A szinonimitásról. Segédkönyvek a nyelvészet tanulmányozásához I.
Az ELTE BTK Általános és Alkalmazott Nyelvészeti Tanszéke által 1997 októberében rendezett tudományos konferencia előadásainak tanulmánykötete.
Szerkesztette és lektorálta: Gecső Tamás–Spannraft Marcellina.
Tinta Könyvkiadó. Budapest. 1998. 143 l.

Az ELTE BTK Általános és Alkalmazott Nyelvészeti Tanszéke által rendezett első konferencia előadásainak tanulmánykötetét veheti kezébe a nyelvészet iránt érdeklődő szakember és nem szakember, de a téma iránt érdeklődő és a szinonimitás kérdésében eligazítást váró olvasó is.

A kötet sorrendben első tanulmányát Andor József írta. A szakirodalom alapos áttekintése alapján a szerző arra a következtetésre jut, hogy a szinonímia alapvető kritériumának sokan az értelemazonosságot tartották, emellett neves kutatók (vö. O. Nagy, Károly) felhívják a figyelmet a behelyettesíthetőség, felcserélhetőség kritériumára is. A dolgozat szerzője a szinonimitás tágabb értelmezését tartja célravezetőnek, amely a keretszemantikai bázisú megközelítés, illetve a praktikus nyelvhasználói szemléletet veszi figyelembe. „Egy ilyen megközelítés esetében igen fontos az egyes tagok argumentumszerkezeti bázisának azonosítása, szelekciós, kollokációs és úgynevezett keret-jegyeinek leírása” (10).

Balázs Géza a szinonímia jelenségét antropológiai nézőpontból vizsgálja. A szerző szerint a szinonímia „antropológiai jegy”, azaz a nyelv megteremti azokat a nyelvi formákat, amelyre a beszélőközösségnek szüksége van, így a szinonimitás kifejezőeszközeit is. A tanulmány a szinonimahasználat egyes eseteit a következő szinonim korrelációkban elemzi:

1. Lefordító, magyarázó korrelációk, 2. megerősítő, nyomatékosító korrelációk, 3. esztétikai-stilisztikai célú korrelációk, 4. értelmezési alapú korrelációk, 5. korrelációvesztés; egyeduralomra törő szinonimák.

Balázsi József Attila a szóláshasonlatok szinonimitásával foglalkozik. A szerző dolgozata bevezetőjében szembesíti egymással a különböző szinonimafogalmakat, dolgozata második részében a színnévi alapú frazeológiai egységeket elemezve részletesen szól a szóláshasonlatok szinonimitásáról. Arra a kérdésre keresi a választ a szerző, hogy milyen kritériumok alapján fogadják be a különböző szinonimasorok az egyes frazeológiai egységeket. A tanulmányt a fehér színnév magyar és orosz szóláshasonlatokban való előfordulásának bemutatása és költői példatár zárja.

Bencze Lóránt a szinonimitás szövegtani vonatkozásait kísérli meg feltárni mozaikszerűen. A szerző szerint a szinonimitás szövegtani, ezen belül szöveggrammatikai fogalom. A szinonimák mellett használni kell a proforma fogalmát is, hiszen ennek egyik alfaja, a pronomen régóta ismeretes a grammatikában. Így például III. Béla proformái lehetnek a király, az uralkodó, az egykori császári trónörökös stb. Ezek azonban nem mind szinonimák, csak a király és az uralkodó. A proformák új ismereteket közlő szerepét a szövegtan vizsgálja.

Borbás Gabriella Dóra a szinonimitás különböző fogalmainak egybevetésével foglalkozik, majd saját szinonimadefinícióját is megalkotja: „Két vagy több lexéma szinonimának tekinthető, amennyiben legalább egy olyan nyelvi – nem idiomatikus – kontextust fel tudunk mutatni (vagyis van olyan nyelvi kontextus), amelyben úgy cserélhetők föl az adott lexémák, hogy a mondat denotatív jelentése nem változik, azaz (amennyiben a nyelvnek csak a kommunikatív funkcióját vesszük figyelembe): a John L. Austin-i perlokúciós aktus (máshogy fogalmazva: a pragmatikai vagy kommunikációs jelentés) azonos marad.”

