A magyar stilisztika a 90-es években*

1. Ha a stilisztikusok jelenlegi szakmai közérzetét kívánnánk jellemezni, arra minden bizonnyal a diplomáciai nyelv „óvatos derűlátás” fordulata volna a legalkalmasabb. A stilisztika ugyanis az utóbbi két évtizedben – az ezt megelőző időszak perifériára szorítottsága után – fellendülő szakaszát éli; ez nem csupán a szakmunkák mennyiségi növekedésén, de ami ennél fontosabb: új irányok, új tárgykörök megjelenésén mérhető le. Ennek a folyamatnak, örvendetes módon, részese a hazai stíluskutatás is. Talán túlzás nélkül állíthatjuk, hogy az elmúlt tíz esztendő stilisztikatörténetünk egyik legtermékenyebb periódusa. Fajsúlyos elméleti tanulmányok, rég hiányzó, modern szemléletű tankönyvek és kézikönyvek, stílusmonográfiák, rendszerezések, módszertanilag megalapozott elemzések jelentek meg e rövid idő alatt, s olyan szakmunkák is, amelyek hozzájárultak a stilisztika hatókörének tisztázásához a kommunikációs nyelvészeten belül. (A mondottakra l. Török 1990; Péter 1991; Kemény 1993; Gáspári 1994; Szikszainé 1994; Szathmári 1994, 1995; Szathmári szerk. 1996, 1998; Bencze 1996a; Tolcsvai Nagy 1996; Adamik 1998; Nagy L. 1998; Szabó 1998; Vajda 1998; Fónagy 1999.) Az eredmények létrehozásában mind alkotó-, mind szervezőmunkájukkal nem kis részt vállaltak a jubiláló Mai Magyar Nyelvi tanszék és a hozzá kapcsolódó kutatóműhely tagjai. Mivel az ünnepi alkalom és a rendelkezésemre álló idő nem teszi lehetővé a fent említett új stilisztikai munkák módszeres számbavételét, még kevésbé értékelését és értelmezését, a belőlük levonható következtetések közül csupán néhány általános szempontot szeretnék kiemelni, amely megítélésem szerint módot ad a hazai stíluskutatás tájékozódási irányainak és dimenziójának érzékeltetésére, egyben a tanszék egyik jellegadó szakágának bemutatására.

2. Kiindulásként arra a kérdésre kerestem választ, milyen belső és külső tényezők játszottak szerepet a stilisztika megújulásában.

A belső tényezők között elsősorban azt a lehetőséget mérlegeltem, hogy van-e összefüggés a mai eredmények és a stilisztika közismert reflexiós hajlama között, vagyis hogy az önértelmezés vezetett-e a kedvező folyamatokhoz, ami azt is jelentené: sikerült hatékony megoldást találni az alapvető problémákra, nevezetesen a kulcskategóriák meghatározására, a diszciplína hatókörének és módszereinek kijelölésére. A vizsgált időszak témái között ugyanis változatlanul fontos motívum a tárgyértelmezés és a tudományközi kapcsolatok kérdése, ám mintha ebből ma már hiányozna az önigazolás szándéka, vagyis mintha megváltozott volna az önértelmezés iránya és indítéka.

Jó két évtizeddel korábban inkább a stilisztika önképe és a tudományos környezet elvárásainak ütközése volt a reflexió elsődleges motiváló tényezője. Adva volt egyfelől az a határozott belső meggyőződés, hogy a stilisztika tárgya, amely a működő nyelv egy érzékelhető aspektusát vizsgálja, a nyelvhasználat más tényezőihez hasonlóan éppúgy hozzátartozik a nyelv természetéhez, mint annak rendszer volta, noha magát a jelenséget, változékonysága folytán, egyértelmű nyelvi tényekhez, pontos kategóriákhoz kötni csak bizonyos megszorításokkal lehet; másfelől adva volt egy olyan közvetlen tudományos környezet (a nyelvészeten belül), amely eltérő szemlélete, elméleti alapjai miatt csak korlátozottan elégíthette ki a stilisztika eszközigényét, s annak eredményeit maga is csak szűk körben tudta felhasználni, ezért az egész stíluskutatást egy másik szakág (az irodalomtudomány) hatáskörébe utalta. Ütközött továbbá a stilisztika tárgykezelése a domináns tudományeszménnyel is, mivel tárgyának leszűkítése nélkül nem tudott olyan átfogó és egzakt metodikát kidolgozni, amely megfelelt volna a kutatás normáit kijelölő analitikus tudományelmélet követelményeinek. Így a logikai kritériumokat kielégítő nyelvészeti diszciplínák mellett a stilisztika csak mérsékelt presztízsre számíthatott. Ebből adódóan az önértelmezés nagy mértékben külső irányultságú: önigazoló jellegű (is) volt.

