A kognitív nyelvészet szkeptikus dilemmája

1. Problémafelvetés

1.1. A metatudomány naturalista fordulata¹

Vitathatatlan, hogy ismeret- és tudományelméleti megfontolások jelentős szerepet játszottak a jelenlegi elméleti nyelvészet létrejöttében. Az ötvenes-hatvanas években mindenekelőtt a generatív nyelvészet metodológiai háttérfeltevéseit és célkitűzéseit határozták meg a hagyományos ismeret- és tudományelmélet² elvei. E szemléletmód főbb jellemzői a következők:

A hetvenes-nyolcvanas években ezek a metatudományos elvek az elméleti nyelvészetben erőteljesen az érdeklődés középpontjába kerültek, és egy meglehetős hevességgel lefolytatott vita tárgyává váltak. A vita középpontjában az a kérdés állt, hogy a generatív nyelvészet létrejöttével összefüggésben dinamikusan kibontakozó elméleti nyelvészet megfelel-e saját mércéjének, azaz a hagyományos tudományelmélet elvei szerinti empirikus, magyarázó tudomány vagy sokkal inkább nem empirikus, hermeneutikai diszciplína. A vita azonban kiábrándító eredménnyel járt.³ Egyrészt azért, mert az egymással szembenálló pozíciók megmerevedtek, és nem járultak hozzá a felvetett kérdések tisztázásához. Másrészt pedig azért, mert ennek következtében a gyakorló nyelvész azt volt kénytelen leszűrni a vitából, hogy a metatudományos reflexió öncélú, a tárgytudományos problémák megoldásán fáradozó nyelvész munkáját nem segítheti, a nyelvész számára érdektelen és haszontalan. A hagyományos tudományelmélet nyelvészeti alkalmazása tehát a következő tétel kimondásával járt:⁴

A gyakorló nyelvész e szigorú, a metatudományos reflexiót elítélő álláspontját jól szemlélteti az alábbi idézet:

„Széles szakadék tátong egyfelől az általános metodológiai elvek, másfelől azon sajátos […] analitikus, deskriptív és elméleti döntések között, amelyekkel szembe kell néznünk akkor, amikor egy bizonyos tudományterületet napi szinten művelünk” (Langacker 1987: 33; kiemelés K. A.).

Ugyanakkor a vitával párhuzamosan mind a nyelvészetben, mind az ismeret- és tudományelméletben lényeges változások játszódtak le. Mivel e változások eredményeképpen mindkét terület jelenlegi állapota jelentősen eltér attól a szituációtól, amely (T1)-hez vezetett, fel kell tennünk azt a kérdést, hogy ma milyen módon értékelhető újra a nyelvészeti kutatómunka gyakorlata és a metatudományos reflexió viszonya. E kérdésfelvetés pontosításához azonban meg kell néznünk az említett változások lényegét.

A metatudományban lejátszódó változások legfontosabb következménye az volt, hogy megszűnt a hagyományos ismeret- és tudományelmélet monopóliuma, és – elsősorban Quine (1969a) nyomán – egy új metatudományos szemléletmód bontakozott ki, melyet Quine naturalizmusnak nevezett.⁵ Quine alapgondolata az, hogy mivel a szkepticizmussal szemben a filozófiai természetű érvelés tehetetlen, az ismeret- és tudományelméletnek nem filozófiai, hanem empirikus, szaktudományos eszközökkel kell élnie. Természetesen egyelőre nincs szó a naturalista metatudomány kizárólagossá válásáról, ugyanakkor vitathatatlan, hogy kibontakozása és elterjedése átrendezte az ismeret- és tudományelmélet térképét. A naturalista ismeret- és tudományelmélet a következő tulajdonságok alapján állítható szembe a hagyományos metatudomány (1) alatt megadott jellemzőivel:

Quine szerint a hagyományos és a naturalista metatudomány viszonyát alapvetően a következő tétel határozza meg:

Mielőtt megfogalmaznánk azt a problémát, amely a naturalista ismeret- és tudományelmélet színrelépésének tükrében a nyelvész számára szükségképpen felmerül, röviden át kell tekintenünk a nyelvészetben jelenleg lejátszódó változások egyik meghatározó vonulatának lényegét is: a kognitív fordulatot.

1.2. A nyelvészet kognitív fordulata

A tudományoknak a huszadik századra kialakult rendszerét jelentős mértékben újrastrukturálta a kognitív fordulat, melyet W. d’Avis tömören és frappánsan a következőképpen jellemez:

„Amilyen bizonytalanok még ennek az új tudománynak az elméleti alapjai, annyira bizonyosak lehetünk születési évében: 1956. Akkor Chomsky, Newell és mások az MIT-n, egy információelméleti szimpóziumon találkoztak, és új alapokra helyezték a kogníció kutatását. Az újdonság abban rejlett, hogy megkísérelték az elme lényegére vonatkozó nagyon régi filozófiai kérdéseket az elme működésére vonatkozó kérdésekké átalakítani és interdiszciplinárisan és empirikus úton megválaszolni. Születési évéhez hasonlóan vitán felül áll az, hogy a kognitív tudományhoz a következő résztudományok tartoznak: nyelvészet, számítógéptudomány, pszichológia, neurobiológia és az elme filozófiája” (d’Avis 1998: 37; kiemelés K. A.).

Az idézet a nyelvészet szempontjából két lényeges mozzanatra világít rá:

Amennyiben elfogadjuk ezt a jellemzést, (4a) és (b) alapján a következőképpen érvelhetünk:⁸

Ebből az érvből megkapjuk a kognitív nyelvészet fogalmának egy lehetséges, nagyon tág munkadefinícióját:⁹

A továbbiakban a kognitív nyelvészet fogalmát e meghatározásnak megfelelően kezeljük.¹⁰

1.3. A probléma

Amennyiben a metatudomány naturalista fordulatát a nyelvtudomány kognitív fordulatára vetítjük, megkapjuk az 1.1. szakaszban felvetett kérdés pontosítását:

E probléma áll a dolgozat középpontjában. A kérdést azonban nem általános síkon kívánom vizsgálni, hanem egy a kognitív nyelvészet domináns irányzataira szűkített esettanulmány formájában.¹¹ Az esettanulmány alapján a következő tétel mellett érvelek majd,¹² mely szembeállítható (T1)-gyel:

