Szalay Imre magyar nyelvtanának vend fordítása

1. A XVIII. század végi és a XIX. század első felében írt magyar nyelvtanokban, főként a tankönyvekben megfigyelhető a korabeli bécsi grammatika (Anleitung zur deutschen Sprachlehre, később: Verbesserte Anleitung…) hatása: a latin gyökerekre visszamenő német grammatikai hagyomány alapján történő felosztás, rendszerezés és szabályok („regulák”) alkalmazása. Így van ez Szalay Imre A magyar nyelvtudomány rövid foglalatja című tankönyvének esetében is, amely első ízben 1828-ban jelent meg, amikorra már több jelentős nyelvtanírónk ezen a hagyományon (részben Adelung hatására is) túllépett. Az első kiadást még öt „megjobbított” (de lényeges változás nélküli) kiadás követte: 1829-ben, 30-ban és 33-ban Pesten, 45-ben pedig Kolozsvárott. A maga korában rendkívül népszerű nyelvtant szerbre, szlovákra, románra és németre is lefordították. A fordítások iránt azért mutatkozott igény és kereslet, mivel a hazánkban élő nemzetiségek nem rendelkeztek megfelelő magyar nyelvtannal és gyakorlókönyvvel, holott a „hazai nyelv” tudása törvényszabta feltétele volt annak, hogy valaki 1834-től kezdve közhivatalt viselhessen (vö. Nyomárkay 1999).

2. A vend (Mura-vidéki szlovén) fordítás, mely az ötödik magyar kiadás alapján készült, 1833-ban jelent meg Grazban Krátki Návuk Vogrszkoga Jezika za Zacsetníke címmel (ez az eredeti cím szó szerinti fordítása), Kossics József felsőszölnöki (Gornji Senik) plébános munkájaként, „a nemes Vas vármegye” költségén. (Kossics fordítását elsősorban terminológiai szempontból Marija Bajzek-Lukač vizsgálta [1994: 185–93], de kitért rá Vilko Novak szlovén néprajztudós és nyelvész [1994: 6–52], valamint Lukács István [Stjepan Lukač] [1994: 78–83] is.)

Szalay nyelvtanát Kossics vend ajkúak számára (na Vandalszka vüszta) fordította le. Így olvasható a címlapon is. Használja azonban a szlovén elnevezést is, az Előszóban egy helyen említést tesz a „szegény szlovénok”-ról (sziromaski Szloveni). A vend terminus tekintetében útbaigazító Kossicsnak A’ Magyar országi Vendus Tótokról című, a Tudományos Gyűjteményben kiadott értekezése. Ebben – egyebek mellett – a következőket írja: „Milly nyelven beszélnek a’ Vendek, nehéz végsőképpen meghatározni. Az ő nyelvek egy a’ maga nemében, mert se tót (slavus), se horvát (croata), sem ollyan, mint az Alsó Stájerben, Karintiában, ’s Karnioliában vagyon divatban, hanem ezek között egy. A’ Vendek magokat Slovenczinek nevezik… A’ jó Vendus beszélhet Tóttal, Horváttal, de legkönnyebben a’ Vindekkel (a’ Stájer, Karintia ’s Karniolia lakosaival); Ráczokkal, Csehekkel nehezebben ’s a ’t.” (Idézi Angyal 1996: 75). Kossics itt különálló nyelvnek tekinti a vendet, s a kölcsönös megértés gyakorlati kritériuma alapján – szemben a maga korában is tovább élő barokk kori fantázia szüleményeivel – egyértelműen a szláv nyelvek közé sorolja, amely a legközelebbi rokonságban éppen a Ljubljana (Laibach) környékén beszélt nyelvvel (= dialektussal) áll. A vendet tehát Kossics úgy tekintette, mint a szlovénnek némiképp önállósult, nagyobb nyelvjárását. Talán ezért is volt óvatos a nyelvtani terminológia „anyanyelvesítésében”. A nyelvtanban használatos szakkifejezéseket lefordította ugyan magyarról vendre, de a kifejtő és gyakorló részekben sokszor a latin terminust használta. Nem vette viszont át a központi szlovén nyelvjárást szabályokba foglaló krajnai grammatika (Kraynska grammatika) terminusait. (Ez a nyelvtan először 1768-ban jelent meg, 1783-as (jelentősen átdolgozott) kiadása határozottan a bécsi grammatika hatását mutatja. Vö. Keipert 1991: 46–50). Felépítés tekintetében azonban természetesen kimutathatók a hasonlóságok a Kraynska grammatika és Szalay, valamint Kossics között.

