Szkülla és Kharübdisz között:
a stilisztika feladatai és lehetőségei az új évezred küszöbén^*

1. Az itt következő fejtegetés a stilisztika önmeghatározási kísérleteiről szól, arról, hogy ennek a különleges (idestova százéves, mégis időről időre identitászavarokkal küzdő) tudományágnak a művelői miképpen próbálják meghatározni a stilisztika kutatási tárgyát, feladatait, az őt jogosan megillető helyet a nyelv- és az irodalomtudomány határvidékén.

Nem foglalkozhatunk ezúttal a stilisztika történetével (se az egyetemesével, se a magyaréval), mert ez meghaladná ennek a szemlecikknek a műfaji és terjedelmi kereteit. A stilisztika története iránt érdeklődők jó (bár korántsem teljes) áttekintést kaphatnak a Helikon folyóirat tematikus számaiból (1970/3–4.: Modern stilisztika; 1988/3–4.: A stilisztika útjai és lehetőségei; 1995/3.: A stílus diszkurzív elmélete), továbbá a Hol tart ma a stilisztika? című tanulmánykötetből (Szathmári szerk. 1996).

2. A stilisztikának a két meghatározó rokontudományhoz, az irodalomtudományhoz és a nyelvészethez képest elfoglalt helyéről, helyzetéről lényegében ötféle elgondolás alakult ki és fogalmazódott meg a szakirodalomban.

2.1. A stilisztika nyelvészeti diszciplína, a nyelvtudomány szerves része. Ez volt a véleménye már a mai értelemben vett stilisztikát megalapító Charles Ballynak is, olyannyira, hogy a szépirodalmi stílus tanulmányozását ki is rekesztette a stilisztikából. Az 1958-as bloomingtoni stíluskonferencián Sol Saporta, a neves hispanista és általános nyelvész azt állította, hogy a stilisztika nem egyéb alkalmazott nyelvészetnél, amely csak abban különbözik a nyelvészet többi ágától, hogy nem a kód, hanem az üzenet leírásával foglalkozik, s nem a mondatot, hanem a szöveget tekinti a legnagyobb elemzendő egységnek (Saporta 1960; ismerteti és kommentálja Szegedy-Maszák 1970: 424). Hasonlóképpen vélekedett a nyelvészet és a stilisztika viszonyáról Roman Jakobson is, bár ő az irodalmi szövegek nyelvi-formai vizsgálatát nem stilisztiká-nak, hanem poétiká-nak nevezte. A hazai nyelvészetben ekkor (és azóta is) uralkodó felfogást Balázs János körvonalazta a stílus kérdéseiről az 1954. évi magyar nyelvészkongresszuson tartott előadásában. Eszerint a stilisztika a nyelvtudományhoz tartozik ugyan, de annak külön, önálló ága (Balázs 1956: 104); a szépirodalmi stílus kutatása pedig a nyelvészek és az irodalmárok közös munkaterülete (uo. 167). Ehhez képest szélsőségesnek minősíthető Zolnai Béla véleménye, aki az említett kongresszuson elhangzott hozzászólását azzal zárta, hogy „Nincs külön stilisztika, csak nyelvtudomány van” (Zolnai 1956: 189). A magyarországi köz- és felsőoktatásban az a gyakorlat érvényesül, hogy a stilisztikát a magyar nyelvtan tantárgy, illetőleg a magyar nyelvészet szak keretében oktatják (meglehetősen szerény óraszámban és intenzitással).

2.2. A stilisztikának, ha irodalmi műalkotással foglalkozik, az irodalomtudomány részévé kell válnia. René Wellek Az irodalom elmélete című, kiemelkedően nagy hatású kézikönyvnek A stílus és a stilisztika című fejezetében kitüntetett fontosságot tulajdonít a stilisztikának, „mert az irodalmi mű sajátos vonásait csak stilisztikai módszerekkel lehet meghatározni” (Wellek–Warren 1949/1972: 267). Ám a stilisztika Wellek szerint csak abban az esetben válhat az irodalomtudomány szerves részévé, ha az esztétikai szempont központi szerephez jut benne. Néhány évvel később, a bloomingtoni stíluskonferencia zárszavában még határozottabb formában fejtette ki ezt az elgondolását: „Az irodalmi elemzés ott kezdődik, ahol a nyelvészeti elemzés véget ér” (Wellek 1960: 417). A nyelvészeti stilisztikának az a veszélye, hogy a nyelvi normától való eltérésekre koncentrál, és így egyfajta „ellennyelvtant” alakít ki, az eltérések tudományát (Wellek itt úgyszólván előrevetíti mindazt, amit Jean Cohen [1966] a költői nyelv „ellennyelv” voltáról hangoztat). Az irodalmi stilisztikának Wellek felfogása szerint a nyelvi eszközök (minden nyelvi eszköz) esztétikai funkciójára kell összpontosítania. Szemléletmódját a totalitás kell, hogy jellemezze. Óvakodnia kell attól az atomizáló, elszigetelő szemlélettől, amely oly sok stilisztikai elemzésnek vált buktatójává (uo. 417–8). Wellek tehát, mint láthattuk, nem tagadja kifejezetten a „nyelvészeti stilisztika” létezését, ám elégedetlen vele, és a stilisztikát (az ő igényeinek megfelelő, határozottan esztétikai nézőpontú, a mű globalitását szem előtt tartó stilisztikát) az irodalomtudomány (literary criticism) részévé kívánja tenni. A hazai szakirodalomban Szabolcsi Miklós pendítette meg azt a gondolatot, hogy a művészi szövegek elemzésében nem lenne szabad mechanikusan alkalmazni a nyelvészeti módszereket (ez a vélemény 1970-ben, a strukturalizmus magyarországi divatjának csúcspontján látott napvilágot a Helikon első stilisztikaszámának bevezetőjében), mivel az izgató és sajátosan irodalomtudományi jellegű problematika éppen ott kezdődik, ahol a nyelvész szövegelemzők abba szokták hagyni a vizsgálódást (vö. Szabolcsi 1970: 316).