Az utóbbi években megjelent reflexív tárgyú dolgozatok ezzel szemben inkább a stilisztikán belül, más álláspontokhoz viszonyítva értelmezik tudományáguk kategóriáit, feladatait, vagyis az újabb önértelmezések elsődleges célja mintha nem a tudományág létjogának bizonyítása, hanem inkább egy elméletileg karakteres és más megközelítésektől elhatárolható szempontrendszer kifejtése volna (vö. Szathmári 1992; Péter 1991, 1992, 1996; Fehér 1996b; Kemény 1996, 1998, 2000; Máté 1997). Ha ez így van, akkor elmondható, hogy a 90-es évek egyik eredménye az, hogy artikulálódtak a magyar stíluskutatás irányzatai, ami föltehetőleg tovább ösztönzi az elméleti és módszertani tisztázás igényét egy-egy irányzaton belül is. Ilyen megközelítésben nyilvánvaló, hogy az eredményesség és az önreflexió mélysége, nyitottsága szorosan összefügg egymással.

3. A magyar stilisztika új irányainak kialakulását és a kérdések új módon való megközelítését jelentős mértékben segítették külső tényezők: a tudományos környezet változása, vagyis a szaktudományban és a tudományelméletben bekövetkezett fordulat is.

3.1. Elméleti alapjait tekintve tárgytudományos szinten a nyelvészet pragmatikus iránya a döntő hatású. A nyelvhasználat feltételeit, tényezőit, szabályait stb. vizsgáló, különböző eredetű, de együttvéve a nyelvészeti pragmatikát kitevő elméletek kérdésiránya egybeesik a stilisztikáéval. Több vélemény szerint az új elméletek részben az antik retorika és stilisztika pragmatikai elveit fogalmazták újra, így némiképp azok leszármazottainak tekinthetők (Adamik 1979; Balázs 1985; Péter 1996: 375). Nem tudni, hogy egy ilyen közvetlen viszony filológiailag igazolható-e, de a megfelelések több ponton is nyilvánvalóak: elég utalnunk a nyilatkozat és a kontextus kölcsönviszonyát taglaló mai megállapítások, valamint az „illőség” antik stíluselve közötti lényegi azonosságra. A nyelvészet úgynevezett pragmatikus fordulatával tehát a stilisztika az új paradigma részeként értelmezheti önmagát, és ez szükségszerűen befolyásolja további célkitűzéseit. A stilisztikai reflexió a továbbiakban föltehetőleg kiterjed majd a testvértudományokhoz való viszonyra is, aminek eddig már több jelét is láthattuk a 80-as évektől kezdve elsősorban a szövegnyelvészet vonatkozásában (vö. Szabó 1988, 1992), és ugyanez fokozottabban várható a retorika irányában, nem csupán közös eredetük, de egymást átfedő tárgyköreik miatt is. Az a körülmény, hogy a rendszerezett modern stilisztikák mellett igény volt a retorikai hagyomány fölélesztésére, azt mutatja, hogy a két, immáron önállónak tekinthető tudomány szerepköre nem azonos.

