Magyar grammatika.
Szerkesztő: Keszler Borbála.
Szerzők: Balogh Judit, Haader Lea, Keszler Borbála, Kugler Nóra, Laczkó Krisztina, Lengyel Klára.
Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 2000. 577 lap

1. Az ELTE BTK Mai Magyar Nyelvi Tanszékének munkaközössége által írt Magyar grammatika nagy tudományos teljesítmény, hiányt pótló egyetemi tankönyv, egyúttal általános használatra alkalmas kézikönyv.

A mai magyar nyelv rendszere című, „akadémiai nyelvtan”-ként emlegetett kétkötetes nagy mű (1961–1962. Akadémiai Kiadó), valamint A mai magyar nyelv című egyetemi tankönyv (1968. Tankönyvkiadó) hosszú időn keresztül szolgált az oktatás alapjául, illetőleg a különféle, grammatikával foglalkozó szaktanulmányok megkerülhetetlen szakirodalmi forrásául.

Az elmúlt évtizedek azonban sok új eredményt hoztak a grammatikaelméletben, a nyelvleírás módszereiben és a magyar nyelv rendszerével kapcsolatos kutatások területén is. Az eredményeket tükröző szakkönyvek, tanulmányok után szükségessé vált a magyar nyelv grammatikájának szintetizáló, összefoglaló jellegű leírása.

A középiskolai tankönyveket nem említve csak a felsőoktatást szolgálni kívánó és a tudományos igényű nyelvtanokra utalok: – 1985-ben jelent meg Adamikné Jászó Anna szerkesztésében A magyar nyelv című tankönyv (Tankönyvkiadó), amely a tanítóképző főiskolák számára készült (megtanulható, 471 lapnyi terjedelemben). Ennek bővített, megújított változata A magyar nyelv könyve (Trezor Kiadó 1991. 604 lap). – 1992-ben látott napvilágot a Kiefer Ferenc által szerkesztett Strukturális magyar nyelvtan. 1. kötet. Mondattan (Akadémiai Kiadó), majd a Fonológia. A Mondattan generatív nyelvelméleti keretben és terminológiával, 902 lapon (80,8 ív) tárja föl az egyszerű és az összetett mondat szerkezetét, szerkesztési szabályait. Kifejezetten szakembereknek szóló tudományos mű. – Az 1998-ban, az Osiris Kiadónál megjelent Új magyar nyelvtan (É. Kiss Katalin, Kiefer Ferenc, Siptár Péter) a mondattan, az alaktan és a hangtan leírását tartalmazza. A 409 lapos könyvet (az ívszám nincs feltüntetve) a szerzők egyetemi tankönyvnek és szélesebb olvasóközönségnek (például középiskolai tanároknak) is szánták. – (Az újabb nyelvtanok közül meg kell még említenem A magyar nyelv történeti nyelvtanát: I. 1991, II/1. 1992, II/2. 1995. Akadémiai Kiadó. Ez ugyan nem leíró grammatika, de friss szemléletű, és sok olyan újdonság van benne, melyet a mai nyelvünket leíró nyelvtan is hasznosítani tud. A Keszler Borbála által szerkesztett tankönyv – céljának megfelelő módon – ki is aknázza ezt a gazdag tudományos forrást. A TNyt. nem tankönyv műfajú, hanem tudományos kézikönyv.)

Ez a – nem túl hosszú – sor bővül most az ELTE BTK magyar nyelvészei által írt leíró grammatikával.

A könyv címéről: A Magyar grammatika jó cím. Nemcsak a mű tartalmának felel meg, hanem azt is lehetővé teszi, hogy az olvasó egyértelműen megkülönböztesse a többi (részben fentebb is említett), különféle jelzőkkel ellátott „magyar nyelvtan”-októl. Ez a cím a magyar grammatikaírási hagyományt is felidézheti az olvasóban. Itt – szerintem – nincs helye az idegenszó-ellenes érvelésnek (ti. nyelvtan vagy grammatika). Ennek a címnek a rövidíthetősége is jó: MGr.; azonosít, egyedít, megkülönböztet.

A Magyar grammatika egyetemi tankönyvnek készült, de alapossága, gazdag tartalma, a benne szereplő rendkívül sokszínű, bőséges szakirodalom és az idegen szavakat sem kerülő, mégis közérthető nyelvezete, stílusa alapján szélesebb olvasóközönség számára is ajánlható kézikönyv.

2. E könyv megírását sokéves (évtizedes) munka előzte meg, illetőleg készítette elő. Az 1968-as MMNy. című tankönyv használatával párhuzamosan a tanszék oktatói állandóan frissítették a tananyagot: mind a nemzetközi, mind a magyarországi szakirodalmat folyamatosan felhasználták, beépítették az előadások, szemináriumok, vizsgák anyagába. Saját kutatási eredményeiket – többek között – tanulmánykötetek, segédkönyvek sorában tették közzé. Megjelenésük óta ezek szolgáltak tankönyvül, illetőleg tankönyv-kiegészítésül. – Ennek a hosszú előkészítő folyamatnak a betetőződése a most elkészült Magyar grammatika. A szerzőgárda viszonylag fiatal, többségük Keszler Borbálának és a tanszék idősebb professzorainak a tanítványa. Tehetséges, önálló gondolkodású, az újra is fogékony nyelvészek, akik egyben jó pedagógusok is: ez a Grammatika szerkezetében, az egyes fejezetek gondolatvezetésében, megfogalmazásában is jól tükröződik.

A Keszler Borbála által szerkesztett MGr. modern szemléletű klasszikus nyelvtan. Aki ezt a könyvet elolvassa, meggyőződhet róla, hogy valóban modern grammatika, amely a legjobb hazai és nemzetközi tudományos eredményeket (ebbe a magyar grammatikai hagyományt és az újabb irányzatokat is beleértve) széleskörűen felhasználja, beépíti, szintetizálja, és a magyar nyelv nyelvtanának adekvát, koherens leírását nyújtja.