2.3. A stilisztikának két, hangsúlyaiban és módszereiben eltérő változata van: egy „irodalmi” és egy „nyelvészeti”. Ez a felfogás tükröződik (bár ilyen határozottan nincs kimondva) Péter Mihálynak, a kiváló szlavistának és stíluskutatónak a Magyar Nyelvőr 1996/4. számában közölt tanulmányában. Péter professzor szerint a „Mi a stílus?” kérdés nem „megválaszolhatatlan”, amilyennek én minősítettem egy korábbi cikkemben (Kemény 1996: 6), hanem rossz, mert hiányos kérdés. A kérdést őszerinte így kellett volna feltenni: mi a stílus a nyelvben?, … az irodalomban?, … a zenében?, … az úszósportban?, … a hajfodrászatban? és így tovább (Péter 1996: 376). Vagyis nincs stílus amúgy általában, hanem csak a nyelvnek, az irodalomnak stb. van stílusa. A szépirodalmi stílus nem tekinthető pusztán a „funkcionális stílusok” egyikének, mert merőben más jellegű, mint az úgynevezett nyelvi stílusok. Ezt az állítását Péter Mihály öt érvvel támasztja alá; ezek közül csak az utolsót, a legnyomatékosabbat említjük: a nyelvi stílusok kölcsönösen lefordíthatók egymásra (például annak a semlegesen köznyelvi mondatnak, hogy Apja idült alkoholista volt, lehetséges egy választékos-eufemisztikus és egy durván bizalmas „fordítása”: Atyja nem ismert mértéket a szeszfogyasztásban, illetve Nagy piás volt a faterja), ezzel szemben a szépirodalmi kijelentést (például Adynak ezeket az ismert sorait: „Vagyok, mint minden ember: fenség, / Észak-fok, titok, idegenség, / Lidérces, messze fény, / Lidérces, messze fény”) nem lehet köznyelvre fordítani (Péter Mihály finoman árnyalt megfogalmazásában: „köznyelvi parafrázisa bizonyára igen nagy verbális ráfordítással és ugyanakkor óriási információveszteséggel volna csak kivitelezhető”; uo. 378). A művészi nyelvhasználat (a spitzeri Stilsprachen) és a nyelvi stílusok (Spitzernél: Sprachstile) lényegi különbözősége miatt leírásuk két külön stilisztikát igényel: egy „irodalmit” és egy „nyelvészetit” (uo.). Tegyük azonban hozzá, hogy Péter Mihály itt két fontos kiegészítő, árnyaló megjegyzést is tesz: a) a művészi próza nyelve átmeneti jelenség a költői nyelv és a nem szépirodalmi nyelvhasználat között (uo.); b) „A költészet nyelve, mint másodlagos modelláló rendszer, nem szakítható el a mindennapi nyelvtől mint a valóság elsődleges modelláló rendszerétől” (uo. 379). A „két stilisztika” tehát nem két egészen külön stilisztika, hanem ugyanannak a tudományágnak két, jellegében eltérő, de szükségképpen egymásra utalt változata.

A stilisztikának ezt a megkettőzését érdekes módon mind a nyelvészek, mind az irodalomkutatók fenntartással fogadják. Szathmári István például évtizedek óta hangoztatja, hogy nincs, ne is legyen külön nyelvészeti és irodalmi stilisztika. Egyik legutóbbi művében ezt úgy fogalmazta meg, hogy a funkcionális stilisztika „nem támaszt szakadékot” az úgynevezett nyelvi stílus és a művészi stílus között, mivel mind a kettőnek lényegében ugyanaz a nyelv az alapja, a hordozója (Szathmári 1995: 9). Vígh Árpád pedig még az 1980-as évek közepén úgy nyilatkozott erről a kérdésről az irodalmi stilisztika (!) helyzetéről közzétett előterjesztésében, hogy az irodalmi és a nem irodalmi stilisztika elválasztása „gyakorlatilag lehetetlen feladatnak látszik” (Vígh 1986: 41). Később, a Helikonnak általa szerkesztett stilisztikaszámában azt írta, hogy a „nyelvészeti” és az „irodalmi” stilisztika megkülönböztetése „nem jelent semmit”, mert az irodalmi és a nem irodalmi stílusok szembeállítása „tudományosan tarthatatlan” (Vígh 1988: 297).

2.4. A stilisztika önálló tudományág, amely nem tartozik se a nyelvészethez, se az irodalomtudományhoz. Ez a becsvágyó és talán megalapozatlan elgondolás aránylag ritkán kap hangot a szakirodalomban. Mégsem csupán a formális logikai teljesség kedvéért említem, mert tudok rá példát is idézni, mégpedig Pierre Larthomas előszavából, amellyel a „Qu’est-ce que le style?”, azaz „Mi a stílus?” címmel rendezett konferencia kötetét bevezeti: „Eljött a pillanat, hogy proklamáljuk, a stilisztika önálló tudományág, ami azt jelenti, hogy körül tudja határolni működési területét, be tudja mutatni elemzési módszereit, el tudja készíteni az alkalmazott eszközök és az elért eredmények szintézisét, s mindezt egyszerű, pontos és koherens terminológiával” (Larthomas 1994: 6). Ezzel a „proklamációval” azonban sok francia kutató sem ért egyet. Például a témában igencsak kompetensnek számító Daniel Delas ezt írja a Langages 1995. júniusi stilisztikaszámában: „Franciaországban éppoly lehetetlen meglenni a stílus fogalma nélkül, mint úgy tekinteni a stilisztikát, mint egy különálló teljes diszciplínát” (Delas 1995: 92). A stilisztika „különálló teljes diszciplína”-ként való elismertetésének problematikus voltát jelzi az a körülmény is, hogy a világ egyetemein alig találni önálló stilisztikatanszéket. Szépe György említette nekem egy ízben, hogy a németországi (akkor még: NSZK-beli) Bochumban van külön tanszéke a stilisztikának (lehet, hogy már ott sincs). Mi sem jutottunk még el odáig a Miskolci Egyetemen, hogy önálló tanszékünk legyen, hanem a Magyar Nyelvtudományi Tanszéken oktatjuk a stilisztikát (amely oktatás ettől, persze, se nem jobb, se nem rosszabb).

