A természetesen hogy… típusú szintaktikai szerkezetről

Van néhány olyan szintaktikai változó a mai magyar nyelvben, amelynek a megítélése megosztja a hazai nyelvészközösséget. Szociolingvisztikai vizsgálatok mutattak rá például arra, hogy a [természetes, hogy], [természetesen], [természetesen hogy]¹ változatokból álló (természetesen hogy) változó harmadik tagja meglehetősen széles körben elterjedt a beszélt nyelvben (l. Kontra 1990; 1992a). A hazai nyelvművelés képviselői viszont általában kifogásolják e szerkezet használatát, amelynek elemzése problémát jelent a hagyományos leíró nyelvtan keretében, tudniillik amennyiben összetett mondati struktúrának tekintjük, nem alkalmazható rá az úgynevezett rákérdezéses módszer, vagyis – úgy látszik – hiányzik az állítmány a főmondatból (E. Abaffy 1976; Deme 1993). Nehézséget okoz a jelenség értelmezése a formális nyelvtan számára is, hiszen az azonos funkciót betöltő, de más-más szintaktikai alakban megjelenő nyelvi formákról nem könnyű egységes modellben számot adni. Ha azonban figyelemmel kísérjük a nyelvhasználat valós fejleményeit, legalábbis föl kell tenni a kérdést: hogyan lehetséges, hogy a magyar anyanyelvű beszélők efféle kifejezéseket mondanak, és milyen mentális (asszociációs) nyelvtani folyamatok húzódhatnak meg a tényleges nyelvi produkció hátterében.

Találkozni lehet azzal a nézettel, amely szerint a nyelvhelyességi szempontból hibás, agrammatikus szerkezetek nem veendők figyelembe a nyelvleírásban addig, amíg nem grammatikalizálódnak, és ebben az esetben nincs szó grammatikalizálódásról². Az alábbi gondolatmenet amellett kíván érveket fölsorakoztatni, hogy a természetesen hogy… típusú szintaktikai szerkezet megjelenése és növekvő előfordulása nem ellentétes a magyar nyelv rendszerével, ugyanis több, tőle látszólag független alaktani és mondattani folyamattal, valamint általános diakrón törvényszerűséggel hozható összefüggésbe, miközben a tágabb rendszerkörnyezet a folyamatban lévő nyelvi változás bizonyos jeleit mutatja (vö. Sándor 1998: 70–3). Mindez szándék szerint nem érinti a jelenség nyelvi státusának vagy társas jelentésének ügyét. Az idézett nyelvhelyességi alapú véleménnyel kapcsolatban ugyanakkor utalni kell arra, hogy több neves nyelvészünk is tartózkodik attól, hogy a szóban forgó szerkezetet „hibás”-nak vagy agrammatikusnak bélyegezze (l. Kenesei 1992: 680–1; Kontra 1990: 83; Sándor i. h.).

Nézzük meg az alábbi mondatokat:

Nyelvművelőink úgy vélekednek, hogy az (1c) szerkezet az (1a) és az (1b) keveredéséből keletkezett, és ennek megfelelően átmeneti státusa van a nyelvben, használata pedig a figyelmetlen, pongyola beszélői magatartás eredménye (l. Kontra [1990: 76] rövid áttekintését az erre vonatkozó irodalomról). A kontaminációs eredeztetés a leggyakrabban emlegetett példák esetében helyesnek is tűnik. Ugyanakkor nem mindig vagy nem mindig jellemzően következik (1a) és (1b) meglétéből (1c), talán azért, mert az első kettő valamelyike nem annyira gyakori (például nem nagyon van vélhetően hogy…, mert a vélhető, hogy… nem túlzottan általános a beszélt nyelvben stb.), azonkívül sok forma már első pillantásra árnyaltabb magyarázatot kíván (bizony hogy…, igenis hogy…, kétségkívül hogy…, nemhiába hogy…, sajnos hogy… stb.) Érdemes tehát először is áttekinteni, hogy Kontra (i. m. 77–8) milyen kifejezéseket talált meg az (1c) típusú szerkezetben élő- és sajtónyelvi vizsgálódásai során:

A sikerült, hogy… kifejezés helye a listában erősen vitatható, hiszen benne grammatikai szempontból mindenképpen szabályos (legföljebb szokatlan) igei régens szerepel. A sort azonban megfigyeléseim alapján tovább lehet bővíteni a tényleg hogy… szerkezettel. Kenesei (1992: 680) egyik példamondatában az egyébként, hogy… is előfordul:

Bár ez a mondat számomra igen furcsán hangzana magyar anyanyelvű szájából, a szerző találkozott vele az egyik napilapban (Magyar Hírlap, 1990. 08. 25., 8. old.), így ha nem sajtóhiba, csatolni lehet a fönti felsoroláshoz.