Az esettanulmányban a holista és a moduláris kognitív nyelvészet viszonyát Langacker kognitív grammatikája¹³ és a Bierwisch/Lang-féle kétszintű szemantika¹⁴ példáján szemléltetem. Összevetésük mellett két érv szól. Az egyik az, hogy a kétszintű szemantika a modularizmus, Langacker kognitív grammatikája pedig a holizmus viszonylag tiszta megnyilvánulása; ezért e két elmélet valóban alkalmas a modularista és a holista szemléletmód lényegi sajátosságainak szemléltetésére. A másik érv abból indul ki, hogy a kognitív nyelvészet helyzetképének felvázolása során a szakirodalom viszonylag sokat foglalkozott éppen e két szemantikai elmélet összehasonlításával, olyan paradigmatikus példáknak tekintve őket, amelyekből a kognitív nyelvészet egészére vonatkozó tanulságok vonhatók le (vö. pl. Schwarz 1992, Müller 1991, Kertész 1995, Kiefer 1995, Taylor 1994, 1995a, 1995b stb.); ezért indokolt a tanulmány gondolatmenetét a diszkusszióhoz közvetlenül kapcsolódva, annak folytatásaként kifejteni.

2. Esettanulmány

2.1. A holista apória és a modularista kör

A kognitív nyelvészet egyik alapproblémája a következő:

(7) Mi a nyelvtudás?

Ez a problémafelvetés azon úgynevezett esszenciális (vagy „végső”) kérdések körébe tartozik, amelyek jól ismertek a filozófia- és tudománytörténetből: „Mi a világ?”, „Mi az ember?”, „Mi a természet?” stb. Az esszenciális kérdések meghatározó tulajdonsága az, hogy nincs globális megoldásuk: azaz, abban a formában, ahogy felvetődnek, nem válaszolhatók meg. Az, hogy nincs globális megoldásuk, azt jelenti, hogy nem oldhatók meg olyan háttérfeltevések hozzáadása nélkül, amelyek a probléma megfogalmazásakor nem álltak rendelkezésre, és amelyek szűkítik a lehetséges válaszok körét, pontosítják a megoldáshoz felhasználható fogalmakat, rögzítik azokat az adatokat, amelyekre a megoldás során támaszkodhatunk. Azok a megoldások, amelyek ily módon elérhetővé válnak, azért nevezhetők lokálisnak, mert csupán az említett feltételekre vonatkoztatva érvényesek; amennyiben a háttérfeltételek megváltoznak, a megoldások is megváltoznak. A tudományok története nem utolsósorban az esszenciális kérdések lokalizálásából áll: például azt az esszenciális kérdést, hogy mi a természet, az egyes fizikai, kémiai, biológiai elméletek lokális feltételrendszerére vetítve, egyre specifikusabb részkérdésekre bontva válaszolják meg a természettudományok képviselői.

Ha tehát (7)-et a jelzett értelemben tekintjük esszenciális kérdésnek, abból kell kiindulnunk, hogy (mivel nincs globális megoldása) a nyelvész feladata azon speciális feltételek meghatározása, amelyekre vonatkoztatva lokális megoldási lehetőségeit megkaphatjuk. Egy ilyen, a probléma lokalizálását célzó háttérfeltevés a kognitív nyelvészet alaphipotézise [vö. (6a)]:

(8) A nyelvtudás a kogníció része.

Tehát az esszenciális probléma következő lokalizálását kapjuk:

(9) Mi a nyelvtudás, ha a nyelvtudás a kogníció része?

E kérdésre a kognitív nyelvészet – nem kizárólag, de a jelenlegi kutatásokat érdemben befolyásoló módon – alapvetően két, viszonylag jól kidolgozott, nem csupán a kognitív nyelvészeten, hanem a kognitív tudomány egészén végigvonuló, mély tudománytörténeti gyökerekre visszavezethető választ adott.¹⁵ Az első a holizmus.

Például Langacker a (10)-ben jelzett holista tétel lényegét a következőképpen fogalmazza meg:

„[…] nem tudjuk meggyőzően megindokolni azt, hogy éles különbséget tételezzünk fel a nyelvi képesség és a kognitív folyamatok egyéb aspektusai között” (Langacker 1987: 13).

„A grammatika (vagy a szintaxis) nem alkotja a reprezentáció autonóm formális szintjét. […] A grammatikának és a lexikonnak nincs értelmes megkülönböztetése. A lexikon, a morfológia és a szintaxis olyan szimbolikus struktúrák kontinuumát alkotják, amelyek különféle paraméterekben különböznek egymástól, de amelyeket csupán önkényesen lehet különálló komponensekre tagolni” (Langacker 1987: 2–3).

„A szemantika és a pragmatika (vagy a nyelvi és nyelven kívüli tudás) megkülönböztetése jelentős mértékben mesterséges, és a nyelvészeti szemantika egyetlen elfogadható felfogása az, amely elkerüli az ilyen hamis dichotómiákat, és konzekvensen enciklopédikus természetű” (Langacker 1987: 154; kiemelés az eredetiben).

A holista felfogás (10)-ben megfogalmazott általános alaphipotézise többek között a következő részhipotézisekre bontható:¹⁶

A modularizmus alaphipotézise (10) ellentéte.

A moduláris kognitív nyelvészet legtisztább megnyilvánulása a M. Bierwisch és E. Lang nevével fémjelzett, a generatív nyelvészet nyelvelméleti és metodológiai előfeltevéseit elfogadó, annak szintaktikai komponensét egy-egy szemantikai és konceptuális modullal kiegészítő kétszintű szemantika. A kétszintű szemantika a modularista alaptételt a következőképpen fogalmazza meg:

„Az ember kognitív magatartásának egésze modulárisan szervezett. A konkrét magatartás egy V instanciája mögött meghúzódó struktúrák különböző, relatíve autonóm, egymással feladatspecifikusan együttműködő rendszerek és részrendszerek interakcióján nyugszanak” (Lang 1989: 266).

