Simonyi Zsigmond (1853–1919).
Vár ucca tizenhét. Veszprém VII/1999/4.
Szerk.: Géczi János–Kenesei Andrea.

Régóta esedékes válogatás látott napvilágot Simonyi Zsigmond életművéből a Vár ucca tizenhét könyvek között. A Géczi János szerkesztésében megjelenő sorozatban a negyedévkönyvek vonulatát olyan neves személyiségek műveiből állítják össze, akiknek veszprémi vonatkozásuk van. Ez a gyűjtemény is igazodik a sorozat hagyományaihoz.

A Simonyi-összeállítás három részből áll: az első részben Simonyi műveiből szerepelnek részletek, a másodikban a kortársak írásait találjuk, a harmadik rész pedig az utókor róla és műveiről írt tanulmányait foglalja magában. Simonyi munkásságát nagyon jól szemlélteti a mű hármas tagolódása. Aki az ő munkáit, műveit vagy a nyelvészet egy jelentős periódusát szeretné vizsgálni, eredeti forrásokat talál, melyeknek tanulmányozása napjainkban is aktuális.

Az előszót Szépe György írta, a sorozat szokásaihoz hűen. A városról, a megyéről, a veszprémi egyetemről, a tudománytörténetről, a nyelvészet történetéről, Simonyiról, a kötetről, a saját szerepéről leírt gondolatai olyan mozaikképpel vezetik be az olvasót, amely bemutatja, hogyan kapcsolódik egybe az egyetemi múlt és a hagyományokat ápoló jelen, a tudomány és a kiemelkedő tudományos teljesítmény, és hogy hogyan szolgálhatja a lokálpatriotizmus egy közösség szellemi épülésének ügyét. Kiemeli Simonyi szerepét a nyelvészet történetében, méltatja kiemelkedő képességeit, és bemutatja széles körű tevékenységét. A Simonyi-összeállítás az ő ötlete és útmutatása alapján készült el – betegsége sajnos megakadályozta abban, hogy ő vezesse a szerkesztés munkálatait.

Simonyi széles körű tevékenységet fejtett ki, többek között tudományos cikkek, iskolai tankönyvek, különböző előadások szövegei találhatók meg életművében. Ebből a hatalmas anyagból válogat a kötet első része. Simonyi a XIX. század végi újgrammatikus iskola egyik legjelentősebb képviselője, nyelvtörténeti munkák szerzője. Igen jelentős nyelvművelői tevékenysége, lexikográfusi gyakorlati munkája is. Szépe szerint „Simonyi – korának általános mértékén túlmenően – tekinthető alkalmazott nyelvésznek; vagyis olyan kutatónak, aki szemmel kísérte az őt körülvevő világ nyelvi problémáit, s folyamatos erőfeszítéseket tett ezek megoldására” (8). Simonyi jelentős szerepet vállalt a kisebbségi nyelvek kutatásában, valamint a magyar nyelv külföldi propagálásában is.

A Simonyi munkásságát bemutató válogatást tanárához, Budenz Józsefhez írt levele nyitja meg. A levél lényegében a fiatal kutató szakmai beszámolója tanító mesterének, és áttetszik belőle a levélíró sokrétű tudományos tevékenysége. Népnyelvi gyűjtéseiből, köztük a veszprémi tájnyelvből vett szemelvényekkel folytatódik az az anyag, amelyet tudományos előadásaiból és cikkeiből való válogatás követ. A magyar nyelv érdekében írt rövid írásában védelmezi nyelvünket, és felhívja a figyelmet arra (mindössze tíz évvel a kiegyezés után), hogy „annak, hogy Európában még mint magyarok létezünk, sok más tényező mellett nem utolsó oka az, hogy a nemzeti nyelv életereje éppen akkor lüktetett legerősebben, midőn az elnyomatás vészfellegei borultak hazánk egére” (18). Antibarbarus című gyakorlati kézikönyve az idegenszerű és egyéb hibás szavak és szerkezetek betűrendes jegyzéke. Érdekes mai szemmel az általa hibásnak ítélt szavak és helyes változatuk olvasása. Például árny helytelen, árnyék helyes; továbbá: árnyalat – árnyéklat; átló – átszögelő; belügyér – belügyminiszter; berzerő – villámos erő; bizottmány – bizottság (ahol Simonyi mindenütt a második helyen állót tartotta helyesnek).

A „Halotti beszéd” tájnyelvi sajátosságai címmel a nyelvfejlődésről írt tanulmányt, melyben a Halotti Beszéd helyes kiejtéssel való olvasatát adja meg, a magyar nyelvjárások fonológiai rendszerének tanulmányozása segítségével. A Nyelvtörténeti Szótár mutatványíve című szótárkritikája ma is tanulságos a lexikográfia művelőinek, és rávilágít a szótárkészítés nehézségeire és hibalehetőségeire. A magyar nyelvtörténet területéről A magyar szótők címmel tartott előadása és A nyelvújítás történetéhez írt tanulmánya érdekfeszítő olvasmány. Az ikes ragozás története címmel 1906-ban megjelent munkájából idézett részletek a magyar nyelvtan egy vitatott részét érintik. Ebben a művében a szerző a kétfajta ragozás összezavarásának okait is elemzi, bőséges történeti példát szolgáltatva a különböző típusú ragozásokra. Simonyi mondattani dolgozatai, valamint Helyes magyarság című kézikönyvének részletei értékes gyöngyszemei a gyűjteménynek. Az első részt a későbbi akadémikus nyelvész negyedik osztályos középiskolai bizonyítványa zárja.