Visszatérve mármost az (1) alatti mondatokhoz, az (1a)-ban a valószínűleg mondathatározó⁴, azaz olyan határozó, amely a mondatban kifejezett esemény egészére vonatkozik, azt értékeli a beszélő szempontjából. A mondathatározó nem vonzata az igének, ezért nem tulajdonítanak neki nyomot az igei csoportban. Azt feltételezik, hogy mindig mondat, vagyis S kategória elé járul módosítóként, és az általa módosított összetevő is mondat kategóriájú lesz (É. Kiss 1998: 27–8):

Az Új magyar nyelvtan szerint a mondathatározó szokásos helye a mondatban a topik előtt, között vagy mögött van:

Ezeket a mondatokat viszonylag egyszerűen lehet ábrázolni (i. m. 28–9), de nemcsak ezekben a pozíciókban fordulhatnak elő a mondathatározók, hanem a VP-n belül, esetleg után is:

A (6a–b) példákat a hazai elméleti nyelvészeti szakirodalom az (5)-ben lévők stilisztikai változatainak tekinti, és a szórendi cserét a nyelvtan fonológiai komponensébe utalja, ahol a grammatikaelmélet szerint végbemehetnek bizonyos mondattani műveletek, de csak olyanok, amelyeknek nincs semmiféle jelentésváltoztató szerepük, mint esetünkben (É. Kiss–Szabolcsi 1992: 67).

Ily módon az (1a) mondat sematikusan a (7) szerint ábrázolható:

Az (1b) mondat ezzel szemben hogy kötőszós összetett mondat, kategoriális alárendelés, amely a nominatívuszi és akkuzatívuszi utalószavas hogy kötőszós összetett mondatok közé tartozik. Az ilyen típusú mondatokban a régensek közvetlenül mellékmondatra vannak alkategorizálva, vagyis a fában a hogy kötőszós mellékmondat testvére lesz a régensének (Kenesei 1992: 602–3):

Fontos megemlíteni, hogy a régens jellemzően ige, főnév vagy melléknév lehet. Például:

Ennek alapján az (1b) szerkezet – ismét csak fő vonalaiban – a következő:

Elfogadva az (1c) mondat szerkezetvegyítéses származtatását, elvileg két út adódna az újszerűnek látszó szerkezet magyarázatában. Az egyik az (1b) mondattípust vehetné alapul, és az (1c)-t a hogy kötőszós mellékmondatok körének bővüléseként értékelné.⁵ Ily módon a (10) alatti fába kellene „belekényszeríteni” az (1c) mondatot, adverbiummal váltva föl a melléknevet:

A változás eszerint abban áll, hogy egy olyan pozícióban, amelyben eddig csak ige, főnév vagy melléknév fordulhatott elő, újabban mondathatározó is megjelenhet a beszélők egy részének nyelvi kompetenciája szerint. Ami kétséget ébreszthet ez iránt az egyszerűnek látszó magyarázat iránt: mi történik, ha betesszük az utalószót (1b)-be és (1c)-be?

(12b) kétségtelenül agrammatikus, magyar anyanyelvű nemigen mond ilyet. Ugyancsak figyelemre méltó, hogy míg (1b) esetében lehet szünetet tartani a hogy kötőszó előtt, (1c) kimondásakor mindez hasonló grammatikai hiba lenne, mint amilyet (12b)-nél látunk.⁶ Ezenkívül továbbra is kérdéses az igenis hogy…, kétségkívül hogy…, nemhiába hogy…, sajnos hogy…, tényleg hogy… stb. keletkezése és grammatikai státusa.