A könyv a grammatika fogalmát (a többféle lehetséges közül) szűkebben értelmezi: nem vonja be hatókörébe a hangtant, a jelentéstant, a szövegtant stb. Ezt világosan ki is fejtik a szerzők a tankönyv elején. Ennek megfelelően alaktant, szófajtant, szintagmatant és mondattant tartalmaz a könyv.

3. Minden grammatika esetében (akár leíró, akár történeti) a szerkezet, a felépítés a legnehezebb, legnagyobb horderejű kérdés. A különféle nyelvek különböző nyelvtanai – a szerzők grammatikai felfogásának megfelelően – sokféle szerkezetet kipróbáltak. A régebbiek a hangtan, szótan, mondattan pillérein helyezték el a nyelvleírás különféle kérdésköreit. (A továbbiakban a fonetikai-fonológiai kérdésekkel kapcsolatos fejezeteket nem érintem.)

A nemzetközi nyelvtudományban manapság a szintaxis-központúság az egyik legelfogadottabb felfogás. Mellette ugyan szerepel még (különféle variációkban) a szemantika, a pragmatika, a lexikon. De a modulok tartalma már nem egyforma. Elég hányatott sorsú például a morfológia. Néha a lexikonon (vagy a valamilyen néven nevezett szótanon) belül található (pl. Eisenberg 1998), de gyakran (régebben és mostanában újabban, a nyelvtípustól is függően) önálló nyelvleírási területként szerepel a grammatikában (pl. Lehmann 1993; Linke–Nussbaumer–Portmann 1996: 43–72).

Még vegyesebb, ellentmondásosabb helyzetben van a szófajtan, illetőleg a szófajok kérdésének tárgyalása. A szintaxisközpontú nyelvleírásokban, tipológiai munkákban általában nem önálló fejezet, de megkerülni az ilyenekben sem lehet, hiszen a szó a szófajának megfelelően épül bele a mondatba, s más szavakkal való kapcsolhatóságát is szófaja határozza meg („a szófaj szintaktikai kategória”: Komlósy 1992: 347, 498). – Ezért a továbbiakban a morfológia és a szófajtan tárgyalási módjára, illetve helyére koncentrálok.

T. Givón Syntax című könyvében külön fejezetet szentel a szófajoknak (1984: 47–84). A T. Shopen által szerkesztett háromkötetes könyv legelső fejezete (P. Schachter tollából) foglalkozik a szófajokkal (1985: 3–61).

Még érdekesebb és elgondolkodtatóbb a morfológia és a szófajtan viszonya a grammatikákban: hol az egyik kebelezi be a másikat, hol a másik az egyiket. Gyakoribb az a megoldás, amely a morfológia fejezetébe illeszti a szófajtant, mégpedig úgy, hogy a morfológia a szófajok szerint épül fel: először a toldalékolható szófajok morfológiájáról van szó, aztán a nem toldalékolhatókat jellemzik. Vagyis a nem toldalékolhatóság is beleférhet a morfológiába.

Az agglutináló és a flektáló nyelvek leírásában a morfológia és a szófajok kérdése nem hiányozhat. Legtöbbször tehát a morfológiai fejezetbe épülnek be a szófaji kérdések. Így van ez általában a finnugor, illetőleg uráli nyelvek leírásaiban, például a „chrestomathiá”-kban (pl. Hajdú 1968; Rédei 1978; Honti 1984; l. még: 1979), de lényegében az uráli nyelvek legújabb leírásaiban is (Ed. Abondolo 1997). Hasonló a morfológia és a szófajtan viszonya Werner (1997) grammatikájában is. – Hutterer Miklós (1970) a „nyelvtani rendszer”-nek nevezett morfológiában tárgyalja szófajok szerint a ragozásokat, Tamás Lajos pedig (1978) az „alaktan” alatt a szófajokat, de mondattani megjegyzésekkel is kiegészítve.

A szláv grammatikák nagy része is a morfológiát építi a szófajokra, azaz a morfológiai fejezet a szófajok szerint tagolódik (pl. orosz: 1963, akadémiai nyelvtan; 1982; a mondattani rész korábban jelent meg: 1978, 1979; cseh: Lamprecht–Slosar–Bauer 1986; lengyel: Rospond 1979: a szófajtan a „Szóképzés, szemantika, szókincs” című fejezeten belül van [183–232], amit a „Flexió” fejezete követ; az új lengyel történeti nyelvtannak tudtommal még csak az első kötete készült el: Kurczabiwa–Dubisz: Fonetika. Fonológia. 1993; a második kötet a „Flexió” lesz: szerkezetét majd meglátjuk; szlovák: Stanislav 1967; stb.)

Ingerid Dalnak (1966) a német nyelvről írt szintaxisa épül fel a szófajok szerint. Jan van Dam szintén német szintaxisa (1972) másképp építkezik: a mondatrészek tárgyalásakor azok kifejezőeszközeit, a különféle szófajokat is áttekinti, a következő fejezetben pedig a „szócsoportokat” (igei csoport stb.) veszi sorra az alaptag szófaja szerint (külön morfológiai fejezetet nem tartalmaz a könyv: a grammatikai kategóriákat, mint például genus, mód, idő, aspektus, a mondattan második fejezetében tárgyalja).

Smedts–Van Belle (1993) holland nyelvkönyve más szerkezetben tárgyalja a nyelvet. A most engem érdeklő szempontból nézve külön fejezetben mutatja be a morfológiát (röviden a morfológia általános kérdéseit) és a szófajtant (104 oldalon: jellemzők, osztályozás, ragozás, használat).

Kaplan, J. P. (1989) angol grammatikájának szemlélete, felépítése is tanulságos: a morfológiát a szófajok szerint tekinti át, aztán önálló szófaji fejezet következik, a szófajba sorolás elméleti és gyakorlati kérdéseivel, mint például: milyen helyzetben fordulhatnak elő és milyen szerepet tölthetnek be a mondatban az adott szócsoportok. Nagyon érdekesek és tanulságosak a spanyol stb. nyelvtanok is. Újabban több grammatikai leírásban morfoszintaxis fejezettel találkozunk. Így a toldalékolási kérdések nem szakadnak el a mondattani szereptől, viszonyoktól.