A részhipotézisek:

A nyelvész számára tehát a következő sarkított kérdés merül fel:²⁰

A válaszadás azonban komoly nehézségekbe ütközik. Ennek oka nem csupán az, hogy (10) és (11) esetében olyan hipotézisekről van szó, amelyek között elsősorban empirikus adatok alapján lehetne dönteni, miközben jelenlegi tudásunk szerint egyik tétel mellett sem hozhatók fel egyértelműen meggyőző, a másik hipotézist kizáró empirikus érvek (vö. pl. Reis 1987); hanem az is, hogy mindkét megoldás egy-egy súlyos ismeretelméleti következményekkel járó antinómiába torkollik: (10) a holista apóriába, (11) pedig a modularista körbe.

Annak jelzésére, hogy a holista apória nem önkényesen konstruált probléma, hanem a szakirodalomban kellőképpen dokumentált, álljon itt a következő idézet:

Azaz: a holista felfogás egy tudományosan megvalósíthatatlan állapothoz vezet. A modularista felfogás sem jár azonban jobban – igaz, egy más típusú antinómiát rejt magában. A modularista érvelés ugyanis cirkuláris.

A körkörös érvelés nagyon világosan szemléltethető, ha a (11) tételt illusztráló idézetet, mely a moduláris kognitív nyelvészet alapvető empirikus hipotézisét fogalmazza meg, összevetjük a következő – E. Lang ugyanazon tanulmányából származó –, egyértelműen metodológiai érveléssel:

„[…] két rendszer, S_i és S_j akkor relatíve autonóm, ha […] egy olyan elmélet, amely a magatartás V instanciáját két független, S_i és S_j rendszer eredményeként írja le, jobb egy olyan elméletnél, amely V-t egyetlen egységes rendszer produktumának tekinti” (Lang 1989: 268).

Azaz: a modularista felfogás képviselői egy alapvető logikai hibát követnek el: a módszer alkalmazását az empirikus hipotézissel, az empirikus hipotézis megfogalmazását a módszerrel indokolják.²¹

Következésképpen a nyelvész problémája valójában jóval súlyosabb, mint azt eredetileg (12) sejteni engedte. Ugyanis itt már nem csupán arról van szó, hogy két, egymást kizáró empirikus hipotézis [azaz (10) és (11)] között kell választanunk, hanem arról, hogy két antinómia között kell döntenünk, azaz:

Ez a probléma két lényeges tulajdonsággal rendelkezik:

Ezért (15)-öt a kognitív nyelvészet szkeptikus dilemmájának nevezem.

2.2. A szkeptikus dilemma

A kérdés ezek után az, hogy mit lehet tenni egy olyan tudomány esetében, amely célkitűzéseinek megvalósítása során egy szkeptikus dilemma korlátaiba ütközik. Alapvetően három lehetőségünk van:

Nézzük (16a)-t. Kuhn (1970) megjelenése óta tudományelméleti közhely, hogy tudományos elméletek nem vethetők el az esetleges belső anomáliákra vagy ismeretelméleti problémákra hivatkozva; egy tudományos elméletet csak „leváltani” lehet akkor, ha létrejön egy új, hatékonyabb, valamely tudósközösség számára vonzóbb elmélet.²² Ezért a (16a)-val jelzett út – mint tudatos döntés eredménye – eleve nem áll rendelkezésre.

(16b) azt jelentené, hogy, mivel egy szkeptikus dilemma tipikus filozófiai jellegű probléma, feloldására filozófiai eszközökkel teszünk kísérletet. Ugyanakkor – ahogy azt az 1.1. szakaszban hangsúlyoztuk – az ismeret- és tudományelmélet jelenlegi állása szerint ez a törekvés reménytelen vállalkozás lenne: a Quine-féle naturalizmus központi tétele azt mondja ki, hogy ismeretelméleti problémákat filozófiai eszközökkel megoldani nem lehet. Quine munkája (1969a) ugyanis, mely a jelenlegi ismeret- és tudományelmélet domináns fejlődési tendenciájának programadó műve, pontosan azt mutatta ki, hogy a szkeptikus érveléssel szemben a filozófiai jellegű érvelés hatástalan. Quine következtetése ezért az, hogy a hagyományos, filozófiai jellegű ismeret- és tudományelmélet egészét fel kell váltani a tudományos megismerést empirikus, szaktudományos eszközökkel leírni és magyarázni hivatott szaktudományokkal.²³ Azaz, a tudományos megismerést magát nem filozófiai, hanem empirikus kutatások tárgyává kell tenni. Ez, ahogy azt az 1.1. szakaszban láttuk, a naturalizált metatudomány alaptétele. Következésképpen a szkeptikus dilemma filozófiai síkon való feloldása a naturalizmus alaptétele szerint eleve kizárt.

Marad tehát (16c), mely arra az álláspontra épül, hogy a szkeptikus dilemma egyértelműen filozófiai jellegű probléma, ugyanakkor azok, akik kognitív nyelvésznek nevezik magukat, egy önmagát empirikusnak tekintő szaktudomány képviselői. Ezért úgy vélhetik, hogy nem kell – sőt, talán nem is szabad – filozófiai kérdéseket felvetniük: egyszerűen úgy tesznek, mintha ezek a filozófiai kérdések nem léteznének, nem vesznek tudomást róluk, rendületlenül folytatják napi szinten a szaktudományos kutatómunkát. Ezt a magatartást az ignorancia stratégiájának nevezem.

Az ignorancia stratégiája igen hatékonyan működik a természettudományok esetében. Szemléletes példa erre az indukció problémája. Hume óta jól tudjuk, hogy az indukció módszere nem igazolható, és nincs olyan filozófiai eszköz, amely az indukcióval szembeni szkeptikus érvelést hatálytalanítani tudná.²⁴ Ennek ellenére az indukció a természettudományos megismerés alapvető módszere: a mindennapos kutatói gyakorlatban, jóllehet korlátaival tisztában vagyunk, működőképesnek bizonyul, és egyetlen természettudós fejében sem fordul meg az, hogy tudományát az indukció hume-i problémájának megoldatlanságára, a szkeptikus érvelésre hivatkozva feladja (vö. még Strawson 1985).

