Annales Universitatis Scientiarum Budapestinensis de Rolando Eötvös Nominatae. Tomus XXIII. Redigit: I. Szathmári. Budapest. 1992–1998.

Az Eötvös Loránd Tudományegyetem évkönyveinek sorában XXIII. kötetként egy olyan tanulmányválogatást adott közre Szathmári István szerkesztő, stíluskutató, amely a kilencvenes évek termését tartalmazza.

A kötet változatos. A szerkesztő az ország legkülönbözőbb egyetemein, főiskoláin kutató és oktató tanárok munkáiból egyaránt merített. A tanulmányok így meglehetősen tág, egymástól független időt és teret dolgoznak fel, tematikájukban sem kapcsolódnak egymáshoz. A kötetet inkább jellemzi az, hogy egy-egy szerző kedvelt és/vagy oktató munkájából kikerült, kitermelődött anyag feldolgozását és tanulmánnyá formálását nyújtja. (Kállay István: Anfänge er staatlichen und privaten Bürokratie in Ungarn; Az állami és magán bürokrácia kezdetei Magyarországon; de: Szathmári I.: Kaunokirjallisuuden kääntämisen merkityksestä; A szépirodalom fordításának jegyei; vagy a több részből álló Kelecsényi Nóra: Tanulmányok az amerikai angol egy jellegzetes változatáról: The Representation of Black English in Black Fiction Before the Harlem Renaissance… etc.)

A kötet tanulmányai nem egy világnyelvre korlátozódnak, hanem kis népek nyelvén is íródtak: finn, francia, orosz és német nyelven is, sőt ízelítőt adnak Szabó László dolgozatai révén a malecite indián nyelv rejtelmeiből is, bő példaanyagot szolgáltatva a kanadai New Brunswick provinciálisan élő beszélők és az emberi civilizáció történetét feldolgozó múzeumok anyagából. A kötetben néhány szerzőpáros/szerző több írással is szerepel (Boda Judit–Boda Károly Füst Milán munkáinak különféle, elsősorban irodalomesztétikai, nyelvészeti-stilisztikai megközelítésű elemzésével német, illetve orosz nyelven, vagy Danyi Magdolna, az újvidéki egyetem tanára Kosztolányi és Celan költészetének bemutatásával német nyelven; Ortutay Péter, az egri Esterházy Tanárképző Főiskoláról Salinger-értelmezéssel, illetve az angol nyelv tanításának problematikájával foglalkozott a fordítás szemszögéből, míg Szabó László az indián nyelv mellett a japán és a magyar „agglutináció” jegyeit kutatta és mutatta be ezúttal angol nyelven. Szathmári István a nyelvjárás és az irodalmi stílus, a szépírói nyelv sajátságait elemezte elméleti, történeti tanulmányában francia nyelven).

Az Annales… – mint a tematika és a szerzők bemutatásából is következik – felvállalja a magyar, a finnugor, az általános nyelvészeti és idegen nyelvi tanszékek kutatóinak publikációit, vagyis igen széles skálán képes befogadni a különféle felfogású és módszerű alkotók írásait, s azt a szélesebb, de elsősorban a különféle idegen nyelveken jól olvasó és értő szakmai közönségnek közvetíteni, elsősorban könyvtárközi csere formájában.

A szerkesztő Szathmári István hasonló elvet és gyakorlatot valósított meg a 25 éve sikeresen működő, immár több kötetet (Stílustörekvések a századfordulóról 1979; Hol tart ma a stilisztika? Stíluselméleti tanulmányok 1996; Stilisztika és gyakorlat 1998) felmutató stíluskutató csoportjával is, amelynek több tagja jutott publikálási lehetőséghez az Annalesben is figyelemre méltó elméleti vagy szövegelméleti tanulmánnyal (Boda Judit, Tolcsvai Nagy Gábor, Róka Jolán, Szathmári István).

Az idősebb nemzedék mellett a fiatal, elsősorban az angolszász tanítási gyakorlatból eredő problémák és tanulságok levonására is képes kutatók is bemutatkoztak a kötetben (Kelecsényi N., Farkas J., Horváth K.). Ugyancsak fontos tanulmányt közölt Balázs Géza a városi „népnyelv” és folklór mai jelenségeit bemutatva, jelentős előzménykutatásokra, szakirodalmi forrásokra támaszkodva (pl. Bárczi Géza, Balogh Lajos városinyelvjárás-kutatásai, „a pesti nyelv”, a városinépnyelv-kutatásai stb.).