2.5. A stilisztika interdiszciplína, amely a nyelv- és az irodalomtudomány határsávjában, metszetében helyezkedik el.

Az itt felsorolt öt elgondolás közül véleményem szerint az utolsóként említett áll legközelebb az igazsághoz. Eszerint a stilisztika egyaránt érintkezik (pontosabban: részleges fedésben van) mind a nyelv-, mind az irodalomtudománnyal, minthogy olyan képződményekkel foglalkozik, amelyek „nyersanyaguk”, hordozó közegük szerint nyelviek (elsődleges modellálás Lotmannál, első olvasás a hermeneutikában), ám ezeket a nyelvi képződményeket oly módon vizsgálja, hogy azoknak nem a referenciális-intellektuális, hanem a pragmatikai-esztétikai funkciója kerül előtérbe (másodlagos modellálás, illetőleg második olvasás). (Vö. Lotman 1967/1973a; Tolcsvai Nagy 1996: 256.)

2.5.1. Milyen ágaival érintkezik a stilisztika a nyelvtudománynak? Úgyszólván mindegyikkel!

A hangtan ismerete elsősorban a költői nyelv vizsgálatában nélkülözhetetlen (vö. Fónagy 1959, 1974; Vértes 1987; Fülöp 1996), de vannak hangstilisztikai vonatkozásai a művészi prózának (például Krúdy Gyula stílusának) is.

A lexikológia és a lexikográfia a nyelvi képek és az egyéb stíluseszközök szótárszerű feldolgozásában nyújthat segítséget. Az írói szótárak – nagy munkaigényességük miatt – egyelőre nem tartoznak a reálisan kitűzhető célok közé (egy Krúdy-szótár megalkotása például egy kisebb intézet több évi munkáját igényelné, még számítógépes módszerekkel is). Helyettük azonban készülhetnek egyetlen művet szótárszerűen bemutató munkák (amilyen Pásztor Emil Toldi- vagy Beke József Bánk bán-szótára; vö. Pásztor 1986; Beke 1991) vagy egy szerzőnek egy bizonyos nyelvi eszközére irányuló feldolgozások (például Füst Milán vagy Krúdy nyelvi képeinek szótára).

Ismernie és hasznosítania kell a stilisztika művelőjének a szó szorosabb értelmében vett grammatika (a szintaxis, ezen belül különösen a mondattan) régebbi és újabb eredményeit is. Ha pedig igaza volt Spitzernek abban, hogy „nihil est in syntaxi, quod non fuerit in stylo” (’semmi sincs a szintaxisban, ami korábban ne lett volna meg a stílusban’), ennélfogva „a szintaxis, sőt a grammatika nem más, mint megfagyott stilisztika” (Spitzer 1928/1961: II, 517), akkor ez a kapcsolat mind a két irányban gyümölcsöző lehet: nemcsak a stilisztika meríthet az elméleti nyelvészetből, például a strukturális grammatikából, hanem ez utóbbi is a stilisztikából, amely a nyelvi jelenségeket „in statu nascendi” ragadja meg.

A stilisztikát a szaknyelvészeti diszciplínák közül a legrégebbi és a leginkább bensőséges viszony a szemantikához fűzi. Vannak témakörök, melyeknek kutatása során nem is igen lehet (persze, nem is kell) eldönteni, hogy a vizsgálat, amelyet végzünk, jelentéstani-e (még) vagy (már) stilisztikai. Például az állandósult és az alkalmi, illetőleg a lexikális és a kontextuális jelentés különbsége alapjában véve szemantikai kérdés, de tanulmányozásához a legjobb (mert leggazdagabb, legélőbb) tényanyagot a művészi nyelvhasználat szolgáltatja, s ezzel már át is lépünk a stilisztika területére.

Szoros kapcsolat van (vagy legalábbis kellene, hogy legyen) a stilisztika és a nyelvművelés között is. Simonyi Zsigmond már az előző millennium évében felismerte, hogy „a nyelvhelyesség nem a nyelvtan, hanem a stilisztika kérdése” (Simonyi 1896). Balassa József – Simonyi tanítványa és utóda a Magyar Nyelvőr szerkesztői székében – szintén úgy vélekedett, hogy „a nyelvhelyesség kérdése inkább a stilisztika körébe tartozik” (Balassa 1943: 47). Balázs János (1956: 155) úgy jellemezte a stilisztika és a nyelvművelés viszonyát, hogy kiindulópontjuk lényegében azonos, mivel mind a kettő jobbára parole-jelenségeket vizsgál. A tudományos igényű és megalapozottságú nyelvművelés bizonyos fokig alkalmazott stilisztikának is tekinthető. (Erről részletesebben l. Kemény 1989; a nyelvi tervezésről és a korszerű nyelvművelésről vö. Tolcsvai Nagy szerk. 1998; Fábián–Lőrincze 1999.)

A szövegnyelvészet kialakulásával a stilisztika nemcsak veszedelmes riválist, hanem erős szövetségest, fegyvertársat is kapott. Ma már elképzelhetetlen valamely szöveg stilisztikai elemzése anélkül, hogy figyelembe vennénk a szöveget szöveggé tevő és akként fenntartó nyelvi eszközöket, a szöveg konnexiójának, kohéziójának és koherenciájának tényezőit (vö. Kabán 1991). Ettől a stilisztika még nem válik szövegtanná, nem olvad bele a szövegtanba, hiszen a mi érdeklődésünket éppen az kelti fel, ami az adott szöveg szerveződésében egyedi, különös, különleges, vagyis ami (már és még) nem a nyelv, hanem a stílus körébe tartozik. (A szövegstilisztika lehetségességéről vö. Szathmári 1983; Szikszainé 1999; Petőfi–Békési–Vass szerk. 1999: 35–109.)

