Czetter Ibolya: A stílus és a formák.
Tanulmányok a nyelvművész Márai Sándorról.
Kiadja a BÁR című társadalomtudományi és művészeti folyóirat, Szombathely, 1999. 156 lap

1. Az egyre inkább gyarapodó Márai-szakirodalomban új színt jelent a stílus vizsgálata. Mind ez ideig alig foglalkoztak a stílust érintő kérdésekkel (l. például Tolcsvai Nagy Gábor: Szövegvariációk és szövegglobalitás Márai Napló 1943–1944. c. művében. Nyr. [1994] 3: 300–12). Igaza van tehát Czetter Ibolyának abban, hogy „a kutatók közül kevesen vállalkoztak arra, hogy (Márai) stílussajátosságait, nyelvszemléletének meghatározó vonásait a lehetőségekhez képest részletes elemzésekben feltárják” (9). Ezért is dicsérendő a szerző vállalkozása, „amely a még feltáratlan, szegmentumaiban feldolgozatlan területekre irányítja a figyelmet” (9). Könyve eddigi vizsgálatainak tanulmányokban már közölt eredményeit foglalja magába, ahogy írja: „Ezért éreztem annak szükségét, hogy a Márairól eleddig írt munkáimat egybefoglaljam” (9).

Ami a kötet tanulmányait összeköti, az a szerző stílusszemlélete, amelynek elsődleges forrása a „megújult, kiszélesedett funkcionális stilisztika, valamint a kognitív, szociointerpretációs stilisztikák eljárásai” (10). De összekötő kapocs, valóságos kohézió a stílusjelenségeknek formaként való felfogása, ami „mindig a nyelv – gondolkodás – stílus – világszemlélet tág kontextusaiban értelmezhető igazán” (10), más szóval a szerző szerint a Kosztolányitól idézett „megformált tartalom” (10) a vizsgálatok tulajdonképpeni tárgya, ami jelentősége és újszerűsége miatt is tartalmasabb értelmezést érdemelt volna, és még azért is, mert a vizsgálat tanulmánytípusai sokrétűek (stíluseszközök, művek stílusa, egyéni stílus, stílustípusok, stílustörténet), amelyekben a formának különböző megnyilvánulásai lehetnek.

A kötetben közölt nyolc tanulmány témaköre változatos, a szerző szerint „a kötet írásai többfelől tartanak tükröt, több irányból közelítenek Márai roppant gazdagságú életművéhez”, hisz „arra törekszenek, hogy változatos képet nyújtsanak a vizsgált szerző nyelvművészetéről, ugyanakkor megmutassák a sokarcúságban megbúvó látens egységet is” (9). Ezt a változatosságot a vizsgált jelenségek puszta felsorolásával próbálom megvilágítani: nyelv- és stílusszemlélet, szókincs, szövegalkotás és retorizáltság, az ismétlés gondolatalakzatai, ékesszólás (tudatos szerkesztés, világos tagolás, igényes megformáltság), stílusimitáció (Krúdy Szindbádjának mesteri utánzása), két naplóíró (Renard és Márai) stílusának összehasonlító elemzése. És nagy a változatosság a vizsgálat tárgyainak műfaji hovátartozásában is: versek, regény, regényes életrajz, publicisztika, irodalmi esszé, napló.

És hogy a szerző hogyan közelíti meg a stílusjelenségeket, azt a kötet két írásának ismertetésével próbálom megvilágítani. Mindkettő taglalása stíluselméleti kérdések felvetéséig vezet el.

2. Az egyik a stílusutánzás kérdése: A szemfényvesztés regénye, Szindbád hazamegy (87–106). Miben látja a szerző az elemzett regény sikerét, értékét? Egyrészt állítja róla, hogy „mesteri utánzat, amely szinte a legtökéletesebb Krúdy alkotásokkal vetekszik”, másrészt pedig „a stílusimitáció virtuozitásáról” beszél (87). Feladatának azt tekinti, hogy erről a remeklésről „hiteles képet” nyújtson többek között azért is, mert a szerzőtől nyelvmágiaként felfogott utánzat „sikerének, rejtelmeinek tételes fölfedésével jóval kevesebbet foglalkozik a szakirodalom” (87).

