Irodalmi nyelvünk Laczka János Zair-fordításában és Bessenyeiről szóló életrajzában^*

1. Nagy örömmel és a kutatás további folytatására való késztetéssel vettem kezembe a Rideg István tervezte – inkább: megálmodta – és szerkesztette rangos karcagi kiadású kötetet, a „Laczka János emlékezeté”-t. Örültem, mert ez azt jelenti, hogy – mint Kovács Sándor Iván utal rá az ajánlásban (6) – nemzeti hagyományaink karbantartásának elkötelezettjei ismét összefogtak egy nemes cél érdekében. Örültem azért is, mert a felvilágosodás, ez a máig ható mozgatóerő áll a könyv középpontjában, méghozzá a nemigen vizsgált vidéki megnyilvánulásában. Örültem továbbá, mert szűkebb pátriámról van szó, és Laczka Zair-fordításában és a Bessenyei-életrajzban az ízes karcagi–kisújszállási–túrkevei nyelvi fordulatokkal találkoztam.

Mit tettem tehát? Mivel viszonylag sokat foglalkoztam a felvilágosodással – benne Bessenyeivel, Verseghyvel, Révaival, a nyelvújítással, a korabeli magyar nyelvtanokkal és főként irodalmi nyelvünk alakulásával, pontosabban kialakulásával – először is végigolvastam a könyvet, és kicéduláztam a Zair-fordítást, a Bessenyei-életrajzot és a kötetben közölt korabeli jegyzőkönyvrészleteket. Közelebbről azt vizsgálandó, hogy irodalmi nyelvünk, pontosabban a nyelvi egységesülés hol tartott a jelzett művekben. Ezenkívül kisújszállási anyanyelvjárási ismereteim alapján összegyűjtöttem a máig élő nyelvi jellegzetességeket, fordulatokat. A továbbiakban az említettek tanulságait foglalom össze.

2. Induljunk ki abból, hogy az irodalmi nyelv (újabb néven: nyelvi sztenderd) egy-egy nyelvnek a többi használati formán (a nyelvjárásokon, az úgynevezett szociolektusokon stb.) felülemelkedett, fő vonásaiban egységes, normatív és eszményi változata, amely rendszerint integrációs folyamatok útján hosszabb idő alatt alakul ki, majd a nép, illetve a nemzet nyelvhasználatának reprezentánsává válik. Korábbi kutatásaim alapján a magyar irodalmi nyelvnek a felvilágosodás kora előtti állapotát így jellemeztem: az ekkorra kialakult hang- és alaktani, valamint helyesírási kép – amelynek alapja minden bizonnyal az északkeleti területeken, vagyis a Kassa–Sárospatak–Debrecen környékén beszélt nyelvjárás volt – legfőbb vonásaiban már megegyezik a mai irodalmi és köznyelvével. Mindez azt jelenti, hogy a hangtan területén az írott nyelvből kiszorult az í-zés (az é-vel szemben), az ü-zés (az ö-vel szemben), az ü-zés (az i-vel szemben) stb.; gyenge fokúvá vagy a maihoz hasonlóvá vált az ö-zés (az e ~ ë-vel szemben); a volt, zöld-féle szavakban az l megmaradása normává szilárdult; stb. Úgyszólván csak egy-két ponton találunk a mai hangállapottól való lényegesebb eltérést. – Az alaktan területén szintén igen sok esetben a mai változat emelkedett a norma rangjára. Ragok: házval ~ házzal; -ban, -ben ~ -ba, -be (hol?); -n ~ -nn (loc.); -tól, -től, -ból, -ből, -ról, -ről ~ -túl, -tűl, -búl, -bűl, -rúl, -rűl; stb. – Képzők: -ít ~ -ét stb. Több jelenség még ingadozó maradt: kezét ~ kezit; barátim ~ barátaim; vagyon ~ van; leszen ~ lesz; stb. Mindössze egy esetben találunk a maival szinte teljes mértékben ellentétes megoldást: a többes szám harmadik személyű birtokos személyjelben (házok, kertjek, földjök). Meg kell persze jegyeznünk, hogy szó- és kifejezéskészletünk rendkívül szegényes volt, és a jelzett normák is inkább csak szűk körben terjedtek el.