3.2. Módszertani tekintetben a tudományelmélet úgynevezett kognitív fordulata ígér jelentős változást a stíluskutatás számára is. Az új metatudomány – szemben az analitikus tudományelmélettel – nem előzetesen adott elvek alapján jelöli ki a tudományos kutatás normáit, és nem várja el a szaktudományoktól, hogy rendszerüket és eredményeiket egy axiomatikus alapelvből vezessék le logikailag ellentmondásmentesen, hanem az adott szaktudományt a saját módszereivel közelíti meg, és eredményeit ezekhez viszonyítva írja le és magyarázza. Nem normatív, hanem reflexív és heurisztikus, nem tudományfilozófiai értelemben vett elméletalkotásra, hanem problémamegoldó stratégiák feltárására törekszik. Az új metatudomány tudományszemlélete megfelel a pragmatikus szaktudományok természetének, pluralisztikus megközelítésmódja folytán alkalmas interdiszciplináris kapcsolataik kezelésére (Kertész 1997: 337–9; 1999: 323–5; 2000a: 209–14).

A stilisztika számára döntő fontosságú, hogy ez a megközelítés nem igényli azt, hogy általánosan érvényes válaszok szülessenek a kutatás tárgyát képező jelenségek mibenlétének meghatározására. Sőt: a kognitív tudományelmélet kimondja, hogy az olyan esszenciális kérdésekre, mint a Mi a ’stílus’?, Mi az ’irodalom’? stb. nincsenek előfeltételmentes válaszok, ezért objektív módon megválaszolhatatlanok. Tarnay László (1991: 157) szerint az efféle kérdések jellemzője, hogy lehetséges válaszai egybeesnek előfeltevéseivel, vagy ha nincs előfeltétel, a kérdést bármilyen válasz kielégítheti. Ő a Mi az ’irodalom’? kérdést vizsgálja problematológiai megközelítésben. Vele azonos álláspontot fejt ki Kertész András is (2000a: 214, ill. 2000b: 181–2), aki a Mi a ’jelentés’? kérdésre adható válasz kapcsán írja, hogy annak értelmezése kizárólag egy adott nyelvelmélet „háttérfeltevéseiből és kategóriarendszeréből” vezethető le, vagyis „világosan meg kell különböztetnünk e kifejezés naív, explikálatlan használatát az egyes elméletekben explikált, elméletfüggő terminusként alkalmazott használatától.” A ’stílus’-fogalom értelmezéséről szólva a tudományteoretikusokkal azonos véleményt fogalmazott meg az évtized közepén Péter Mihály is (1996: 376), aki szerint a Mi a ’stílus’? kérdés ebben a formában hiányos, és kiegészítendő egy határozóval, amely megjelöli azt is, milyen szaktudomány keretében kívánjuk megválaszolni.

Az új tudományelmélettől kapott „fölmentés” tehát két lehetőséget kínál a stilisztika számára: a) vagy megkerüli a ’stílus’ mibenlétére vonatkozó kérdést és helyette jól körülhatárolható jelenségeket vizsgál (erre a konklúzióra jutott az 1991-ben Párizsban rendezett stilisztikai tanácskozás eredményeiről szóló összefoglalás, amelyet Kemény Gábor ismertetett [1996: 8]); b) vagy tudomásul veszi, hogy az esszenciális kérdésre, az elméleti kiindulástól függően több érvényes válasz is adható, tehát számol különböző irányzatok meglétével. A magyar stíluskutatásban mindkét alternatíva jelen van: az elsőre hozható példák az újabb eszközstilisztikai vizsgálatok: a nyelvi kép, az alakzatok, a mondatformák, az elbeszélői közlésformák stb. kutatása (Fónagy 1990, 1998; Kemény 1993, 1999a, b; Fehér 1995, 1996b; Bencze 1996b; Danyi 1996; Gáspári 1996; V. Raisz 1996; Kocsány 1996, 1997, 1999, 2000; Kövecses 1998; Horváth 1998); a másodikra a különböző kifejtettségű, karakteres stílusértelmezések: a Szathmári István (1994, 1995), Péter Mihály (1992, 1996), Bencze Lóránt (1996a: 19–52), Szabó Zoltán (1992, 1998), Tolcsvai Nagy Gábor (1996) nevéhez fűződő felfogások, amelyek több-kevesebb egyértelműséggel bizonyos nyelvelméleti irányokhoz köthetők. Így a magyar stíluskutatásban ma már számolhatunk a stílus funkcionális, szemiotikai, pragmatikai, kognitív és tudásszociológiai megközelítéseivel.