A második rész mutatja jól, hogy a nyelvészet fejlődése milyen szakmai vitákon, milyen ellentmondásos belső megítéléseken keresztül ment végbe. Mint a tudománytörténetből is látható, időnek kell eltelnie, míg megfelelően, elfogultság nélkül lehetséges egy irányzat vagy vélemény értékelése. Akad a kötetben a kortársak írásaiból is néhány. Kúnos Ignácz, Riedl Frigyes, Thewrewk Árpád nem túl hízelgő kritikáit találjuk; zárásként pedig Wlassics Tibor tíz évvel Simonyi halála után mondott beszédét, a Veszprémben avatott emléktábla leleplezése alkalmából. Bár a megemlékezés tudományos értékelést nem tartalmazhatott, egészében véve a kortársak tisztelgő elismerését fejezi ki ugyanúgy, mint maga az emléktábla-állítás ténye.

Értékes anyagot tartalmaz a harmadik rész. Az utókor írásaiból, nagyobb távlatból szemlélhetjük Simonyi életét és műveit. Zsirai Miklósnak Simonyi Zsigmond emlékezete címmel elhangzott előadása – az Akadémia Nyelv- és Irodalomtudományi Osztályának 1953. április 20-án, Simonyi születésének 100. évfordulója alkalmából tartott felolvasóülésén – áttekinti a magyar nyelvtudomány történetét, a szabadságharcot követő időszaktól fogva. A nyelvtörténeti előzmények ismertetésével mutatja be Simonyi jelentőségét, életét, működését és eredményeit. Szorgalma, az az igyekezete, hogy a magyar nyelvtudomány ügyét szolgálhassa, tudományos közleményeiben, akadémiai díjaiban, középiskolai tankönyveiben, szótáraiban nyomon követhető. Mindenki számára hozzáférhetővé tette a magyar nyelv ismeretét, megkönnyítette a fiatal generáció számára a nyelvhelyességi ismeretek elsajátítását. Zsirai írja ennek kapcsán: „Be kell látni – egyesek már régen belátták –, hogy a szaktudomány nem öncél, önző kiváltság, rejtegetni való szabadalom, hanem közkincs, melynek aranyát aprópénzre váltva minden érdeklődőnek hozzáférhetővé kell tenni” (122). Simonyi élete jó példa arra, hogy fontos a tudomány népszerűsítése, az ismeretek mindenki számára hozzáférhetővé tétele. A középiskolák számára írt tankönyvei, az Akadémiával való összeütközése mutatja, hogy tudósi mivoltát összeegyeztethetőnek tartotta az ifjúság nevelésével kapcsolatos „apró” feladatok felvállalásával. E harmadik rész több tanulmánya foglalkozik Simonyinak a magyar helyesírás történetében és megreformálásában betöltött szerepével. A Szarvas Gáborral együtt szerkesztett Magyar nyelvtörténeti szótár értékét, amely a régi magyar irodalom szóanyagát tartalmazza a XVIII. század végéig, több tanulmány méltatja. Szarvas Gábor, az első főszerkesztő mellett részt vett a Magyar Nyelvőr szerkesztésében, 1896-tól haláláig pedig a folyóirat főszerkesztőjeként sokat tett a magyar nyelv és a nyelvészet fejlődéséért. Kiemelkedően támogatta tehetséges tanítványait, jövedelmet biztosító munkalehetőséggel és ösztöndíjakkal segítette a szegényebb sorsú diákokat. Benkő Loránd magasra értékeli Tüzetes magyar nyelvtan címmel megjelent művét, sőt, életművéből a legkiemelkedőbb, klasszikus alkotásként emlékezik meg róla. Lőrincze Lajos, másik veszprémi születésű nyelvészünk egy rövid írása is olvasható a gyűjteményben, amelyben Simonyi emberi nagyságát, közéleti szerepét mutatja be. Érdekes adalékot szolgáltat Simonyi életéhez Berényi Zsuzsanna Ágnes írása, melyben Simonyi Zsigmond szabadkőműves működését elemzi. Simonyi Budenz Józseffel együtt szerkesztett egy magyar–német és német–magyar szótárat. A szótár munkálataihoz szegény sorsú diákokat alkalmazott az anyaggyűjtéshez. Simonyi a „Demokratia, szabadság, egyenlőség, testvériség” páholy tagjaként a szabadkőművesek adományaiból fedezte a diákok honoráriumát.

A kötetet Simonyi Zsigmond műveinek összegyűjtött bibliográfiai áttekintése, valamint Kenesei Andrea szerkesztői utószava zárja.

A Simonyi-összeállítás megjelentetése értékes mind a nyelvészek, különösen a fiatal nyelvészgeneráció számára, de hasznos kiegészítő lehet a középiskolai oktatás területén is. A kötetbe válogatott anyag nemcsak tisztelgés Simonyi nagysága előtt, hanem saját művein, kortársai és az utókor értékelésén keresztül egy olyan nagy tudóst ismerhetünk meg, akinek emberi nagyságából, tényszeretetéből, sokoldalú elmélyültségéből, szorgalmából példát állíthatunk napjaink morális, kulturális, tudományos identitását kereső társadalma elé.

Fóris Ágota