3. Mit mutat e tekintetben Laczka János nagykun kapitánynak – akit egyébként Bessenyei György Bécsben titkárává fogadott – az 1778-as Zair-fordítása (a továbbiakban: Z) és az 1815-re elkészült Bessenyei-életrajza (a továbbiakban: B, a jegyzőkönyvek rövidítése pedig: J).

A) A hangtan területén az í-zés – jóllehet például a Karcag környéki beszélt nyelvben most is megvan – valójában kiszorult (csupán a következő esetekben találkozunk vele a három jelezett műben: Z 34 jóltivő, 65 kisirtetbe; J 177 ditsirtettvén). Az e-zés szintén uralkodóvá vált Laczka munkáiban (még a következő szavakban is mindig e-t találunk: Z temjén, setét, tsendes, nevel ’növel’). Megmarad az azonszótagú l, sőt hiperurbanisztikus alakokkal is találkozunk: miólta (Z 41, 49), „minden Holnapban” (J 163). Egyedül a mai ismer szó ingadozik (egyébként más nyelvjárásokban és a köznyelvben is még sokáig, egészen a XX. század húszas éveiig): esmér, ismér, esmer, de megjelenik az ismer is (Z, B, J). Legnagyobb részt hosszú é-t találunk mindhárom munkában a nékem, néked stb., illetve a véle, vélle és a tiéd névmásokban. Gyakran megnyúlik a két magánhangzó közötti mássalhangzó (mint ma is többször, csak ma írásban nem jelöljük), például: tőlle (Z 15), utánna (Z 25), meg eggyezett (B 113), Személlyeknek (B 114), beszéllés (J 161). A mai „iránt” mindig eránt alakú, és a „szerint” is é-vel szerepel (Z, B), de már előfordul i-vel is (J 173).

B) Az alaktan területén a mai szabályos formát (hol kérdésre -ban, -ben, hova kérdésre -ba, -be) a Zairban az összes esetnek csak egyhetede képviseli. A Bessenyei-életrajzban viszont már alig akad a mai szabálynak ellentmondó példa. Persze található hiperurbanisztikus alak is: Z 60, 70, 78, 85, 89 „kétségben esik”, B 113: „hazai köntösben öltözött” és J 186 „135/8 krajcárokban került”. – A Zairban több, mint háromszorosa a mai -ból, -ből, -tól, -től, -ról, -ről a régebbi -búl, -bűl, -túl, -tűl, -rúl, -rűl változatnak. A Bessenyei-életrajzban viszont sajátos módon és ellentétben a többi jelenséggel jóval több a régi változat: -ból, -ből: 2, -tól, -től: 2, -ról, -ről: 3, viszont -bul, -bül: 19, -tul, -tül: 1, -rul, -rül: 9. Néha azonban ugyanabban a felsorolásban is ott van mind a két variáns: „a Görög Agisrol és a Magyar Hunyadi Lászlórul” (B 114).

A birtokos személyjel az egyes szám harmadik személyben a szó teljes tövében a Zairban 14-szer é, 18-szor i (pl. 42 Segítségét, 59 vérinek), a Bessenyei-életrajzban 6-szor é és 3-szor i, ez tehát jobban közelít a mához (pl. 112 testére, 113 a Szók végire). Ugyanez több birtok esetében -ai, -jai, -ei, -jei alakú a Zairban 6, a Bessenyei-életrajzban 4 és -i alakú ugyancsak 6, illetve 3 esetben. Tehát a Bessenyei-életrajz e tekintetben is jobban közelít a mához. – A többes szám harmadik személyű birtokos személyjelben – ahogy a beszélt nyelvben, legalábbis a mi környékünkön, szinte még ma is – tartja magát a korábbi nyíltabb változat: -ok, -jok; -ek, -jek és -ök, -jök, szemben a mai -uk, -juk, -ük, -jük variánssal, pl. Z 15 munkájokat, B 112 termetekre, csupán ez utóbbiban fordul elő egyszer a mai forma: 114 maguk.