Bár kapcsolatuk a stilisztikával kevésbé nyilvánvaló, nem feledkezhetünk meg a történeti nyelvészetről és a dialektológiáról sem. Vannak olyan szövegek, melyeknek stilisztikai elemzésében éppen ezekre a társtudományokra kell támaszkodnunk (nemcsak a régebbi szövegek vizsgálatában, hanem olyan mai művekében is, amelyek tudatosan archaizálnak, vagy váltanak át nyelvjárási, regionális köznyelvi szintre).

A szűkebb vagy hagyományos értelemben vett nyelvészeti tudományokon kívül új szempontokkal gazdagíthatja a stilisztikát a nyelvészet többi határtudománya: a szociolingvisztika, a pszicholingvisztika, a szemiotika (különösen a szövegszemiotika), a (nyelvi) pragmatika, a kognitív nyelvelmélet és a hermeneutika (Pléh Csaba találó magyarításával: a „megismeréstudomány”; vö. Pléh 1998) is. Ezeknek az új tudományágaknak a stilisztikába való integrálására jó példa Tolcsvai Nagy Gábor magyar stilisztikája (Tolcsvai Nagy 1996) és több újabb műve.

2.5.2. Ha szépirodalmi szöveggel, szövegekkel vagy azok típusaival foglalkozik, a stilisztika szükségképpen részleges fedésbe kerül az irodalomtudománnyal is (ebben igaza volt Welleknek). Terjedelmi okokból ezúttal csak címszavakban tudom felsorolni az irodalomtudománynak azokat az ágait, melyeknek kutatási tárgya részben vagy egészében azonos a stilisztikáéval.

Már csak tudománytörténeti okokból is elsőként kell említenem azt a két diszciplínát, melyből a stilisztika a 19–20. század fordulóján kivált, és amelyek az 1960-as évektől kezdve meg-megújuló kísérleteket tesznek egykori kutatási területük visszahódítására és ezzel a stilisztikának a tudománytörténet lomtárába (szebb szóval: múzeumába) való száműzésére. Az egyik ilyen elődünk és vetélytársunk a retorika, a másik a poétika. A kutatási témák egy részének azonossága nem vitatható: a nyelvi érzelemkifejezés, meggyőzés stb. technikái, a nyelvi képek és alakzatok elemzése, rendszerezése (retorika), illetőleg a kompozíció és a műfajok problematikája (poétika). A vizsgálódás nézőpontjának és módszereinek különbözősége azonban indokolttá teheti mind a három diszciplínának a fennmaradását (legalábbis az én békülékeny felfogásom szerint).

Valamivel kisebb, de nem kevésbé fontos az a „metszet”, amelyben a stilisztika az irodalomelmélettel érintkezik. Itt ugyanis olyan elméleti alapokról, alapfogalmakról van szó, amelyek nélkül a stilisztika (pontosabban fogalmazva: az irodalmi műalkotások stilisztikai megközelítése) sem képzelhető el. Ilyenek: az irodalmiság mibenléte, az irodalmi mű felépítése, rétegei, stratifikációs modelljei stb. Itt kell említenünk a verstant is, amely szintén nélkülözhetetlen, ha kötött formájú a szöveg, amelynek stilisztikai elemzésére vállalkozunk.

Végül pedig összefügg a stilisztika az irodalom-, sőt a művelődéstörténettel is. Ezek az átfedések azonban felvetnek bizonyos tudományelméleti és módszertani problémákat is, mert veszedelmesen, mondhatni önveszélyesen kiterjesztik a stilisztika hatókörét. Ez a kísértés és általában a stilisztika helykeresése és fejlődési iránya lesz a tárgya tanulmányom befejező részének.

3. A tudományos igényű stilisztika közel százéves történetében két ellentétes, egymást kiegyensúlyozó fejlődési tendenciát figyelhetünk meg: az expanzióra és az önkorlátozásra való törekvést.

3.1. Lássuk először az expanziónak, a kutatási terület fokozatos kiterjesztésének a megnyilvánulásait!

A stilisztika az 1960-as évekig – Spitzertől Ullmannig és Cressot-tól Riffaterre-ig – elsősorban a szó stilisztikája volt. A tudományág művelői a szövegek értelmezését és értékelését lényegében kizárták a stilisztika köréből azáltal, hogy a stílusjelenségek kontextusának nem a szöveget, hanem a nyelvet tekintették (Szegedy-Maszák 1970: 421; ezt a megállapítást Riffaterre-re nézve nem vagy csak a 60-as évek közepéig fogadhatjuk el, mivel az ő nevét világszerte éppen egy szövegelemzés, Baudelaire A macskák című versének Jakobsonnal vitába szálló elemzése tette ismertté).

Az 1970-es években a stilisztikai vizsgálódás homlokterébe a szó helyett a mondat került (vö. Cs. Gyímesi 1975). Nálunk Herczeg Gyula képviselte a legnagyobb határozottsággal azt a felfogást, hogy a stílus (ezen ő gyakorlatilag a művészi próza stílusát értette) elsősorban a mondatszerkezet elemzésével, minél több konkrét mondatpéldány vizsgálatával jellemezhető. Ezzel a módszerrel, tehát mondatstilisztikai keretben dolgozta fel a magyar prózastílus történetét, három kötetben (Herczeg 1975, 1981, 1985).

Az 1980-as évektől – a szövegnyelvészet robbanásszerű térhódítása nyomán – a stilisztika is igyekezett kiterjeszteni kutatási területét a szöveg egészére (vö. Szabó szerk. 1982; Szathmári 1983; Balázs 1985; Szabó 1988). A stílus valójában szövegtani kategória, minthogy stílusa csak szövegnek lehet – így foglalható össze ennek a korszaknak és irányzatnak a krédója. Az nem tisztázódott, hogy szövegen egy bizonyos konkrét szöveget kell-e érteni, vagy szövegek halmazát (típusát?) is lehet, ez azonban mit sem változtatott azon a tényen, hogy igazi tekintélye ekkortól csak a szöveg teljességét átfogó stilisztikai vizsgálódásnak volt, míg az „elszigetelt nyelvi részletekkel bíbelődő” mikrostilisztika, a stilisztikai jelenségtanulmány szinte védelemre szorult (vö. Török 1974: 5–13; 1983: 5–76).