Büky László előadásában a költői nyelv szinonimahasználatával foglalkozik. A szerző megállapítja, hogy a költői szövegek szinonimahasználatának vizsgálatához a szinonimasorok mellett az egyes szavak mezőösszefüggéseit is vizsgálnunk kell, így kaphatunk teljes képet a költői szövegekről.

Czeglédy Katalin a földrajzi nevekben előforduló szinonimitást vizsgálja. A szerző megállapítja, hogy a köznévi szinonimitás mellett a tulajdonnevekkel kapcsolatos szinonimitás is számottevő jelenség. Czeglédy Katalin a hungar népnévnek a Volga–Urál vidéki földrajzi nevekben való előfordulása kapcsán elemzi a tulajdonnévi szinonimitást.

Deme László a szinonimitás vizsgálatát kiterjeszti a nyelvtani elemek vizsgálatára is. „A nyelvtani elemek a fogalomjelölő elemek viszonyait jelölő s ezzel azokat mondatokká szerkesztő eszközök.” A szerző több olyan elem szinonimasorát veszi nagyító alá, amelyekről korábban a nyelvművelők megállapították, hogy egyik vagy másik elemük helytelen. Például: bélyeg nélküli, bélyegmentes, bélyegtelen.

Dési Edit az új Orosz magyarázó szinonimaszótár integrális nyelvleírás módszerét ismerteti. Az új Orosz magyarázó szinonimaszótár három alapelvre épül: aktivitás, integralitás és rendszerszerűség. A szerző dolgozatában részletesen bemutatja azt a nyolc információs sávot, amely alapján a szótár szócikkei felépülnek.

Gecső Tamás a szinonimitás és jelentésintegráció kapcsolatát vizsgálja. A szerző dolgozatában arra a kérdésre keresi a választ, hogy kimutathatók-e a természetes nyelvekben az egyes jelentések szinonimitásának objektív kritériumai. „A jelentésintegráció számos nyelvi jelenség univerzális magyarázó elve; a lexikális szinonímiának és a jelentésintegrációnak a fentiekben meghatározott oksági kapcsolata: nyelvi univerzálé.”

Horváth Katalin a szinonímia és metaforizálódás közötti összefüggéseket vizsgálva megállapítja, hogy e két jelenség együttese a nyelv egymást ellentétesen feltételező, korrelatív jelensége. Horváth Mária a szinonímiát a poliszémiával való kölcsönös viszonyban vizsgálja érintve a homonímia néhány, a poliszémiával érintkező kérdését is.

Kiss Gábor Egy- és kétnyelvű szótárak mint szinonimasorok forrásai című dolgozatában a készülő (azóta megjelent) Magyar Szókincstár – Rokon értelmű szavak, szólások és ellentétek szótára munkálatairól számol be.

Ladányi Mária a magyar melléknévképzés példáján a szóképzési szinonímiáról és poliszémiáról értekezik. Az -i és -s képzők esetében azt vizsgálja a szerző, hogy szinonímiáról vagy funkciómegoszlásól beszélhetünk-e a deriváció során.

Lőrincz Jenő a köt ige szinonimitását vizsgálva népi szerződési jogszokásainkba enged bepillantást. A köt ige 1130 körül fordul elő először nyelvemlékeinkben mint személynév, majd a Halotti Beszédben, és ettől kezdve kölönböző forrásokban ’csomóz’, ’kötelez’, ’varázserővel megront’, ’egybefűz’, ’nehezen hisz’, ’kötelezettséget vállalva létrehoz’ jelentésekben. A szerző megállapítja, hogy az ige értelmi szinonimái: kötöz, csomóz, láncol, kapcsol, lép valamire, ragaszkodik, rögzít, terem, tömörít, fűz, ízesül nem rendelkeznek jogi értelemmel.