4. A továbbiakban a mai magyar stilisztika két jellegadó vonásáról kell szólnunk.

4.1. Az első és meghatározó szerepű: a kommunikációs nyelvészeti paradigmával kompatibilis pragmatikus szemlélet.

A stilisztika korábbi formális időszakában is megőrzött néhány általános alapelvet a retorikának a nyelvhasználatra vonatkozó tanításaiból, sőt erre alapozva képviselhette sokszor egyedüliként a használat szempontjait a rendszerelvű nyelvészet keretei közt. Ám ezek a használati szempontok nem hatották át a stilisztika egész rendszerét; a stílust meghatározó tényezőket ismertetve megmaradtak (a régi fogalmak újakra váltása mellett is) a stílusnemek és a stíluselvek közegében, de nem érték el magát az eszköztárat. A stilisztika rendszere így kettészakadt: az elméleti keret elvileg ugyan lehetőséget adott a nyelvhasználat különböző változatainak stílusvizsgálatára, de az úgynevezett stíluseszközök repertoárja leszűkítette azt egy speciális nyelvhasználati módra: az irodalmi formanyelvre, azon belül is leginkább az úgynevezett költői nyelv sajátosságaira.

A modern pragmatika lehetőséget kínált a nyelvi stílus olyan értelmezésére, amely a nyelv társadalmi létmódjából, kommunikációs és interakciós szerepéből kiindulva fogalmaz meg valamennyi nyelvhasználati módra érvényes általános elveket. Előfeltételként számol a különböző társadalmi cselekvésformákhoz kötött nyelvváltozatok létével, az egyén nyelvi tudásával, a kommunikációs szituáció tényezőivel, az interakció szabályaival stb., amelyek közegében az aktuális nyelvhasználat sajátos karaktere érzékelhetővé válik. A stílusnak viszonyjelenségként való felfogása nálunk először Péter Mihály tanulmányaiban (1974, 1978) jelent meg a 70-es években. Tolcsvai Nagy Gábor 1996-os modern stilisztikája a tágan értelmezett nyelvészeti pragmatika mai eszközeivel azt a bonyolult viszonyhálózatot térképezi fel, amely a nyelvi stílust meghatározza a kommunikációs interakcióban.

A pragmatikus szemléletű stíluskoncepció fontosabb stilisztikai hozadékát az alábbiakban jelölhetjük meg: a) Lehetőséget teremtett a mindennapi nyelvhasználat stílusjelenségeinek a megragadására; a normalizált nyelvváltozatok stiláris típusjegyeinek és velük összefüggésben a mindennapi nyelv szövegtípusainak jellemzésére, illetve az előbbiek fényében az irodalmi mű stíluskérdéseinek újragondolására (Péter 1978, 1996; Eőry 1996; Fehér 1996a). b) Eszközöket kínál olyan nem formális jellegű pragmatikai alakzatok leírására, mint az irónia vagy a retorikai kérdés (ez utóbbira Kocsány 1997). c) Ösztönzést adott egyfelől új stílusjelenségek vizsgálatára (ilyen például a szabad függő beszéd, illetve a narrációs beszédmódok nyelvi jellemzése Murvai 1980; Kocsány 1996, 1997), valamint a stíluskutatás számára eddig adekvát módon meg nem fogható narratív szerkezet vizsgálati módszereinek elméleti alapozására: az elbeszélő folyamat pragmatikai tényezőinek számbavételére (Tátrai 1997a, 1997b, 1999). d) Elméleti támpontokat ad a stilisztika eredendő pragmatikai alapjainak felismerésére (Adamik 1998; vö. még Fehér 1999).