Kenesei (i. m. 680) szerint más nyelvekben hasonlóképpen szokatlan lenne, ha a hogy kötőszós mellékmondatokat (röv. HKM) mondathatározó vezetné be. Az általa kínált értelmezés nem a kontaminációt veszi alapul. Abból indul ki, hogy a természetesen, hogy… típusú szerkezetek nem régens-vonzat típusú HKM-es kifejezések: a (13a)-t képtelenek vagyunk a jelenen kívül más időre érteni, és egyáltalán bármit a bevezető mondathatározó mellé tenni:

Ezért a határozót nem lehet fejként értelmezni, de a főmondati CP kategória specifikátoraként igen:

A (14)-ben látható ábrázolás egyúttal azt jelenti, hogy azok a beszélők, akik a természetesen, hogy… típusú szerkezeteket használják, azt úgy értelmezik, hogy „rövidebb változatuk” (Természetesen a barátaimat meghívtam stb.) a hogy törlésével jön létre. Így azonban az újabban terjedő (neológ) forma válik a kiinduló alakká, és a hagyományosabb a levezetetté azoknál, akik élnek az [ADV + hogy] formával. Ám nem kapunk igazi magyarázatot a napjainkban is zajló nyelvi változás létrejöttének és lefolyásának nyelvrendszerbeli hátterére sem. Hogyan és miért történik az „átkapcsolás” a beszélők mentális nyelvtanában a (14)-re? Végleges lenne ez, vagy csupán átmeneti? Váltásról van szó, vagy inkább keveredésről a nyelvtanban? Vajon tényleg a kötőszó törlődik-e a zárójelben lévő példa esetében? Mi az oka az élőnyelvben tapasztalható ingadozásoknak?

Ha mégis a szerkezetvegyülés föltételezését részesítenénk előnyben, elindulhatunk a másik irányba is: az (1c) struktúrát az (1b) helyett az (1a)-ból származtatva. Ez esetben azt mondhatjuk, hogy a valószínűleg hogy… a beszélők fejében egyetlen kvázi-lexémaként generálódik, akárcsak a valószínűleg, és ezáltal érthetővé válik, miért nem tehető a hogy elé utalószó vagy szünet:

Mindez azt jelentené, hogy az (1c) mondatban a valószínűleg hogy (és a (2)-ben fölsorolt többi hasonló kifejezés) egyetlen szintaktikai szó (l. Kiefer 1998: 189), azaz belső szerkezete a mondattani szabályok számára átláthatatlan, nem bontható, a hogy elem benne már nem kötőszóként szerepel, hanem mint egy szervetlen (exocentrikus) összetétel utótagja, vagyis akár egybe is írhatnánk őket.⁷ A szervetlen összetétel az (1a)- és (1b)-féle mondatok egymásra hatásából keletkezett. Ezek szerint nem összetett mondatról lenne szó, ahogyan szintaktikai változásról sem, csupán a lexikon látszana gazdagodni néhány új tétellel – persze csak akkor, ha ezek a neológ „összetételek” nem átmeneti alakulatok, hanem mélyebb gyökeret vernek a nyelvben.

Ugyancsak fölmerül azonban legalább három említést érdemlő aggály a „szintaktikai szavas” hipotézissel kapcsolatban. Először is, a valószínűleg hogy… típusú kifejezések nem minden pozícióban grammatikusak, ahol a valószínűleg-féle mondathatározók megjelenhetnek; előfordulásuk korlátozottabb, hiszen csak a topik előtt vagy mögött jók, közötte már megkérdőjelezhető, hogy azok-e, de semmiképpen nem lehetségesek velük a (6)-ban látott stilisztikai változatok:

Ezeket a példákat vagy azzal magyarázhatjuk, hogy a valószínűleg hogy… mint szervetlen összetétel egyelőre újszerű alakulat a magyarban, amely még csak a mondat elején önálló, hiszen ebben a pozícióban keletkezett szerkezetvegyülés eredményeképpen, ám a jövőben várhatóan fölbukkannak majd a beszélt nyelvben a (16d–e)-szerű megnyilatkozások; vagy pedig arra kell következtetnünk, hogy a (16b–c) mondatokban mondathatáron átívelő operátorkiemelés történik, más szóval mégiscsak összetett mondatokról van szó és nem exocentrikus összetételről. További megfontolandó ellenvetés lehet, hogy elemzésünk nyomán viszonylag sok új, testes szótári egységgel kellene számolnunk, olyanokkal, mint a bizonyhogy, kétségkívülhogy, nyilvánhogy, pontosanhogy, sajnoshogy, természetesenhogy, valószínűleghogy stb. És ezzel összefüggésben, harmadszor: van-e grammatikus példa arra a magyarban, hogy összetételi utótagként a hogy kötőszó határozószóhoz tapadjon?

