igen örvendetes, hogy különböző témájú kutatásaiban nyelvjárásaink vizsgálata jelentős helyet foglal el, s azt is nagyon fontosnak tartom, hogy igazi pedagógusként arról sem feledkezik meg, hogy hallgatóit is bevonja a nyelvjárási anyaggyűjtés és feldolgozás folyamatába, fölkészítve őket ezzel az önálló kutatómunkára is.

A kiadvány témaválasztása aktuális, a gyűjtőterület kijelölése szerencsés és a szerző számára szinte magától értetődő volt, hiszen a Szombathely környéki kutatópontok vizsgálata a tanszéki munkálatokhoz kapcsolódik, a Lendva vidéki faluk nyelvjárásának megismerésére és elemzésére pedig a Mariborban végzett lektori tevékenysége nyújtott neki kedvező lehetőséget. A két régió kiválasztásában, melyet egyébként meggyőzően indokol a szerző, a földrajzi, településtörténeti párhuzamok mellett az a nem kevésbé lényeges szempont is közrejátszott, hogy a város és a városkörnyék nyelvi kapcsolata mindkét tájegység esetében számításba vehető körülmény. Említésre méltónak vélem, hogy a Szombathely környéki kistáj és a Lendva-vidék földrajzi, demográfiai, etnikai, szociológiai, vallási tagolódásáról és az onnan kijelölt kutatópontok rövid történetéről egyaránt kitűnő áttekintést olvashatunk (17–8, 23–6, 35–8, 80–4). Vizsgálódásainak alapjául Szombathely környékéről Dozmat, Kőszegdoroszló és Sorokpolány község nyelvjárása szolgált, Lendva vidékéről pedig Csente (Čentiba), Felsőlakos (Gornji Lakoš) és Hosszúfalu (Dolga Vas) helységek népnyelve. Az utóbbi három falu nyelvjárásának vizsgálatával szinte tanszéki hagyományt folytat a szerző, ugyanis egy évtizeddel korábban például Guttmann Miklós végzett a Muravidéken – többek között Csente, Felsőlakos és Hosszúfalu községekben – anyaggyűjtést és feldolgozást (vö. Guttmann Miklós–Köbölkúti Katalin: Hangutánzó igék vasi és muravidéki atlasza. MNyTK. 182. sz. Bp., 1987), valamivel később pedig Bokor József elemezte három másik muravidéki falu tájszavait (vö. Regionális lexikológiai vizsgálatok a nyugati magyar nyelvterületen. MNyTK. 203. sz. Bp., 1995).

A kiadvány szerkezeti fölépítése kifogástalan, arányos. A bevezető fejezetben vizsgálódásainak célját és előzményeit, az anyaggyűjtés és a feldolgozás módszertani kérdéseit fejti ki részletesen a szerző (7–34). Kiemelendőnek és követendőnek tartom azt az elmélyült szakirodalmi tájékozottságot, amely a bevezető és az elemző részben egyaránt megmutatkozik. A dolgozat végén fölsorolt szakirodalmi bibliográfia nem valamiféle tiszteletkör hazai és külföldi előzmények és kutatók előtt, hanem az értekezésbe szervesen, alkotó módon beépített háttér. A hazai és külföldi szakirodalom felhasználásának aránya is példamutató, ugyanis Molnár Zoltán nem talmi csillogásként, tájékozottságát mutatva utal külföldi példákra és eredményekre, hanem úgy és akkor építi be azokat dolgozatába, ahol és amikor valóban fontos, s közben sohasem feledkezik meg a hazai előzményekről, sőt – kutatásainak tárgyából és jellegéből adódóan – főképpen a magyar szakirodalmi háttérre alapoz.

Vizsgálódásainak kiindulási alapjául több mint hetvenórás szövegfölvétel és 200 gépelt lapnyi gyűjtőfüzetes adatmennyiség szolgált, s ebből mintegy 15000 adatot dolgozott föl. Kitűzött kutatási céljainak megvalósításához ezt az anyagot lényegében véve elegendőnek tartom, de ami a számszerű adatokat illeti, egy észrevétel fölmerült bennem. A vizsgálatra kijelölt kutatópontok számát magam is jónak ítélem, a kutatópontonkénti három adatközlőt viszont keveslem, hiszen nyelvhasználati sajátságaikból több szempontból is próbál a szerző tanulságokat megállapítani. Így például a nemek és nemzedékek szerinti nyelvi-nyelvjárási különbségek feltárásához is jobb lett volna legalább hat (3–3 nő és férfi, illetőleg 2–2 fiatal, középkorú és idős) adatközlőt kiválasztania. A falvanként kapott értékek, mutatók így ugyanis kissé esetlegesek, igaz ugyanakkor az is, hogy a régiónként, tehát a 3–3 kutatóponton összesített adatok már megbízhatóbb alapot nyújtanak a különféle (például nyelvföldrajzi, szociolingvisztikai és egyéb) szempontok szerinti következtetések levonásához. Bíráló megjegyzésemhez azonban hozzá kell tennem, hogy a szerző a hat fő kutatópontról az alapvizsgálathoz kiválasztott 19 adatközlőjének a számát a kiegészítő tájékozódáshoz 12-vel növelte, és mindegyikükről mintaszerű nyelvi életrajzot is készített (26–31). Hogy adatközlőinek kiválasztása sikeres lehetett, arra nemcsak szakirodalmi ismeretei, hanem saját gazdag tapasztalatai is megfelelő biztosítékot jelentenek. A viszonylag kevés adatból leszűrt tanulságok buktatóival egyébként a szerző is tisztában van, óvatos következtetések megállapítását mégis lehetségesnek véli. A 48. lapon például a következőképpen fogalmaz: „Ezek a statisztikai adatok, noha nem nagy terjedelmű anyag mennyiségi kivonatai, megkönnyítik az azonos nagyságrendű részkorpuszok áttekintését, és – óvakodva attól, hogy előítélkezéssé merevüljenek – bizonyos minőségi erővonalakat is jeleznek”.