Úgy látszik tehát, hogy a kognitív nyelvészet szkeptikus dilemmáját hasonlóképpen, az ignorancia stratégiájának alkalmazásával kezelhetjük. Ez a következtetés azonban hibás. Azért hibás, mert ellentmond a kognitivizmus kiindulópontjának, vagyis annak, hogy a kognitív tudomány részdiszciplínáinak feladata – ahogy azt az 1.2. szakaszban (5c) és (6c) alatt láttuk – az elme mibenlétére vonatkozó klasszikus filozófiai problémák empirikus megoldása. Ha ugyanis ezt tekintjük a kognitív nyelvészet egyik lényeges célkitűzésének, akkor – anélkül, hogy önmagunknak ellentmondanánk – nem állíthatjuk, hogy éppen az elme moduláris vagy holista felépítésének hipotéziséből levezetett szkeptikus dilemma, mint filozófiai probléma, érdektelen, és ezért figyelmen kívül hagyható. Azaz, az ignorancia stratégiája a kognitív nyelvészet speciális célkitűzéséből kifolyólag önellentmondásba torkollik, és ezért nem alkalmazható.

Ily módon a (16) alatt felsorolt mindhárom lehetőséget el kellett vetnünk. Ezen a ponton úgy látszik, a szkeptikus dilemmát nem tudjuk kezelni, márpedig mindaddig, amíg az fennáll, megkérdőjelezhető a kognitív nyelvészet mint tudományos vállalkozás konzisztenciája, megalapozottsága, megvalósíthatósága és értelme.

A kognitív nyelvészet azonban mégis megmenthető. Megmenthető akkor, ha felismerjük, hogy a kognitív nyelvészet célkitűzése alapvetően kompatibilis a naturalizált metatudomány fent említett quine-i programjával: mindkét esetben hagyományos filozófiai kérdések empirikus, szaktudományos eszközökkel való újratematizálásáról van szó. Következésképpen a kognitív nyelvészetet per definitionem a naturalizált metatudomány egyik megvalósítási lehetőségének kell tekintenünk. Ebből a felismerésből azonban az következik, hogy meg kell kísérelnünk a szkeptikus dilemmát mint filozófiai problémát magának a kognitív nyelvészetnek az empirikus eszközeivel kezelhetővé tenni. De hogyan?

Ahhoz, hogy erre a kérdésre válaszolhassunk, röviden vissza kell pillantanunk arra, amit eddigi érvelésünk során tettünk:

E rövid visszatekintésből következnek azok az argumentációs lépések, amelyeket meg kell tennünk ahhoz, hogy elkerüljük a szkeptikus dilemmát:

3. Következtetések: kognitív nyelvészet és naturalizált metatudomány

(P)-vel jelzett kiinduló problémánk az volt, hogy hozzájárulhat-e a naturalista metatudomány a kognitív nyelvészet tárgytudományos problémáinak megoldásához. Más szóval azt kívántuk megvizsgálni, hogy a metatudomány naturalista fordulata és a nyelvészet kognitív fordulata olyan új helyzetet teremtett-e, amelyben igazolható a (T1)-el szembeállított (T2) hipotézis. A (T2) hipotézist a bemutatott esettanulmány a következőképpen támasztja alá.

Láttuk, hogy a kognitív nyelvészet – metodológiai célkitűzésénél fogva – per definitionem összeegyeztethető a Quine-féle naturalizált tudományelmélettel, jóllehet annak megfogalmazásában nem játszott szerepet, fejlődése attól független, genezise nem kötődik hozzá.²⁶ Ezzel alátámasztottuk a (T2a) tételt. Következésképpen nem csupán azért kell a naturalizált ismeret- és tudományelmélet valamely változatát a kognitív nyelvészet természetes, önmagát kínáló metatudományának tekinteni, mert esetleg elfogadjuk Quine általános érvelését a hagyományos metatudomány elvetése mellett, hanem azért is, mert ettől az érveléstől függetlenül a kognitív nyelvészet empirikus hipotézisei és metodológiai alapelvei tartalmuknál fogva összhangban állnak a naturalizált metatudomány tételeivel és metodológiai elveivel.

Az is kiderült, hogy a kognitív nyelvészetnek az az önreflexiója, amely a naturalizált metatudomány stratégiáját tükrözi, és amelyet az előző fejezetben végrehajtottunk, egy nagyon lényeges többlettel rendelkezik mind a hagyományos tudomány- és ismeretelmélet doktrináival szemben, mind Quine eredeti célkitűzéseihez képest: közvetlenül hozzájárulhat a tárgytudományos problémák megoldásához, közvetlenül segítheti a tárgytudomány fejlődését. Ezzel igazoltuk (T2b)-t. E felismerés jelentősége kettős. Egyrészt egy kézzelfogható, az általános tudomány- és ismeretelméletben eddig nem tematizált elemmel gazdagítja a naturalista metatudomány feladatkörét. Másrészt, amennyiben sikeresen végrehajtható, úgy eloszlathatja a gyakorló nyelvész azon gyanúját, hogy a metatudományos reflexió felesleges és öncélú, mert nem járul hozzá érdemben a napi tárgytudományos kutatómunka sikeréhez. (T2b) elismeri, hogy a gyakorló nyelvész számára egyedül az legitimálhatja a nyelvészet tudomány- és ismeretelméletének mint önálló kutatási területnek a szisztematikus kidolgozását, ha az utóbbi közvetlenül hozzájárulhat a nyelvészet fejlődéséhez.

Ugyanakkor a fenti esettanulmány nagyon világosan rámutat e célkitűzés korlátaira is. Nagyon fontos hangsúlyoznunk, hogy a metareflexió látszólag triviális eredménnyel járt: a túláltalánosító empirikus hipotézisek finomításával. Tudjuk ugyanis, hogy a túláltalánosítás megszüntetésének szükségessége nem eredeti felismerés, hiszen láttuk, hogy az a nyelvészeti szakirodalomban világosan megfogalmazódott (vö. pl. a Gibbs-idézetet).²⁷ Valójában a metatudományos reflexió hozzájárulása a tárgytudományhoz két elemből állt. Egyrészt rámutatott empirikus hipotézisek bizonyos megfogalmazásának implauzibilitására. Másrészt igazolta az empirikus állítások egy bizonyos, a szakirodalomban már eleve adott differenciálásának plauzibilitását.²⁸ Ez azt jelenti, hogy a metatudományos reflexió hozzájárulhatott ugyan a tárgytudományos kutatásban mutatkozó anomáliák kijavításához, és így valóban némi szerepet játszhatott a nyelvtudomány tárgytudományos feladatainak pontosabb, hatékonyabb, meggyőzőbb végrehajtásában, de arra nem volt alkalmas, hogy tárgytudományos problémákat megoldjon, azaz: hogy például a modularista és a holista hipotézis helyett egy olyan, empirikusan igazolt harmadik hipotézist fogalmazzon meg, amely felválthatja az előbbi kettőt. Ennél többet a nyelvész valóban nem várhat a metanyelvésztől, mivel az a törekvés, hogy tárgytudományos problémákat metatudományos eszközökkel oldjunk meg, nyilvánvaló kategóriahiba lenne. Tehát igazoltuk (T2c)-t is, és ezzel levezettük az 1.3. szakaszban jelzett választ a (P) kérdésre.

