A funkcióigék kérdéséhez

A szófaji felosztás problematikus volta, a tökéletes rendszerezés megvalósításának nehézsége tükröződik a nyelvtankönyvek és a részletesebb grammatikák e kérdéskörrel foglalkozó fejezeteiben is. A cél a szófajok természetének ismeretén alapuló következetes, minden szempontból kielégítő osztályozás. Ennek érdekében általában három szempont szerint készülnek a rendszerezések: a szó jelentése, alaktani viselkedése és mondatbeli szerepe (mondatrészszerepe és bővíthetősége) alapján (Temesi 1970: 195–9; Velcsovné 1968: 13–4). A szempontok dominanciája eltérő: Temesi Mihály és Velcsovné elsődlegesen jelentéstani alapú osztályozást végzett. A kritériumok együttes alkalmazása először Berrár Jolánnál (1982: 7–32), majd Rácz Endrénél (1985: 263) jelent meg. Az egymást követő szófaji rendszerezéseket összevetve megállapíthatjuk, hogy a tendencia a vitatott szófajok (vö. Simon 1989: 33), főként a viszonyszók körébe tartozó kategóriák rendszerezési következetlenségeinek felszámolását, minél részletesebb tárgyalásuk igényét mutatja. Berrár ugyanis a viszonyszók két nagy csoportját, a mondatrészkísérőket és a jelölőelemeket különíti el, a segédigék azonban nála még egységes szófajt képeznek. Rácz Endrénél a segédszók három típusba: a kötőszók, az álszók és módosítószók alosztályába sorolhatók, a segédigék esetében pedig megkülönbözteti az összetett igealakok segédigéit a névszói állítmányok kopuláitól. Keszler Borbála (1995) az európai grammatikákat is figyelembe véve tovább finomította a rendszert, olyan szófajok felvételével, mint a partikula, a határozóvá tevő mint, a segédigenév vagy a funkcióige.

Funkcióigéknek azokat a viszonylag üres, tartalmatlan jelentésű igéket nevezi a szakirodalom, amelyek határozó- vagy tárgyragos névszóval együtt fordulnak elő, de csupán az igei szófajra jellemző grammatikai sajátságokat őrzik meg. A szerkezet jellemzője a szemantikai és szintaktikai funkciók polarizálódása. Formálisan ugyanis a deszemantizálódott ige a szerkezet alaptagja, a szintatikai viszonyt a bővítményen rag jelöli, a jelentés magvát azonban a névszói rész hordozza (Keszler 1995: 303; Lengyel 1999: 121). A funkcióige általában deverbális vagy igei tartalmat hordozó főnévvel kapcsolódik össze (Lengyel 1999: 122): döntést hoz, vallomást tesz, bejelentést tesz. A szerkezet egésze a főnévi tagnak megfelelő igével helyettesíthető (döntést hoz > dönt, vallomást tesz > vall, bejelentést tesz > bejelent). A szinonim igének a vonzatstruktúrája azonban sok esetben eltérő (bejelentést tesz: csak alanyi vonzata van; bejelent: alanyi és tárgyi vonzata is van). A funkcióigés szerkezet álszintagmához való hasonlósága (Lengyel 1992: 158), az igei alaptag mondatrészteremtő segédigeszerű tulajdonságai alapján a funkcióige a szófaji rendszerezésben az alapszófajok és a viszonyszók közé került – egyelőre nem végleges – besorolásra (Keszler 1995: 298). A szófajváltó képzővel egyenértékű szerepe, segédigékre emlékeztető jellemzői ellenére a segédigék rendszerét feltáró jelentősebb tanulmányok nem sorolják ide a funkcióigét (vö. Kálmán C.–Kálmán–Nádasdy–Prószéky 1989; Molnár 1993; Lengyel 1999). Eddigi ismereteink alapján a funkcióigét a valódi és a segédigék közötti átmeneti szófajnak tekinthetjük.