A stilisztikának ez az expanziója az 1990-es évekre odáig fokozódott, hogy a szövegnek a teljes (?) irodalom- és művelődéstörténeti, sőt filozófiai kontextusát is kezdték bevonni a stilisztikai vizsgálatba. Szathmári István például a következő lépéseit sorolja fel nagydoktori téziseiben „a funkcionális stilisztikának megfelelő stíluselemzés”-nek: „a) A mű megértése, értelmezése: a szavak, kifejezések, mondatok, képek és más stíluseszközök lehetséges jelentésének, konnotációjának, valamint az egész műhöz való viszonyának a megvilágítása. b) A mű előzményei: a költő életpályája, oeuvre-je; – a kérdéses mű milyen hatásra, mikor született; – esetleges forrásai. c) A mű üzenete: közvetlen és közvetett mondanivalója. d) A mű szerkezete és fő stilisztikai jellemzői. e) A felhasznált stíluseszközök: […] f) A mű esztétikai értékelése. g) A mű fogadtatása és hatása, valamint utóélete” (Szathmári 1994: 13). A b)–c) és az f)–g) pont alatti lépések (a hét lépésből négy) nyilvánvalóan nem stilisztikaiak. Ezzel a stíluselemzés megszűnne pusztán a stílusnak az elemzése lenni, hanem afféle szintézistudománnyá válna, amelynek műveléséhez legalább négy vagy öt tudományágban (nyelvészet, irodalomtudomány, művelődés- és eszmetörténet, továbbá természetesen a korábbi értelmében vett stilisztika) kellene kompetensnek lennünk.

A stilisztika tárgyának ez a nagymértékű kiterjesztése mind elméleti, mind gyakorlati szempontból problematikusnak minősíthető. Azt, hogy ezzel maga Szathmári István is tökéletesen tisztában van, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a következő évben kiadott munkájában a fenti lépéseket „az irodalmi vagy műelemzés” keretében elvégzendő teendőkként említi, s erről az egész stúdiumról azt is megállapítja, hogy „nyilvánvalóan elsősorban az irodalomtudomány területe” (Szathmári 1995: 14). A komplex műelemzés interdiszciplináris tevékenység, a (tágabban értett) stíluselemzés „rendkívül sokrétű, sok diszciplínát érintő filológusmunka” (uo. 5). Ebből csupán a külső formának, a nyelvi eszközök stiláris funkcióinak a vizsgálata (= a szűkebb értelemben vett stíluselemzés) tekinthető a stilisztika feladatának (uo. 14).

3.2. Az expanzió tendenciájának vázolása után fordítsuk figyelmünket az ellentétes fejlődési irányra, az önkorlátozásra!

Az a törekvés, hogy a stilisztika kutatási területét jobban körül kell határolni, pontosabban meg kell határozni, valamikor az 1980-as évek közepén vált érzékelhetővé. A szándék nyilván az volt, hogy helyet keressenek és találjanak a stilisztikának a modern poétika, a (neo)retorika és a szövegtan mellett/között. Vagyis a tervbe vett önkorlátozás valójában a stilisztika érdekeit szolgálta volna (azért csak „volna”, mert tudomásom szerint ezek a stilisztikát új pályára állítani kívánó tervek nemigen váltak valóra).

Az első ilyen önkorlátozási javaslat Vígh Árpádtól, az MTA Stilisztikai Bizottságának (pontosabban: az MTA Irodalomtudományi Bizottsága Stilisztikai Munkabizottságának) megszervezőjétől és későbbi elnökétől származott, aki 1985 körül azt javasolta, hogy a stilisztika váljék az alakzatok elméletévé, alakzatelméletté, így különböztetve meg magát a stílussal és a stílusrétegekkel foglalkozó úgynevezett stílustantól. (Elgondolását később publikálta is: Vígh 1986: 42; 1988: 306–8.) Érdekes, hogy most, jó tíz évvel később Szathmári István egyetemi stíluskutató csoportja vette tervbe az alakzatok vizsgálatát (vö. Szathmári 1999). A nemrég közzétett munkatervből úgy látom, hogy Szathmári professzor és munkatársai – szerintem is helyesen – különbséget tesznek az alakzat és a hagyományosan szókép-nek, kép-nek, nyelvi kép-nek nevezett jelenségcsoport között. Ennek ellenére Gáspári László a munkacsoport számára készített tervezetében a gondolatalakzatok egyikeként megemlíti a hasonlatot is (idézi Szathmári 1999: 308), ami a két kategória elhatárolásának tisztázatlanságára vall. A hasonlat ugyanis, bár meg kell különböztetni a szóképektől, a magyar stilisztikai terminológia szerint (nyelvi) kép, nem pedig alakzat. (Annak idején Vígh Árpád az alakzat-ot az újretorikai metabola megfelelőjeként használta, vagyis beleértette a metaszemémá-t, a magyar hagyomány szerinti nyelvi képeket is.)

Nagyjából ugyanakkor, amikor Vígh Árpád az alakzatokban vélte megtalálni a stilisztika tárgyát, egykori bizottságunknak egy másik tagja, Kocsány Piroska azt ajánlotta, hogy a magát újradefiniáló és újjászervező magyar stilisztika az ismétléssel, ismétlődéssel foglalkozzék, mivel ez a legalapvetőbb szövegszervező elv (nemcsak az irodalmi műben, hanem bármely más szövegben is). Mint az említett (és csupán három évig működő) Stilisztikai Munkabizottság egykori titkárának birtokomban van Kocsány Piroska 1986. április 13-án Debrecenben kelt javaslata, amely szerint „megkísérelhetjük feltárni [mármint mi, a bizottság tagjai – K. G.] a kombinatív ismétlésnek/ismétlődésnek a nyelvben lehetséges rendszerét”. Úgy tudom, Kocsány Piroska azóta sem publikálta ezt a tervezetét. A javaslat papírra vetésének ténye mindenesetre jelzi, hogy annak idején mások is a tematika szűkítésével próbálták a stilisztikát szalonképessé tenni a „kemény” társadalomtudományok szűk és igényes körében.