4. Felsorolok néhány olyan, ritkábban használt nyelvi jelenségváltozatot, amely – mondhatnánk: akkor is és most is – bár beletartozott a normarendszerbe, a Karcag környéki nyelvjárásban mégis gyakrabban vagy éppen kizárólagosan fordult (és fordul) elő. Ilyenek: csuda (következetesen csak u-val); keresztyén (mindenütt csak ilyen alakban); mive, mivel (csak így; minden bizonnyal hosszú í-vel hangzott, ma azonban inkább a mű, művel alakot használjuk); gyakoribb az -l személyragos egyes szám második személyű alakváltozat az -sz ragossal szemben, pl. Z 53 bánkodol, 70 uralkodol.

Sajátos, népies vagy régies nyelvtani jelenségek: a -t végű igékhez a -ni képző rendszerint magánhangzó nélkül járult, pl. Z 56 tellyesitni, 98 segitni; – az úgynevezett hangzónyújtó igék főleg a jelen idő egyes szám harmadik személyben hosszú magánhangzóval jelentkeznek: ad, hagy, kel, lel, ver, vesz ’a pusztulás állapotába jut’, vet, nyer, szed, továbbá több személyben is: tesz, lesz, megy (példák: Z 27 vét, 36 mégyek, 65 hágy, J 146 tészek); – a tesz, lesz, vesz stb. ige a jelen idő egyes szám harmadik személyben -en ragot kap, például B 114 tészen, J 132 megyen; – főként az -l, -ll és a -d végű igéknek a főnévi igenévi és más alakjaiban van egy hosszabb – dallamosabb! – változatuk is, a karcagi nyelvjárás ezt kedveli, példák Z 23 szóllasz, 29 Le szállani, 26 eredett; B 115 reméllették, J 159 maradott; – megvannak aztán (máig) az -ódik, -ődik képzős (jobbára szenvedő értelmű) igék, pl. Z 48 „Szaggatodik Lelkem”, J 157 adódott vólna, mutatódik, 162 elvétetődik.

Sajátos nyelvjárási szavak, szóalakok: jány (pl. Z 48 és még háromszor, de 23-szor leány); – lel ’talál’ (Z 22 „Szemem már nem Leli”); – lábod (mindig így, pl. Z 37 lábodnál); – osztán (sokszor, pl. Z 41, 46); – fűl ’vonzódik’ (Z 55 „Kihez lelkem nem fűl”); – melly (Z 61 „Szeretőd mellyére”, B 115 „Néma háláadások emelkednek fel mellyébűl”); – megenged ’megbocsát’ (Z 62 „Meg engedek, oh jaj! meg engedek neked”); – hozzávet ’összehasonlít, következtet’ (Z 83 „Ebből a Levélből hozzá Lehet vetni”); – tám, talám, talán (Z 69 „De talám álmodtam, tám nem hozzám szóllott”, J 186 „A Katona Istálló… most talán megmaradhat”); – elsőbb (Z „Lajos Király alatt fogtam elsőb’ fegyvert”); – őtet, aztat, eztet (mindháromban többször); – másunnan (J 113); – szenyved (gyakran, pl. J 160 „hideg szobában szenyvedni”, de már szenved is, B 114 „az Alchimiát … nem szenvedhette”); – itten (mindháromban gyakran); – vagyon (mindháromban gyakran, de egyszer már van is: Z 38 „Vegin van, akadájt most vetnek dolgának”); – szülék (mindegyikben többször).

Sajátos, a nyelvjárásra jellemző szókapcsolatok, kifejezések: Z 53 „mi tévő légyek?”, 63 „akar mi tévő légy”; – Z 62 „Álly meg kedves bátyám – ály meg tsak egy szóra”; – Z 112 „szülötte földén”; – Z 24 „En ugyan nem vetek benne reménységet”.

5. Néhány megjegyzés a Zair-fordításról. Nagy teljesítmény, akár a nyelvi-stilisztikai oldalt, akár a verselést nézzük. Úgyszólván a semmiből kellett Laczka Jánosnak a műfordítást (színműfordítást) megalapozni. Jellemzői röviden:

a) A fordítás stílusa régies, sok benne az archaizmus (példák a korábban felsoroltakon kívül: jő, könyveket ’könnyeket’, é kérdőszó, innep, állapat, győzedelem stb.).

b) Gyakori az idegenszerűség (pl. a jelzett szó többes száma a kettő és más számnévi jelző után; accusativus cum infinitivós szerkezetek; stb.)

c) Sok a szenvedő szerkezet és a szenvedő ige (pl. Z 22 „Végre rab leány név, mellyel neveztetel | Illy iszonyú sorstúl hát nem emésztetel?”).