4.2. A mai stilisztika másik meghatározó tényezője a szövegelvűség, amely szorosan kapcsolódik az előzőhöz, bár azzal nem szükségszerűen esik egybe. A szöveg stílusával kapcsolatos felfogást ugyanis az alábbi tényezők határozzák meg: a) A stilisztika feladatkörének értelmezése, vagyis az, hogy elsősorban (vagy kizárólagosan) az irodalmi formanyelv vizsgálatát tekinti tárgyának, vagy a kutatást kiterjeszti a nyelvhasználat minden szférájára. b) A szöveg mibenlétének, értelmezése, vagyis hogy a ’szöveg’ fogalmát konstrukcionális vagy funkcionális kritériumokhoz köti: jelszerveződésként vagy nyilatkozatként kezeli. Stilisztikai megközelítésben ez utóbbi kettősség különbsége némileg feloldódik ugyan, de egyértelműen látszik az is, hogy a stílus formális értelmezése a szövegen belüli kapcsolódásokat állítja előtérbe. Erről tanúskodnak a tudománytörténeti tények is.

Korábban a nyelvi elemek stílusértékének rendszerezésével foglalkozó nyelvészeti stilisztika a strukturalista irodalmi elemzésben való részvétele során lépett először a szöveg szintjére. Ekkor került előtérbe első lépésként egy olyan szövegstilisztika kidolgozásának gondolata (Nagy Ferenc 1981; Szathmári 1983a, b), amely – miként a strukturalista mondatnyelvészetből kiinduló szöveggrammatika is – a mondathatáron átnyúló stíluseszközökre összpontosított, így fordult a figyelem a szövegkapcsoló funkcióra is alkalmas formális retorikai alakzatok felé (ismétlődés, fokozás, ellentétezés stb.). Ez időtől kezdve vált a jelentésegységként értelmezett szöveg (leginkább az irodalmi szöveg) vizsgálata is a magyar stilisztika elsődleges tárgyává és elemzése (az irodalmi műértelmezéssel szorosan összekapcsolódva, annak újabb módszereit is integrálva) egyik termékeny műfajává (újabb gyűjteménye Szathmári szerk. 1998). A stilisztika formális iránya és a strukturalista irodalomtudomány meghatározó kapcsolatát érzékelteti az is, hogy még a pragmatikai szemléletű mai stilisztika is saját előzményei között tartja számon a formalista poétikákat, annak ellenére, hogy ott a formavizsgálatok nem stilisztikai célokat szolgáltak, illetve hogy azok immanens szövegfelfogása kizárta az olyan halvány pragmatikai elemet is, amely még a strukturalista stilisztikáknak is kiinduló tétele volt.

Más irányból támogatta a stilisztikát főként 1970 elejétől a szövegnyelvészet. Itt már lehetett számítani a nyelvészeti pragmatika erőteljes hatására is, amely az irodalmi formanyelvre szakosodott stilisztikát a szemiotika módszerei felé fordította, és ennek folytán az összekapcsolódott az irodalomszemiotikával. A stilisztika szemiotikai irányának megalapozásában jelentős szerepe volt és van a kolozsvári iskolának és személy szerint Szabó Zoltánnak (újabb munkái közül l. Szabó 1992, 1995, 1998). Ez a szövegszemlélet visszahatott a szövegtan egyik hazai irányának tárgyértelmezésére is (Szikszainé 1999). Más megközelítésben a nyelvészeti szövegkutatás elméleti alapjait adó pragmatikus nyelvelméletek, mint láttuk, új irányt is kijelöltek a stíluskutatás számára.

A szövegelvű stílusvizsgálat egy újabb karakteres vonulatát képviselik a retorikai szemléletű megközelítések, amelyek vagy a szöveg retorikai műfajiságára (Tolcsvai Nagy 1998), vagy a műfajjal összefüggésben a retorikai kompozíciós technikákra (V. Raisz 1998; Czetter 1998), vagy az alakzat szövegalkotó szerepére (Fehér 1996b, 1998; P. Dombi 1997) összpontosítanak.

A szövegjelenség a maga bonyolult összefüggéseivel ismételten ösztönzi a stíluselemzési módszerek újragondolását (vö. Kocsány 1993; Szathmári 1994; Szabó 1995). A vizsgált időszakban számos metodikai javaslat született (eltéréseik mellett is közös bennük a kifejezett szövegelvűség), de ezek áttekintésére – tudományközi, interpretációelméleti összefüggéseik miatt – ezúttal még utalásszerűen sincs lehetőségünk.