A sok egyéb tárgyalási mód leírása és a sok egyéb grammatika szerkezetének bemutatása nem fér el ezen ismertetés keretei között (pl. Kenesei–Vago–Fenyvesi 1998; Pete 1998). – A MGr. szerzői sokat okultak a külföldi grammatikákból s egyéb szakirodalomból (főleg a modern német, angol, francia nyelvtanokból; ezeket nem sorolom fel; a megfelelő fejezetek végén, a bőséges szakirodalomban mindig megtalálhatók).

4. Nehéz tehát a különféle „tan”-ok elhatárolása a tárgyalás során, hiszen a nyelvben – közhely – minden mindennel összefügg. A szerzők ezt a nehéz elméleti és gyakorlati problémát is jól oldották meg. A morfológia általános kérdéseiről és a szófajok rendszerezésének problémáiról például önálló fejezetek szólnak, az ige, névszó stb. toldalékolása azonban a szófajtanon belül, az egyes szófajok tárgyalásában kap helyet. Vagy: A szófajiság kérdése (a szófajtanon kívül) a szintagmatikus viszonyok elemzésekor is megkapja az őt megillető helyet, és viszont: a szófajokról szóló fejezetekben is utalnak a szerzők az egyes szófajok mondatbeli szerepére.

De nézzük sorjában!

A grammatika felépítését, forrásait, módszereit ismertető Előszó (19–24: Keszler) után egy rövid általános bevezető következik Nyelv, nyelvtan, grammatika címen (23: Lengyel), majd A nyelvi egységek szinteződése, mely az egyes nyelvi szinteket mutatja be (24–33: Lengyel). Ez alapozza meg tulajdonképpen a tankönyv egészét, ismerteti meg az olvasóval rendszerét, szerkezetét: a fonémák, a morfémák, a szavak, a szintagmák, a mondatok szintje (a nyilatkozat és a mondat kérdésével), s végül a nyelv és beszéd egységeinek összefüggései. A nyelvi szintek egységeit, alapelemeit definiálja is a szerző.

Ezt követi az Alaktan (37–64: Keszler, Laczkó). Ahogy már jeleztem, a toldalékolás részletes leírása nem itt található, hanem a szófajtanban. Az Alaktan című fejezet első része (35–50) e témakör (vagy modul) általános kérdéseiről szól: az alaktan tárgya, alapfogalmai, a morfémák osztályozása, jellemzése, az alaktani kategóriák összefoglalása. Aztán röviden a tőtípusok általános kérdései (a konkrétumok, mint például az igetövek stb. leírása szintén a szófajtanban, az igei stb. fejezeten belül kapnak helyet), a toldalékok (affixumok) osztályozása, jellemzése, s végül a morfémaszerkezetek (a sorrendi szabályokkal és a szabályostól eltérő szerkezetek bemutatásával) következnek. Gazdag bibliográfia zárja a fejezetet (63–4) itt is, a továbbiakban is. Csak az a kár, hogy az egyébként kellően részletes tartalomjegyzékben nem jelzik a szakirodalmi listák helyét és lapszámait.

A Szófajtan fejezet a legterjedelmesebb (65–304), 239 oldal (majd látjuk, hogy a mondattan is hosszú, majdnem 200 oldal), a szerzők koncepciójának megfelelően. A sokféle tárgyalási lehetőség közül a szófajok szerint építkező szófajtanon belül van – a szófajok általános jellemzése után – az egyes szóosztályok morfológiája (a tőtani problémák és a toldalékolási kérdések), szófaji határkérdések, illetőleg a tárgyalt szófajnak más szófajokkal való kapcsolatai.

A mai magyar nyelv szófaji rendszere című alfejezet is, amely szerint épül fel az egész szófajtan (67–76: Keszler), sok problémát érint. Ezek is arra serkentik az olvasót, hogy gondolja őket tovább. A hagyományostól több ponton eltér ez a szófaji rendszerezés. Három nagy csoportban tárgyalja a szófajokat: alapszófajok, viszonyszók és mondatszók. Az alapszófajok között nem vesz fel számneveket, „mivel a számnév csupán jelentéstani alapon elkülönülő szóosztály; tartoznak bele főnevek (kettő, negyed, század), melléknevek (két, harmadik, számtalan) és határozószók (tucatjával, hármasával) is” (70). A melléknévvel való rokonságuk ellenére is külön szófajnak tartom őket, és csak a sorszámneveknek a melléknevek közé sorolását vélem jogosnak (az öt számnév, az ötödik számnévből képzett melléknév). De – a magyar szakirodalomból – belátom Ágoston (1993) és Keszler érvelésének jogosságát is. Látszik, hogy a számnév „eltüntetéséről” időnként a szerzők is megfeledkeznek, mert a könyv több helyén zárójelben vagy azon kívül többször emlegetnek számnevet. (Ha zárójelben, azt értem; nyilván az olvasót figyelmeztetik, hogy a számnevek is benne vannak a valamilyen szempontból érintett, például melléknévi névmási kategóriában.)

Azzal egyetértek, hogy a névmásokat meghagyják önálló szófajnak, azzal viszont nem, hogy közéjük sorolják a névmási határozószókat, „határozószói névmások” néven. Persze ennek az álláspontnak is van hagyománya (pl. Szabó 1955; Berrár 1982). Az itt, most, soha, valahogy, bármiért-féle szavak olyan lexémák, lexikalizálódott morfémaszerkezetek, amelyek – a névmásokkal ellentétben és a határozószókhoz hasonlóan – külön viszonyító eszköz nélkül, ebben az alakjukban töltenek be (határozói) mondatrészszerepet (D. Mátai 1987; vö. MGr. 213). Azzal viszont egyetértek, hogy a velem, nélkülem-féle alakok nem a határozószók között vannak (hiszen nem „személyragos határozószók”, ahogyan több nyelvtankönyv nevezi őket), hanem a személyes névmások között, ugyanis ezek a személyes névmások paradigmatikus alakjai (vö. Temesi 1967).