Ami ez utóbbi kérdést illeti, az élőbeszédben nem példa nélküli a kötőszó átértékelődése és összeolvadása az előtte álló tartalmas kifejezéssel, ahogyan azt a jóhogy mondatszó keletkezése mutatja:

A szóvégmutató szótár tanúsága szerint a következő szavaink végződnek még hogy-ra:

Közülük határozószó vagy módosítószó az előtagja az úgy-ahogy-nak, a majdhogy-nak, az alighogy-nak, a csakhogy-nak, az úgyhogy-nak, és a szófajváltási-besorolási problémáktól eltekintve történetileg érdekes lehet a mivelhogy, bárhogy, akárhogy, merthogy esete. Nyilvánvaló, hogy ezek az összetételek mondattani folyamatok hatására keletkeztek, jellemzően a kódexek korában, amikor minden addiginál erősebben jelentkezett a kifejezésmód minél árnyaltabbá tételének pragmatikai igénye. Az egymástól elszigetelt határozószók, kötőszók összetapadása más mondatrészek törlődésével (pl. alig […] hogy…, csak […] hogy…, mert […] hogy…), végső soron gyakori egymás mellett állásukkal és ennek következtében a mondatfonetikai viszonyok (nyomaték, szünet) megváltozásával valósulhatott meg. A kontamináció, amely meglehetősen ritka módja új szavak keletkezésének, nemigen játszott szerepet a (18)-ban fölsorolt lexémák létrejöttében, ezért arra is gondolhatnánk, hogy a valószínűleg hogy-féle kifejezések esetleg hasonló kivetésnek, köztes mondatrész(ek) törlődésének (vö. Kontra 1992a: 243, 12. lábjegyzet) köszönhetik létrejöttüket, mint a többi hogy utótagú mai szavunk, hozzátéve, hogy a szerkezetvegyülés lehetősége (és valamilyen analógiás hatás) minden bizonnyal erőteljesen támogatta vagy akár el is indíthatta a folyamatot.

Negyedik hipotézisként tehát fölmerülhet, hogy a mondathatározó és a kötőszó között van valamilyen összetevő a felszíni szerkezetben, amely a fonológiai komponensben törlődik, de a hangzó formából szemantikailag rekonstruálható: valószínűleg […], hogy… stb. A vessző is jelzi, hogy most természetesen ismét összetett mondati struktúrát kellene elképzelünk, amelyből – legegyszerűbb formájában – hiányzik a predikátum és az utalószó. Olyasféle predikátumokkal (és az utalószóval) egészíthetjük ki a mondatot, mint [igaz], [az a helyzet], [úgy van/volt/lesz] stb., vagyis jelentésükben azt kifejező régensekkel, hogy a mellékmondatban foglalt tényállás fennáll. Ezen „módosít” a módosítószó. Így a felszíni szerkezet ágrajza ekképpen festene:

A (19)-hez tartozó törlési szabály (amely, mint tudjuk, fakultatív még azoknak a beszélőknek a mentális nyelvtanában is, akik használják az (1c) típusú szerkezeteket) a következő lenne:

A (20)-as szintaktikai szabály tehát abban az esetben léphet életbe, ha teljesül az alábbi feltétel:

Mindehhez az alábbi mondatfonetikai megszorítást kell még tenni:

Problémát jelent azonban, hogy a törlődő XP szintaktikai alakja nem kereshető vissza pontosan, de talán érvelhetünk azzal, hogy a szerkezet szemantikája átlátszó a beszélők számára, így lehetővé teszi a kihagyást. A (22) alatti mondatfonetikai kikötés gyengíti még e törléses felfogást (ti. miért lenne erre szükség?), ugyanakkor a szintaxis szempontjából a (20)-as fakultatív szabály viszonylag egyszerű magyarázat. Különösen olyan szerkezetek valószínűsítik a régens-utalószó törlésére épülő elemzést, mint az egyébként, hogy…, érdekes módon, hogy…, kétségkívül, hogy…, köztudottan, hogy…, nem véletlenül, hogy…, pontosan, hogy…, szerencsére, hogy…, illetőleg az alábbi létező törléses mondatstruktúrák:

Mint az talán az eddig elmondottakból is kitűnik, a természetesen hogy… típusú szerkezet kialakulásának és terjedésének bonyolult nyelvrendszerbeli háttere van: kontaminációt, mondatrészek törlődését, analógiás folyamatokat tételezhetünk fel a hátterében. Kontra (1992a: 242–3) két grammatikai feltételt említ, amely támogatja az [ADV + hogy] struktúrát. Az egyik, hogy a kötőszó gyakran választható vagy „üres” a magyarban:

A másik, hogy míg a mondatkezdő [ADV + hogy] a standardot beszélők szerint rossz forma, ugyanez a szósor a mondat belsejében szerintük is elfogadható, ha a korábban stilisztikainak minősített szórendi cserével a főmondat végére kerül a mondathatározó:

Sándor Klára (1998: 70–2) ide kapcsolja az -n határozórag-funkciójának gyengülését (régen ~ rég, hogyan ~ hogy, egészen ~ egész stb.; Betérvén észrevettem, hogy valami megváltozott ~ Betérve észrevettem, hogy valami megváltozott.), amelynek hátterében szerinte az egykori primer határozóragok funkciójának meggyengülése áll¹⁰, és azt, hogy egyébként is terjedőben vannak a hogy kötőszós mellékmondatok (vö. a (26)-ot a (23) alatti példákkal):

Az (1c)-féle változat létét ily módon a közvetlen rendszerkörnyezeten kívül más folyamatok is erősíthetik.

Sándor Klára a szerkezet analógiás terjedésében a természetesen, hogy…-ot állítja középpontba: a sajnos, hogy…; szerencsére, hogy…; valószínűleg, hogy… stb. ennek mintájára született volna meg. Észre kell azonban vennünk, hogy a (2)-ben bemutatott példasor nem egynemű, tudniillik több olyan kifejezés szerepel benne, amely mondatszóként használatos (bizony, igenis, sajnos, tényleg stb.) A mondatszók körében pedig létezik a magyarul beszélők számára egy mára tökéletesen grammatikussá lett mintája a szóban forgó szintaktikai változatnak (l. Kelemen 1970: 114; 384):

A mondatszavak legfőbb sajátsága a „mondat”-, ill. „tagmondat”-értékűség (Kelemen i. m. 11). Ebből adódhat, hogy noha a nyelvérzék számára így első pillantásra nem elemezhető a főmondat és a mellékmondat viszonya (i. m. 114), mégis azt látjuk, hogy a persze és néhány más kifejezés maga mellé vehet hogy kötőszós mellékmondatot. Az analógia véleményem szerint inkább ezektől a mondatszóktól indulhatott (már a végre, hogy… is analógiás példának látszik!), és azután terjedhetett át a ragos mondathatározókra.

Mivel tehát napjainkban is zajló, ingadozásokkal jellemezhető nyelvi folyamatról beszélünk, ráadásul a magyar anyanyelvűeket nem lehet – e tekintetben sem – homogén közösségként kezelni, úgy tűnik, csak dinamikus alaktani-szintaktikai modell adhat számot az átalakulás minden aspektusáról. Ezért nem könnyű állást foglalni a bemutatott elemzési lehetőségek közül valamelyik mellett (de talán még valamelyik ellen sem). A nyelvi adatok alapján azt tartom a legvalószínűbbnek, hogy analógiás mintára (persze, hogy…), kontaminációtól támogatva megindult egyes mondathatározók összetapadása a hogy kötőszóval azáltal, hogy a kötőszóval bevezetett mellékmondat régense – amennyiben nem hordoz releváns szemantikai információt – törölhetővé vált a főmondatból. E mellett az összetett magyarázat mellett szól, hogy jól beleillik az „elemek összetapadása elhomályosulása átértékelődése” állandóan új formákat létrehozó, mindenkor kimutatható nyelvi fejlődési vonulatba. A folyamatot elősegíthette a tágabb rendszerkörnyezet némely ide is ható tendenciája (például a Kontra által említett szórendi feltétel, az -n határozórag funkcióvesztése, a HKM-ek terjedése). Korántsem biztos azonban, sőt nem is nagyon várható, hogy a változás végeredménye (már amennyiben szó lehet ilyenről) új, szervetlenül összetapadt mondathatározók keletkezése lenne. Nem lehet ugyanis előre látni, milyen irányt vesznek a rendszert alakító nyelvi mozgások (főleg az analógia), és hogy mekkora a hatóerejük. Azonkívül a mai magyar nyelvhasználók a nyelvi tudatosság magasabb fokán állnak, mint, mondjuk, középmagyar kori elődeik, és – figyelembe véve a jelenség mostani elterjedtségét – nem valószínű, de talán nem is lesz szükséges, hogy a standard nyelvváltozat rögzítői a közeljövőben kodifikálják például a helyesírásban, hogy a hogy összetételi utótag lehet bizonyos mondathatározók mellett (már amennyiben tényleg így kell értékelni az eddig tapasztalt nyelvi fejleményeket).