SZAKIRODALOM

Adamik Tamás 1979. Az antik retorika szövegnyelvészeti vonatkozásai. In (Szathmári István, Várkonyi Imre szerk.): A szövegtan a kutatásban és az oktatásban. A Magyar Nyelvtudományi Társaság Kiadványai 154. sz. 83–92.

Adamik Tamás 1998. Antik stíluselméletek Gorgiastól Augustinusig. Stílus, kritika, értelmezés. Seneca Kiadó.

Balázs János 1985. A szöveg. Gondolat.

Bencze Lóránt 1996a. Mikor, miért, kinek, hogyan. I. Stílus és értelmezés a nyelvi kommunikációban. 1–2. Corvinus Kiadó.

Bencze Lóránt 1996b. A trópusok, az alakzatok és a metaforaalkotás. In (Szathmári szerk.): 1996. 234–309.

Czetter Ibolya 1998. Szövegalkotás és retorizáltság Márai Sándor Búcsú című publicisztikai írásában. In (Szathmári szerk.): 1998. 312–6.

Danyi Magdolna 1996. Hasonlattípusok Pilinszky János költészetében. In (Szathmári szerk.): 1996. 310–28.

P. Dombi Erzsébet 1997. Szövegszerkezet és szinesztézia. In (Péntek János szerk.): 1997. 138–147.

Eőry Vilma 1996. Szövegtipológia – stílustipológia. (Problémavázlat: elméleti és módszertani lehetőségek.) In (Szathmári szerk.): 1996. 130–51.

Fehér Erzsébet 1995. Változatok a hasonlatra. In (Laczkó Krisztina szerk.): Emlékkönyv Szathmári István hetvenedik születésnapjára. ELTE BTK Mai Magyar Nyelvi Tanszék. 140–7.

Fehér Erzsébet 1996a. A stilisztika Janus-arca hazai tükörben. Magyar Nyelvőr 120: 13–30.

Fehér Erzsébet 1996b. Hasonlat és versszerkezet a 30-as évek lírájában. In (V. Raisz Rózsa szerk.): Anyanyelv és iskola az ezredfordulón. MNyTK. 207. sz. 250–7.

Fehér Erzsébet 1998. A „szövegtér” alakításának néhány módja újabb költészetünkben. In (Horváth Katalin, Ladányi Mária szerk.): 1998. 89–99.

Fehér Erzsébet 1999. A stíluselmélet archeológiája. Magyar Nyelvőr 123: 169–74.

Fónagy Iván 1990. Gondolatalakzatok, szövegszerkezet, gondolkodási formák. MTA Nyelvtudományi Intézete. Linguistica Series C. Relationes, 3.

Fónagy Iván 1998. A kognitív metaforáról. In (Zoltán András szerk.): Nyelv, stílus, irodalom. Köszöntőkönyv Péter Mihály 70. születésnapjára. ELTE BTK Keleti Szláv és Balti Filológiai Tanszék. 140–53.

Fónagy Iván 1999. A költői nyelvről. Corvina.

Gáspári László 1994. Stilisztika. (Főiskolai jegyzet.) Nemzeti Tankönyvkiadó.

Gáspári László 1996. Egy új retorika- és stíluselmélet vázlata. In (Szathmári szerk.): 1996. 34–80.

Horváth Katalin 1998. A szinekdoché szerkezete. In Horváth Katalin, Ladányi Mária (szerk.): 1998. 131–9.

Horváth Katalin–Ladányi Mária szerk. 1998. Elemszerkezet és linearitás. A jelentés és szerkezet összefüggése. ELTE BTK Általános és Alkalmazott Nyelvészeti Tanszék.

Kemény Gábor 1993. Képekbe menekülő élet. Krúdy Gyula képalkotásáról és a nyelvi kép stilisztikájáról. Balassi Kiadó.

Kemény Gábor 1996. Mi a stílus? (Újabb válaszok egy megválaszolhatatlan kérdésre.) Magyar Nyelvőr 120: 6–13.