Elemzésében a szerző a közös avagy az eltérő stílusjegyek felfedését tekinti célnak, hisz valóban Márai regénye úgy különbözik Krúdyétól, hogy „lépten-nyomon azonosul is vele” (87–88). Ilyen meggondolások alapján veszi számba azokat az eszközöket, amelyek segítségével Márai „Krúdy-varázst” tudott teremteni (88).

Mindezt itt a szóban forgó eszközök, sajátosságok felsorolásával világítjuk meg: 1. a múlt századi korhagulatot sugalló szavak (pipatórium, arszlán ’divatfi, világfi’, ódondász ’régiségkereskedő’), 2. személynevek, például Krúdy legendás szereplői Márainál is megjelennek (Rezeda Kázmér, Krónprinc Irma, Ede, az irodalmi főpincér) vagy kocsmanevek (Vörös malom, Kék hordó), 3. ritmikus lejtésű „mondatfolyamatok” (91), dekoratív indázó, „kígyóként tekergőző” mondatok (93–4), 4. képalkotás, például az, hogy a képek anyagát érzéki érzetek alkotják (páfrányszagú árnyék, aszúillatú lankák).

Mindebből levonható következtetés lehetne szerintem az, hogy ezzel a jól sikerült imitációval Márai századfordulós stílusirányzatokat elevenített fel, mindenekelőtt a szecessziót, és ezzel (még alig tanulmányozott) stílusszintézisét egy új, a meglevőktől eltérő színnel gazdagította. Ugyanakkor a vizsgálat módja az összehasonlító stilisztika tárgy- és feladatkörébe, annak is egy eddig alig számon tartott szférájába tartozik: két mű stílusának, két egyéni stílusnak az egybevetése. Erről tanúskodik a másik tanulmány megközelítési módja is.

3. A másik kiemelt tanulmány az összehasonlító stilisztika egy eddig eléggé elhanyagolt kérdését érinti: Diáriumok párbeszéde, Jules Renard és Márai Sándor Naplójának összehasonlító elemzése (107–31).

Márai számára Renard a nagy előd, akinek „a hagyatéka elsősorban műfaji inspirációhoz juttatta távoli »örökösét«” (107). Összetartozásuknak bizonyítéka a nyelveszményük, stílusideáljuk, irodalmi eszményeik, felfogásuk világszemléleti háttere, vezéreszméik (például a kultúraőrző szerep, személyiség-központúság) azonossága vagy legalábbis hasonlósága.

Hogy mi is itt az összehasonlító vizsgálat célja, tárgya, arról a szerző így tájékoztat: vizsgálódásunkat „elsősorban a két naplónak mint szöveg- és stílustípusnak a modellálására koncentráljuk, kiemelt szerepet szánva a szövegmegformáltság módjának, elemzésünket a szélesebb értelmezésű pragmatika keretében végezzük el” (108).