A szintaktikai változások elméleti igényű kutatása nem tartozik a nagy múltú témakörök közé a nyelvészetben. MacMahon (1994: 107–37) áttekintéséből az derül ki, hogy az angolszász nyelvterületen is csak a hatvanas-hetvenes évek hozták meg az igazi érdeklődést a tárgy iránt. Néhány általános tanulságot azonban már az eddigi vizsgálatokból is meríthetünk az itt mondottakkal kapcsolatban.

A szintaktikai változások kezdő fázisában rendszerint egy addig egységes grammatikai kategórián vagy jelenségen belül kivételes viselkedésű formák különülnek el. Ezeknek a rendhagyó elemeknek a száma eleinte csekély, de ha állandósulnak a nyelvhasználatban, és elszigetelődésüket más folyamatok is támogatják, a kivételképződés tovább folytatódhat egészen addig a pontig, amíg a nyelvtanban megtűrhető komplexitás, átlátszatlanság átlép egy bizonyos küszöböt. Amikor ez bekövetkezik, az újabb nyelvelsajátító generáció elméjében a nyelvi kategóriák a szükséges módon átszerveződnek, ezáltal a korábban szokatlan jegyeket mutató alakok többé nem pusztán kivételek lesznek egyes szabályok alól, hanem immár új, egységes csoportot képeznek, csak rájuk érvényes grammatikai sajátságokkal. Az átértékelődésnek lehetnek további következményei is a nyelvi rendszerre nézve. A változás egészére általában a fokozatosságot, illetőleg a lassú-gyors-lassú ütemű lefolyást találták jellemzőnek.

Az így körvonalazható változási sémát elsősorban az angol modális segédigéknek (can, may, will, shall, must) az óangol nyelvtörténeti korszaktól máig tartó fejlődése és az igék osztályától való elhatárolódása, valamint különböző szórendi módosulások vizsgálata alapján fogalmazták meg. Kérdés, mennyiben érvényes a keret a természetesen hogy… típusú szintaktikai szerkezet helyzetének alakulására a magyarban. A feleletet a további kutatásoknak kell majd megadniuk, amelyek között kiemelt szerepet kell, hogy kapjanak a reprezentatív mintán alapuló, élőszóbeli előfordulásra összpontosító felmérések.

SZAKIRODALOM

E. Abaffy Erzsébet 1976. Valószínűleg, hogy…? Nyr. 100: 397–8.

Deme László 1993. Bomlott gondolkodású nyelvészek!? Magyar nyelvművelés = terápia nélküli diagnózis?! Új Szó. Február 12. 7.

É. Kiss Katalin 1998. Mondattan. In: É. Kiss K.–Kiefer F.–Siptár P.: Új magyar nyelvtan. Osiris Kiadó. Budapest. 17–184.

É. Kiss Katalin–Szabolcsi Anna 1992. Grammatikaelméleti bevezető. In: Kiefer 1992: 21–77.

Kelemen József 1970. A mondatszók a magyar nyelvben. Akadémiai Kiadó. Budapest.

Kenesei István 1992. Az alárendelt mondatok szerkezete. In: Kiefer 1992: 529–713.

Kiefer Ferenc 1991. Az összetételek szintaktikai osztályozásáról. In: Hunyadi L.–Klaudy K.–Lengyel Zs.–Székely G. (szerk.): Könyv Papp Ferencnek. Debrecen. KLTE. 69–78.

Kiefer Ferenc (szerk.) 1992. Strukturális magyar nyelvtan 1. Mondattan. Akadémiai Kiadó. Budapest.

Kiefer Ferenc 1998. Alaktan. In: É. Kiss K.–Kiefer F.–Siptár P.: Új magyar nyelvtan. Osiris Kiadó. Budapest. 187–289.

Kontra Miklós 1990. Természetesen, hogy nem hiba – nyelvi változás? In: Balogh L.–Kontra M. (szerk.): Élőnyelvi tanulmányok. Budapest. MTA Nyelvtudományi Intézet. 76–83.

Kontra Miklós 1992a. On an ongoing syntactic merger in Hungarian. In: Kenesei I.–Pléh Cs. (szerk.): Approaches to Hungarian, Vol. 4. JATE. Szeged. 227–45.