d) Igen sok a stilisztikailag nem mindig indokolt inverzió (pl. Z 32 „A’ házasság tsinál ha szerencsétlennek | Erántam is magát tészi Kegyetlennek”).

e) A lexikai és grammatikai variánsokat a szerző jól felhasználja a verselés céljaira, például neved és nevedet, leány és jány, szánj és szánjál, mért és miért, szólni és szóllani stb.

f) Gyakran és ügyesen él az alakzatokkal, szóképekkel. Néhány példa:

Retorikai kérdés:

„A’ halottak Kőzzűl Ki hiv Ki engemet?

Mi dolog? Láthatom Keresztyéneimet?” (45)

Felkiáltás:

„Ah! édes beszéde Satillon nyelvének!” (45)

Gondolatpárhuzam:

„…Nerestán sohajt, szive nyög, szeme sír”. (70)

Szókép:

„Ha egyenlő lángal szerelmem benned él

Feleségem lészel; e’ más áron nem kél.” (32)

g) Számos részlete könnyen, simán folyó beszélt nyelv:

„Szemei járását magad is nézhetted

Melyből gondolattyát is észre vehetted.” (70)

h) Számos, igen szép részletet idézhetnénk a fordításból. Ilyen például a 65. lapon az V. jelenés, Zair monológja.

Végül megjegyzem, hogy Laczka a fordítás címében a mai ember számára furcsán alkalmazza az ugyan határozószót:

„Zair tragédiája | mellyet Frantzia versekben irt Voltér úr | Magyarra pedig ugyan versekbe | forditott | Laczka János.” Mit jelent itt az ugyan? Minden bizonnyal azt, hogy ’alaposan, derekasan’ (l. ÉrtSz.). – Egy másik megjegyzés: Laczka egy helyen etimologizál is: a Bessenyei-életrajzban (114) arra utal, hogy neki a pajtás szó jobban tetszik, mint a bajtárs, s az előbbit a pajta szóból származtatja. Tehát a pajtás ’együtt lakó’-t, ’Kamerad’-ot jelent. Nos a TESz. szerint a pajtás szó valószínűleg oszmán-török eredetű, de a magyar társ is hatott rá. A pajta szóból való származtatást tévesnek minősíti, jóllehet nyelvészek is gondoltak erre a származtatásra.

6. Összegezésként röviden megállapíthatjuk: Laczka János Zair-fordítása és Bessenyei-életrajza azt bizonyítja, hogy a vidék a felvilágosodás korában a nyelvi egységesülést illetően – éppen a Laczka Jánoshoz hasonló kiemelkedő egyéniségei révén – minden bizonnyal lépést tartott az országos fejlődéssel. 1778-as fordításában sok költői elem van, 1815-ös életrajzi írása pedig a nyelvi egységesülésnek egészen előrehaladott állapotát tükrözi.

Egyébként helyesírása, verselése is érdemes a tanulmányozásra. Voltaire-fordítását pedig össze kellene vetni az eredetivel, Péczeli és a későbbiek fordításával, hogy valós értékeit pontosan megállapíthassuk.

Szathmári István

SUMMARY

Szathmári, István

The state of Literary Hungarian in János Laczka’s translation of ‘Zair’ and his biography of György Bessenyei

The author investigates two manuscripts by János Laczka (1754–1827), an intellectual (municipal attorney, later county superintendent) who lived in the age of enlightenment in Nagykunság (part of the Great Hungarian Plain). The central issue of the investigation is what stage of the linguistic unification of Hungarian, the emergence of Standard Literary Hungarian is reflected in those manuscripts. Laczka wrote the first Hungarian translation of Voltaire’s tragedy ‘Zair’ in 1778, and György Bessenyei’s biography in 1815. (Bessenyei had met Laczka in 1777 in Vienna, and employed him as a secretary for two years.) In summary, the author claims the following with respect to the two manuscripts: Laczka’s work proves that, in the age of enlightenment, the countryside kept abreast with the linguistic development of the capital, at least in the case of outstanding personalities like Laczka; especially the 1815 biography reflects a rather well-developed stage of linguistic unification.

* Előadás Karcagon a Magyar Kultúra napján, a 2000. január 20-án rendezett ünnepségen.