Szalay Imre nyelvtanának felépítését a szerb fordításról írva bemutattam (Nyomárkay 1999), ezúttal két olyan kérdésre térek ki, amelyek azt dokumentálják, hogy a szótanban és az alaktanban is a latin–német hatás érvényesül akkor is, ha ez a magyar nyelv szerkezetének nem felel meg.

3.1. A német hagyományban Claius óta a morfológiai szempontú szófajfelosztás uralkodott. Ennek megfelelően a szófajokat (beszédrészeket) két nagy csoportra osztották: az alakjukat változtatókra és az alakjukat nem változtatókra. A XVIII. század második felében új szempont merült fel, a leibnizi hagyományra visszamenő szemantikai szempont. Ezt a német grammatikaírásban Gottsched érvényesítette. A létezés (Sein), a valamivé válás (Werden) és az egymás közötti viszony (Relation) kategóriáinak megfelelően három szófajcsoport különböztethető meg: 1. a dolgok nevét, elnevezését jelentő szavak (főnév, melléknév, névmás), 2. a cselekvést vagy szenvedést jelentő szavak (az ige és a particípium) és 3. az ún. meghatározó szavak (az adverbium, az elöljárószó, a kötőszó és az indulatszó). A Verbesserte Anleitung mind a két szempontot figyelembe veszi, a felosztáshoz azonban semmiféle magyarázatot nem ad, hasonlóan a Gottsched-kompendiumokhoz. A felsorolásban első helyen álló szófaj az articulus (Geschlechtswort, névmutató). A Geschlechtswort (= nemre utaló, nemet jelölő szó) terminust W. R. Ratke vezette be. Előtte (például J. G. Schottel nyelvtanában) ez a definíció olvasható: „Das benennende Geschlechtswort (articulus definitivus) ist, durch wessen Verfügung das sonst gemeine Nennwort auf ein gewisses Ding oder Person zu deuten pflegt und also etwas gewisses benennet als das sind: Der/die/das.” (Idézi Naumann 1986: 184). Eleinte a genus inkább ’fajta’, ’jelleg’ jelentésű, s nem kapcsolódik olyan szorosan a sexushoz, mint már Ratkénál és a következő nyelvtanokban. Gottsched szerint: „Az emberek és az állatok kétféle neműek; rajtuk kívül azonban sok dolog létezik, amelyek se nem férfiak (= hímneműek), se nem nők (= nőneműek), ezért vezették be a nyelvek szavaira a három nemet, a hím-, a nő- és a határozatlan nemet” (Gottsched 1762 [1978]: 197; az én fordításom, Ny. I.). Gottsched kortársai hangsúlyozzák a névelő fontosságát a német nyelv tanulásában. Magyar fordítója (adaptálója), Kratzer János Ágoston a Geschlechtswortot szó szerint nemző szónak fordítja, részletesebben azonban csak határozottságot, illetve határozatlanságot kifejező funkciójáról szól: „A’ német nyelvnek két-féle Articulussa vagyon. Az első Definitum, az-az meg-határozó, a’mellyel… egyenessen azt a’ dolgot, a’melyről szólunk, jelentjük és meghatározzuk… A’ második Indefinitum, az az: meg-nem határozó…” Bővebb útmutatással Gottsched nyelvtanainak magyarok számára szerkesztett kompendiuma sem szolgál: „Artriculus est duplex: Unus, quo utimur, cum de re indefinite loquimur, vg. Ein stern. Csillag. Ein Berg. Hegy. Alter. quo utimur, dum rem quasi indigitamus vg. der Mond. ez az Hóld. die Sonne. ez az Nap. Ideo Articulus Ein, Eine, Eines vocatur indefinitivus. alter: der, die, das, definitivus” (Compendiosa 5). A határozott névelős német főnevet magyarra mutató névmással és határozott névelővel fordítja, így a paradigmákban a következő szerkezetek szerepelnek: der Mann – ez a Fér-fiú, des Mannes – ezé a Fér-fiúé, die Männer – ezek a Fér-fiak stb. Szalay a névmutatókkal kapcsolatban egy magyarázó, egy nyelvhelyességi és egy helyesírási megjegyzést is tesz: „Mit kell tudni a’ határozó névmutatóról? Azt 1-ször, hogy a’ Magyaroknál nemet (genus-t) nem jelent; – 2-szor név előtt nem ejtegettetik; – 3-szor az magánhangzón, a’ mássalhangzón kezdődő nevek eleibe tétetik.” Ehhez Kossics még egy helyesírási útmutatást fűz: „…a z betű mássalhangzóval kezdődő szó előtt elmarad, helyébe aposztrof (’) tétetik.”