Épp a pragmatika miatt először a meghatározó értékű nyelven kívüli tényezőket, majd a sajátosan nyelvi természetű jelenségeket tárgyalja: 1. mindkét szerző „értékválságos, »erjedő« idők szemtanúja” volt, 2. ebben a veszélyes világban a nyelv mindkettőjük számára a menekülés egy lehetőségét jelentette (109), szándékuk az volt, hogy a világból hiányzó rendet a stílus erejével teremtsék újra (109), 3. naplójukban nem annyira a külső eseményekre való reagálások a jellegzetesek, hanem inkább „a belső eseménytörténet” rögzítései (113), 4. elsősorban „a sűrített jelentéstartalmakat leginkább hordozó szövegkonstrukciók kötik le figyelmüket” (112), de ebben a szerző a két naplóíró között eltéréseket is felfed, mindenekelőtt azt, hogy Márai eljárásától eltérően Renard-nál „általában elmarad a szentencia-aforizmához vezető folyamat említése” (114), 5. Márai „a fragmentális, miniatűr formáknak nem szentel különösebb figyelmet” (116), Renard számára viszont „nincs jelentéktelen, feljegyez minden ötletet, képet”, anekdotát (117), 6. a mindkettőjükre jellemző kétség, kételkedés stiláris megnyilvánulásaiban is vannak különbségek, a színező elemek más-más arányokat hoztak létre, így például Márainál kevesebb a humor vagy a pikáns megjegyzés, 7. a két szerző naplójának bejegyzései ítélkező mozzanatokat tartalmaznak, általános érvényességeket sugallnak, amelyeknek kifejezésében Czetter Ibolya öt grammatikai eszközt fed fel, mint amilyen például a főnévi igenévvel való általánosítás, 8. a természetélmény, a leírás „elvont tétel hordozójává, gondolativá válik” (128), 9. mindkét író naplójában a jellegzetes egyes szám első személyű megnyilatkozások mellett narrációs eljárások is megfigyelhetők, „átvillanó gondolatokat az elbeszélő tevékenység során örökítenek meg” (128).

Czetter Ibolyának az összehasonlító vizsgálatokból levont legfontosabb következtetése az, hogy a két napló „típusában rokon”, többek között abban, hogy „a lételvek és az írói gyakorlat összefonódása” mindkét írónál feltűnő közös stiláris sajátosság.

Mindebben a szerző legnagyobb érdeme az, hogy ezzel a tanulmányával a meglehetősen elhanyagolt összehasonlító stilisztika produktivitására hívta fel a figyelmet. És ehhez szerintem az is hozzátartozik, hogy így tudatosulhat bennünk az a gondolat, hogy az összehasonlító stilisztika az évtizedekkel ezelőtti felfogástól, gyakorlattól eltérően nemcsak két nyelv stíluseszközeinek (jórészt kontrasztív) tanulmányozását jelenti, hanem két egyéni stílus, két irodalmi alkotás stílusának egybevető vizsgálatát is.

4. Czetter Ibolya kötete jelentős és eredményekben gazdag kiadvány. Sok újat tudunk meg belőle Márai stílusáról, és – mint láttuk – figyelmet felhívó stíluselméleti vonatkozásai is vannak. Itt-ott rendszerint osztályozásokban, felsorolásokban átsiklások tűnnek fel. Ezeket azonban elfeledtetik tagadhatatlan kvalitásai.

Valóban sok elismerésre késztető érdeme van. Ezek közül azt emelném ki, ami valamennyi tanulmány ismeretelméleti, módszertani szemléletét áthatja, amit a kötet bevezetőjében bizonyos összefüggések jelzésével konkretizál, így például azt, hogy a stílusforma a nyelv, gondolkodás, műfaj, világszemlélet tág kontextusában értelmezhető (10), és ebből következően ahogy – a módszerre utalva – állítja: „magam is arra törekedtem, hogy ebben a megközelítésben vizsgáljam az egyes műveket” (10). A vizsgálatok módszerét meghatározó összefüggések lényege itt szerintem a Szegedy-Maszák Mihálytól kezdeményezett (a múlt dualista elvét tagadó) monista elv: a költői világkép és stílus egysége.

Bizonyosan a tanulmányokban szemlélt jelenségek megközelítése a költőileg megformált világkép tanulmányozását jelenti, ami – gondolom – megfelel a Kosztolányi szerinti és a szerzőtől idézett összefüggésnek, a „megformált tartalom” vizsgálatának. Állíthatjuk, hogy ezzel a szemlélettel és módszerrel a szerző a stilisztika módszertanának javítását célzó, produktivitását fokozó, ténylegesen újat jelentő útjára lépett, ami ma az egyedüli járható út.

Szabó Zoltán