Kontra Miklós 1992b. Bomlott gondolkodású magyarok? Magyar nyelvművelés = diagnózis nélküli terápia. Új Szó. December 23. 4.

MacMahon, April M. S. 1994. Understanding language change. Cambridge Univ. Press. Cambridge.

Sándor Klára 1998. Amiért a szinkrón elemzés foszladozik. In: uő. (szerk.): Nyelvi változó – nyelvi változás. JGyTF Kiadó. Szeged. 57–84.

Nemesi Attila László

SUMMARY

Nemesi, Attila László

On the syntactic construction természetesen hogy…

There are some syntactic variables in present-day Hungarian that are not unanimously evaluated in the linguistic community of this country. One of these is the use of constructions of the type természetesen hogy ‘of course that’. Broadly construed, this involves a rather widespread range of phenomena. The paper, based on the previous literature on this issue, asks the question of how it is possible that native speakers of Hungarian use this type of constructions and what mental (analogical) linguistic processes may underlie the production of such linguistic forms. The author tries to argue that the appearance and growing incidence of this phenomenon is not in contradiction with the system of Hungarian grammar. In fact, it can be related to a number of morphological and syntactic processes, as well as general diachronic regularities, whereas its broader systemic context shows certain signs of an ongoing linguistic change.

¹ Kiindulásképpen nem kezelem bizonyításra sem szoruló előfeltevésként, hogy összetett mondatról van szó. Ezért a vessző hiánya. A szakirodalmi szerzők példáinak ismertetésekor átveszem a forrás írásmódját.

² Ezt az álláspontot képviseli lektori véleményében a jelen munka előző változatának bírálója.

³ Kontra (1992a: 238–40) ilyen példákat is fölsorol: észrevehetően, hogy…, helyesen, hogy…, hihetően, hogy…, igazolhatóan, hogy…, kétségtelenül, hogy…, komolyan, hogy…, köztudomásúan, hogy…, ebből következően, hogy… Nem világos azonban, hogy ez utóbbi kifejezések csak akceptálható elvi lehetőségek Kontra szerint, vagy vannak rá adatai is.

⁴ Az elemzés során használt általános nyelvészeti fogalmak és szimbólumok magyarázatára l. Kiefer 1992: 889–903.

⁵ Kontra Miklós és a szociolingvisztikai irodalom alkalmasint ezt a nézetet vallja, ugyanakkor ez a felfogás váltja ki a nyelvművelők heves tiltakozását (vö. Kontra 1990; 1992a; 1992b; Deme 1993).

⁶ Kontra (1990: 77) megjegyzi ugyan, hogy például a nyilván, hogy… kifejezést már a kötőszó előtti szünettel is hallotta, ám ha ezt külön is kiemelendőnek vélte, valószínűleg ő sem ezt tekinti általánosnak.

⁷ Az exocentrikus összetételekről ugyan azt szokás mondani, hogy mind lexikalizáltak, képzésük nem termékeny minták alapján történik (ismert kivétel persze van: kopaszfej, görbeláb, nagyorr stb. – l. Kiefer 1998: 263), és hogy a zárt (további elemekkel általában nem gyarapítható) kategóriák nem szoktak szerepelni összetételekben (Kiefer 1991: 71–4; uő 1998: i. h.), a fönti feltételezés szerint létezik a mai magyarban egy termékenynek tűnő, bár nem mindenki számára akceptálható exocentrikus összetételi minta: Adv Adv + C. Ez – a magyarban szokatlan módon – „balfejű” összetétel lenne, de a (18) alatti példák fényében talán érdemes számot vetni ezzel a lehetőséggel.

⁸ Ebben a konstrukcióban a kötőszó természetesen csak választható.

⁹ E példa érdekes módon szintén az összetétellé válás jeleit mutatja: Éppenhogy neked kellene az ő kedvében járnod.

¹⁰ A szóelemek elhomályosulását mint lehetséges nyelvtörténeti magyarázatot korábban már E. Abaffy Erzsébet (1976: 398) is fölvetette rövid nyelvművelő cikkében. Az elhomályosulás akár úgy is értelmezhető, hogy például a természetesen hogy… vagy a valószínűleg hogy… szerkezet természetesen, ill. valószínűleg tagja használójának nyelvérzéke szerint melléknév: azt jelenti, hogy ’természetes’, ill. ’valószínű’.