Ha már itt szóba hoztam a névmást, megjegyzem, hogy – az önálló számnévi szófaj hiánya következtében – a névmások között sincs számnévi névmás (ezek a melléknéviek között szerepelnek). Van viszont „határozószói névmás”: szépen feltárják a szerzők a problémát (155–6), de látszik, érződik a küzdelmük ezzel a kérdéssel, hiszen sok ilyen ragszilárdulásos elem nem illik bele a névmási rendszerbe. Ezeket korrekt módon csillaggal jelölték a szerzők, azzal a megjegyzéssel, hogy „több szempontból is eltérnek a névmások általános tulajdonságaitól” (170). Annak kimondását viszont helyeslem, hogy a határozószói névmás (ha már van ilyen) nemcsak határozószót helyettesíthet, hanem ragos és névutós főnevet is (156). Ennek alapján felvetik, hogy e szócsoport neve „határozói [nem határozószói] névmás” is lehetne (vö. határozói igenév), de végül a „határozószói névmás” elnevezésnél maradnak. – A „határozószói névmás” felvétele azzal a következménnyel is jár, hogy a ragos (főnévi, melléknévi) névmástól való elhatárolási probléma most nem a névmás és a határozószó, hanem a főnévi (számnévi) és a határozószói névmás között jelentkezik.

Tetszik a viszonyszók általános jellemzése, rendszerezése (72–4). Újszerű, de elfogadható a „Fülig Jimmy mint San Antónió főhercege” (72) szerkezet mint szavát „határozóvá tevő elöljáró”-nak minősíteni. A hallgatóknak ez mindenesetre furcsa lesz, hiszen eddig azt tanulták, hogy a magyarban nincs elöljáró. Megint van min elgondolkozniuk. A mint-nek ez a szerepe az ómagyar kor óta dokumentálható, de tudtommal nyelvtörténész még nem nevezte elöljárónak ezt a mint-et. Meggondolandó. – Az „…idősebb, mint Petőfi” mint-jét azonban továbbra is inkább kötőszónak minősíteném, jóllehet igaz, hogy ez teszi határozóvá a Petőfi szót (= Petőfinél). A gondolat alakulásában a német als és wie hatása látszik (utal is rá a szerző), bár a német grammatikák is vitatják, hogy ezek a szavak elöljárószók, kötőszók vagy hasonlító partikulák.

Az alapszófajokat tárgyaló fejezetben az egyes szófajokról (a szükséges eltérésekkel) lényegében a következő rendben van szó: az ige (Keszler, Kugler, Lengyel); főnév (Balogh), melléknév (Lengyel), névmás (Kugler, Laczkó) esetében (81–208): általános jellemzés, tövek, ragozások (a jelek használatával együtt), valamint az illető szófaj mondatbeli szerepe és bővíthetősége (pl. a főnévi alaptagú szintagma). Úgy is fogalmazhatjuk, hogy az egyes szófajok morfoszintaktikai kérdései együttesen, egymásra utalva ebben a fejezetben jelennek meg. – Néhány kisebb megjegyzés: Az ige- és névszótövek végén érdekes és fontos a tőtípusok közötti mozgások bemutatása (102–3, 181–2: Keszler). – Jó a „Grammatikai homonimák az igaragozásban” című áttekintés (122–3: Kugler), de tanári magyarázatot kíván. Más természetű ugyanis a vártam, kértem típusú, -t jeles E/1. személyű igealakok homonímiája vagy inkább poliszémiája (ti. a határozott és az általános ragozású forma azonos alakú) és a várnánk, kérnénk-é: a vártam típusban ugyanis mindig is egybeesett a két alak, történeti okok miatt nem is keletkezett külön alak az általános ragozásra (tehát az egy alak lett poliszém), a várnánk típusú homonímiát viszont az analógia hozta létre (a határozott ragozású várnók alak erős visszaszorulásával). Vagy ez leíró szempontból mindegy? Bár sok helyen (és jó helyeken!) van a tankönyvben némi történeti háttér, ami segíti megérteni az állapotot.

Sok jó táblázat teszi szemléletessé s egyúttal könnyebben tanulhatóvá ezeket a részeket (pl. igeragozás 110–23, névszóragozás 203–6, névmások 155–71).

A névmások között nincs külön birtokos névmás: az enyém, tied stb. személyes névmás, a személyes névmás birtokjeles alakja (ahogy például a magamé sem önálló névmásfajta). Nem ezt szoktuk meg, de rendben van. A sok jó táblázat közül az egyikben (157) egy vitatható állítás szerepel: az, hogy a kölcsönös névmás referencia fajtája „a tipikus esetek alapján” mondategységen belüli: Péter és Mari mindent megtesznek egymásért. Valójában azonban mondategységen kívüli is lehet, például: Péter és Mari barátok. Mindent megtesznek egymásért.

De ennél fontosabb az, amit a velem, érted, rólunk-féle személyes névmási szóalakok felépítéséről írnak: „A határozós esetek felépítésében ragmorféma⁸ + személyrag … tömbösödése figyelhető meg” (161). Ebből azt vonja le az olvasó, hogy lám, van egy szócsoport, amelynek elemeiben rag áll a szó elején. A rag definíciójában pedig azt olvasta, hogy a rag szóalakzáró elem. Erre az ellentmondásra persze a szerzők is figyeltek, hiszen a „ragmorfémá⁸”-hoz kapcsolódó lábjegyzetben megjegyzik: „⁸ Nyelvtörténeti szempontból: tő”. Csak vegyék észre ezt a megjegyzést a hallgatók! Itt ugyanis szerintem leíró szempontból sem határozórag van a szó elején, hanem tőmorféma, igaz, elhomályosulva, ami (mai szempontból véletlenül) alakilag legtöbbször egybeesik a megfelelő raggal (közös előzményből két irányba ment a fejlődés: az egyik ág végén van a velem, a másik végén a -vel): nálam ~ -nál, értem ~ -ért, rólam ~ -ról stb. De hogyan magyarázzuk a belém, belőlem névmás felépítését? Itt nincs a -be, -ből raggal alaki egybeesés, tehát leíró szempontból sem mondhatom azt, hogy a belém, belőlem első morfémája rag. Tehát jó, hogy ott van (legalább) az a lábjegyzet. A részletes történeti hátteret pedig megtanulja majd a hallgató a nyelvtörténeti órákon.