A nominális elem dominanciáját eredményező funkcióigés szerkezetek a jogi szaknyelvben gyakoriak. Itteni előfordulásaikat vizsgálva tapasztaltam, hogy nem ritkák az igenévi (elsősorban folyamatos melléknévi igenévi ) származékok sem. Néhány ezek közül:

1. „Sem az a) albekezdés szerint nyilatkozatot tevő aláíró, sem ezen aláíró befektetői nem érvényesíthetik az ideiglenes alkalmazásból eredő előnyöket az (1) bekezdés biztosította jogcímen” (1999. évi XXXV. törvény).

2. „Az Egyezmény 15. cikkének végrehajtása érdekében az intézkedést foganatosító büntetés-végrehajtási szerv tájékoztatja az Igazságügyi Minisztériumot” (9/1995. IM rendelet).

3. „Az ezen cikk 2. vagy 3. bekezdése szerint előírt a páncélozott harcjárművekre vonatkozó minden bejelentésnek magában kell foglalnia a bejelentést tevő Részes Állam páncélozott gyalogsági harcjárműveinek és nehézfegyverzetű harcjárműveinek maximális szintjét is” (1999. évi VI. törvény).

4. „Az elővezetést foganatosító rendőr az elővezetési határozatot az elkövetőnek – a befizetési lappal (válaszos levelezőlappal) együtt – átadja” (5/1968. IX. 19. IM–BM–PM együttes rendelet).

Fölmerül a kérdés, hová soroljuk szófaji szempontból a nyilatkozatot tevő, intézkedést foganatosító, bejelentést tevő, elővezetést foganatosító szerkezetek alaptagjául szolgáló igeneveket.

A funkcióigét részletesen bemutató európai grammatikák nem nyújtanak segítséget a besorolást illetően. Az igeneveket ugyanis nem tekintik külön szófaji kategóriának, mindenütt az igével együtt említik, annak automatikus derivátumaként (vö. Helbig–Buscha 1986: 110–1; Engel 1992: 430–5; Russzkaja grammatika 1980. I. 665–74). A magyar szófaji rendszerezések azonban domináns mondatrészszerepe miatt önálló szófajként tárgyalják az igeneveket (Berrár 1982: 22; Rácz 1985: 263; Keszler 1995: 298). A melléknévi igenév igéből képzett átmeneti szófaj, amely a mondatban jelző lehet. Bővítményei azonosak az igéével: tárgy és határozó, mert az igenévképző kizárólag szintaktikai funkciójú, nincs jelentésváltoztató szerepe (Lengyel 1996: 202–3). A melléknévi igenév megőrzi az igei alapjelentést, oly módon, hogy a cselekvésfogalmat tulajdonságként, minőségként jeleníti meg. A funkcióige igenévképzős származékai (nyilatkozatot tevő, intézkedést foganatosító, bejelentést tevő, elővezetést foganatosító) azonban nem feleltethetők meg teljes egészében ezen tulajdonságcsoportnak. A szerkezetek igenévi alaptagja ugyanis az ige vonzatkeretéből csupán a vele szintaktikai viszonyban álló tárgyat őrizte meg, más bővítmények a szerkezet egészéhez kapcsolódnak. Ilyen az 1. mondat albekezdés szerint határozója. Az igenévképzés alapjául szolgáló funkcióige nem tartalmas jelentésű, szemantikai jegyeinek csak némelyikét őrizte meg, szerepe az ige grammatikai kategóriáinak megjelenítése, ily módon a tevő, foganatosító-féle igenevek sem lexikális jelentésűek. S annak ellenére, hogy a mondatban jelzők lehetnek, nagy valószínűséggel nem tekinthetők melléknévi igeneveknek.

Fölmerülhet a segédigenévvel és a való kopulával történő összevetés is. A segédigenév az összetett állítmány kopulájából (van, lesz, marad, múlik) igenévképzés során jön létre. Funkciója, hogy az összetett állítmányból összetett alanyt, tárgyat vagy határozót alkosson (orvos vagyok szeretnék orvos lenni). (Vö. Lengyel 1999: 119.) A mondatrészteremtő segédigenevek köre ily módon jól körülhatárolható. A nyilatkozatot tesz, intézkedést foganatosít típusú szerkezetek igei tagjai azonban nem kopulák, igenévi származékaikat tehát nem tekinthetjük segédigeneveknek. Hasonlóságot azonban találunk a segédigenevek és a tevő, foganatosító típusú igenévi származékok között: mindkettő összetett mondatrészt alkot. (Meg kell jegyezni, hogy a hagyományos elemzésben gyakran szintagmaként jelennek meg, de ez valószínűleg a kategória tisztázatlanságának következménye.)