Igen tanulságos, hogy ez az elgondolás (az tudniillik, hogy kevesebb dologgal foglalkozzunk, de az a kevés valóban a mienk legyen) néhány éve újból felbukkant, ezúttal Franciaországban. Daniel Delas a Langages folyóiratnak már említett stilisztikai számában a tudatos önkorlátozás jegyében azt javasolta, hogy a stilisztika főnév helyett – szerényebben és óvatosabban – csupán a stilisztikai melléknevet alkalmazzuk (franciául ez szójátékként hat, mert ott mind a kettő: stylistique). A stilisztikai kutatás vagy elemzés Delas szerint a következőket képes és köteles vizsgálni: a kifejezésmódot, írásmódot (écriture), a szavak kombinálódását, vagyis a közöttük létrejövő viszonylatokat és kölcsönhatásokat, továbbá mindazt, amit a szöveget író alany elrendez a szövegben, mégpedig akár irodalmi, akár nem irodalmi, de mindenképpen prózai szövegben (Delas 1995: 92).

Érdekes ismétlődés: évtizedekkel korábban a nagy hatású Charles Bally a szépirodalmat akarta kirekeszteni a stilisztikából, most Daniel Delas a költészettel akarja ugyanezt tenni. Lássuk, milyen érvekre támaszkodva!

Először is idézi a „Mi a stílus?” kötet bevezetőjéből Robert Martinnek azt a gondolatát, hogy a stílus fogalma egyetlenegy változatlansági előfeltevést hordoz: a referenciális funkcióét. A stilisztikai variáció változatlanul hagyja a valóságértékeket. Épp ezért mihelyt a referenciális funkció elhomályosul, a stílus fogalma veszít érvényességéből (Martin 1994: 11). Stílusról tehát csak akkor van értelme beszélni – tehetjük hozzá –, ha a valóságvonatkozás (a referencia) szilárd, állandó, következésképp megbízhatóan azonosítható. „Ugyanarról, de másképpen” – ez a stílus lényege (vö. Molino 1994: 215).

A költészetben, különösen a modern költészetben azonban elhalványulnak a referenciális (a valóság-) vonatkozások. A költészet nyelve – mint Roman Jakobson már az 1950-es évek végén megállapította – mindinkább „átlátszatlanná” válik. Az irodalmi kommunikációban a referenciális funkcióval szemben a poétikai funkció tesz szert meghatározó jelentőségre. A művészi szöveg elsősorban nem a nyelven kívüli valóságra referál valamely közös jelrendszer (kód) közvetítésével, hanem önmagára mint sajátos nyelvi-esztétikai entitásra (üzenetre) összpontosítja a befogadó figyelmét (vö. Jakobson 1960/1972a: 239–44). Ennek folytán – legalábbis Robert Martin szerint – stílusról csupán a Voltaire, Chateaubriand, Flaubert típusú és műfajú írók esetében beszélhetünk, ezzel szemben Ronsard-nak vagy Rimbaud-nak nincs stílusa (Martin 1994: 11). Más szavakkal: nem stílusa van, hanem világa.

A továbbiakban Kibédi Varga Áronnak, az amszterdami egyetem tanárának ugyanebben a konferenciakötetben található tanulmányára hivatkozik Delas. Kibédi Vargának is az a véleménye, hogy a modern költészet stílusa nem az ismert valóságelemekhez és -összefüggésekhez képest funkcionál. A modern költeménynek valójában nincs is referenciális aspektusa (valóságvonatkozása). Nem ábrázolja vagy kifejezi, hanem létrehozza tárgyát. A szónak a dologgal való egybevágósága megfordul: a költő kimondja a szót, és a dolog létrejön. A modern költészetben a nyelv performatív használata válik uralkodóvá, sőt kizárólagossá. A költői szó nem közöl, nem utal valamire, hanem cselekszik (Kibédi Varga 1994: 173).

Mindezek persze nem egészen új gondolatok. Már Archibald McLeish, az angolszász Új Kritika nagy hatású költő-teoretikusa is kijelentette, hogy „a vers nem jelent, a vers – van”. S annak is elmúlt húsz éve, hogy Esterházy Péter stílusát többek között azért méltatták, mert nála a „jelentéshordozó” nyelv helyét egy „jelentésteremtő” nyelv foglalja el (Andrási 1978).

Ha következetesen végigvisszük ezt a gondolatmenetet, végül is tudomásul kell vennünk – s ezt Kibédi Varga, majd őrá hivatkozva Daniel Delas meg is teszi –, hogy a modern költészet nem viseli el a stilisztikai elemzést, nem elemezhető a stilisztika eszközeivel. Sőt, mint az Esterházy-példa is mutatja, talán már a művészi, kreatív próza sem fogadja el a stilisztikai megközelítést. Vagyis oda lyukadunk ki, hogy a próza sem maradhat meg a stilisztika vadászterületének, ahogyan Daniel Delas véli.

3.3. A fentieket összegezve megállapíthatjuk, hogy a mai stilisztika mindkét fejlődési irányának, az expanziónak is, az önkorlátozásnak is lehet valami haszna. A kutatási terület kiterjesztésétől az remélhető, hogy a stilisztika komplexebbé válik, erősödik tudományközi jellege. Az önkorlátozás, a tematika szűkítése viszont elmélyülést, tartalmi és módszerbeli tisztulást-tisztázódást eredményezhet (a „minél kevesebbről minél többet” elve jegyében).

Ám, sajnos, mind a kettőnek van hátránya, sőt veszélye is!

A túlzott kiterjesztés következtében a stilisztika parttalanná tágulhat, és előbb-utóbb beleolvadhat a szöveggel foglalkozó többi filológiai diszciplínába (a szövegtanba, a poétikába, az esztétikába vagy akár – horribile dictu! – az irodalom- és művelődéstörténetbe). Az expanzív törekvések túlsúlyra jutása azzal fenyeget, hogy a stilisztika elveszíti önálló arculatát (mielőtt még egyáltalán kialakította volna).