E válasz fényében tisztán kell látnunk a kognitív nyelvészet és a metatudományos reflexió viszonyának alapvető kettősségét:

A jövő feladata ezért az, hogy feltárjuk, rendszerezzük és a gyakorlatban tudatosan alkalmazzuk azokat a problémamegoldási stratégiákat, amelyek révén a metaelméleti reflexió – említett kettősségének függvényében, kihasználva eddig fel nem tárt lehetőségeit, de nem tagadva korlátait – a nyelvészeti kutatómunka szolgálatába állítható. Ez a célkitűzés kellő motivációt jelent a metanyelvészetnek mint autonóm, átfogó és szisztematikus kutatási programnak a kidolgozásához.²⁹

SZAKIRODALOM

Almeder, R. 1990. On Naturalizing Epistemology. American Philosophical Quarterly 27: 263–79.

Baldauf, Ch. 1997. Metapher und Kognition. Grundlagen einer neuen Theorie der Alltagsmetapher. Frankfurt am Main–Bern–New York–Paris.

Bańczerowski, J. 1999. A kognitív nyelvészet alapelvei. Magyar Nyelvőr 123: 78–87.

Bibok, K. 1994. Szószemantika: Elméleti kérdések és elemzések. Kandidátusi értekezés. Szeged.

Bierwisch, M. 1981. Die Integration autonomer Systeme: Überlegungen zur kognitiven Linguistik. Kézirat. Berlin.

Bierwisch, M. 1983a. Essays in the Psychology of Language. Berlin.

Bierwisch, M. 1983b. Semantische und konzeptuelle Repräsentation von lexikalischen Einheiten. In Ružička, R.–Motsch, W. (Hg.): Untersuchungen zur Semantik. Berlin, 61–100.

Bierwisch, M. 1987. Linguistik als kognitive Wissenschaft. Erläuterungen zu einem Forschungsprogramm. Zeitschrift für Germanistik 8: 645–67.

Bierwisch, M.–Lang, E. (Hg.) 1987. Grammatische und konzeptuelle Aspekte von Dimensionsadjektiven. Berlin.

Bierwisch, M.–Lang, E. (eds.) 1989. Dimensional Adjectives: Grammatical Structure and Conceptual Interpretation. Berlin–Heidelberg–New York.

d’Avis, W. 1998. Theoretische Lücken der Cognitive Science. Journal for General Philosophy of Science 29: 37–57.

Eckardt, B. von 1993. What is Cognitive Science? Cambridge, Mass.

Finke, P. 1979. Grundlagen einer linguistischen Theorie: Empirie und Begründung in der Sprachwissenschaft. Braunschweig–Wiesbaden.

Finke, P. 1982. Konstruktiver Funktionalismus: Die wissenschaftstheoretische Basis einer empirischen Theorie der Literatur. Braunschweig–Wiesbaden.

Finke, P. 1984. Konstruktive Selbstthematisierung. Eine metatheoretische Studie zur Linguistik und Literaturwissenschaft. In Finke, P.–Schmidt, S. J. (Hg.): Analytische Literaturwissenschaft. Braunschweig–Wiesbaden, 9–40.

Gardner, H. 1992. Dem Denken auf der Spur. Der Weg der Kognitionswissenschaft. Stuttgart.

Gibbs, R. W. 1996. What’s Cognitive About Cognitive Linguistics? In Casad, E. H. (ed.): Linguistics in the Redwoods: The Expansion of a New Paradigm in Linguistics. Berlin, 27–53.

Itkonen, E. 1999. A Comment on ’Metalinguistik als Forschungsprogramm’ by András Kertész. Sprachtheorie und germanistische Linguistik 9: 83–7.

Johnson-Laird, P. N. 1988). The Computer and the Mind. An Introduction to Cognitive Science. Cambridge, Mass.

Kertész, A. 1991. Die Modularität der Wissenschaft. Konzeptuelle und soziale Prinzipien linguistischer Erkenntnis. Braunschweig–Wiesbaden.

Kertész, A. 1993a. Heuristik der deutschen Phonologie. Eine elementare Einführung in Strategien der Pro-
blemlösung. Budapest.

Kertész, A. 1993b. Artificial Intelligence and the Sociology of Knowledge. Prolegomena to an Integrated Philosophy of Science. Frankfurt am Main–Bern–New York–Paris.

Kertész, A. 1995. Die Ferse und der Schild. Über Möglichkeiten und Grenzen kognitionswissenschaftlicher Theorien der Erkenntnis. Frankfurt am Main–Bern–New York–Paris.

Kertész, A. (Hg.) 1997. Metalinguistik im Wandel. Die ’kognitive Wende’ in Wissenschaftstheorie und Linguistik. Frankfurt am Main–Bern–New York–Paris.

Kiefer, F. 1995. Cognitive Linguistics: A New Paradigm? In: Lee, I.H. (ed.) (1995): Linguistics in the Morning Calm. Seoul, 93–110.

Koppelberg, D. 1996. Was macht eine Erkenntnistheorie naturalistisch? Journal for General Philosophy of Science 27: 71–90.

Kuhn, T. S. 1970. The Structure of Scientific Revolutions. Chicago.

Laki, J. 1998. Empirikus adatok, metodológia, gondolkodás és nyelv a XX. századi tudományfilozófiában. In Laki J. (szerk.): Tudományfilozófia. Budapest, 7–32.

