Éder Zoltán: Túl a Duna-tájon.
Fejezetek a magyar művelődéstörténet európai kapcsolatai köréből.
Mundus Magyar Egyetemi Kiadó, Budapest, 1999. 312 lap
A kötet Éder Zoltán nyelvtudomány-történeti és művelődéstörténeti tanulmányainak javát tartalmazza (a szerző irodalomkutatói és nyelvművelői írásai külön kötetet tennének ki). Az írások jó negyedszázadot fognak át: a legkorábbi (A Pápai-Páriz szótár Éder-féle bővítéseinek egyik forrása) 1973-ban látott napvilágot, a legfrissebbet pedig (Szótárirodalmunk történetének mostohagyermeke) épp akkor közölte a Magyar Nyelv.
A könyv címe kétféleképpen is értelmezhető: egyrészt konkrétan, hiszen szó esik benne hazai és külföldi utazásokról is – másrészt és főleg – szimbolikusan: minden egyes írás a magyar szellemiség Európához kötődéséről, Európa és a magyarság elválaszthatatlan összetartozásáról szól.
A kötetben 25 tanulmány szerepel, témájuk szerint csoportosítva. Az öt fejezet címe: A magyar nyelv felfedezése (13–44), Nyelvészeti törekvések a felvilágosodás korában (45–204), Hazai és külföldi utazások (205–42), A nyelvújítás győzelme (243–63) és Nyelvtudományi munkálatok Erdélyben (265–312). Az írások górcső alá veszik régi nyelvészeink közül Sylvester János, Gyarmathi Sámuel, Sajnovics János, Verseghy Ferenc, Révai Miklós, Kalmár György, Vályi András, Éder József Károly és gr. Teleki József munkásságát, kortársaink közül pedig Szabó T. Attiláét.
A szerző nyelvtantörténeti munkásságának középpontjában a felvilágosodás korszaka áll, ennek megfelelően a második fejezet a legterjedelmesebb. A nyelvészet szempontjából is ez a legizgalmasabb fejezet, hiszen itt kaptak helyet olyan megkerülhetetlen alapmunkává vált és a szakirodalomban megjelenésük óta sűrűn idézett tanulmányok, mint az Újabb szempontok a Demonstratio hazai fogadtatásának kérdéséhez, Gyarmathi Sámuel Nyelvmesterének egyik fő forrása vagy a Verseghy Ferenc nyelvi rendszere és a kortársi grammatikák. Ezek az írások azért váltottak ki nagy visszhangot, mert józan logikával és pontosan idézett példák sorával tisztáztak régóta kutatott kérdéseket, vagy éppen évszázados „alapigazságokat” száműztek a tudománytörténeti babonák lomtárába. Ilyen babonának bizonyult például, hogy a finnugor rokonság ellenzői vették el Sajnovics kedvét a Demonstratio után a további nyelvészkedéstől. Éder Zoltán lépésről lépésre igazolja, hogy Sajnovicsnak életében bel- és külföldön is főként elismerés jutott, a támadások halála után kezdődtek. A valódi ok a jezsuita rend feloszlatása volt, hiszen megszűnt Sajnovics főnökének, Hell Miksának az irányító- és szervezőszerepe, és megszűnt az a nagyszombati jezsuita műhely is, amely a kutatás hátterét adta. Így a csillagász képzettségű és hajlamú Sajnovics visszatért eredeti területére. (Magában a Demonstratióban is többször ír arról, milyen nehezen vállalta a tőle idegen nyelvhasonlítás munkáját; levelezése, naplója is kizárólag csillagászati érdeklődéséről és munkájáról tanúskodnak, nyelvészeti tevékenységét meg sem említi.)
Hasonló szellemes érveléssel bizonyítja be a szerző, hogy a Demonstratio második kiadása az eddig vélt 1770 helyett 1771-ben jelent meg. A tévedés forrása az volt, hogy a második kiadás címlapja az elsőét ismételte meg (az évszámmal együtt), és utána csupán az újranyomás helye állt. Figyelmesen olvasva azonban a mű végén az első kiadás fogadtatásáról a „múlt ősszel” kifejezést találjuk, így biztos, hogy a szöveget 1771-ben írta. A kiadás szempontjából ez a terminus post quem, amit a levelezés segítségével lehet pontosítani.