A túlzásba vitt önkorlátozás viszont beszűkülést, parciálissá válást okozhat. Ez veszélyeztetné a stilisztika átfogó voltát, sőt végső soron (önálló vagy nem önálló, de) tudományágként való létezését/elismertetését is. Ha a végtelenségig szűkítjük illetékességi területét, végül még elenyészik, mint Balzac nevezetes szamárbőre.

Így hajózik (vagy inkább csak lavírozik?) a stilisztika két nemkívánatos szélsőség: a túlzott kiterjesztés Szküllája és a túlzott leszűkítés Kharübdisze között a bizonytalan – de talán nem kilátástalan! – jövő felé. A strukturalizmus divathulláma tovahömpölygött (vö. Szili szerk. 1992), a hermeneutikáé még tart, de talán ez is levonulóban van. Merre tovább? Az új évezred ma még ismeretlenbe vesző időóceánjának túlpartján talán ott vár bennünket az „osztatlan filológia” kincses Indiája. Én magam azonban azzal is nagyon meg lennék elégedve, ha ehelyett egy valóban tudományos igényű és jellegű, lehetőleg minél egzaktabb stilisztika Amerikájára találnánk rá.

IRODALOM

Andrási Gábor 1978. Esterházy Péter: Pápai vizeken ne kalózkodj! [Ism.] Mozgó Világ 1: 61.

Balassa József 1943. A magyar nyelv könyve. Budapest.

Balázs János 1956. A stílus kérdései. In: Kniezsa szerk. 101–77.

Balázs János 1985. A szöveg. Gondolat. Budapest.

Beke József 1991. Bánk bán-szótár. Katona József Bánk bán c. drámájának szókészlete. Katona József Társaság. Kecskemét.

Cohen, Jean 1966. Structure du langage poétique. Flammarion. Paris.

Delas, Daniel 1995. La stylistique française. Langages 118: 85–96.

Fábián Pál–Lőrincze Lajos 1999. Nyelvművelés. Nemzeti Tankönyvkiadó. Budapest.

Fónagy Iván 1959. A költői nyelv hangtanából. Akadémiai Kiadó. Budapest. (2., javított kiadása: 1989.)

Fónagy Iván 1974. Füst Milán: Öregség. Dallamfejtés. Akadémiai Kiadó. Budapest.

Fülöp Lajos 1996. Hangstilisztikai körkép. Általános és történeti kérdések. In: Szathmári szerk. 164–83.

Cs. Gyímesi Éva 1975. A magyar mondatstilisztika elvi kérdéseiről. Magyar Nyelvőr 143–56.

Herczeg Gyula 1975. A modern magyar próza stílusformái. Tankönyvkiadó. Budapest.

Herczeg Gyula 1981. A XIX. századi magyar próza stílusformái. Tankönyvkiadó. Budapest.

Herczeg Gyula 1985. A régi magyar próza stílusformái. Tankönyvkiadó. Budapest.

Jakobson, Roman 1972. Hang – jel – vers. Gondolat Kiadó. Budapest.

Jakobson, Roman 1972a. Nyelvészet és poétika. In: Jakobson 1972: 229–76. (Eredetije: Sebeok szerk. 1960: 350–77.)

Kabán Annamária 1991. Szövegszemiotikai alapkérdések. In: Petőfi–Békési szerk. 67–72.

Kemény Gábor 1989. Gondolatok és óhajok a XX. századi magyar nyelvészetben a nyelvművelés és a stilisztika viszonyáról. Magyar Nyelvőr 435–41. (Újra közölve: Kiss–Szűts szerk. 1991: 340–5.)

Kemény Gábor 1996. Mi a stílus? Újabb válaszok egy megválaszolhatatlan kérdésre. Magyar Nyelvőr 6–13.

Kibédi Varga Áron 1994. La question du style et la rhétorique. In: Molinié–Cahné szerk. 159–73.

Kiss Jenő–Szűts László szerk. 1991. Tanulmányok a magyar nyelvtudomány történetének témaköréből. A magyar nyelvészek V. nemzetközi kongresszusának előadásai. Akadémiai Kiadó. Budapest.

Kniezsa István szerk. 1956. Általános nyelvészet, stilisztika, nyelvjárástörténet. A III. országos magyar nyelvészkongresszus előadásai. (Budapest, 1954. november 11–13.) Akadémiai Kiadó. Budapest.

Larthomas, Pierre 1994. Préface. In: Molinié–Cahné szerk. 1–8.

Lotman, J. M. 1973. Szöveg – modell – típus. Gondolat Kiadó. Budapest.

Lotman, J. M. 1973a. A művészet a modelláló rendszerek sorában. In: Lotman 1973: 235–64. (Eredetije: 1967.)

Martin, Robert 1994. Préliminaire. In: Molinié–Cahné szerk. 9–13.

Molinié, Georges–Cahné, Pierre szerk. 1994. Qu’est-ce que le style? Presses Universitaires de France. Paris.

Molino, Jean 1994. Pour une théorie sémiologique du style. In: Molinié–Cahné szerk. 213–61.

Pásztor Emil 1986. Toldi-szótár. Arany János Toldijának szókészlete. Tankönyvkiadó. Budapest.

Péter Mihály 1996. Stílusok és stilisztikák. Magyar Nyelvőr 375–9.

Petőfi S. János–Békési Imre szerk. 1991. Szemiotikai szövegtan 2. A magyar szövegtani kutatás irodalmából (Első rész). JGYTF Kiadó. Szeged.

Petőfi S. János–Békési Imre–Vass László szerk. 1999. Szemiotikai szövegtan 12. Szövegtani kutatás: témák, eredmények, feladatok (II). JGYF Kiadó. Szeged.

Pléh Csaba 1998. Bevezetés a megismeréstudományba. Typotex Elektronikus Kiadó Kft. Budapest.