A tankönyvben az alapszófajok közé tartozik még a határozószó (209–22: Keszler) és az igenév (223–51: Lengyel); tartalmuk: általános jellemzés, osztályozási kérdések, lehetőségek, morfológiai jellemzők, szintagmatikus és mondatbeli szerep, szófajváltás (a szófaji alcsoportoknak megfelelő különbségekkel).

A határozószókkal kapcsolatban sok a probléma, ezért jó, hogy a szerző a vitás kérdésekkel együtt mutatja be e szócsoportot. Nehéz például a határozószók állományának számszerű meghatározása: „(a névmási határozószókkal, illetve határozószói névmásokkal együtt) körülbelül 1000-re tehető” (212). Ebben, ahogy látom, csak a megszilárdult elemek vannak benne. A módosítószók nincsenek bevonva, szerintem is helyesen. A tiszta őrült, szörnyű hideg szerkezet tiszta, szörnyű szava és a többi hasonló (nem a melléknevek, nem is a határozószók, hanem) a partikulák között szerepelnek. Ezen már elgondolkodhatunk. A határozószóvá válóban levő ragos névszók, névmások jelzik – többek között – e szófaj nyitottságát. Az -an/-en stb. ragos melléknevek, számnevek határozószóhoz sorolása „csak” döntés kérdése, az esetrag-felfogás függvénye. Nem valószínű, hogy az 1000-ben benne lennének. De még akkor is keveslem ezt a számot. Nehéz kérdés, hiszen e szóosztály elemeit megszámolni nem lehet, így csak becslésre vagyunk utalva.

Különböző felfogások ismertetésével, a probléma feltárásával, az egyik álláspont melletti érveléssel az igenevekről szóló fejezetben is találkozunk. Tetszik például a meg van írva szerkezetről szóló elmélkedés (240–1). A -va/-ve és a -ván/-vén képző mellől viszont (legalább apró betűvel) hiányolom a -vást/-vést toldalékról szóló fejtegetést: ez képző? Ugyanolyan felépítésű, mint a -ván/-vén: a -va/-ve alakú (még hosszú -á/-é-re végződő) határozói igenévképzőhöz -n, illetve -st határozórag járul. Eszerint a -vást/-vést lehet képző. A vele alkotott szavak pedig igenevek? Kevés van belőlük, és tárggyal, határozóval nem bővíthetők. Akkor határozószók? Például: (folyton-)folyvást, bízvást. A valamire nézve melletti nézvést névutó? (A névutók között csak a -re nézve szerepel: 261). – A határozói szerepű határozói igenévtől függő vesszőhasználat is megérdemelne némi magyarázatot: Befejezvén a levélírást, leragasztotta a borítékot. De: Hazafelé indulva mindenkinek súgott valami kedveset a fülébe (238). De „mese” nélkül is jó, mert – ha feltűnik a hallgatóknak – problémázgathatnak rajta.

A viszonyszók (252–91: Balogh, Kugler, Lengyel) és a mondatszók (292–304: Kugler) részletes elemzése is sok érdekességet nyújt. Önálló szófajcsoport a segédigék (és származékaik). Jó a segédigék két csoportjának megkülönböztetése: (a) mondatrészteremtő segédigék (a kopulák, az összetett állítmányban szereplő segédigék: ügyes volt, jó marad: 252) és a (b) szóalakteremtő segédigék. Az okos lenni, okos lévén szerkezetek igenevei „segédigenevek”, következésképp e szerkezetek összetett mondatrészek; összetett állítmány: Én első vagyok; összetett alany: Jó érzés első lenni; összetett tárgy: Szeretnék első lenni; összetett határozó: Első lévén jutalmat kapott (254). Ez összhangban van a mondattan megfelelő fejezeteiben írottakkal. – A segédigék és a segédigenevek mellett a volta és a való segédszót is bevonják az elemzésbe (a segédszó összefoglaló elnevezés is): János orvos volta sokaknak hihetetlen volt (összetett alanyú a mondat); Ne kételkedj okos voltában (összetett határozó van a mondatban). A való melléknevesítő szerepű kopula felvétele az összetett jelzőt teremti meg: karácsonyra való készülődés. A többi összetett mondatrésszel szemben ez nem vezethető le az összetett állítmányból, de „visszavezethető igei vagy melléknévi alaptagú, határozói vonzatos szerkezetre, vö. esküvőre való készülődés › készülődik az esküvőre; a matematikában való jártasság › jártas a matematikában. Ilyenkor nyilvánvalóvá válik, hogy a határozói bővítmény az igéhez vagy a melléknévhez tartozik” (254–5). De nem feledkezik el a szerző a bőrből való cipő-féle szerkezetekben álló, nem kopula szerepű való-ról sem (255). – Apró betűs részben olvashatjuk az ige modális, aspektuális és pragmatikai segédigéiről, valamint a segédigeszerű szavakról szóló újszerű, érdekes fejtegetéseket (256–7). Például az ún. funkcióigékről (az elnevezésen lehetne még gondolkodni): levelezést folytat = levelez, döntést hoz = dönt; az ilyen igék szerepe a szófajváltó képzőével egyenértékű (a kérdéshez l. M. Korchmáros 1997).

A viszonyszók között szerepel még: a névutó, az igekötő, a kötőszó, a partikula, a névelő és a tagadószó. A partikula és a tagadószó több szempontból elüt a többi, grammatikai szerepű viszonyszótól, de ezt meg is magyarázzák a szerzők (sőt, már a könyv elején, a mai magyar nyelv szófaji rendszerének problémái között olvashattunk róla).