A német minta alapján írt német nyelvű szláv grammatikák között jelentős helyet foglalnak el az ún. szlavón nyelvtanok, amelyek a Szlavóniában kialakult regionális irodalmi nyelvet, azaz a horvátnak egyik változatát, az i-ző što-nyelvjárást kísérlik meg szabályokba foglalni, kifejezetten oktatási céllal, német anyanyelvűek „szlavón” nyelvre való tanítására. Közülük különösen kettő: Matija Antun Reljkovićnak 1767-ben Zágrábban megjelent Nova slavonska i nimacska grammatika – Neue Slavonisch- uns Deutsche Grammatik, valamint Marijan Lanosovićnak 1795-ben a Budai Egyetemi Nyomda kiadásában napvilágot látott Anleitung zur Slavonischen Sprachlehre című nyelvtana jelentős. (Az utóbbira vö. Nyomárkay 1999a). A névelő meghatározását – noha ez a szófaj (legalábbis a határozott) a horvátban nem létezik – szó szerint átveszik a németből: „A névelő (articulus) az első beszédrész, melyet hétféleképpen lehet ragozni és amely a nemre (genus) utal” (Reljković i. m. 53; az én fordításom, Ny. I.). E meghatározás után az ovaj, ova, ovo ’ez’ mutatónévmás ragozási táblázata következik, mint a német határozott névelőnek megfelelő szófajé. A német minta tehát irányadó nem csupán a nyelvtan egyes részeinek tagolásában, hanem a szófajok meghatározásában is. A Verbesserte Anletung rövid, gyakorlati meghatározást is ad a névelőről, amelyben a genusra való utalást emeli ki elsősorban, nem pedig a név jelölte fogalom határozottságának kifejezését.

3.2. A névszóragozás eseteire a német nyelvtanok nem sok szót vesztegetnek. Claius egyszerűen leszögezi: „Casus Nominum sunt sex”, majd felsorolja a latin grammatikák eseteit (vö. Naumann 1986: 211). A Gottsched-kompendium szintén hat esetet különböztet meg: nominativus, genitivus, dativus, accusativus, vocativus és ablativus. Ugyanezeket találjuk a Verbesserte Anleitung kiadásaiban is. Szalay nyelvtanában szintén ez a tradíció érvényesül; az esetek sorrendje: nevező, birtokos, tulajdonító, szenvedő, hívó, határozó; Kossicsnál: imenüváven, rodiven, dajáven, to’siven, zváven, odnesziven. Éder Zoltán megállapítása szerint „a régi magyar nyelvtanírók Sylvester Jánostól Pereszlényi Pálon át Kövesdi Pálig, sőt még tovább az újabb kortársi szerzőkig, a latin nyelvtanok mintáját szorosan követve, a névragozásban a kevés esetű rendszer hívei voltak, vagyis négy vagy öt, esetleg hat esetet vettek föl…” (Éder 1998: 293). Ehhez a megállapításhoz hozzátehetjük, hogy a latin hagyomány továbbélésében szerepük volt, különösen a XVIII. század harmadik harmadától a német és osztrák grammatikáknak is, különös tekintettel a Felbiger szerkesztette Anleitungra. Verseghy Ferenc volt az első – írja továbbá Éder –, aki a sokesetű rendszerre tért át, kiszabadítva evvel a magyar nyelvtanírást „a latin grammatika béklyóiból”. A több esetből álló rendszer adott lehetőséget arra is, hogy korábbi, nyelvtanról nyelvtanra öröklődő tévedéseket kiküszöböljenek. Ilyen nyilvánvalóan hibás eljárás volt (Révai részéről is) az -é birtokjel genitívuszi ragnak való minősítése (vö. Éder 1998: 294). Verseghy után 1820-ban Bécsben megjelent gyakorlati magyar nyelvtanában (Praktische Ungarische Sprachlehre für Deutsche) Márton József ezt az esetet, amelyet korábbi nyelvtanaiban ő is sok elődjéhez hasonlóan vett föl, álgenitivusnak (Pseudo-Genitiv) nevezi, és el is hagyja (Márton i. m. 22; idézi Éder is: 1998: 296). A latin–német, illetve a Révai-hatás azonban tovább él, még Szalay Imre nyelvtanának ötödik, „megjobbított” kiadásában is: „Miként formáltatik a’ második vagy nemző, a’vagy birtokos ejtés? A’ nevezőhöz tevén é ragasztékot, p. o. kert-é.”