Rácz Endre–Szathmári István szerk. 1983. Tanulmányok a mai magyar nyelv szövegtana köréből. Tankönyvkiadó. Budapest.

Saporta, Sol 1960. The application of linguistics to the study of poetic language. In: Sebeok szerk. 82–93.

Sebeok, Thomas A. szerk. 1960. Style in language. The Technology Press of Massachusetts Institute of Technology–John Wiley & Sons, Inc. New York–London.

Simonyi Zsigmond 1896. Kérdések és feleletek. A nyelvhelyesség kérdése. Magyar Nyelvőr 40.

Spitzer, Leo 1961. Stilstudien. I. Sprachstile. II. Stilsprachen. Max Hueber Verlag. München. (1. kiadása: 1928.)

Szabó Zoltán 1988. Szövegnyelvészet és stilisztika. Tankönyvkiadó. Budapest.

Szabó Zoltán szerk. 1982. A szövegvizsgálat új útjai. Tanulmányok. Kriterion Könyvkiadó. Bukarest.

Szabolcsi Miklós 1970. A mai stilisztika. Helikon 315–8.

Szathmári István 1983. Beszélhetünk-e szövegstilisztikáról? In: Rácz–Szathmári szerk. 320–55.

Szathmári István 1994. A magyar irodalmi nyelv és stílus kérdései. Doktori tézises összefoglaló. Budapest.

Szathmári István 1995. Három fejezet a magyar költői stílus történetéből. Akadémiai Kiadó. Budapest.

Szathmári István 1999. Az alakzatkutatásról – egy pályázat ürügyén. Magyar Nyelvőr 303–9.

Szathmári István szerk. 1996. Hol tart ma a stilisztika? Stíluselméleti tanulmányok. Nemzeti Tankönyvkiadó. Budapest.

Szegedy-Maszák Mihály 1970. Az angolszász és francia stilisztikai kutatások főbb irányai. Helikon 420–48.

Szikszainé Nagy Irma 1999. Leíró magyar szövegtan. Osiris Kiadó. Budapest.

Szili József szerk. 1992. A strukturalizmus után. Érték, vers, hatás, történet, nyelv az irodalomelméletben. Akadémiai Kiadó. Budapest.

Tolcsvai Nagy Gábor 1996. A magyar nyelv stilisztikája. Nemzeti Tankönyvkiadó. Budapest.

Tolcsvai Nagy Gábor szerk. 1998. Nyelvi tervezés. Tanulmánygyűjtemény. Universitas Kiadó. Budapest.

Török Gábor 1974. Lírai igefüggvények stilisztikája. Akadémiai Kiadó. Budapest.

Török Gábor 1983. A pecsétek feltörése. Mai líránkat olvasva. Magvető Könyvkiadó. Budapest.

Vértes O. András 1987. Bevezetés a magyar hangstilisztikába. Akadémiai Kiadó. Budapest.

Vígh Árpád 1986. Előterjesztés az irodalmi stilisztika helyzetéről és feladatairól. Janus I. 4: 41–7.

Vígh Árpád 1988. A stilisztika útjai és lehetőségei. Helikon 288–308.

Wellek, René 1960. Closing statement. In: Sebeok szerk. 408–19.

Wellek, René–Warren, Austin 1972. Az irodalom elmélete. Ford. Szili József. Gondolat Kiadó. Budapest.

Zolnai Béla 1956. [Hozzászólás Balázs Jánosnak A stílus kérdései című előadásához.] In: Kniezsa szerk. 185–9. (Kisebb változtatásokkal újra közölve: Zolnai 1957: 305–12.)

Zolnai Béla 1957. Nyelv és stílus. Tanulmányok. Gondolat Kiadó. Budapest.

Kemény Gábor

SUMMARY

Kemény, Gábor

Between Scylla and Charybdis: the tasks and possibilities of stylistics on the threshold of the new millennium

This paper gives an overview of the status and tasks of stylistics, as well as of its connections with related branches of knowledge.

Concerning the position of stylistics with respect to linguistics and literary scholarship, essentially five different claims have been made in the literature: (a) stylistics is a linguistic discipline, a proper part of the science of language; (b) stylistics, inasmuch as it deals with a literary work of art, must become part of literary scholarship; (c) stylistics has two branches, differing from one another in emphasis and methodology: a “literary” and a “linguistic” branch; (d) stylistics is an independent area of knowledge, not belonging either to linguistics or to literary scholarship; and (e) stylistics is an interdisciplinary field of research that is located in the frontier zone or intersection of the study of language and that of literature.

Of these claims, the author adopts the last one. The interdisciplinarity of stylistics stems from the fact that it deals with formations that are linguistic in their “raw material” or medium but studies these linguistic formations in a way that their pragmatic/aesthetic, rather than referential/intellectual, aspects are in the foreground of attention.

In the history of stylistics, two opposite and equilibrated trends of development are observable: (a) efforts to expand the field of research; and (b) efforts to constrain or clearly delimit that field.

Both types of efforts may be useful for the development of this branch of knowledge. An expansion of the area of research may be hoped to make stylistics more complex, more interdisciplinary. Constraining or diminishing the range of topics covered, on the other hand, may drive the practitioners of stylistics towards more depth, more clearcut definitions of the object of study and of the methods employed.

It has to be pointed out, however, that both trends have their drawbacks or even dangers as well. Expansive efforts, if they gain the upper hand, hold the threat that stylistics might lose its particular character and get dissolved in other philological disciplines dealing with texts (like textology, poetics, aesthetics, literary history or cultural history). Exaggerated self-restraint, on the other hand, might lead to dwindling or parochialism. This might endanger the comprehensiveness of stylistics, or even its existence/recognition as an autonomous field of study.

The author of the present paper hopes that researchers heading for the treasures of the Indies of “undivided philology” will eventually touch land in the America of a stylistics that is more exact, more scientific in its character and ambitions.

^* Az MTA Nyelvtudományi Intézete megalapításának 50. évfordulója alkalmából rendezett tudományos ülésszakon elhangzott előadás (Budapest, 1999. október 19.) bővített változata.