Összetett jelzőt létrehozó tulajdonsága miatt szóba jöhet a való kopulával történő egybevetés is. A való azonban eredendően más szerkezetek átalakításának következtében jelenik meg: a deverbális főnév határozói bővítményét teszi alkalmassá a jelzői szerep betöltésére (utazás Miskolcra Miskolcra való utazás). Funkciója a grammatikai szófajváltás. A nyilatkozatot tevő, intézkedést foganatosító típusú szerkezetek esetében az igenévi formális alaptag szerepe más: a funkcióigés szerkezet egészét teszi alkalmassá jelzői mondatrészszerep betöltésére. A való teljes grammatikalizálódását mutatja, hogy ezekben a szerkezetekben nem alakítható vissza igévé (Miskolcra való utazás *az utazás Miskolcra van), a funkcióigéből képzettek azonban visszaalakíthatók. A tevő, foganatosító alakok esetében a deszemantizálódás nem teljes, a lexikális jelentés néhány jegye megőrződött bennük, a való jelentése azonban a fenti esetekben teljesen kiüresedett.

Úgy vélem, hogy az alapszófajok és a viszonyszók közötti átmenetet alkotó funkcióigék igenévképzős származékai szintén átmeneti kategóriaként, az igenév és a segédigenév között funkcióigenév elnevezéssel kerülhetnek a szófaji rendszerbe.

SZAKIRODALOM

Berrár Jolán 1982. Próbák és problémák a mai magyar nyelv tankönyv új kiadásához. – A szófajok. NytudDolg. 33: 7–32.

Engel, U. 1992. Deutsche Grammatik. Múzsák Kiadó, Bp.

Helbig, G.–Buscha, J. 1986. Deutsche Grammatik.VEB Verlag Enzyklopädie, Leipzig.

Kálmán C. György–Kálmán László–Nádasdy Ádám–Prószéky Gábor 1989. A magyar segédigék rendszere. ÁnyT. XVII: 49–103.

Keszler Borbála 1995. A mai magyar nyelv szófaji rendszerezésének problémái. Nyr. 119: 293–308.

Lengyel Klára 1992. A többtagú mondatrészek. In: (Kozocsa Sándor Géza–Laczkó Krisztina szerk.): Emlékkönyv Rácz Endre hetvenedik születésnapjára. Bp.

Lengyel Klára 1996. Van a magyarban összetett jelző! Nyr. 120: 195–209.

Lengyel Klára 1999. A segédigék kérdéséhez. Válasz Uzonyi Kiss Judit és Tuba Márta cikkére. Nyr. 123: 116–29.

Molnár Katalin 1993. A magyar segédigék rendszere. In: Emlékkönyv Fábián Pál hetvenedik születésnapjára. Bp. 221–5.

Rácz Endre 1985. A grammatika szerepe az anyanyelvi nevelésben. MNy. LXXXI: 258–66.

Russzkaja Grammatika I. (Szerzők: Svedova, H. Ju.; Arutjunova, I. D.; Bondarko, A. V.; Ivanov, V. V.; Lopatyin, V. V.; Uluzsanov, I. Sz.; Filin, F. P. ) Akademija Nauk SzSzSzR, Moszkva, 1980.

Simon Györgyi 1989. A szófaji felosztás problémái. In: Tanulmányok a mai magyar nyelv szófajtana és alaktana köréből. Szerk. Rácz Endre és Szathmári István. Tankönyvkiadó, Bp.

Temesi Mihály 1970. A szófajok: MMNyR. I.: 193–269, 281–94.

Velcsov Mártonné 1968. A szófajok: MMNy. 9–83.

B. Kovács Mária