Lakoff, G.–Johnson, M. 1980. Metaphors We Live By. Chicago–London.

Lang, E. 1987. Semantik der Dimensionsauszeichnung räumlicher Objekte. In Bierwisch, M.–Lang, E. (Hg.), 287–458.

Lang, E. 1989. The Semantics of Dimensional Designation. In Bierwisch, M.–Lang, E. (eds.), 263–417.

Lang, E. 1994. Semantische vs. konzeptuelle Struktur: Unterscheidung und Überschneidung. In Schwarz, M. (Hg.): Kognitive Semantik – Cognitive Semantics. Ergebnisse, Probleme, Perspektiven. Tübingen, 25–40.

Lang, E.–Carstensen, K.-U.–Simmons, G. 1991. Modelling Spatial Knowledge on a Linguistic Basis: Theory – Prototype – Integration. Berlin–Heidelberg–New York.

Langacker, R. W. 1987. Foundations of Cognitive Grammar. Vol. 1. Stanford.

Langacker, R. W. 1991a. Foundations of Cognitive Grammar. Vol. 2. Stanford.

Langacker, R. W. 1991b. Concept, Image, Symbol. Berlin–New York.

Maffie, J. 1990. Recent Work on Naturalized Epistemology. American Philosophical Quarterly 27, 281–293.

Müller, R.-A. 1991. Der (un)teilbare Geist. Modularismus und Holismus in der Kognitionsforschung. Berlin–New York.

Pethő, G. 1998. A poliszémia kezelése a kétszintű és a prototípuselméleti szemantikákban. Szemiotikai Szövegtan 11: 25–52.

Pléh Cs. 1998. Bevezetés a megismeréstudományba. Budapest.

Pléh Cs. 1999. Hozzájárulhatnak-e az empirikus pszichológiai kutatások a nyelv-gondolkodás viszony filozófiai problémájának megoldásához? In: Neumer K. (szerk.): Nyelv, gondolkodás, relativizmus. Budapest, 35–166.

Quine, W. V. O. 1969a. Epistemology Naturalized. In Quine, W. V. O. (1969): Ontological Relativity and Other Essays. New York, 69–90.

Quine, W. V. O. 1969b. Reply to Smart. In Davidson, D.–Hintikka, J. (eds.): Words and Objections: Essays on the Work of W. V. Quine. Dordrecht, 292–5.

Reis, M. 1987. Die Stellung der Verbargumente im Deutschen: Stilübungen zum Grammatik-Pragmatik-Verhältnis. In Rosengren, I. (Hg.): Sprache und Pragmatik. Lunder Symposium 1986. Stockholm, 139–78.

Reis, M. et al. 1998. SFB 1711. Linguistische Datenstrukturen: Theoretische und empirische Grundlagen der Grammatikforschung. Tübingen.

Schwarz, M. 1992. Einführung in die Kognitive Linguistik. Tübingen.

Schwarz, M. 1997. Kognitive Linguistik? Eine Straße in den Geist! In Kertész, A. (Hg.), 19–30.

Strawson, P. F. 1985. Scepticism and Naturalism. New York.

Strohner, H. 1995. Kognitive Systeme. Eine Einführung in die Kognitionswissenschaft. Opladen.

Taylor, J. R. 1994. The Two-level Approach to Polysemy. Linguistische Berichte 149, 3–26.

Taylor, J. R. 1995a. Approaches to Word Meaning: The network model (Langacker) and the Two-Level Model (Bierwisch) in comparison. In Dirven, R.–Vanparys, J. (eds.): Current Approaches to the Lexicon. Frankfurt am Main, 3–26.

Taylor, J. R. 1995b. Linguistic Categorization: Prototypes in Linguistic Theory. Oxford.

Thagard, P. 1998. Kognitionswissenschaft. Ein Lehrbuch. Stuttgart.

Tolcsvai Nagy G. 1995. Kognitív grammatika: lehetséges új nyelvelméleti paradigma az irodalomértés horizontján. Literatura 1995/2, 107–21.

Kertész András

SUMMARY

Kertész, András

The sceptical dilemma of cognitive linguistics

The paper presents a case study which shows that current trends in cognitive linguistics result in a sceptical dilemma. The attempt to resolve the dilemma yields the following theses concerning the relationship between cognitive linguistics and metascientific reflection: (a) cognitive linguistics and Quine’s naturalised epistemology are compatible with each other; (b) naturalised epistemology may contribute directly to the solution of object-scientific problems of cognitive linguistics; (c) however, this contribution is only partial because metascientific reflection cannot carry out the tasks of object-scientific theories.

¹ Az ismeret- és tudományelmélet tárgya a tudományos megismerés. Ezért az előbbi az utóbbihoz viszonyítva a meta-, az utóbbi az előbbihez viszonyítva pedig a tárgyszinten helyezkedik el. A továbbiakban a metatudomány kifejezést az ismeret- és tudományelmélet, a metanyelvészet kifejezést pedig a nyelvészet ismeret- és tudományelmélete kifejezés szinonimájaként használom.

A következő okokból nem térek ki az ismeretelmélet és a tudományelmélet fogalmának megkülönböztetésére, jóllehet az más összefüggésben természetesen szükséges lehetne:

(a) A hagyományos ismeret- és tudományelmélet számos olyan közös tulajdonsággal rendelkezik, amelyekkel a jelen írásban bemutatott naturalizált metatudomány szembeállítja önmagát.

(b) A hagyományos metatudomány és a naturalizált metatudomány közötti vitában ezen közös vonások kerültek előtérbe.

(c) A tanulmány végkövetkeztetései egyaránt vonatkoznának az ismeret- és a tudományelméletre akkor is, ha meghatároznánk a közöttük fennálló különbségeket; ezért e két diszciplína viszonyának elemzése az adott kontextusban indokolatlan.

² A hagyományos ismeret- és tudományelméletről magyar nyelven tömör áttekintést nyújt Laki (1998).

³ A vita különböző szempontok alapján való értékeléséhez vö. például Itkonen (1999), Kertész (Hg.) (1997), Reis et al. (1998).

⁴ E tétel explicit megfogalmazásához vö. például Finke (1979), (1982), (1984).