Az esetek leírása, illetve fordítása kapcsán meg kell jegyezni, hogy Kossics a határozó esetet (ablativus) a latin terminusnak pontosan megfelelő odnesziven ’elvevő, fosztó’ névvel fordítja, és természetesen híven adja vissza Szalaynak erre az esetre vonatkozó magyarázó megjegyzését: „Sokképpen a’ nevezőhöz adván fosztó, vagy más határozó ragasztékot, vagy utoljárót, mellyel a’ névnek sokféle állapotja fejeztetik-ki. Illyenek pedig ezen ragasztékok: tól, től vagy tul, tül; ból, ből vagy bul, bül…” A „határozó ejtés” alatt felsorolt „ragasztékok” Verseghy nyelvtanában külön esetekként szerepelnek. Kossics felsorolja a ragokat a magyar nyelvi példákkal együtt anélkül, hogy lefordítaná őket. Bérics János szerb fordítása itt pontosabb és részletezőbb: „A magyar nyelvben ez a két eset (ti. a vocativus és az ablativus, Ny. I.) nem létezik, hanem ezeket különféle végződésekkel egészítik ki, amelyeket az alanyesethez toldanak hozzá, az az elöljáró helyett utoljárókat alkalmaznak, mint például tól, től…” (Bérics 24; az én fordításom, Ny. I.).

4. Szalay Imre nyelvtanáról, valamint a szerb és a szlovén (vend) fordításról megállapíthatjuk, hogy a végső soron latin hagyományra visszamenő, Gottsched felfogásán alapuló bécsi grammatika hatása is tükröződik benne. A latin (német) mintát elsősorban magának a nyelvtannak a felosztásában és az alaktan tárgyalásában követi. Külön feladat a szintaxis bemutatása; erre egy későbbi dolgozatban szándékozom kitérni a bécsi grammatikával, valamint a kortárs szláv (horvát, szerb és szlovén) nyelvtanokkal való összehasonlításban.

HIVATKOZÁSOK

Angyal Endre 1996. A vend kérdés. In: A vend kérdés. Válogatás eszmék és téveszmék bőséges tárházából. Szerkesztette, válogatta és az utószót írta Lukács István. Kossics Alapítvány – Košičev sklad. Budapest. 71–104.

Bajzek-Lukač, Marija 1994. Krátki Návuk Vogrszkoga Jezika – nastanek i izrazje. In: Košič in njegov čas. Košičev sklad. Uredili: Zinka Zorko, Marija Bajzek, Stjepan Lukač. Budimpešta 187–93.

Compendiosa Linguae Germanicae Grammatica in Usum Potissimum Ungarorum Germanice Discere Volentium Excerpta E Grammatica D. Profess. Gottsched. Claudiopoli 1769.

Éder Zoltán 1998. Verseghy nyelvi rendszere és a kortársi grammatikák. MNy. XCIV: 292–301.

Keipert, Helmut 1991. Die „Wiener Anleitung” in der slavischen Grammatikographie des ausgehenden 18. Jahrhunderts. ZslPh 51: 21–59.

Lukač, Stjepan 1994. Tudományos Gyűjtemény kot eden virov Košičevih del. In: Košič in njegov čas. Košičev sklad. Uredili: Zinka Zorko, Marija Bajzek, Stjepan Lukač. Budimpešta. 78–83.

Naumann, Bernd 1986. Grammatik der deutschen Sprache zwischen 1781 und 1856. Erich Schmidt Verlag. Berlin.

Nyomárkay István 1999. Szalay Imre nyelvtanának szerb fordítása. Nyr. 123: 335–40.

Nyomárkay István 1999a. A bécsi grammatikák és a közép európai nyelvtanok III. Nyr. 123: 59–78.

Novak, Vilko: Jožef Košič, prekmurski pisatelj. In: Košič in njegov čas. Košičev sklad. Uredili: Zinka Zorko, Marija Bajzek, Stjepan Lukač. Budimpešta. 6–52.

Nyomárkay István

SUMMARY

Nyomárkay, István

A Wendic translation of Imre Szalay’s Hungarian grammar

This paper introduces a Wendic (dialectal Slovenian of the Mura area) translation of Imre Szalay’s grammar. Two issues are discussed in particular: the part-of-speech classification based on the Latin/German tradition, and the nominal case system. With respect to the structure of the grammar itself, see Nyomárkay: A Serbian translation of Imre Szalay’s Hungarian grammar, Magyar Nyelvőr 123 [1999]: 335–340.