Az anyaggyűjtésben alapvető segédeszköze a Szabó Géza összeállította szókészleti kérdőfüzet volt, s ez nemcsak azért bizonyult hasznosnak, mert 255 címszós anyaga a magyar nyelvterület nyugati régióihoz készült, hanem amiatt is, hogy a „1–111. tétele egybeesik a MNyA. megfelelő részeivel, alkalmas a más vidéken való kutatásra, következésképpen az összehasonlító vizsgálatokra is” (20). A szóban forgó kérdőfüzetet nemcsak szókészleti anyaggyűjtésre használta föl, hanem szövegfölvételek készítéséhez is, ugyanis a terepmunka „tájékozódó, hangulatteremtő beszélgetéssel szokott kezdődni” (21). Hogy az anyaggyűjtésbe egyetemi és főiskolai hallgatóit bevonta, az pedagógiai tekintetben helyeselhető, szakmai szempontból viszont elengedhetetlenül fontos és szükséges volt, hogy a diákok gyűjtötte adatokat a szerző ellenőrizze, s ezt ő meg is tette.

A kiadvány gerincét a Tüzetes rész című fejezet képezi (35–129), amely a Szombathely környékén és Lendva vidékén folytatott anyaggyűjtés alapján – a két gyűjtőterületnek megfelelően – két nagyobb egységre tagolódik. Elismerésre méltó az a módszertani következetesség és alaposság, amellyel a szerző – jól végiggondolt szempontok szerint – szókészleti és szövegfölvételes anyagát elemezte. Vizsgálódásai alapvetően szókészlettaniak, kiegészítésül azonban hang- és alaktani szempontú elemzést is végzett. Kutatása – amint az értekezés címe is utal rá – lényegében nyelvföldrajzi és szociolingvisztikai megközelítésű, s nyelvszociológiai tekintetben szerteágazó (például nemek, nemzedékek, foglalkozás szerinti) vizsgálati szempontjait még azzal is kibővítette, hogy saját szókészleti gyűjtését A Magyar Nyelvjárások Atlaszának adataival is összevetette, és – elsősorban magyar–szlovén nyelvi kapcsolatok miatt – a két régió közötti nyelvi-nyelvjárási különbségeket is figyelembe véve kontaktusproblémákat is érint. Hogy ez a sok szempontú, statisztikai adatokban és grafikonos ábrázolásokban is gazdag, igen alapos mikrofilológiai vizsgálódás milyen sok munkát, kitartást és pontosságot igényelt, azt aligha szükséges hangsúlyozni. A szerző dicséretére legyen mondva, hogy sok részletre kiterjedő, nagy szakirodalmi tájékozottságot és körültekintő, gondos helyszíni anyaggyűjtést igénylő nyelvi-nyelvjárási elemzései megbízhatóak, megállapításai mértéktartóak és meggyőzőek. Vizsgálódásainak fő eredményeit maga a szerző így összegzi: „A nyelvi valóság elsősorban kisebb részlegeinek árnyalt megrajzolását igyekezett miniatűr elemzések láncolatával teljesíteni a dolgozat. Az egyénekből összeálló társadalmi rétegeknek, e csoportokból összetevődő településeknek, az ezekből összerakódó régióknak a nyelvi vizsgálatával szándékozott olyan következtetéseket levonni, amelyek alapul szolgálhatnak még nagyobb területi, társadalmi egységek, illetőleg egység nyelvi jellemzőinek megállapítására. …. A Szombathely és a Lendva vidéki anyag összehasonlítása az élőnyelvi kontrasztivitáson kívül az úgynevezett hungarológiai kapcsolattartást is támogatja. Az egyéni nyelvi ismeret és tudat ugyanis a falutudat, a regionális tudat, de talán ezen túlmenően a nemzettudat, a magyarságtudat elemének is minősülhet. A nyelvjárásiasság-köznyelviesség arányai a helyi és a szélesebb körű közösséggel való azonosulás tudatának fontosságát is hangsúlyozhatják. Mindennek muravidéki vonatkozásai napjainkban nagyon is időszerűek” (130).

A lexikai adattár (133–60) és a nyelvjárási szövegek (161–76) – érthető okokból – mellékletként szerepelnek a dolgozatban. Említésre érdemesnek tartom azonban, hogy mind a két fejezet több puszta illusztrációnál: elemzésük, tanulmányozásuk – a bennük rejlő nyelvi-nyelvjárási sajátságok miatt – oktatási és tudományos tekintetben egyaránt hasznos. – A földrajzi és a nyelvföldrajzi térképek – a grafikonokhoz hasonlóan – igen gondos munkát tükröznek (177–186). A kötetet a felhasznált irodalom bibliográfiája zárja (188–203).

Molnár Zoltán Miklós könyvéről összegzésül azt állapíthatom meg, hogy mind a feldolgozott anyag mennyisége és témaköre, mind annak részletes elemzése és az így kapott tanulságok alapján jól beleillik a szombathelyi dialektológiai műhely munkálataiba, s azokat új színekkel és eredményekkel gazdagítva jó mintája lehet a későbbi, hasonló jellegű vizsgálódásoknak is.

Szabó József