⁵ A naturalizmusra vonatkozó szakirodalom különböző szempontok alapján való áttekintéséhez l. többek között Almeder (1990), Maffie (1990), Koppelberg (1996) stb.

⁶ Nagyon világosan fogalmazza meg ezt az álláspontot Howard Gardner, a kognitív tudomány egyik legnagyobb hatású krónikása is:

„A kognitív tudományt olyan kortárs kísérletként határozom meg, melynek célja, hogy nagyon régi ismeretelméleti kérdésekre adjon választ empirikus úton – mindenekelőtt olyan kérdésekre, amelyek a tudás természetével, összetevőivel, forrásaival, létrejöttével és alkalmazásaival foglalkoznak” (Gardner 1992: 17; kiemelés K. A.).

„[…] a modern kognitív tudományt döntő mértékben pontosan azok a kérdések és célok határozzák meg, amelyekkel a nyugati ismeretelmélet régóta foglalkozik. Egyenesen elképzelhetetlennek tartom, hogy létezhetne a kognitív tudomány – vagy hogy éppenséggel jelenlegi formájában létezne –, ha nem lenne egy olyan filozófiai hagyomány, amely az ókori görögökig nyúlik vissza” (Gardner 1992: 19; kiemelés K. A.).

Ugyanakkor távolról sem ért egyet ezzel a jellemzéssel a kognitív tudomány minden képviselője. A kognitív tudomány fiatal, fejletlen – a kuhni terminológiával élve „preparadigmatikus” – voltát mi sem jellemzi jobban, mint az, hogy még legalapvetőbb célkitűzéseit, módszereit, vizsgálati tárgyát illetően sincs egyetértés. Jól szemléltetheti az egyetértés hiányát, ha a fenti idézeteket összevetjük Pléh Csaba egyik tanulmányának címével, mely a következő: „Hozzájárulhatnak-e az empirikus pszichológiai kutatások a nyelv-gondolkodás viszony filozófiai problémájának megoldásához?” A tanulmány első fejezetének címe pedig így hangzik: „A végső válasz: nem”; vö. Pléh (1999).

⁷ Ebben a kérdésben valóban egyetértenek nem csupán a magukat kognitív nyelvésznek nevezők, hanem a kognitív tudomány metateoretikusai is, vö. pl. Gardner (1992), Eckardt (1993), Johnson-Laird (1988), Strohner (1995), Thagard (1998) stb.

⁸ Az érvelés nem konkluzív, hanem egy a kognitív tudományban gyakran alkalmazott heurisztikus következtetési sémára épül. L. ehhez bővebben Kertész (1993b).

⁹ Ez a munkadefiníció természetesen számos kérdést vet fel, és szükségessé tenné bizonyos kategóriák pontosítását, melyekre azonban itt nem térhetünk ki. Például: feltétlenül pontosítani kellene azt, hogy mit értünk a „nyelvészet empirikus módszerein”, vagy azt, hogy melyek azok az elme „lényegével” összefüggő filozófiai kérdések, amelyek újrafogalmazását és megoldását a kognitív nyelvészet célul tűzi ki – hiszen természetesen nem „minden” vagy nem „bármely” kérdésről van szó.

Ugyancsak problematikus a generatív nyelvészet helyzetének meghatározása a kognitív nyelvészet szempontjából. Vö. például M. Schwarz definícióját az egyik legismertebb kognitív nyelvészeti tankönyvben:

„A kognitív nyelvészet egy mentalista premisszákon nyugvó kutatási irányzat, amely önmagát a kognitív tudomány azon diszciplínájaként határozza meg, amely a nyelvet mint a kogníció egy bizonyos részét vizsgálja” (Schwarz 1992: 37).

E meghatározás mindhárom eleme – a mentalizmus, a kognitív tudományhoz való tartozás és a nyelvnek a kogníció részeként való felfogása – egyértelműen érvényes a generatív nyelvészetre, melyet Schwarz ennek megfelelően mutat be a könyv későbbi fejezeteiben:

„[…] itt a moduláris kognitív nyelvészet és a generatív grammatika közös alapfeltevéseit egységesen a kognitív nyelvészet egyik megnyilvánulási formájaként foglalom össze” (Schwarz 1992: 45).

Ugyanakkor tudománytörténeti tény, hogy a kognitív nyelvészethez sorolt elméletek jelentős hányada éppen a generatív nyelvészettel szembeni reakcióként jött létre (l. pl. Langacker 1987, Lakoff–Johnson 1980; magyarul vö. ehhez pl. Bańczerowski 1999, Tolcsvai Nagy 1995). Ily módon a kognitív nyelvészet fogalmának értelmezésében a legcsekélyebb egyetértés sem mutatkozik (vö. pl. Gibbs 1996). Egyébként a terminológiai bizonytalanságot mi sem jellemzi jobban, mint hogy egy későbbi írásában maga Schwarz is az imént idézett meghatározás ellenkezőjét állítja:

„Ellentétben Bierwischsel (1987: 646), aki a kognitív nyelvészet fejlődését elválaszthatatlannak tekinti a generatív grammatikától, én a kognitív nyelvészetet önálló, a kezdeti összefonódást követően a generatív grammatikától független, emancipált kutatási irányzatnak tekintem” (Schwarz 1997: 22).

A (6)-ban megadott munkadefiníció e nyitva hagyott problémáira nem térhetünk ki, mivel az minden bizonytalansága ellenére is elégséges kiindulópontot nyújt a dolgozat gondolatmenetéhez.

¹⁰ Természetesen a „kogníció” kategóriája is a nehezen megfogható alapfogalmak közé tartozik. Schwarz (1992: 36) például így jellemzi:

„A kogníció az elme összes struktúráinak és folyamatainak halmaza, és magában foglalja az emberi tudással kapcsolatos tevékenységek összességét.”

A magyarországi szakirodalomban a „kogníció” kifejezés helyett a „megismerés” és a „kognitív tudomány(ok)” kifejezés helyett a „megismeréstudomány(ok)” is elterjedt (vö. pl. Pléh 1998).