Itt jegyzem meg, hogy bizonyos témák kétszer is előjönnek a grammatikában. Például a viszonyszók, mondatszók kérdése, a kettős alany stb. ügye, a képzők, illetve a szóképzés stb. Az egyik hely általában a szófajtan (annak általános és kifejtő része), a másik pedig a szintagmatan, mondattan, a képzők esetében a képzés mint szóalkotásmód. Ez egyrészt a szerzők grammatika-szemléletéből fakad (a grammatikailag összetartozó dolgokat a tárgyalás során mindig egymásra is vonatkoztatják, tehát oda-vissza említődik a jelenség, de mindig az adott fejezet aspektusából nézve), másrészt a mű tankönyv jellegéből. Így jobban tudja a könyv a diákok „kapcsolását” elősegíteni, a problémákat megértetni. – A fejezetek közti utalások is segítik az eligazodást, és serkentik a gondolkodást. – A névutókról szóló fejezet végén, külön pontban a névutómelléknévről is szó van (262–3: Balogh). Ennek az érdekes szócsoportnak a problémáit a szerző azóta továbbgondolta, és ezt külön cikkben meg is fogalmazta (Balogh 2000).

A szófajtan után, a szófajtan és a szintagmatan között kapott helyet A szóalkotás módjai fejezet (305–45 Keszler, Lengyel). Ha lenne részletes alaktan, e kérdésnek ott lenne a helye. De mivel nem az alaktan, hanem a szófajtan az átfogó, összefogó fejezet (mint már jeleztem), csakis az után következhetnek a szóalkotási módok. Világos, könnyen tanulható fejezet. Örülök, hogy – ha apró betűvel is, de – szó van a szóhasadásról, a népetimológiáról (és a szándékos szóferdítésről), a tulajdonnevek köznevesüléséről. Fontossága miatt viszont érdemes lett volna normál betűmérettel szedetni az elvonásról (vö. Minya 1997) és az elemszilárdulásról szóló részeket (340–1, 344).

A Szintagmatan (347–66: Keszler) világos összefoglalása az általános kérdéseknek: a szintagmák jellemző tulajdonságai, elhatárolása más szerkezetektől, típusai; az alá- és mellérendelő szintagma részletes vizsgálata, ide értve az alárendelő szintagma jelöltségének, az alaptag szófajának, a bővítmény kötöttségének (szabadságának) elemzését, a régensek valenciaszámát stb. A szintagmacsoportok ágrajzokkal illusztrált bemutatása és a mondatbeli szinteződés jellemzése zárja ezt a fejezetet.

A szintagmát alkotó mondatrészek már a Mondattanban, a mondattan általános kérdései után kapnak helyet. Az egyszerű mondatról szóló fejezet alcímei az egyes mondatrészek (nem „igei csoport” stb.: a szófajtól függő bővíthetőség kérdését ugyanis részben a Szintagmatan című fejezetben, részben a megfelelő szófajokról szólva már megtárgyalta a könyv). Az egyes mondatrészekről szóló alfejezetek rendje (eltérésekkel persze): a mondatrész fogalma, szófaja, alakja, szerkezeti felépítése, fajtái stb.

Néhány megjegyzés: A régebbi nyelvtanokból is ismert egyszerű, összetett és halmozott állítmány mellett a tankönyv felvesz kettős állítmányt is. Ez az állítmányfajta az utóbbi idők egyik nyelvi változásának eredménye. A kettős állítmány keletkezését itt (és az alárendelő összetett mondatok megfelelő alfejezetében is) az alanyi alárendelő összetett mondat tagmondatainak átszövődésével magyarázzák: el kell menjünk Kell (az), hogy elmenjünk ~ el kell mennünk (396: Lengyel). Megállapítja a szerző, hogy az ilyen kettős állítmányokban a kell igének nincs szám- és személyparadigmája. Az állítmány személykategóriáit a felszólító módú igealakon jelöljük; az állítmány idő- és módbeli jelentéseit pedig a kell alakjai hordozzák: el kellett induljak, el kellene induljunk. Érdekelne egy felmérés arról, mennyire terjedt el napjainkra ez a szerkesztés. Nyelvjárási különbségek vannak. De vajon mi lehet a valóságos köznyelvi helyzet? Van-e valamilyen szociolingvisztikai szempontú különbség?

Jó, hogy az alany kihagyása (törlése) kapcsán a szerző nem rejtett vagy lappangó alanyt emleget, mint az iskolai nyelvtankönyvek általában, hanem azt mondja, hogy „A 3. személyű alany kimaradása vagy névmással kitöltése azt jelenti, hogy az alany referenciája csak a beszédhelyzetből vagy a szövegkörnyezetből válhat teljessé” (411–2: „implicit alany” is: Kugler).

Tiszta képet kapunk a jelző és az értelmező viszonyáról, az értelmezővel kapcsolatos vitás kérdésekről, például mennyiben alárendelő szószerkezet tagja, mennyiben mellérendelőé, illetve milyen érvek szólnak a különféle álláspontok mellett vagy ellen (444–60: Balogh).

Szemléletileg is fontos, sok elemzési problémára rámutató fejezet Az egyszerű és az összetett mondat határsávja (461–71: Keszler). Ez is segíti rádöbbenteni a hallgatókat arra, hogy nem kell és nem is lehet a nyelvben mindig mindent egyértelműen besorolni, nem lehet mindig mindent kizárólag egyféleképpen minősíteni. A módosító mondatrészleteket tartalmazó mondatok például „bár bizonyos szempontból átmenetek az egyszerű és az összetett mondatok között, formailag mégis összetettek” (465); érdekes az is, hogy a Pista, úgy vélem, beteg mondat zsugorításakor nem a mellékmondat olvasztható bele a módosító értelmű főmondatba, hanem fordítva: a főmondat a mellékmondatba: Pista valószínűleg/véleményem szerint beteg (465). Megnyugtatják a hallgatót az előrevetett propozitumot tartalmazó mondatokkal kapcsolatos fejtegetések is; ti. nem feltétlenül az ő tudatlanságát jelzi az elemzési bizonytalanság, hanem azt is jelezheti, hogy a nyelvben is (itt és máshol is) vannak átmeneti típusok (468).