Szinte valamennyi szerző jelentős forrásjegyzéket közöl, s ezeket nem mellőzhetjük a tanulmányok olvasásakor, hiszen ezek olykor jelentős fogódzókat adnak a cikkek értelmezéséhez és befogadásához. Az írásokat hasznos ábrák, statisztikák, bő példaanyag (többnyire kétnyelvű) kísérik, illetve illusztrálják, ezzel is segítve a fordításból adódó értelmezési nehézségek világosabb, pontosabb megértését.

Szemiotikai szempontból is igen jelentős Voigt Vilmos francia nyelvű tanulmánya A harangok üzenete Európában, különösen napjainkban.

Wacha Imre aktuális témát boncolgatott, amikor a norma és/vagy kommunikativitás kérdéseit tárgyaló tanulmányában feltárta az egyes elemek „hierarchiáját” a spontán, illetve egyéb funkciójú beszéd folyamatában. Ugyancsak értékes munka a nyelvészeti megközelítésű, nyelvtörténeti dokumentumot elemző Ivány Zoltán írása, Dévai Bíró Mátyás Orthographia Vngaricajának feldolgozása, amely megvilágítja a helyesírási változatok jelölésének és alakulásának kérdéseit, mindenekelőtt a diftongusok rendszerének alakulását a magyar nyelv fejlődésének és változásának tükrében.

A kötet jól mutatja egy meghiúsult elképzelés – az eszperantó mint mesterséges világnyelv – meghonosításának és elterjedésének a sorsát. Egyetlen tanulmány íródott ezen a nyelven, s bár az egységes világnyelv elgondolásának nagyszerűségéhez nem férhet kétség, ezúttal is a gyakorlat győzedelmeskedett az elméleten. Bár a kötet szerkesztői jól ellensúlyozták az angolszász nyelv dominanciáját, érzékeltetve a világ és népeinek sokszínűségét, nyelvi sokféleségét, mégis azt egyértelműen érzékelhetjük, hogy az élő és a természetes nyelvek, legyenek azok bármilyen kis lélekszámúak, győzedelmeskedtek a mesterséges nyelvteremtmények fölött.

A kötet legnagyobb erénye éppen ennek a sokszínűségnek, kaleidoszkopikus jellegnek a felmutatása, s annak kísérlete, hogy a magyar olvasóközönség mellett kultúránkat megismerhessék más nyelvű kutatók, érdeklődők is, s viszont: olyan, számunkra talán kevéssé ismert, egzotikusnak tűnő kultúrákról is hírt kapjon a magyar olvasó, mint az ausztráliai vagy éppen a kanadai indián nyelvváltozat a mindent magába olvasztani látszó amerikai angol mellett.

A szerkesztők várják azon szerzők tanulmányait, akik magas szinten képesek idegen nyelven is átadni és megfogalmazni kutatási eredményeiket, vagy az anyanyelvivel egyenértékű fordításokat tudnának rendelkezésre bocsátani. Erre a kitételre fel kell hívni a szerzők figyelmét, mert előfordulhatnak olyan témák, amelyek az anyanyelvi olvasóközönség vagy szakma számára érthetőek, de az idegen nyelvű befogadók számára több magyarázatot igényelnek. A legszerencsésebbek azok az elméleti alapozású, de kétnyelvű példaanyaggal megtámogatott cikkek, amelyek olyan problematikát, kérdéseket dolgoznak fel, amelyek egy tágabb kontextusban is értelmezhetőek, stílusuk alkalmazható és alkalmazkodik a fordítás nyelvéhez. Ne akarjunk mindenáron „pápább lenni a pápánál”, hiszen „minden nemzet a maga nyelvén lett tudós, de idegenen sohasem”.

Igen lényeges tehát, hogy a fordítás szabatos, világos és stílusos legyen, s jól adja vissza az eredeti, kiinduló nyelven megfogalmazott gondolatot, s ne torzítsa, ne értelmezze át azt. A finn nyelvben inkább finnesítésről (suomentanut), mint fordításról (kääntää) beszélnek ilyen esetekben.

A kötet az eredeti, szerzői tanulmányok mellett ismertetéseket, kritikákat is közöl Szabó Zoltán, Ferenczi Attila és mások tollából. A több nyelvet magas szinten művelő, értő olvasók és kutatók számára nagy nyereség az Annales XXIII. kötete.

Kincses Kovács Éva