Verseghy Ferenc munkásságával hét tanulmány is foglalkozik. Kijelöli Verseghy helyét a modern magyar nyelvészet előfutárai közt, és rámutat, hogy a Révaival folytatott vitájának csaknem minden kérdésében Verseghyt igazolta az idő. Azt is bebizonyítja, hogy bár a közhiedelem szerint Vörösmarty akadémiai állásfoglalása mindenben Révainak kedvezett, az 1846-os akadémiai nyelvtan a sokesetes névragozási rendszert Verseghytől vette át. (Verseghy volt ebben is az úttörő, előtte a magyar grammatikusok a latin esetrendszert másolták, még a nyelvhasonlító Sajnovics és Gyarmathi sem tudott megszabadulni tőle. Pedig a hasonló szerkezetű finn és lapp nyelv névszóragozását már akkor sokesetes paradigmával írták le azok a grammatikák, melyeket Sajnovics és Gyarmathi is felhasznált.)
Az új eredményeket hozó kutatás titka igen egyszerű: a manapság divatos kézről kézre járó, kritikátlanul átvett hivatkozások helyett az eredeti szövegeket kell elolvasni – tudománytörténeti témák esetében ez a latintalanság átkával sújtott ifjabb nemzedéknek nem is olyan egyszerű –, az eredeti szöveg szinte óhatatlanul új eredményekhez vezet. A kutatás szenzációja például, hogy a Verseghy említette Hálai Franczia Grammatikát kinyomozva és elemezve váratlanul fény derült arra, hogy Verseghy mellett Gyarmathi is merített belőle: ez a Magyar Nyelvmester egyik fő forrása.
Természetesen a vizsgált kor irányzataival és minden apró részletével is tisztában kell lenni: csak úgy juthat a kutató arra az ötletre, hogy a fellelt grammatikát ne csupán Verseghy, de a forrását elhallgató Gyarmathi nyelvtanával is összevesse.
A filológus alapossága és kitartása a szótárirodalmat is gazdagítja: a Pápai-Páriz-szótár bővítéseinek, illetve a Jambressich-szótár forrásainak pontos feltárásával. A precíz, apró részletekig igényes filológusi feldolgozás eredményei meggyőzőek az „aprómunkától” idegenkedő számára is.
Az új eredmények mellett olvashatunk a tanulmányok közt mintaszerű kutatástörténeti összefoglalót (Sylvester) és pályaképelemzést (Szabó T. Attila), nem is szólva a régi utazókat és útleírásokat élvezetesen felidéző művekről.
A kötet minden tanulmánya megjelent már valahol – lábjegyzet utal az eredeti lelőhelyre. Mindegyik írás egyformán világos, könnyen követhető, élvezetes szövegű. A szerző bátran megenged(het)i magának, amit kevesen: elvont, összetett tárgyakról is átláthatóan, érthetően és irodalmi igénnyel szól.
Külön öröm, hogy az eddig egyenként kikeresendő tanulmányok végre együtt szerepelnek. Célszerű lett volna ezért mindegyik tanulmányt teljes egészében közölni: kimaradt például a Gyarmathi Nyelvmesterének egyik fő forrását bemutató írás két további része. (A tanulmány három folytatásban jelent meg a Magyar Nyelv 1995. évi 1–3. számában.) Noha egy tanulmánykötet összeállítása a helyszűke miatt mindig nehéz feladat – de épp ilyenkor kerülhetnének be a köztudatba az egyébként nehezen hozzáférhető cikkek. Egy példa: a Van itt egy jó kis eszpresszó című írás annak idején már rámutatott, hogy a TESz. vonatkozó szócikkével ellentétben az eszpresszó szó nyelvünkben közvetlen olasz átvétel. (In: Studia an honorem P. Fábián, E. Rácz, I. Szathmári oblata a collegiis et discipulis. ELTE BTK Mai Magyar Nyelvi Tanszék. Budapest, 1988.) Az EWUng. mégis változatlanul megismételte a TESz.-béli hibás eredeztetést.
A cikkek olvastán újra emlékeztetni kell egy hiányra: annyi kiváló monográfia és az egyes korszakokat valamilyen szempontból feldolgozó mű után nyelvtudomány-történetünk máig adós a magyar nyelvészet történetének teljes, egységes, korszerű összefoglalásával. Megírása annál is fontosabb lenne, mert a terület végre kezd helyet kapni a magyar felsőoktatásban.
Összegezve: Éder tanár úr könyve a nyelvtudomány-történettel, művelődéstörténettel foglalkozók számára alapmunka, a kötetet sokan és sokszor fogják forgatni.
Vladár Zsuzsa