Gazdag problamatikájú Az alárendelő összetett mondatok fejezete is (472–530: Haader). A fejezet elején levő általános kérdések között érdekes és friss szemléletű például az alárendelő mondatok jelentésviszonyairól szóló rész. Ez nagyon jó bemutatása az igazságérték, a faktivitás, a mondatnevek és az előfeltevés kérdésével kapcsolatos legfontosabb újabb kutatási eredményeknek (476–8).

Szemléletes táblázatban jelzi előre a szerző az alárendelő mondatok rendszerét, a kötőszó fajtáját is hozzákapcsolva (480). Mindenhol felveti a problémákat és a különböző megoldási javaslatokat. – Első megközelítésben az alárendelő mondatoknak két csoportját különíti el: a nem bővítményt kifejtő (állítmányi) mellékmondatot és a bővítményt kifejtőket (ezek kötött és szabad bővítményt kifejtők lehetnek). Sok jó példamondattal illusztrálja a szemantikai többlettartalmat hordozó (= sajátos jelentéstartalmú) mellékmondatokat is. Itt különválasztja a mondatrészkifejtéssel párosuló és a mondatrészkifejtéstől elszakadt sajátos jelentéstartalmú mellékmondatokat. A mondatrészkifejtő feltételes mellékmondattal kapcsolatban például fontos megjegyzés, hogy „A feltételesség genetikusan az időhatározóval függ össze” (516). És ha nyelvtörténetből a hallgató azt is megtanulja, hogy a ha kötőszó eredetileg ’mikor, amikor’ jelentésű határozószó volt, még jobban megérti az összefüggést. Nagyon jó összefoglaló táblázat zárja a fejezetet: a mellékmondat egyes fajtáihoz tartozó kötőszókat, utalószókat, sajátos jelentésárnyalatokat mutatja be, jó példamondatokon (525–30).

A tankönyv utolsó két fejezete A mellérendelő összetett mondatok (531–41: Balogh) és A többszörösen összetett mondatok elemzése (542–54: Keszler).

A kötet végén hasznos Tárgymutató könnyíti meg a keresést (555–77: Lengyel). Az ilyenért mindig hálás az olvasó. Műszójegyzék nincs a Grammatikában, de a könyvön belül, a szövegben vagy lábjegyzetben sokszor megadják a szerzők az újonnan belépő, főként idegen eredetű szakkifejezések magyarázatát (pl. 40, 41, 68, 104, 105, 113, 118, 119, 152, 159, 291, 300, 372, 426).

5. Sok olyan kérdés van a magyar nyelvtanban, melyet nem egyformán ítél meg a szakirodalom. Ilyen esetekben a szerzők felvetik a problémákat, boncolgatják a kérdést, mérlegelnek; ismertetik a különféle felfogásokat: mindegyik mellett és ellen felsorakoztatják az érveket, végül saját álláspontjukat fejtik ki, meggyőző bizonyítással. Én ezt az eljárást tartom tudományosnak, etikusnak és pedagógiailag is helyesnek: felkínálni az olvasónak a lehetőségeket (hadd gondolkodjanak együtt a tankönyvírókkal), közben persze megfelelő érveléssel orientálni a szerzők által legjobbnak tartott megoldás, álláspont felé.

A tankönyv egyik fő értéke a nyelvi jelenségek finom, differenciált leírása, az árnyalt elemzések: feltárják a szerzők a szabályszerűséget, de az attól eltérő nyelvi produktumokra is ráirányítják a figyelmet, és ezekre magyarázatot is igyekeznek adni. A magyarázatra törekvés egyébként is áthatja a könyvet: a rendszerbeli összefüggések stb. mellett néha a történetiséghez, az adott nyelvi jelenség történeti hátteréhez kell folyamodni, és érthetőbbé válik a jelen. Ezek a fejtegetések mindig viszonylag rövidek és apró betűsek. (Általában is: jó szakmai és pedagógiai érzékkel találták el a szerzők, hogy mely részleteket érdemes apró betűs bekezdésekben tárgyalni.)

A tankönyv jól segíti az egyetemisták önálló tanulását is: jó módszereket ajánlanak a szerzők az elemzési problémák megoldására, a nehezen, esetleg többféleképpen is minősíthető, elemezhető nyelvi jelenségek jellegének megállapítására. (Kitűnő példákkal, különféle mondatátalakítási eljárásokkal szemléltetik az elemzés és az ellenőrzés módszerét.)

Nagyon gazdag a tankönyvi példatár (a példamondatok tára). Óriási gyűjtő munka áll mögötte. A példamondatok nemcsak a grammatikai illusztráció szempontjából kiválóak, hanem tartalmilag is jól válogatták ki őket a szerzők: szépirodalmi példák mellett más stílusrétegekből is gyűjtöttek (publicisztikai, tudományos stb.), de a példák zöme a beszélt köznyelvből való.

Átfogó nyelvművelő feladatra a tankönyv nem vállalkozik (nem ez a feladata), de a megfelelő helyeken ilyen jellegű megjegyzésekkel is találkozunk. – Néha, számomra rokonszenvesen, azt is jelzik, hogy melyik kifejezési forma, mód van terjedőben, illetőleg melyik nyelvi szférában (nyelvváltozatban) jelentkezik az.

A tankönyv stílusa, nyelvezete érthető, világos. Mindamellett némi egyenetlenség jelentkezik benne: ez érthető, hiszen ahány szerző, annyi egyéniség. Ez – egyetemi tankönyvről lévén szó – talán még tanulságos, hasznos is a hallgatók számára: így a tudományos gondolkodás és stílus különféle árnyalataival is megismerkedhetnek. Tudjuk nélkülözni a (színtelen, szagtalan) teljes uniformizáltságot.