N. Lőrincz Julianna dolgozatában a szinonimitás, a variativitás és az alternáció fogalmát egybevetve az orosz igei paradigmán belül jelentkező szinonimitást és variativitást vizsgálja.

Nagy L. János előadásában lírai szövegek ismétlésszerkezeteivel foglalkozik. Példaanyagát nagyobbrészt a Weöres Sándor költészetéből vett ismétlések adják.

Ruzsiczky Éva a különböző szinonimitásfogalmak egybevetése kapcsán elméleti és gyakorlati szempontokra egyaránt rámutat. A szinonimákkal kapcsolatban arra a vitás kérdésre is felhívja a figyelmet, hogy a szinonimák fölcserélhetősége mekkora korpuszra érvényes, azaz hány szövegben/mondatban kell a szókészleti elemeknek fölcserélhetőknek lenniük, hogy szinonimáknak tekinthessük őket. A szerző véleménye ezzel kapcsolatban az, hogy „alighanem azok a szinonimikusok állnak inkább a valóság talaján, akik beérik azzal, hogy a szinonimitás szemszögéből vizsgált szókészleti elemek egy vagy egy-két mondatban/szövegkörnyezetben »fölcserélhetők« legyenek.”

Spannraft Marcellina a fecseg ige szinonimáinak számbavétele mellett egy gyermekdal szövegének rövid elemzése kapcsán a fecseg ige parafrázisairól beszél. Az előadás harmadik részében pedig egy vers egyetlen sorának elemzésével arra mutat rá a szerző, hogy a parafrázisok mellett az ellentéteknek is nagy szerepük van a jelentések elemekre bontásában.

Szíj Enikő dolgozatában a finnugor rokonságnevek szinonimakérdéseiről ír. Arra a problémára is felhívja a figyelmet, hogy az angolban ismert, a rokonságnevekre alkalmazott betűszimbólumok a finnugor nyelvekre nem alkalmazhatók.

Tóth Szilárd dolgozatában a szinonímiának mint nyelvi jelenségnek a finnugor folklórban betöltött szerepét vizsgálja. Rámutat arra, hogy míg nyelvünkben a szinonimahasználat a szóismétlések elkerülésére irányuló törekvéseken kívül alig jellemző, addig a finnugor rokon népek folklórjában ennek éppen az ellenkezője figyelhető meg.

Tótfalusi István dolgozatában az azóta már megjelent közkedvelt Színes szinonimaszótárát mutatja be. A szótár újdonsága az addig megjelent szinonimaszótárakkal szemben az, hogy nemcsak a lexémákat rendezi szinonimasorba, hanem a velük rokonértelműségi kapcsolatban lévő lexémaértékű nyelvi elemeket is, így például a szólásokat.

Vargha-Haszonits Zsuzsa a szinonimitás jelenségét az eszperantóban mint mesterséges nyelvben vizsgálja. Felveti a kérdést, vajon mennyire konvencionális a hangalak és a jelentés viszonya a mesterséges nyelvekben. Zamenhof nyelvszerkesztői elve az volt, hogy egy jelhez egy jelentés kapcsolódjon, de belátta, hogy a különböző jelentésárnyalatok kifejezése érdekében szükség van a nyelv természetes fejlődésére is. „A hangalak – jelentés viszony így az eszperantóban egy kettős, sajátos konvención alapul. Ennek egyik oldala az átvett, a másik oldala pedig a nyelvben kialakult konvenció.”

A kötet valamennyi dolgozata a lexikális jelentések egyik legvitatottabb típusával, a szinonímiával foglalkozik, ezért jól hasznosíthatók mind a kutatásban, mind pedig az oktatásban.

N. Lőrincz Julianna