Kemény Gábor 1998. A szövegstílus három összetevőjéről. Magyar Nyelvőr 122: 133–42.

Kemény Gábor 1999a. A nyelvi kép mint „rendellenesség”. Magyar Nyelvőr 123: 292–302.

Kemény Gábor 1999b. A nyelvi kép mint „szabályszerűség”. Magyar Nyelvőr 123: 395–403.

Kemény Gábor 2000. Szkülla és Kharübdisz között: a stilisztika feladatai és lehetőségei az új évezred küszöbén. Magyar Nyelvőr 124: 298–309.

Kertész András 1997. Kognitív metatudomány és irodalomelmélet. Perspektívák és kérdések. Literatura. 337–57.

Kertész András 1999. A metanyelvészet mint kutatási program. Magyar Nyelvőr 123: 323–34.

Kertész András 2000a. A kognitív nyelvészet szkeptikus dilemmája. Magyar Nyelvőr 124: 209–25.

Kertész András 2000b. A ’referencia’ és ’koreferencia’ problémája Frege nyelvfilozófiájában. Officina Textologica 4. 181–207.

Kocsány Piroska 1993. Nyelvtudomány és szövegelemzés. Magyar Nyelvjárások. XXXI. 107–16.

Kocsány Piroska 1996. A szabad függő beszédtől a belső monológig. In (Szathmári szerk.): 1996. 329–48.

Kocsány Piroska 1997. A retorikus kérdés. In (Péntek János szerk.): 1997. 250–8.

Kocsány Piroska 1999. A hypallagé és az enallagé: szintaktikai vagy szemantikai alakzat? Magyar Nyelvjárások XXXVII. 299–304.

Kocsány Piroska 2000. Jelentésátvitel a metonímia és a metafora között. Magyar Nyelvjárások XXXVIII. 26–270.

Kövecses Zoltán 1998. A metafora a kognitív nyelvészetben. In (Pléh Csaba, Győri Miklós szerk.): 1998. A kognitív szemlélet és a nyelv kutatása. Pólya Kiadó. 50–82.

Máté Jakab 1997. Újabb szempontok és távlatok a stílus- és stilisztikai kutatásokban. Magyar Nyelvőr 121: 343–58.

Murvai Olga 1980. Szöveg és jelentés. A szabad függő beszéd szövegnyelvészeti vizsgálata. Kriterion. Bukarest.

Nagy Ferenc 1981. Bevezetés a magyar nyelv szövegtanába. Tankönyvkiadó.

Nagy L. János 1998. Szavak és világok Weöres Sándor verseiben. Akadémiai Kiadó.

Péntek János szerk. 1997. Szöveg és stílus. Szabó Zoltán köszöntése. Kolozsvár.

Péter Mihály 1974. Stilisztikai alapfogalmaink tisztázásához. In: Imre Samu, Szathmári István, Szűts László (szerk.): 1974. Jelentéstan és stilisztika. Akadémiai Kiadó. Nyelvtudományi Értekezések 83. sz. 458–63.

Péter Mihály 1978. Jegyzetek a funkcionális nyelvhasonlításról. Általános Nyelvészeti Tanulmányok. XII. 221–31.

Péter Mihály 1991. A nyelvi érzelemkifejezés eszközei és módjai. Tankönyvkiadó.

Péter Mihály 1992. A szövegtani kutatásról. (Válasz a kérdésekre.) In (Petőfi S. János, Békési Imre, Vass László szerk.): 1992. Szemiotikai szövegtan 5. JGyTF Kiadó. Szeged. 171–6.

Péter Mihály 1996. Stílusok és stilisztikák. Magyar Nyelvőr 120: 375–9.

V. Raisz Rózsa 1996. Két témakör a mondattan stilisztikájából. In (Szathmári szerk.): 1996. 214–33.

V. Raisz Rózsa 1998. Szövegtípus, szövegszerkezet és retorizáltság. Márai Sándor Füves könyvéről. In (Szathmári szerk.): 1998. 295–311.

Szabó Zoltán 1988. Szövegnyelvészet és stilisztika. Tankönyvkiadó.