A tankönyv formai szempontból is megfelel az átláthatóság, a tanulhatóság követelményének: a tagolás jó, a kiemelések megfelelőek.

Összefoglalva: igényes, rendszeres, modern szemléletű és módszerű, problémákat felvető és megoldani törekvő, komoly tudományos szintézis a Magyar grammatika. Korszerű tankönyv kerül általa az egyetemi hallgatók (és más érdeklődők) kezébe, amely úgy tanít, hogy közben nyitott gondolkodásra is nevel.

Hadd zárjam ismertetésemet egy szubjektív megjegyzéssel, amivel, azt hiszem, mások is egyetértenek. Nagyon sajnálom, hogy Rácz tanár úr már nem veheti kézbe ezt a kötetet. Biztosan büszke lenne rá.

SZAKIRODALOM

Abondolo, Daniel (Ed.) 1997. The Uralic Languages. Routledge, London and New York.

Ágoston Mihály 1993. A magyar halmaznevek. Kategóriájuk. Helyük a melléknevek osztályában a szófaji rendszerben. Belső rendszerük. Fórum Könyvkiadó.

1982. . . (. . 1978; . . 1979). , .

Balogh Judit 2000. Kereszteződő vagy átmeneti szófajú-e a névutómelléknév? Földi Éva, Gadányi Károly (szerk.): Vox humana. Bolla Kálmán professzor hetvenedik születésnapjára. ELTE BTK Fonetikai Tanszék, Budapest, 51–5.

Berrár Jolán 1982. Próbák és problémák a mai magyar nyelv tankönyv új kiadásához. A szófajok. Nyelvtudományi Dolgozatok 33. szám, 7–32.

1963. . .

Dal, Ingerid 1966. Kurze deutsche Syntax auf historischer Grundlage. 3., verbesserte Auflage. Max Niemeyer Verlag, Tübingen (Oslo: 1951).

Dam, Jan van 1972. Syntax der deutschen Sprache. Wolters-Noordhoff Publishing, Groningen.

Eisenberg, Peter 1998. Grundriß der deutschen Grammatik. Band 1: Gas Wort. Verlag J. B. Metzler. Stuttgart, Weimar.

Elekfi László 1988. Magyar szavak ragozási paradigmái és a ragozási szótár. Műhelymunkák a nyelvészet és társtudományai köréből. IV. szám. MTA Nyelvtudományi Intézete, Budapest, 41–70.

Givón, T. 1984. A funktional-tipological Introduction. Volume I. Amsterdam, Philadelphia.

Hajdú Péter 1968. Chrestomathia Samoiedica. Tankönyvkiadó, Budapest.

Honti László 1984. Chrestomathia Ostiacica. Tankönyvkiadó, Budapest.

Hutterer Miklós 1970. Bevezetés a germanisztikába. Tankönyvkiadó, Budapest.

Kaplan, Jeffrey P. 1989. English Grammar. New Jersey.

Kenesei István–Vago, Robert M.–Fenyvesi Anna 1998. Hungarian Descriptive Grammars. Series Ed. Bernard Comrie. Routledge, London and New York.

Kiefer Ferenc 1995. Az alaktani kutatások újabb lehetőségei. NéprNytud. 35: 167–70.

Komlósy András 1992. Strukturális magyar nyelvtan 1. Mondattan. Szerk.: Kiefer Ferenc. Akadémiai Kiadó, Budapest.

M. Korchmáros Valéria 1997. Ige vagy segédige? Büky László (szerk.): Nyíri Antal kilencvenéves. Szeged, 109–23.

Długosz-Kurczabiwa, Krystyna–Dubisz, Stanisław 1993. Gramatyka historyczna języka Polskiego. Pochodzenie języka polskiego. Fonetyka. Fonologia. Wydawnictwa Uniwersytetu Warszawskiego.

Lamprecht–Slosar–Bauer 1986. Historická mluvnice cestiny. Státni Pedagogické Nakladatelstvi, Praha.

Lehmann, Winfred P. 1993. Theoretical Bases of Indo-European Linguistics. Routledge, London and New York.

Linke, Angelika–Nussbaumer, Marcus–Portmann, Paul R. 1996. Studienbuch Linguistik (Reihe Germanistische Linguistik). 3., unveränderte Auflage, Max Niemeyer Verlag, Tübingen, 43–72.

D. Mátai Mária 1987. A névmási határozószók. Nyr. 111: 109–14.

Minya Károly 1997. Az elvonással keletkezett összetett ige mint neologizmus. Nyr. 121: 283–9.

Papp István 1954. A nyelvtan felosztása – viszonytan. MNy. 50: 432–40.

Pete István 1998. Kenesei–Vago–Fenyvesi 1998. ismertetés. Nyr. 122: 363–72.

Rédei Károly 1978. Chrestomathia Syrjaenica. Tankönyvkiadó, Budapest.

Rospond, S. 1979. Gramatyka historyczna języka polskiego. Warszawa.

Shopen, Timothy (ed.) 1985. Language typology and syntactic description. Cambridge, London, New York, Melbourne, Sydney.

Smedts, Willy–Van Belle, William 1993. Taalboek Nederlands. De Nederlandsche Boekhandel Uitgeverij Pelkmans. Kapellen.

Stanislav, Ján 1967. Dejiny slovenského jazyka, I–II. časť. Vydavateľstvo Slovenskej Akadémie Vied, Bratislava.

Szabó Dénes 1955. A mai magyar nyelv (kézirat). Budapest.

Tamás Lajos 1978. Bevezetés az összehasonlító neolatin nyelvtudományba. Tankönyvkiadó, Budapest.

Temesi Mihály 1967. A személyes névmás kiegészült alakjairól. NytudÉrt. 58. sz. 319–23.

1979. . , .

Werner, Heinrich 1997. Das Jugische (Sym – Ketische). Harrassowits Verlag, Wiesbaden In Kommission (Veröffentlichungen der Societas Uralo-altaica). Hrsg. Von István Futaky und Klaus Röhrborn. Band 50.

D. Mátai Mária