¹¹ Az eddigiekben hangsúlyozott terminológiai bizonytalanságnak megfelelően nem teszek kísérletet a kognitív szemantika fogalmának meghatározására, illetve annak tisztázására, hogy a kognitív szemantika milyen kritériumok alapján és milyen formában rendelhető a kognitív nyelvészet kategóriája alá. E bizonytalanság a dolgozatban többek között azért is vállalható, mert az a két kognitív szemantikai irányzat, amelyről a későbbiekben szó esik, (10) és (11) alatt világosan jellemezhető lesz.

¹² Ezt a tételt – más összefüggésben – elsőként Kertész (1991) fogalmazta meg, Kertész (1993a) a német nyelv fonológiájára specifikálta, Kertész (1995) pedig a kognitív tudomány egészére vonatkoztatva általánosította.

¹³ Vö. pl. Langacker (1987), (1991a), (1991b); magyar nyelvű ismertetéséhez vö. pl. Bańczerowski (1999), Tolcsvai Nagy (1995).

¹⁴ Vö. mindenekelőtt Bierwisch (1981), (1983a), (1983b), (1987), Bierwisch–Lang (Hg.) (1987), (eds.) (1989), Lang (1987), (1989), (1994), Lang et al. (1991). A kétszintű szemantika magyar nyelvű ismertetéséhez vö. pl. Bibok (1994), Pethő (1998).

¹⁵ E tudománytörténeti gyökereket részletesen elemzi Müller (1991).

¹⁶ Az itt felsorolt részhipotézisek más formában is súlypontozhatók lennének. A tételek részben hasonló jellegű, részben eltérő felsorolásához és elemzéséhez vö. pl. Baldauf (1997), Kiefer (1995), Müller (1991), Taylor (1995a), (1995b).

¹⁷ E tétel a kognitív tudomány egészére kiterjedő holista hagyomány fényében általánosságban, elvi síkon vonatkozik a formalizálás minden típusára (vö. Müller 1991), ebből következően pedig specifikusan azokra a logikai, halmazelméleti, matematikai eszközökre is, amelyeket a nyelvészeten belül a formális szemantika alkalmaz.

¹⁸ Az elmondottakon túl azért sem, mert az igazságfeltételek (és általában a kompozicionalitás) jelentősen szűkítik a vizsgálható kérdések körét, és jelentősen hozzájárulnak ahhoz, hogy a nem holista elméletek bizonyos (pl. nyelvi vs. nem nyelvi) dichotómiákat fenntartsanak.

¹⁹ A „modul” fogalmához l. a (11a) pontot.

²⁰ A modularizmust és a holizmust e kérdés fényében veti alá összehasonlító elemzésnek pl. Kertész (1995), Kiefer (1995), Müller (1991), Taylor (1995a, 1995b), Schwarz (1992) stb.

²¹ A modularista kör a generatív nyelvészettel kapcsolatban is fellép, és ez jól szemléltethető Chomsky írásaiban. A modularista kört Müller (1991) a kognitív tudomány egészére vonatkoztatva mutatja ki. Így pl. a holista apóriát illusztráló fenti idézet a következőképpen folytatódik:

„Azonban az ebből az apóriából adódó modularista következtetés, amely azt mondja ki, hogy az elméletek vizsgálatának tárgyát mesterségesen kell korlátozni, metodológiailag meghatározott. A kognitív tudományok modularista elméleteiben újra és újra fellelhető az a logikailag hibás következtetés, hogy a vizsgálat tárgyának kutatás-módszertanilag motivált felosztását az elmére és az agyra vonatkozó realista kijelentésekként értelmezik. Az, hogy a világot vagy a saját elménket esetleg csupán egy modularista ’elméleti szűrőn’ keresztül ismerhetjük meg, nem jelenti azt, hogy a világ és az elme modulárisak” (Müller 1991: 407; kiemelés K. A.)

A kognitív nyelvészetben a modularista körre más összefüggésben szintén utal pl. Reis (1987) – aki „petitio principii”-nek nevezi a modularista hipotézist – és Kiefer (1995).

²² A Kuhn-féle szociológiai érvelés pl. a következő szempontokra hívhatja fel a figyelmet: tekintettel arra, hogy kutatók tucatjai nevezik magukat kognitív nyelvésznek, egyes államok igen magas szinten és igen nagy összegekkel dotálják a kognitív nyelvészeti kutatásokat, a felsőoktatásban állásokat hoztak létre Európában és Európán kívül a nyelvészetnek mint kognitív tudománynak az oktatására és kutatására stb., eleve kizárt az, hogy egy ismeretelméleti érv alapján feladjunk egy társadalmilag megalapozott, nemzetközi szinten intézményesített, nagy összegekkel támogatott tevékenységi formát.

²³ A szkepticizmus problémáját a naturalizált ismeretelmélet és a kognitív tudomány tükrében részletesen elemzi Kertész (1995).

²⁴ Quine (1969a) is az indukció példáján bizonyítja, hogy a szkeptikus érveléssel szemben filozófiai eszközökkel érvelni reménytelen vállalkozás.

²⁵ Egy filozófiai probléma eliminálása szaktudományos eszközök felhasználásával (3) szerint a naturalizált tudományelmélet egyik alapvető feladata.

²⁶ Ezt jól szemlélteti az is, hogy (jóllehet Quine az empirikus pszichológiát tekintette a naturalizált metatudomány első számú eszközének) pszichológián a behaviorizmust értette és nem a kognitív pszichológiát.

²⁷ Ugyanez vonatkozik pl. Jackendoff szemantikájára, mely mind a holizmusra, mind a modularizmusra emlékeztető elemeket tartalmaz.

²⁸ E következtetés úgy is értelmezhető, hogy pl. egy Jackendoff-típusú szemantika plauzibilisabb, mint egy Langacker- vagy egy Bierwisch/Lang-típusú.

²⁹ A tanulmány az FKFP 0330/1997. sz. pályázat keretében készült. Egyes részei komprimált formában elhangzottak Kognitív szemantika és naturalizált tudományelmélet című előadásomban, melyet 1999 októberében az MTA Nyelvtudományi Intézete fennállásának 50. évfordulója alkalmából rendezett konferencián tartottam. Az előadás itt nem publikált aspektusai megjelennek a Nyelvtudományi Közleményekben. Köszönetet mondok Csatár Péternek és Pelyvás Péternek a kézirathoz fűzött kommentárjaikért.