Szabó Zoltán 1992. A szövegszemiotika időszerű kérdései és megoldásra váró kérdései. In (Petőfi S. János, Békési Imre, Vass László szerk.): Szemiotikai szövegtan 5. JGyTF Kiadó. Szeged. 199–210.

Szabó Zoltán 1995. A stilisztikai elemzés egy szövegelméleti modellje. In (Petőfi S. János, Békési Imre, Vass László szerk.): 1995. Szemiotikai szövegtan 8. JGyTF Kiadó. Szeged. 145–52.

Szabó Zoltán 1998. A magyar szépírói stílus történetének fő irányai. Corvina.

Szathmári István 1983a. Beszélhetünk-e szövegstilisztikáról? In (Rácz Endre, Szathmári István szerk.): 1983. Tanulmányok a mai magyar nyelv szövegtana köréből. Tankönyvkiadó. 320–55.

Szathmári István 1983b. A szövegstilisztika tárgyköréről. Magyar Nyelv LXXIX, 149–62.

Szathmári István 1992. Milyen napjaink stilisztikája? Magyar Nyelv LXXXVIII, 272–279.

Szathmári István 1994. Stílusról, stilisztikáról napjainkban. Nemzeti Tankönyvkiadó.

Szathmári István 1995. Három fejezet a magyar költői stílus történetéből. Akadémiai Kiadó. Nyelvtudományi Értekezések. 140. sz.

Szathmári István szerk. 1996. Hol tart ma a stilisztika? (Stíluselméleti tanulmányok.) Nemzeti Tankönyvkiadó.

Szathmári István szerk. 1998. Stilisztika és gyakorlat. Nemzeti Tankönyvkiadó.

Szikszainé Nagy Irma 1994. Stilisztika. Trezor.

Szikszainé Nagy Irma 1999. Leíró magyar szövegtan. Osiris.

Tarnay László 1991. Dialógus és irodalomtudomány. Egy kognitív elmélet problematológiai megalapozása. Literatura 153–74.

Tátrai Szilárd 1997a. Szöveg és narráció. Az elbeszélői horizont szerepe a narratív szövegek nyelvi működésében. Magyar Nyelvőr 121: 177–87.

Tátrai Szilárd 1997b. Az elbeszélés határai. Kosztolányi Dezső: Esti Kornél (különös tekintettel a Kilencedik fejezetre). Magyar Nyelvőr 121: 323–38.

Tátrai Szilárd 1999. A történetmondás realisztikus motiváltságának nyelvi jelzéseiről. In (Kugler Nóra, Lengyel Klára szerk.): 1999. Ember és nyelv. Tanulmánykötet Keszler Borbála tiszteletére. ELTE BTK Mai Magyar Nyelvi Tanszék. 308–13.

Tolcsvai Nagy Gábor 1996. A magyar nyelv stilisztikája. Nemzeti Tankönyvkiadó.

Tolcsvai Nagy Gábor 1998. Babits: Kölcsey. In (Szathmári szerk.): 1998. 283–94.

Török Gábor 1990. Pontok és kérdőjelek az általános stíluselméletben. Tankönyvkiadó.

Vajda András 1998. Költészet és retorika. Tanulmányok. Universitas Kiadó.

Fehér Erzsébet

SUMMARY

Fehér, Erzsébet

Hungarian stylistics 1990–2000

This paper discusses the recent general upswing of style studies in Hungarian scholarship. To begin with, the author enumerates the internal and external factors that have contributed to the renewal of stylistics: the former include a continuous self-reflection of the discipline, whereas the latter are determined by the pragmatic turn of linguistics and the cognitive turn of the theory of science. She then presents a general overview of Hungarian stylistics in the nineties, emphasizing two of its characteristic features: a pragmatic attitude as part of the communicative paradigm of linguistics that makes it possible to investigate all dimensions of language use; as well as a text-based perspective that has entailed a reconsideration of the methods of stylisitic analysis.

* Előadásként elhangzott 2000. október 16-án a Mai Magyar Nyelvi Tanszék jubileumi ülésszakán.